Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Németország "energikus" arculata

2050-ben Németország egész másképpen fog kinézni, mint ma. Ez a kijelentés első közelítésben természetesen banalitás – viszont nem mindegy, hogy ez a változás miért következik be, és az sem, hogy a „kinézés” szó szerint is értendő: Németország arculata fizikai és esztétikai értelemben is egész más lesz. Nemcsak azért, mert – hacsak csoda nem történik – egyre kevesebb és egyre idősebb ember (bár viszonylag egyre jobb egészségben) fogja lakni, hanem azért is, mert ezek az emberek egész más forrásból fogják nyerni a gazdálkodásukhoz, fűtésükhöz, mobilitásukhoz szükséges energiát, mint ma. Legalábbis így lesz, ha a dolgok úgy alakulnak, ahogy a szövetségi kormány 2011. júniusban hozott határozatai előirányozzák. Ez pedig nem megy nyomtalanul.
A szövetségi kormány a fukushimai reaktorkatasztrófa hatása alatt radikális energiapolitikai átállásról hozott döntéseket. Németország 2022-ig valamennyi atomerőművét üzemen kívül akarja helyezni. Már közvetlenül a katasztrófa után hét atomerőművet levettek a hálózatról, egy amúgy is üzemen kívül volt, a többi kilenc 2015-töl lépésről-lépésre következik. Mivel z adott eseten a 2013. márciusig tartó két télen kritikus ellátási helyzetet okozhat, a szövetségi hálózatfelügyeleti hatóság megvizsgálja, hogy a hét közül egy atomerőművet készenlétben kell-e tartani. A szövetségi kormány kinyilvánította azt is, hogy meg akarja oldani a radioaktív hulladék biztonságos tárolását. Miután ez a probléma évtizedek óta nincs megnyugtatóan megoldva, a vállalás éppen olyan igényes, mint elodázhatatlan.
A kormány továbbra is ragaszkodik még 2010-ben hozott döntéseihez, melyek akkor még az atomerőművek működésének meghosszabbítását és a cserében ezért kivetett, az alternatív energiahordozók támogatására szánt nukleáris fűtőanyag-adó kivetését tételezték fel. A program szerint a melegházi gázok kibocsátását 1990-hez képest 2020-ig 40%-kal és 2050-ig legalább 80%-kal kell csökkenteni. Ugyanakkor a határozatok szerint már 2020-ig a megújuló forrásokból származó energiának (nap-, szélenergia, biomassza stb.) az áramfogyasztás legalább 35%-át kell fedeznie, a mai 17%-kal szemben.
2050-ben a kormány a primerenergia-fogyasztást az eddiginek felére akarja csökkenteni. Az energiafogyasztás kb. 40%-a a lakásállomány számlájára megy, fűtés, melegvíz-készítés és hasonló igények kielégítésére. A határozatok szerint az épületállomány hőigényét 2020-ig 20%-kal kell csökkenteni, míg a távlati cél szerint 2050-ig az épületállománynak csaknem klímasemleges állapotot kell elérnie, vagyis minimális fogyasztás mellett a maradék energiaigényt megújuló forrásokból kell fedezni.
A kormány a megújuló energiákhoz vezető „hídként” modern és magas hatásfokú szén- és gázerőművek mellett voksol. Ez nem egészen problémamentes, mert egyrészt nem vág egybe a fosszilis energiahordozók kímélésének és a széndioxid-kibocsátás csökkentésének céljával, másrészt, mert igen valószínű, hogy minden új erőmű a helyi lakosság ellenállásába ütközik.
Merkel kancellárnak sokan vízió és koncepció hiányát vetik szemére. Ami az energiapolitikát illeti, ezt éppenséggel nem lehet terhére róni. Németországból tulajdonképpen ország méretű kísérleti labor alakul ki Európa közepén – és a kísérlet sikere még egyáltalán nem biztos. A kancellár asszony politikai táborában sokaknál az elragadtatás igen mérsékelt, talán nem is annyira a végeredmény, hanem inkább a hórukk-szerű eljárás, a kormányrúd ide-oda ráncigálása miatt: hiszen az atomenergiából való „kiszállással” a kormány nem egész egy év elteltével felborította saját korábbi, az atomerőművek működtetésének meghosszabbítását célzó határozatát.
A keresztény erkölcs, a teremtés iránti emberi felelősség szempontjából ugyanakkor a kiszállási döntés valószínűleg helyes: emberi számítás szerint nincs még egy olyan technológia, amelynek használata hasonlóan évezredekre szóló, részben áttekinthetetlen felelősséget róna a következő generációkra. A nukleáris hulladékok hosszú távú, biztonságos tárolása nemcsak Németországban, hanem gyakorlatilag az egész világon megoldatlan, a „normális” üzem kockázatait pedig tragikusan tapasztalta a világ Fukushima esetén. Éppen ez utóbbi miatt olyan nehéz politikailag kommunikálni az új döntéseket: hiszen az objektív kockázatok Fukushima előtt is ismertek voltak és nem változtak, „csak” bekövetkezett egy nagyon valószínűtlen, de elvileg eddig sem kizárható eset, a súlyos földrengés és szökőár egybeesése. Ha tehát a kockázatok elvben már eddig is felelősen cselekvő, keresztény erkölcsi hátterű politikusok számára elfogadhatatlanok voltak, akkor 2010-ben nem lett volna szabad az atomerőművek működését meghosszabbítani.
A döntés mindenesetre megszületett. Képletesen szólva, az ország marokra fogta a megújuló energiák rózsacsokrát – azt, hogy ezzel jó néhány tövis is fúródott a tenyerébe, csak lassan kezdi érzékelni. A probléma több síkon merül fel, térben és társadalmilag. Az ország egészét nézve, a megújuló energiák fő forrásai elsősorban Észak-Németországban találhatók. A tengeren, a partokon és az észak-német síkságon viszonylag rendszeresen fúj a szél, szintén az észak-német síkságon állítható elő nagy mennyiségű biomassza. A fő fogyasztók, nagy agglomerációk (Berlin és Hamburg kivételével) a Ruhr-vidéktől a Rajna-tengelyen át Frankfurt, Stuttgart, München dinamikusan fejlődő térségeiig viszont mind Németország középső és déli területein találhatók – akárcsak az eddigi atomerőművek többsége.
Minthogy az elektromos energiát valahogy el kell juttatni a termelőktől a fogyasztókig, kézenfekvő a logikus következtetés: az országot az eddiginél jóval több, lényegében észak-déli irányú magasfeszültségű távvezetékkel kell behálózni. Ez egész bizonyosan a helyi lakosság heves ellenállásába fog ütközni, sőt: megkockáztatom azt az állítást, hogy ugyanazok, akik az atomenergia ellen tiltakoztak, legalább olyan harsányan fognak a távvezetékek ellen fellépni. Kevés olyan álszent figurával lehet a német közéletben találkozni, mint a legújabban „dühpolgár” („Wutbürger”) címen emlegetettel. A tipikus „dühpolgár” szociológiai vizsgálatok szerint konszolidált anyagi viszonyok között él, többnyire egyetemi végzettségű, középkorú vagy már éppen nyugdíjas, és szellemi potenciálját előszeretettel használja arra, hogy saját kényelme és nyugalma szempontjából nemkívánatos projekteket buktasson el, a közérdekre hivatkozva. Mindezt néha – legalábbis négyszemközt – nyíltan bevallott cinizmussal hajtja végre. Volt kétes szerencsém találkozni olyan „dühpolgárral”, aki a stuttgarti pályaudvar átépítése kapcsán – ami vitatott hosszú távú hatásai mellett valóban zajjal, forgalomeltereléssel és hasonló átmeneti hátrányokkal jár –arra a kérdésre, hogy vajon gyerekeinek és unokáinak nem lesz-e haszna a projektből, azt felelte: mit érdeklik őt a jövő generációk? – ő itt és most él és semmi, még átmeneti jellegű hátrányt sem hajlandó elviselni.... Ezen hozzáállás cinizmusa különösen akkor válik nyilvánvalóvá, ha arra gondolunk, hogy a stuttgarti fejpályaudvar földalatti átmenő pályaudvarrá átépítése valamennyi demokratikus és jogállami eljárási követelménynek megfelel. A méltányosság kedvéért hozzá kell tenni: az egész hosszú éveken át húzódott – bizonyára sokak szemében ezért is nem volt szubjektíven követhető.
A „Stuttgart 21” projekt lehet, hogy elhibázott, de kétségkívül végigment minden elképzelhető közmeghallgatáson, tervmegállapítási eljáráson és közigazgatási bírósági fórumon. Ez azonban a „dühpolgárt” a legcsekélyebb mértékben sem zavarja, ha stuttgarti dombvidéki háza előtt Porschéjéből vagy Mercedeséből kiszállva, szó szerint lenéz a misera plebsre – amelynek egyébként naponta azt prédikálja, hogy hagyja a garázsban az autót és üljön vonatra, csak éppen ennek következményeivel ne merészelje köreit zavarni.... Mivel a „Stuttgart 21” projekt esetében éppenséggel nem atomerőműről, hanem az általánosan elfogadott felfogás szerint környezetbarát vasúti közlekedés fejlesztéséről van szó, kézenfekvő az a következtetés, hogy a „dühpolgár” a „furor teutonicus” legújabb megjelenési formája. Szerencsére tevékenysége helyileg korlátozott és minden emberi számítás szerint nem tudja igazán kikezdeni a demokrácia alapjait, mégis elgondolkodtató, hogy az időnként szinte ragályként fellépő német irracionalitás bizonyos esetekben még mindig képes károkat okozni.
De térjünk vissza a megújuló energiákra. Az elektromos energiának a szállítás mellett a tárolás a másik fő problémája – utóbbi nagyüzemi mértékben csak igen nehezen oldható meg, pl. kétmedencés, szivattyús (hidraulikus) energiatározó-művek formájában. Erre Dél-Németországban a Fekete-erdő egyik völgye látszik első vizsgálatok alapján alkalmasnak – a „dühpolgárok” viszont azonnal működésbe léptek és közölték: tározóról szó se lehet. Félreértés ne essék: itt sem arról van szó, hogy helyes lenne-e az adott helyen a tározó létesítése, hanem arról, hogy bármilyen műszaki létesítmény a társadalom bizonyos csoportjainál szinte reflexszerű, azonnali visszautasításba ütközik.
Valóban elgondolkodtató a „dühpolgároktól” függetlenül is, hogy a megújuló energiákra átállás milyen „kollaterális károkat” okoz már most Németország arculatában. Az ország északi részén utazva, szinte ma sincs már sehol egy pont, ahol nem lógna a képbe – erdők mögött, mezők kellős közepén – jókora szélmalom, amellyel szemben Don Quijoténak még annyi esélye se lenne, mint annak hajdani „klasszikus” változatával szemben. A jövőben ennek többszörösével kell számolni, tetézve még több magasfeszültségű távvezetékkel. Dél-Németországban viszont már most feltűnőek az egyre több háztetőt elborító fotovoltaikus napenergia-létesítmények. A városok arculata más szempontból is kezd átalakulni: egyre több a vastag szigetelőanyaggal „bebugyolált” ház, amely eltünteti a homlokzat valamennyi építészeti tagozatát. Ennek megkoronázása az az épület volt, melynek homlokzatát egyszer alapos jégeső után láttam: a szigetelés úgy nézett ki, mintha háborús géppuska-sorozatokat kapott volna....
Ezek a jelenségek persze nem csak Németországban fordulnak elő, de itt különösen feltűnőek és egyre feltűnőbbek lesznek. Óvakodni kell természetesen a sommás ítéletektől: az, amit ma értékes, védendő tájképként élünk meg, a mai Európában többnyire maga is az emberi beavatkozás, a sok évszázados művelés terméke és nem természeti, hanem kultúrtáj. A másik oldalon az energiaellátás műszaki létesítményeinek is van sajátos esztétikája – igen impozáns látványt nyújt például a nemrég az Északi-tenger német parti vizein üzembe helyezett szélenergiapark. Egyszerű megoldás nincs, szükség van viszont olyan tervezési, eljárási kultúrára, amely alkalmas a konfliktusok moderálására, méltányos feloldására. Ha el akarjuk érni, hogy városaink arculata mint kulturális érték ne menjen tönkre a felismerhetetlenségig, intelligens megoldásokra van szükség. Hajlamosak vagyunk elfelejtkezni arról, hogy mielőtt nekiállnánk egyes épületeket energetikai szempontból rehabilitálni, célszerű a város egészét szemlélni. A város energetikai mérlege szempontjából fontos tényező a város szerkezete: minél rövidebb úton érhetjük el napi céljainkat, annál kevesebb energiát pocsékolunk közlekedésre – „szuburbia”, a véget nem érő családi házas alvóvárosok napjai meg vannak számlálva. Hiszen mit ér a legmodernebb, energetikai szempontból optimalizált passzívház, ha – nem is beszélve a környezet napi szennyezéséről és az útépítésre felhasznált földterületről és pénzről – nehéz, a benzint csak úgy nyelő gépjárművel kell megközelítenünk, messze a várostól? Minél tömörebb a beépítés szerkezete, annál kisebb a hőveszteséget okozó palástfelület (hőtani szempontból az ideális alakzat a gömb, ennek hiányában a kocka lenne). Egy-egy beépítési struktúrához (pl. eklektikus, zárt beépítésű háztömbök, panel-lakónegyedek, családi házas területek, stb.) viszonylag egyszerű számítások alapján hozzá lehet rendelni a helyben optimális energiaellátási formát – modern tömbfűtéssel pl. gyakran el lehet kerülni a homlokzatok esztelen tönkretevését. Mindez feltételezi, hogy a város egészét integrált fejlesztési koncepcióban szemléljük, melynek az energetika csak egy, bár fontos, eleme. Németországban számtalan kutatási eredmény mutatja, hogy igenis van megoldás – ha nem sajnáljuk időnket és eszünket erre használni.


« vissza