Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Magyar föld, magyar vidék

Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy 6 évvel ezelőtt meghívást kaptam a Professzorok Batthyány Körétől – melynek akkor még nem voltam tagja – abba az alkotó közösségbe, amely kidolgozta a Szent István Tervet. Ugyanilyen megtiszteltetésnek érzem, hogy ma, amikor e tanácskozás keretében szembesítjük a terv iránymutatásait a valóságos helyzettel, én is elmondhatom a saját területemmel, a magyar föld, a magyar vidék helyzetével kapcsolatos néhány gondolatomat.
Ez alkalomból ismét átolvasva a Szent István Terv e fejezetét, az abban foglaltakat ma is vállalhatónak s tán még aktuálisabbnak érzem. Az ott megfogalmazott teendők megvalósítása egyre sürgetőbb, s a második Orbán-kormány 2020-ig kitekintő Nemzeti Vidékstratégiájában tán még markánsabban fogalmazódnak meg az akkori helyzetértékelő megállapítások és a teendőkre vonatkozó javaslatok. Ezek közül szeretnék néhányat most kiemelni.
Ma is igaz az a kiinduló megállapítás, hogy történelmünk során, nehéz helyzetekben mindig vidéki gyökerekből táplálkozva, a falusi közösségek erejére támaszkodva tudott a magyar társadalom megújulni. A vidék nem csupán profitérdekeket kiszolgáló termelési tér, sokkal inkább társadalmi, kulturális és természeti értékek összessége. Vidéki tájaink az emberi méltóság, életminőség biztosításához szükséges feltételek megteremtésének, a természet és a társadalom harmonikus együttélésének sajátos, történetileg kialakult színterei. E térségek egyrészt az ott élők számára teremtik meg az életfeltételeket, másrészt mással nem helyettesíthető, ún. ökoszisztéma-szolgáltatásokat biztosítanak, melyek a városlakók számára az élelmiszer-biztonságot, a jó környezetminőség alapfeltételeit, megújuló energiaforrást, regenerációs és rekreációs lehetőséget is kínálnak. A magyar vidék, a mezőgazdaság és a környezet ügye ezért nemcsak a falun élő honfitársaink gondja. A vidék sikereinek és kudarcainak a társadalom minden tagja részese.
A természeti erőforrások és értékek megőrzése, az azokkal való felelős, fenntartható gazdálkodás, a mezőgazdaság és a vidék fejlesztése, az épített és természetes környezet védelme, a természeti értékek megőrzése a 21. században egyre inkább felértékelődő, egymással szorosan összefüggő, nemzetbiztonsági jelentőségű, stratégiai feladat. A jó minőségű, biztonságos élelmiszer-ellátás, a tájfenntartás, az ivóvízbázisok, a talajok, az élővilág sokfélesége, a jó környezeti állapot megőrzése, a vidéki élet, a helyi közösségek és a kultúra, valamint a helyi közszolgáltatások előfeltételeinek megteremtése egész Európában a legfontosabb kormányzati célok között szerepel.
Magyarországon azonban – kedvező változásokat hozó, ám rövid periódusok után és többnyire az utolsó 8 évben meghozott vidékellenes döntések következményeként – a vidék mély válságba került. Különösen a kistelepülések, valamint a külső és belső „végeken” elhelyezkedő kistérségek kerültek szinte kilátástalan helyzetbe. Egyszerre van jelen a krónikussá vált munkanélküliség és egyes területeken, illetve szakmákban a munkaerőhiány. A vidéki, helyi közösségek sorra elveszítették szolgáltató és közösségmegtartó intézményeiket, iskoláikat, közösségi közlekedési lehetőségeiket, egészségügyi ellátó intézményeiket, hivatalaikat, postáikat, természet adta tevékenységüket, a környezethez alkalmazkodó mezőgazdálkodást, az élelmiszer termelést, és mindezzel az ország és a magyar társadalom – élelmezési, víz- és energiaellátási, foglalkoztatási, szociális – kiszolgáltatottsága egyre katasztrofálisabbá vált. Mára a vidéki élet a magyar közgondolkodásban egyenlő lett a hátrányos helyzettel. Mindez valószínűsíti, hogy szándékos ország- és vidékrombolás történt.
Mezőgazdaságunkat csökkenő termőterület, szétesett üzem- és torz gazdálkodási szerkezet jellemzi. A tömegtermelő, iparszerű gazdálkodás emelkedő energia- és forgóeszközigénnyel jár, emiatt megnövekedett kiszolgáltatottságunk a bankokkal, az energetikai piacokkal és a beszállítói iparágak felé. Az alacsony hozzáadott érték, a csökkenő fajlagos nyereség következménye egyfelől a kényszeres birtokkoncentráció és a nagyobb élőmunka-igényű állattartás feladása, másfelől a családi gazdálkodás felszámolása és a föld eladása. Mindezek következtében rohamosan csökken a mezőgazdaság élőmunkaerő-igénye, és ezzel egyidejűleg a föld, a vidék népességeltartó és népességmegtartó képessége.
E folyamatban a 2004. évi EU-csatlakozás – amely alapvetően megváltoztatta a támogatások szerkezetét és piaci helyzetünket – a mezőgazdaság szereplőit és a vidék társadalmát felkészületlenül érte. Elmaradt az alkalmazkodás, nem történt meg az állam szerepének, feladatainak – az új helyzethez igazodó – újragondolása.
Bár természeti adottságaink – termékeny földjeink, világviszonylatban is kimagaslóan értékes termál-, gyógy- és ivóvízbázisaink, változatos természeti és kultúrtájaink, továbbá a földhöz kötődő („agri”)kultúránk, a helyi közösségek felhalmozott tudása, élelmiszereink, helyi és regionális termékeink („hungarikumaink”) – kiválóak, mégis azt látjuk, hogy nem tudunk élni velük.
E folyamat egyenes következményeként a 10 évvel ezelőttihez képest a mezőgazdaságban tevékenykedő statisztikailag nyilvántartott gazdasági egységek száma több mint 1/3-ával (mintegy 350 ezerrel), a regisztrált – élethivatásszerűen mezőgazdasági tevékenységet folytató – gazdaságoké pedig 1/5-ével (mintegy 50 ezerrel) csökkent. A gazdálkodás végpontjai, az élelmiszer ipar és
-kereskedelem részben multinacionális tőkeérdekeltségek kezébe került, a magyar mezőgazdaság nem csupán export-, de hazai piacai jelentős részét is elveszítette.
A vidéki életfeltételek jelentős romlása, a „dél-amerikanizálódási” folyamat gyors megállítása érdekében alapvető gazdaság- és társadalompolitikai fordulatra, „nép-párti” államra és annak gyors lépéseire, közép-hosszú távú stratégiai fejlesztési és cselekvési programra és ebbe illeszkedő rövid távú válságkezelő intézkedésekre van szükség. Ahhoz azonban, hogy – e válságos helyzetben a végveszélybe sodródott agrárium, gazdatársadalom és vidék újraélesztését a siker reményével megcélzó – reális cselekvési programot tudjunk alkotni, a tünetek puszta felsorolása – bár elengedhetetlenül szükséges, de – nem elégséges feltétel. Ahhoz, hogy jó terápiát tudjunk kidolgozni, mindenekelőtt pontos diagnózisra van szükségünk.
David Korten a Tőkés társaságok világuralma című művében fogalmazta meg azt a modern kétpártiságot, amelyben az egyik oldalon a spekuláns, globális és helyi tőke érdekei, a másik oldalon pedig a helyi közösségek érdekei és értékei állnak. Korten azt mondja, hogy súlyossá ez a fajta kétpártiság akkor válik, ha az állam – ahelyett, hogy a közösségek pártjára állna és a közösségek érdekeit szolgálná – a spekuláns tőke oldalára áll. Magyarország – de a világ jó néhány országa is – ebbe a helyzetbe került az elmúlt években. A spekuláns tőke és a pénz-oligarhia elérte, hogy a közösségek állama dezertált. A nemzetek kirablásának előszobája ez a folyamat, ami körülöttünk zajlik. A kérdés az, hogy készek és képesek vagyunk-e szembefordulni ezzel a folyamattal. A háttérben ráadásul Magyarországon változatlanul itt vannak azok a hálózatok, amelyek nem érdekeltek abban, hogy ez a folyamat megálljon, visszaforduljon, és a közösségek visszaszerezzék államukat, szuverenitásukat. Súlyosbítja a helyzetet a kiraboltságunk. Eltűnt a nemzeti vagyonunk, nagymértékben eladósították ezt az országot. Hadd említsek egy példát: tizenkét cukorgyárunkat külföldi érdekeltségeknek eladták potom pénzért. A külföldi befektető – piacot vásárolván – a tizenkettőből hetet bezárt. A kegyelemdöfést az ágazatnak az adta meg, amikor az európai cukorreformhoz kapcsolódóan Magyarország a termelési jogosultságának háromnegyed részét is elveszítette. A multinacionális cukoripari érdekeltségek ugyanis magyar leányvállalataik bezárásával és termelési jogosultságaik feladásával védték meg hazai anyavállalataikat, kapacitásaikat és piacaikat. Így, míg magunknak 300 ezer tonna körüli cukorra van szükségünk, összesen 105 ezer tonna termelési jogosultságunk maradt, és egyetlen cukorgyárunk, az is idegen kézben. Ez a kiszolgáltatottság az ország önrendelkezésének megvonásával azonos. Vissza kell szereznünk a szuverenitásunkat, hogy döntéseket hozhassunk a saját sorsunkról!
A Vidéki Térségek Európai Kartája úgy fogalmaz, hogy város és vidék közös sorson osztoznak, szerves egységet alkotnak. Nem véletlen, hogy ez a szerves egység megbomlott, hogy a várost leválasztották a saját vidékéről. Ez is része a társadalom szövete megbontásának, a természetes kapcsolatok fölszámolásának. Elképesztő, hogy ma már a falusi népesség is a városba, a multinacionális áruházláncokba jár élelmiszert vásárolni, és vidéken nincs állat. Amikor már nem lesz helyi gazdaság, helyi élelmiszer termelés, akkor ezzel a társadalommal is azt lehet tenni, amit akarnak. Enni, inni muszáj. Akik az ehhez szükséges erőforrásokat a kezükben tartják, azok határozzák meg egy népnek a sorsát. A modern gyarmatosítás az erőforrásokra koncentrál. A földet, a vízkészleteket, az élelmiszerellátás lehetőségét, a biológiai készleteket, a génbankokat foglalják le legelőször. Ezek az erőforrások a támadás fő célpontjai, nekünk tehát mindenáron meg kell őriznünk saját erőforrásainkat, vagy ha már kikerültek a kezünkből, vissza kell szereznünk azokat! Látható volt a víz körüli harc, most látszik a föld körüli harc.
A város és a vidék kapcsolatai újraépítésének része az élelmiszer-ellátás biztonságos újraszervezése. Ma olyan elképesztő rendszer alakult ki a világban, ami a multinacionális tőkemozgásnak kiválóan megfelel: ezer kilométerről érkezik még az alap élelmiszer is, követhetetlen úton. Nincs az az élelmiszer-biztonsági rendszer, amely ezer kilométereken keresztül az élelmiszer útját követni tudná. Egy tanulmány azt vizsgálta, hogy a földtől az asztalig hány kilométert tesznek meg az alapélelmiszerek. Eszerint például az az átlag sárgarépa, amelynek az a szerencsétlen sors jutott, hogy ebbe a világkereskedelmi őrületbe bekerült, mire a földtől az asztalig jut, 1847 kilométert utazik. Eközben, tán öt kilométerre, a gazda meg tudja ezt termelni, sőt, ott megy tönkre a sárgarépa a vermében, mert ő meg nem tudja eladni. Ha ezen a helyzeten változtatni akarunk, meg kell fordítanunk az élelmiszer ellátás útját. Belülről kifelé kell az élelmiszer-ellátásunkat megszervezni. Először magunknak és a közeli városnak termeljük meg az élelmiszert, aztán a térségünknek, aztán az országnak, és ami efölött marad, az exportra kerül. Csak így tudjuk a helyi gazdaságunkat megerősíteni.
Milyen legyen a mezőgazdaság „beltartalma”? Nem mindegy, hogy mit értünk mezőgazdaság alatt. Az a fajta mezőgazdaság, amit inkább dél-amerikai típusú biológiai iparnak nevezhetünk, százezres sertéstelepekkel, monokultúrás növénytermesztéssel, száz kilométeren keresztül kukoricával, annak semmi köze a vidék megtartásához, a vidék fejlesztéséhez. Ez a „mezőgazdaság” inkább kiüríti, gyárcsarnokká teszi a vidéket. Ez a tőkebefektető társaságok extraprofit-növelésének egyfajta eszköze. Ez a termelési rendszer nemcsak a vidéket teszi tönkre, hanem a városra is katasztrofális következményekkel jár, a városra és a társadalomra is súlyos terheket tesz. Nekünk másfajta mezőgazdaságra van szükségünk. 
A családi gazdálkodás, a mozaikos – kis és közepes egyéni gazdaságokon alapuló – mezőgazdaság az, ami a vidéket megtarthatja. Más egy tőkebefektető társaságnál a mozgatórugó, és megint más egy család esetében. A családoknál a generációk közötti kapcsolat a meghatározó, meg az a törekvés, hogyan őrizzem meg és fejlesszem a gazdaságomat, hogy a gyerekemnek és unokámnak is tovább tudjam adni. A válságra is egészen másképp reagál egy ilyen családi gazdasági modell. A család persze elsősorban szeretetközösség, a társadalom alapegysége, de ugyanúgy a gazdaságnak is alapegysége kell hogy legyen, és ez különösen igaz a mezőgazdaságra.
A Kárpát-medence kiváló adottságai arra predesztináltak, hogy a termőhelyek, a környezet sokszínűsége a gazdálkodás sokszínűségét hozza. Nem véletlenül fogalmazódott meg a Kert-Magyarország koncepció annak idején. Minőségi mezőgazdaságra van szükségünk, amely mindenekelőtt egészséges, biztonságos élelmiszert állít elő. Ezt úgy teszi, hogy megőrzi a tájak sokszínűségét, egy élhető világot. Nem az év végi osztalék az, ami ezt a gazdasági ágat meg kell, hogy határozza, mint egy tőkebefektető társasági formában működtetett mezőgazdaság esetén, hanem az, hogy tudunk-e minőségi és biztonságos élelmiszert előállítani. Fenn tudjuk-e tartani azt a sokszínűséget, amit a Kárpát-medence tájai kínálnak, és tudunk-e olyan mezőgazdaságot megvalósítani, amely a vidéki térségekben sokaknak munkát, megélhetést és tisztes jövedelmet ad. A munka ugyanis nem egyszerűen jövedelemszerzési lehetőség, ennél sokkal több. Katasztrofális következményei vannak a közösségre nézve, ha generációk során a gyerekek azt látják, hogy a szüleik soha nem mentek munkába. Újra vissza kell vezetni ezt a társadalmat a munkához. A közösség megerősítésének is alapeszköze, hogy az emberek dolgozni tudjanak, munkájuk s ezzel az életüknek értelme is legyen.
Persze ez a gazdasági modell akkor működik, hogyha ezeknek a kis egységeknek, a családi gazdaságoknak az összefogását, amikor a piaccal kapcsolatba kerülnek, minden eszközzel segítjük. Ez a klasszikus szövetkezési modell. Értem, hogy miért van a magyar társadalomban és a magyar gazdatársadalomban is tiltakozás az ilyenfajta összefogás ellen. Azért, mert az, amit nekik szövetkezetként bemutatott az elmúlt néhány évtized, az nem volt az. Idő kell ahhoz, hogy a gazdatársadalom is rájöjjön, hogy a szövetkezés egy természetes forma, hogyha a piaci versenyben meg akarunk maradni. Együtt kell föllépnünk, mert nagyobb az érdekérvényesítő képességünk. A szövetkezési modell az alapja a családi gazdasági modell megerősítésének. A kettő együtt fog igazán jól működni, és ebbe az irányba szeretnénk a dolgokat terelni.
Vissza kell építenünk azokat az elveszített lépcsőfokokat, amik a mezőgazdaságra épültek. Elveszítettük az élelmiszer-feldolgozásunkat, és itt nemcsak a cukoriparról van szó, hanem például a húsiparról is. Készítettünk egy összeállítást arról, hogy a magyar húsipar milyen alapanyagból dolgozik. Azt találtuk, hogy a hazai húsipari cégek több mint fele részben vagy egészben külföldi alapanyagokat használ. Nem véletlen, hogy a magyar sertéstartás soha nem látott mélységekbe jutott. Saját kézbe kell vennünk a saját élelmiszer iparunkat, a feldolgozást, és ugyanígy vissza kell vennünk az élelmiszer-kereskedelmet is. Le kell rövidítenünk az utat a termeléstől a fogyasztásig, és tisztességes jövedelemelosztást kell a különböző szereplők közt elérnünk. Ma, hogyha a teljes vertikum – tehát a termelés, a feldolgozás és az értékesítés – teljes nyereségét száznak vesszük, akkor ebből az alaptevékenységet végző mezőgazdaság mindössze tíz egységhez jut. Vagyis ma ráhatásunk a mezőgazdaságra csupán tízszázaléknyi, az egyéb hatások ezt felülírják. Vissza kell építenünk a helyi feldolgozás, a helyi értékesítés rendszereit, a helyi piacokat, és meg kell tisztítanunk attól a szeméttől, ami ma ránk ömlik. Ennek egyik eszköze, amelynek a kiszélesítésén most dolgozunk, az egészségügyi termékdíj vagy termékadó. Többféle funkciója van. Nem egyszerűen költségvetési bevételről szól a történet, hanem arról, hogy azokra az élelmiszereknek nevezett termékekre, amelyek Magyarországra ömlenek, általában a multinacionális áruházláncok polcait nagyrészt megtöltik, és egészségkárosító hatásuk kimutatható, azokra olyan közterheket teszünk, amelyek a piaci versenyelőnyüket megszüntetik. Az így beszedett adóforintokkal javíthatjuk egyrészt az egészséges élelmiszerek piaci versenypozícióját, másrészt forrásokat teremthetünk az egészségtelen termékek által okozott egészségkárosodások helyreállítására, vagyis a gyógyítás költségeit részben azok viselik, akik a megbetegedést okozzák, és ezek a költségek beépülnek termékeik önköltségébe.
A piaccal kapcsolatos a közétkeztetés átalakítása is. Létrehoztunk egy tárcaközi munkacsoportot, ami „egészséges helyi élelmiszert a közétkeztetésbe” elnevezésű programon dolgozik. Arra törekszünk, hogy a helyben termelt biztonságos élelmiszereket közvetlenül be lehessen vinni a közétkeztetésbe. Nem az ilyen-olyan minőségbiztosítási rendszerek azok, amelyek igazán az élelmezés- és élelmiszer-biztonságot garantálják, hanem az élelmiszer-termelés beágyazottsága a fogyasztói közegbe. Eddig Magyarországon magyar terméknek, magyar élelmiszernek lehetett nevezni mindazt, amivel kapcsolatban egy műveletet Magyarországon végeztek. Ez általában a zacskó gyártása vagy a csomagolása volt, és ettől a pillanattól ráírható lett a koreai lencsére, hogy ez magyar termék. Hamarosan megjelenik az új magyar termékrendelet, amely szerint magyar termék az lesz, amit magyar alapanyagokból, Magyarországon állítottak elő. A saját nemzeti értékeinket, „hungarikumainkat” leltároznunk kell, és ezekre kell építenünk a stratégiánkat. A saját biológiai alapjainkra, a saját értékeinkre, a saját kiváló termékeinkre, a saját receptúráinkra, az évszázadok alatt itt kialakult hagyományos megoldásainkra, és nem egy ostoba, iparszerű, tömegtermelő, liberalizált, dél-amerikai modell szerint kell berendezkednünk ebben az országban.
A földkérdés talán az egyik legfontosabb stratégiai, nemzetbiztonsági terület. Pillanatnyilag moratórium van érvényben Magyarországon, tehát cégek és külföldi magánszemélyek nem vásárolhatnak 2014. május 1-jéig Magyarországon földet. A moratórium hosszabbítására azért volt szükség, hogy legyen időnk valamelyest rendezni a föld- és birtokügyek területén kialakult kaotikus viszonyokat. Nincs tisztességes földnyilvántartása az országnak. Nem gondoltam volna, amikor az elmúlt év szeptemberében létrejött a Nemzeti Földalap, amely az állam kezelésében lévő földterületeket hivatott átvenni és az ezzel kapcsolatos gazdálkodást megszervezni, hogy egy év alatt sem tudja tisztességesen rendbe tenni azokat a földnyilvántartásokat, amelyeket az MNV Zrt.-től átvett. Mi a földet a kis, közepes családi gazdaságoknak, a helyben lakó gazdálkodó családoknak akarjuk adni, továbbá bővíteni szeretnénk ezt a kört az úgynevezett demográfiai földprogrammal. Az új föld- és birtokpolitika azt célozza, hogy visszavesszük az elherdált állami földeket. A ma bérbe adott állami földek nyolcvan százalékát száznyolcvan nagy tőkeérdekeltség tartja a kezében, és minimális mennyiség jut azoknak a gazdáknak, akik véletlenül kisebb darabokhoz itt-ott hozzájutottak. Sok-sok bajunk közepette az egyik legnagyobb a demográfiai lejtmenet, amibe Magyarország került. Ez nagyon súlyos problémákat fog hozni, ezért azt határoztuk el, hogy az állami földeket olyan fiatal pároknak adjuk 25-50 éves tartós bérletre, örökölhető jogként, akik letelepednek, élethivatásszerűen gazdálkodnak, és vállalják azt, hogy három vagy több gyereket világra hoznak, tisztességgel felnevelnek. Az ilyen fiatal pároknak tartós földbérletet biztosítunk, nagyon kedvező feltételekkel, hosszú futamidővel és egyebekkel is segítjük őket. Abból okulva, hogy a rendszerváltás környékén sokan földhöz jutottak, de kódolva volt a tönkremenetelük, meg kell teremtenünk azokat az egyéb lakhatási, letelepedési, családalapítási, hitelezés, piacra jutási feltételeket, amelyek sikeressé tehetik őket. Nagyon kedvező kondíciókat kínál az állam és mögéjük áll az állami kezességvállalás lehetőségével. A helyben lakó, ténylegesen gazdálkodó fiataloknak tízmillió forint induló támogatást az Európai Unió is biztosít, mert látja ezt a problémát, a fiatalítás, a generációváltás szükségességét.
De van-e esélyünk, hogy mindezt megvalósítsuk? Azok a szűk érdekkörök, amelyek az ország kirablásának eddigi haszonélvezői voltak, hangosan ellenzik az erős, beavatkozó, ökoszociális állam „nép-párti” elképzeléseit, vidékstratégiáját, megpróbálják elvenni a változtatás lehetőségébe vetett hitünket. Arról győzködnek bennünket, hogy nem lehet ebbe az irányba menni. Én pedig azt gondolom, hogy nekünk csak ebben az irányban van jövőnk. De egyetlen kormány sem tudja ezt a jelentős fordulatot végrehajtani, ha nem kap saját népétől segítséget. És attól a néppárti, polgári, nemzeti elkötelezettségű felelős értelmiségtől – köztük a Professzorok Batthyány Körétől –, amelynek tagjai ezt a helyzetet átlátják, tudják, hogy mi a tét, hogy milyen megoldások vannak, és akik segíthetik a közösséget. Ez az értelmiségi küldetésünk, ez elől a felelősség elől nem lehet kitérni.
Ady Endrének van egy 1912-ben született verse. Hátborzongató, ha az ember a mai helyzettel összehasonlítja, amit ebben a néhány sorban leír: „Seregesen senkikjönnek, / Megrabolnak, elköszönnek / Gúnnyal, szabadon”. Az 1912-ből vett idézet a mai viszonyaink között is mennyire igaznak tűnik! Ahhoz, hogy változtatni tudjunk, hogy a „sereges senkiken” felülkerekedhessünk, bátorság és meggyőződésem szerint egyenes beszéd, továbbá a szavak és a tettek egysége kell! „Szavatok legyen igen, igen; nem, nem” – mondja az evangélium. Nyilvánossá kell tennünk a viszonyainkat. Amikor az esélyeket illetően talán el-elbizonytalanodna az ember, akkor magamat is ezzel a Máté evangéliumából vett idézettel biztatgatom: „Abban az időben Jézus ezt mondta apostolainak: ne féljetek az emberektől, nincs rejtett dolog, amelyre fény ne derülne, sem titok, amely ki ne tudódnék. Amit én sötétben mondok nektek, azt ti mondjátok el világosban, és amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetőkön.” Kérem, hirdessék hát a háztetőkön azt, amiről beszéltem. Amit a helyzetről, a súlyos örökségről, valamint a megváltoztatása érdekében eddig tett és további tervezett lépéseinkről mondtam. Mindenkinek meg kell vívnia a maga helyén a saját csatáját a két világrend közötti háborúban, és akkor együtt meg fogjuk változtatni Magyarországot.
Alkossuk meg együtt Nemzeti Vidékstratégiánkat, a „magyar vidék alkotmányát”, és állítsuk helyre közösen a vidéki élet becsületét!!

(Elhangzott a Professzorok Batthyány Körének a Szent István Tervvel kapcsolatban, 2011. november 5-én, az MTA Könyvtárában rendezett konferenciáján.)


« vissza