Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Magyar felelősség - német szolidaritás?

A jogos sérelmek, ha időben és kellő tapintattal nem orvosolják, gyakran (mondhatnám, törvényszerűen) jogtalan, méltánytalan véleményekbe és indokolatlan vádaskodásba torkollnak. A magyarországi németek szégyenletes kitelepítését körülölelő csend mögött ilyesféle nem megfogalmazott indulatok, vádak és vélekedések gomolyognak.
Önmagunkat csapnánk be, ha a hallgatás mélyén, amely a „svábok”, azaz a hazai németek kitelepítését övezi, nem vennénk észre a magyarság, az egykori, tehát az 1945-ös magyar kormány és a jelenkori magyar közvélemény elítélését. Ebben az ítéletben a német nemzetiség teljes, részleges, de mindenképpen lényegi felmentése egybefonódik az akkori magyar döntéshozó – jobb kifejezés híján – társadalmi elit ugyancsak lényegi elítélésével.
Tudomásul kell vennünk, hogy ennek a hallgatólagos vélekedésnek a hatására létezik, hat az a ki nem fejtett vélemény és ítélet, ami szerint a magyarországi németek kitelepítésének felelőssége a magyar kormányt, a magyarság egészét terheli. Nemcsak a végrehajtás módja, hanem annak törvényes keretei is, mivel a potsdami megállapodás értelmezése, annak kötelező volta – egyes csoportok véleménye szerint – legalábbis megkérdőjelezhető, s annak végrehajtásához nem a szövetséges hatalmak, hanem a magyar kormány ragaszkodott.
Félretéve azt a zsákutcába torkolló kérdést, hogy cui prodest? – azaz kinek kedvez ez az állítás, kiknek a malmára hajtja a vizet, kiknek és miért fontos ez a felelősségáthárítás –, nézzük meg újra az erre vonatkozó dokumentumokat, tárgyalási jegyzőkönyveket, politikusi nyilatkozatokat.
Munkánkat, vizsgálódásainkat megkönnyíti Zinner Tibor jogtörténész 2004-ben megjelent A magyarországi németek kitelepítése című munkája. Eligazodásunkat a kaotikus 1945-ös évben viszont megnehezíti, hogy nemcsak a dokumentumok, de az azokat közzétevő Zinner Tibor ítéletei is jószerével bizonytalanok. Sőt ellentmondóak. Olykor mintha tudatosan csoportosítaná úgy adatait, hogy azok kezére is játsszon, akik szívesen elmarasztalják a magyarságot, a magyar kormányt akár tájékozatlanságból, akár elfogultságból vagy éppen – saját szennyesüket takargatva – ellenséges érzületből. (A felsorolás nem teljes.) Hogy Zinner Tibor ítéleteit, véleményét óvatosan kell kezelni, mindazok tudják, akiknek a kezébe került a hírhedt népbíró, dr. Major Ákos emlékirata (Népbíráskodás – forradalmi törvényesség, 1988). Az önleleplező könyv előszavában a közreadó Zinner Tibor ugyanis arról ír, hogy az Oktogonon nyilvános akasztásokat rendező, a Bárdossy-pert vezető egykori hadbíróból népbíróvá vedlett dr. Major Ákost (a neves, kommunista színész, Major Tamás testvérét) működése során a „bírói és ügyvédi hivatástudat” vezérelte, és élete végéig „tiszta maradt”. Nem kutatom, hogy Zinner Tibornak, amikor ezeket a felháborítóan hazug és az egész magyar bírói társadalmat sértő mondatokat leírta, a vélt igazság, a külső kényszer, a félelem vagy valami más vezette-e tollát. De azt mindenképpen egyértelművé kell tennem, hogy dr. Major Ákos népbírói tevékenységének meg- és elítélésében Bernát Zoltánnal értek egyet. (A Püski kiadásában, 1993-ban megjelent Justitia tudathasadása – Népbíróság nép nélkül, a nép ellen című könyvére gondolok.) Zinner Tibor gazdagon dokumentált, helyenként többféle olvasatot is megengedő könyve mindezek mellett igen tanulságos és megkerülhetetlen.
A második világháború borzalmas utolsó hónapjaiban, a totális anyagi és szellemi összeomlás idején a legszélsőségesebb eszmék és elvek is gazdára találtak. A szállongó hírek szerint a teheráni konferencia egyik pohárköszöntőjében Sztálin ötvenezer német katonatiszt kivégzésére tett ígéretet, s a következő, jaltai találkozón Roosevelt amerikai elnök, miután saját szemével láthatta a fasiszta megszállók oroszországi pusztítását, a demokrácia szellemében emlékeztette a generalisszimuszt korábbi ígérete teljesítésére. Ilyen anekdotába illő szinten és módon (is) folyt az új világ elrendezése. Vagy emlékezzünk azokra a Churchill firkálta cetlikre, amelyek eldöntötték Kelet-Európa országainak, köztük Magyarországnak sorsát.
A legyőzöttek sorsát rendező Potsdami határozat aláírása előtt (1945. augusztus 2.) a magyarországi németség helyzetét a teljes kiszolgáltatottság jellemezte. Ugyanez persze elmondható a magyar lakosságról is, hiszen 1945. február végéig a 2. és a 3. Ukrán Front megszállta területekről, Szatmár környékéről a szovjet hatóság (a vörös hadsereg) 60-65 ezer német származású, német nevű munkaképes férfit és nőt deportáltak a Szovjetunióba. A német nevűek közt természetesen ezerszámra akadtak olyanok, akiknek etnikailag semmi közük sem volt a német nemzetiséghez. Magyarország a legyőzött, a vesztes országok közé tartozott, megalakult ugyan szovjet segédlettel a debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány, az úgynevezett Miklós-kormány (1944. dec. 22. – 1945. nov. 15.), de a valóságos hatalmat a megszálló szovjet csapatok, helyesebben a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) gyakorolta. Ennek volt elnöke Vorosilov marsall. Magyarországon csak az történhetett meg, amit a SZEB engedélyezett, a kormány hozhatott határozatot, a pártok előállhattak terveikkel, de mindezt felülírta a SZET (Szövetséges Ellenőrző Tanács) vagy az annak alárendelt, de lényegében „végrehajtó” SZEB, és annak elnöke Vorosilov marsall. Akik a kor iratanyagába betekintettek – ezek közé tartozik Zinner Tibor is –, tanúsítják, hogy néhány kivételtől eltekintve, nem volt arra lehetőség, hogy a magyar hatóságok szembeforduljanak a SZEB döntésével, azaz a SZEB minden lényeges ügyben fenntartotta magának a döntési jogot. Kezük alá dolgoztak „ügynökeik”, a Magyar Kommunista Párt tagjai, akik már a Miklós-kormányban is részt vettek: a kriptokommunista Erdei Ferenc belügyminiszter, Gerő Ernő, a „pártonkívüli” Molnár Erik, Nagy Imre. A következő Tildy-kormányban (1945. nov. 15. – 1946. febr. 4.) Rákosi Mátyással erősödött a gárda.
Természetesen már erre az időszakra vonatkoztatva is felmerült, hogy a magyar kormány „magánszorgalmú kutyaként” forszírozta a németek kitelepítését, és a Potsdami Határozatot is így helyes értelmezni, amely csak a lehetőséget adta meg a magyar kormánynak a kitelepítésre. Ennek az értelmezésnek volt egyik felvetője a Bajorországban élő dr. Johann Till.
A név később a szabaddemokrata Beszélő 2002–2003-as számaiban került újra a szemem elé, ahol a németek kitelepítésének jogosságáról, helyesebben a német nemzetiség egyes csoportjainak „bűnösségéről” folyt a vita Koncz Lajos és Johann Till között. Az indulatos vitát lezáró Koncz Lajos-cikkből idézek néhány mondatot.
 „Nem lep meg, hogy a levélíró [Johann Till] saját felháborodott kérdésére, hogy »Mi volt a svábság bűne?« csak azt tudja válaszolni, hogy »fennmaradásához létszükséges intézményes rendszer felépítéséhez szükséges (?) segítséget is a Német Birodalomtól várta«.
Szeretném a levélírót emlékeztetni arra, hogy mit képviselt 1933 és 1945 között a »Német Birodalom«. A német nép fiai Hitler vezetése alatt a világtörténelemben párját ritkító erőszakkal és kegyetlenséggel lerohanták majd egész Európát, hihetetlen pusztítást végezve emberéletben, és lábbal tiporva az életben maradottak emberi jogait és nemzeti függetlenségét… Célja egy új európai rend kialakítása volt, amiben a német népi princípium vált volna uralkodóvá. Ez volt az a cél és az az eszme, amit a közép- és kelet-európai – köztük a magyarországi – népi németség magáévá tett. Annyit még a baranyai és tolnai sváb paraszt is nagyon jól megértett ebből, hogy ő különb, mint magyar vagy szláv szomszédja. S ha még mindig nem értette, akkor a vezetők, mint dr. Basch Franz Anton, megmagyarázták: »Előbb jön a német nép, aztán egy trágyadomb, aztán még egy trágyadomb és aztán jönnek a magyar urak«... Ezt a beszédet tartották »hazaárulásnak« Magyarországon, már jóval 1945 előtt, nem a nyelvi oktatást középiskolai szinten.
 …Egyetértek a levélíróval: »Adta volna az Isten«, hogy – nem a világ, hanem a németség – ráébredt volna, milyen őrülettel van dolga. Akkor nem lett volna büntetés, és nem lett volna kitelepítés. És akkor minden sváb paraszt a maga portáján békességben nézhetett volna a jövendőbe, amit a közelgő Rákosi-korszak jelentett. A magyar svábellenes politika ettől is megfosztotta őket…” (Beszélő, 2003. május, 16. o.)
Persze a sváb kérdés korántsem olyan egyszerű, mint ahogy a Beszélő cikkírója, Koncz Lajos és a Volksbundot is védő Johann Till gondolja. A könnyű kézzel osztott bűn és felelősség mellett vagy mögött még csak fel sem dereng a sokkal súlyosabb, de talán ködoszlató közös sors, az egymásra utaltság, az önismeret és az önkorrekció kérdése.
A kölcsönös vádaskodás és önsajnálat hátterében az új világot rendező hangzatos elvek mélyén mindent átszínezett és devalvált az „igazságosztás” bosszúval átitatott, elvtelen elve, az országokat, népcsoportokat sújtó kollektív büntetés.
Sztálin és Beneš a kollektív büntetés híveként a felvidéki magyarság kitelepítésének potsdami követelését is szerette volna elérni. Miután az nem járt sikerrel, Beneš arra törekedett, hogy szovjet segítséggel minél több magyarországi svábot telepítsenek ki, minél több német portát ürítsenek ki, ahova a Felvidékről áttelepítetteket (elűzötteket) el lehet helyezni. A hazai németek kitelepítése (kiűzése) közvetlenül szovjet nyomásra, a SZEB engedélyezésével történt, ebben közvetve Beneš magyarellenes praktikája is közrejátszott. Némileg módosította, de alapvetően nem befolyásolta, nem az határozta meg a történeti eseményeket. Hasonlóan azokhoz a törekvésekhez, amelyek mindenáron – a történeti tények hamis értelmezésével, a periférikus véleményeknek és törekvéseknek (ide sorolom a Magyar Kommunista Párt és a Parasztpárt közismert németellenességét is) történelmet alakító erőt tulajdonítva – a magyarság számlájára szeretnék írni a németek, olykor ártatlan németek kitelepítését, mondván, a magyar kormányon múlt, a magyarok (rasszista) németgyűlöletének volt következménye a kitelepítés.
Holott jól tudjuk, a magyarok, konkrétan az 1945. november 15-én hivatalba lépő Tildy-kormány véleménye az volt, hogy csak „bizonyos számú vétkes németet” kell kitelepíteni. „A csehszlovák és szovjet propaganda azonban épp ennek ellenkezőjét terjesztve a kollektív felelősségnek a magyar kormány általi elfogadását trombitálta, és sokakat megtévesztett, magyarellenes irányba hangolt.” Az idézőjelbe tett mondat Zenner Tibor könyvéből vett idézet (71. o.), tehát ő is látja a problémát, de nem elég hangsúlyosan, nem elég következetesen határolja el magát ettől a máig ható „trombitálástól”.
A Szövetséges Hatalmak képviselői 1945. augusztus 2-án aláírták a Potsdami határozatot, amely a magyarországi németekkel kapcsolatban a következőt tartalmazza. Nem árt megismételni.
A konferencia a következő megállapodásra jutott a németeknek Lengyelországból, Csehszlovákiából és Magyarországról való kitelepítését illetően:
A három kormány, miután megvizsgálta a kérdés minden oldalát, elismeri, hogy a Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon maradt német lakosságot vagy annak egy részét át kell telepíteni Németországba. Egyetértenek abban, hogy mindenfajta áttelepítésnek, amelyre ténylegesen sor kerül, szervezetten és humánus módon kell végbemennie.”
A határozat két szavához érdemes megjegyzést fűzni. Az egyik: elismeri.
A három kormány elismeri”. Nem úgy döntött vagy arra a következtetésre jutott, hanem elismeri. Ez a kifejezés arra utal, hogy valaki vagy valakik előterjesztették a németek kitelepítését, esetleg kérték vagy követelték, s a bizottság, azaz a konferencia ennek jogosságát, szükséges voltát elismeri.
 Nem végeztem levéltári kutatásokat, s tudomásom szerint az erre vonatkozó iratcsomagokat senki sem nézte át. Hogy különféle javaslatok, mondhatnám azt is, hogy ilyen jellegű és erre a kérdésre vonatkozó pressziók érték a Potsdamban tanácskozó nagyhatalmakat, nyilvánvaló. Mindenféle megegyezést és a magyar hatóságokkal való együttműködést megelőzött a magyar állampolgárságú „szatmári németek” – 60-65 000 „németnek” minősített, munkára elhurcolt személyről van szó – szovjetek által végrehajtott deportálása 1945 februárjában. Már ebből is nyilvánvaló, hogy a németek kitelepítését elsősorban a megszálló szovjet csapatok szorgalmazták, majd a megszállókat képviselő Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB), s azon belül is annak szovjet részlege. A másik két résztvevő, az angol és az amerikai bizottsági tag a magyarországi ügyek intézését a katonai erővel rendelkező szovjet félre bízta.
A szatmári deportálásokra volt válasz Gyöngyösi János külügyminiszter (Erdei Ferenc belügyminiszterre hivatkozó) Puskin szovjet követhez intézett, 1945. május 16-i levele, amelyben a kitelepítendő németek számát 300 ezerre tette, majd ezt később 200-250 ezerre mérsékelte, s a július 5-én a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz intézett levelében mindössze 200 ezerről ír.
Vorosilov marsall a magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság 1945. július 17-i ülésén azt állította [N. B. ezen a napon ült össze a Potsdami Értekezlet!], hogy a németek kitelepítését mind az öt magyarországi politikai párt támogatja, és a maga részéről rendkívül fontosnak tartja, hogy a „gyenge magyar kormánynak” a Szövetséges Ellenőrző Bizottság ily módon „segítséget nyújtson”.
A magyarországi németség sorsa a potsdami értekezlet napjaiban, július 17-e és augusztus 2-a közt dőlt el, került kodifikálásra. (Fülöp Mihály ezzel foglalkozó cikkéből idézek – Magyar Nemzet, 1989. március 4.)
1945. július 25-én Eden hozta szóba Beneš csehszlovák elnök üzenetét: a német és a magyar lakosság kitelepítésének megvitatását kérte. Július 3-án, a csehszlovák kormány ugyanis jegyzékben követelte a szövetséges nagyhatalmaktól 2-2,5 millió német és »körülbelül 400 000 magyar« áttelepítésének jóváhagyását. A »budapesti Ellenőrző Bizottsággal« kívánták a kérdést megtárgyalni [nem a magyar kormánnyal!], mert szerintük »350 000 szlovák él Magyarországon«, akik lakosságcsere útján Szlovákiába kívántak települni. Sztálin azt indítványozta, a potsdami konferencia hallgassa meg e kérdésben Benešt, amivelChurchill egyetértett, de végül is a külügyminiszterek elé utalták a kérdést. Cadogan brit külügyi államtitkár ezen az ülésen vetette fel, hogy a csehszlovákiaihoz és lengyelországihoz hasonló, az arányokat tekintve szerényebb igényt jelentett be Magyarország is: »a magyarok Németországba kívánnak telepíteni bizonyos számú személyt«. A külügyminiszterek albizottságot bíztak meg a kérdés megvizsgálásával. C. Cannon, G. Harrison, A. A. Sobolev és V. S. Semenov munkájának csak az eredményét ismerjük: jelentésük alapján a szövetséges nagyhatalmak nem hagyták jóvá a csehszlovákiai magyarok, viszont elfogadták a magyarországi németek kitelepítését”.
Nyilvánvaló, hogy a magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság a potsdami tanácskozás tájékoztatásában is hathatós „segítséget nyújtott” a „gyenge magyar kormánynak”. A szuverenitását vesztett országot még a formalitásokat is mellőzve, szinte ez a bizottság, annak is szovjet részlege képviselte a nemzetközi porondon. Az ott hozott döntésekért, az írott szóért a felelősség is őket terheli.
A felelősségben azonban még valaki osztozni akar. Bibó István, aki annak idején a belügyminisztériumban dolgozott, és ő volt az, aki a minisztérium nevében azzal a kérdéssel fordult a potsdami értekezlethez, hogy „van-e szándékuk német kitelepítést elrendelni Magyarországon is. „A potsdami értekezletnek – folytatja Bibó István – , gondolom, minden eszébe jutott, csak az nem, hogy Magyarországon ilyet elrendeljen [emlékeztetőül: Benešnek ez azonnal eszébe jutott!], hiszen nem rendelt el Romániában, Jugoszláviában sem. Ezzel azonban a magyarországi svábok ügye akta lett, s ha már felelni kellett a magyarok kérdésére, a legegyszerűbb az volt, hogy a lengyel és a cseh kitelepítésre vonatkozó határozatok mellé hozzácsapják a magyarországi németek kitelepítését is.” (Huszár Tibor: Bibó István. Beszélgetések, politikai-életrajzi dokumentumok. Magyar krónika. 1989. 91. l.) Másutt ezt olvassuk Bibó Istvánnál: „Ebbe az ügybe [a „sváb-ügybe”] való beavatkozásomnak az a furcsa eredménye lett, hogy kényszerűségből szerzője lettem egy svábok számonkérését szabályozó rendeletnek, és közvetve, lényegileg oka lettem annak, hogy a potsdami határozat a magyarországi németek kitelepítését is elrendelte.” (Bibó István: Válogatott tanulmányok. III. Bp., Magvető, 1986. 349–350. o.)
Ha Bibó István önként vállalt erkölcsi felelősségvállalása nem tudja feledtetni a SZEB olykor szinte rasszista németellenességét, és ki hiheti azt, hogy egy vesztes, letiport, „bűnös” országból Potsdamba küldött tudakozó levél (ha egyáltalán az illetékesek kezébe került) egyenrangú elbírálásban részesülhet a 2. és 3. Ukrán Front fegyvereivel támogatott javaslattal! Ezeket a Bibó-mondatokat olvasva kinek nem jut eszébe Bibó István legendás, tiszteletet parancsoló, önmagát sem kímélő naivitása, és „a szörnyűségek miatt magára vett közösségi bűntudata” (Gróh Gáspár – Magyar Szemle, 2011. 9–10. sz. 33. o.)
Akik hozzávetőlegesen is ismerik az akkori erőviszonyokat, nevetséges önhittség nélkül nem képzelhetik, hogy a vesztes Magyarországnak bármi beleszólása is lehetett a potsdami háromhatalmi egyezménybe. Azt viszont tudjuk, az idézetekből is látjuk, hogy Beneš mindent megtett annak érdekében, hogy a konferencia ismerje el a Csehszlovákiában maradt lakosság Magyarországba való áttelepítésének szükségességét. A kérés jogosságát azonban, hiába támogatta a Szovjetuniót képviselő Sztálin, a konferencia nem ismerte el, pedig Csehszlovákia a győztes országok közé számított. Hogy mi lehetett az oka? Talán a szudéta németek kitelepítését elégséges gesztusnak érezték, vagy Sztálin javaslatait sokallták meg? Ki tudja? Beneš természetesen, ha nem is trombitálta szét, de azt sejtette, hogy ha írásban nem is, de szóban megállapodtak, s a Szövetséges Hatalmak jóváhagyásával történik a magyarok kitelepítése a Felvidékről. A lakosságcsere-egyezmény csak ráadás, luxus, kegyes szépségflastrom.
 
A másik kommentárt igénylő szó: kell. Számtalan helyen olvastam már, jóhiszemű szerzőnél is, hogy a potsdami egyezmény csak lehetőséget adott a kitelepítésre, s a magyar kormányon múlt annak végrehajtása. Ebben csupán annyi az igazság, hogy egyrészt valóban a magyar kormánynak kellett meghoznia a végrehajtási utasítást, másrészt a magyar kormány is kényszerhelyzetbe került éppen Beneš törvénytelen, magyarellenes, nemzetközi megállapodásokat nélkülöző felvidéki kitelepítési akciója következtében. Ne feledjük el, a felvidéki események mögött (kitelepítés, a magyar lakosság törvényen kívül helyezése, magyarellenes kampány, stb.) felrémlik a beneši politikát helyeslő Sztálin joviális arca. Összekötve a pontokat már meg is fogalmazhatjuk a tételt: akik a potsdami nyilatkozatot úgy értelmezik, hogy az csak lehetőséget adott a magyarországi németek kitelepítésére, azok végső soron a sztálinizmus magyarellenes politikáját támogatják.
A SZEB nem tétlenkedett, s már négy nappal a potsdami határozat aláírása után, 1945. augusztus 9-én felszólította a magyar kormányt, hogy haladéktalanul készítse elő 450 ezer (!) német nemzetiségű lakos kitelepítését.
Hogy teljes legyen a színjáték, a magyar kormánynak figyelembe nem vett tiltakozása ellenére is meg kellett hoznia azokat a rendelkezéseket, amelyek nyomán végre lehetett hajtani a potsdami követeléseket (és nem ajánlásokat!). Zinner Tibor jóvoltából (ld. A magyarországi németek kitelepítése című könyvet – 2004) szinte tanúi lehetünk annak a kormányülésnek, ahol a cinikus Gerő Ernő, az óvatos Tildy Zoltán, Nagy Imre, kommunista párti belügyminiszter, az aggályoskodó dr. Ries István vitája során megszületik az a rendelet, amelyet a magyar kormány fejére szoktak olvasni. Hosszú volna Rákosi Mátyás önmagának is ellentmondó taktikázását ismertetni, de Bárányos Károly, akkori kisgazda ellátásügyi miniszter lényegre tapintó kérdését – amelyre a leghangosabb Gerő Ernő is csak sunyi hallgatással válaszolt – érdemes idézni: „a potsdami határozat abszolút diktátum-e, vagy reánk bízta a végrehajtást?”. A mindenható SZEB és annak elnöke, Vorosilov marsall követelése a választ egyértelművé tette. Tombor Jenő kisgazda honvédelmi miniszter nem állhatta meg – írja Zinner Tibor idézett könyvében –, hogy ne vonjon párhuzamot az egy évvel korábban, 1944-ben történt deportálások és a tervezett kitelepítés között, jelezvén, hogy ami következik, az „valójában egy népfajnak a megbüntetéséről” szól, „és nagyon emlékeztet a (zsidó) deportálásra.”
Így, ilyen körülmények közt született meg a magyar nemzeti kormány jegyezte 12.330/1945 M. E. számú rendelet, amely a kitelepítés végrehajtását szabályozta a potsdami – írjuk le a tényszerű igazságot – diktátum szellemében. A kormányrendelet alapján (?) kitelepítik a volt Volksbund tagjait, s azokat, akik a legutóbbi népszámláláson német anyanyelvűnek vallották magukat.
A hónapokig tartó huzavona jellemzésére csupán egyetlen (többször nem ismétlődő) momentumot emelek ki. Szviridov altábornagy, Vorosilov helyettese ugyan nem rejtette véka alá véleményét, hogy a németeket „acélseprővel kell kiseperni”, de mikor a végrehajtási utasítás a SZEB elé került, annak bevezetője nem nyerte el a tetszésüket. Abban ugyanis a valóságnak megfelelően az állt, hogy a kitelepítés – s különösen annak kollektív felelősséget sugalmazó megfogalmazása – a „SZEB parancsára” történt. Vorosilov ebben az ügyben az egyébként politikai kérdésekben „lágynak” minősített Tildy Zoltán miniszterelnökhöz fordult, s kérte a szöveg megváltoztatását olyan formán, hogy „a SZET döntése csupán a magyar kormány kérelmének kielégítése”. A magyar kormány szokatlan módon, kiszolgáltatottsága ellenére sem volt hajlandó erre a történelemhamisításra. „Megmakacsolta magát” (Zinner Tibor, i. m. 81.), s a kollektív felelősségre vonás ódiumát elhárítva, a szöveget nem változtatta meg.
Mindezek után egyértelmű, hogy a kitelepítés jogos volt. Helyesebben jogszerű. Annak ellenére, hogy a kitelepítésnek az igazságossághoz és az emberiességhez igen gyakran kevés köze volt. Ilyen értelemben a potsdami határozatban kötelezővé tett áttelepítést kiűzetésnek is lehet (Vertreibung)nevezni.
A szovjet és amerikai politikusok, „Key, Schoenfeld és főleg Vorosilov – írja Balogh Sándor történész (Zinner Tibor, i. m. 83.) – a nagyhatalmi gőg és arrogancia olyan példáját szolgáltatták… lépéseikkel és magatartásukkal, ami különben már akkor sem volt egyedülálló vagy ritka jelenség a nagyhatalmak és a kisállamok viszonylatában…Az erősebb vagy az erősebbek sugalmaztak, ösztönöztek, netán valamit rákényszerítettek a gyengébbre, aztán rajta kérték számon, miért nem ismeri be, hogy itt önkéntes vállalásról van szó”. Jól tudjuk, nem magyar politikus követelte a félmillió német kiűzését, Potsdamban sem a magyar állam vezetői üléseztek, hanem a győztes nagyhatalmak. Mint ahogy azt is tudomásul kell venni, hogy Vae victis! (Jaj a legyőzöttnek.)
Kállay Miklós, a később Mauthausenbe hurcolt magyar miniszterelnök mondta annak idején az 1942-es és 1944-es éveket idézve, hogy Magyarország nem szövetségese, hanem áldozata volt a hitleri Német Birodalomnak.
 Fokozottan érvényes ez a szovjet megszállás alatt sínylődő Magyarországra. A második világháborút követő negyvenöt esztendőt a magyar társadalom, az ország szuverenitásától megfosztva, cselekvőképességében korlátozva a szovjet-kommunizmus áldozataként vészelte át.
Az elvesztett és a magyarság sorsában osztozó német nemzetiséget is a korszak áldozatai közt kell számon tartanunk.


« vissza