Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Tudósítások a Szent Korona 1790-es diadalútjáról

1789 őszére nyilvánvalóvá vált II. József merész modernizációs politikájának kudarca.[1] A török háború, a belga felkelés, az általános drágaság és élelemhiány, a hatalmas államadósság a birodalom minden „tartományában” válságot idézett elő. A magyarországi elégedetlenség csomópontjai a vármegyék voltak. Ekkor már öt éve érvényben volt a központosítást szolgáló közigazgatási reform, amely kerületekbe vonta össze az ősi vármegyéket, elvette közgyűléseiktől a tisztviselők (alispán, jegyzők, szolgabírák) választásának jogát, és hivatalos nyelvvé tette a németet. Azok, akik eddig latinul intézték a hivatalos ügyeket, 1784-től kénytelenek voltak az egységes államnyelvet használni, akár tudtak németül, akár nem. Mivel pedig sokan tartóztak az utóbbiak közé, „az örökös tartományokba” németül tudó hivatalnokokat toboroztak; akik aztán 1790 után megélhetés és elfogadottság nélkül maradtak. Számukat nem ismerjük, de „üldöztetésük” híre a német újságok kedvelt témája lett.
II. József (a prágaihoz hasonlóra, a lembergivel azonos módon) meg akarta változtatni a latin nyelvű pesti egyemet is. A máig tartó tekintélynek örvendő esztétikaprofesszor, a jezsuita Szerdahely György helyére a protestáns Friedrich August Clemens Werthest nevezte ki, aki elismert tekintély volt Weimarban is, Pesten Zrínyiről szomorújátékot írt, de 1791-ben visszament Stuttgartba. Kevésbé szerencsés választás volt a német tanszék élére kinvezett Alois Leopold Hoffmann, akinek bemutatkozó előadását (nyomtatott formában) a könyvtárak megőrizték. Tanítványait, akiknek anyanyelvén szerinte csak a szóbeli közlés lehetséges, hozzá akarta segíteni a politikai és tudományos beszédre alkalmas nyelvhez. A német szellemi fölény, a kioktató jelleg és a magyarok iránti lenézés annyira átüt a „szülőhazájukban” fölemelkedni akarókhoz szóló előadáson, hogy az uralkodó halála után sürgősen elhagyta állását, Bécsbe ment, és a magyarságról nagyhatású torzképeket rajzoló (jól megfizetett) röpiratok[2] szerzőjeként vált ismertté. Óriási jelentősége van tehát annak, hogy a nyolcvanas évek utolsó harmadában a magyar újságok széles olvasótábort építettek ki.[3] Itt – lehetőleg az egykori nyelvhasználatban is – azt a képet szeretném visszadni, amit az 1790-ben Magyarországon fölizzó reményekről és a társadalom minden rétegének a lelkesedéséről adtak közre.
Bár tsak azt-is ki-hírdethetnénk már hamar, hogy Ő Felsége meghallgatta azon Nemes Vármegyéknek kéréseket, a’ mellyek a’ Törvényeknek Magyar Nyelvünkön lehető folytatásáért esedeztek” – olvashatjuk a Bécsben megjelenő Hadi és Más Nevezetes Történetek (a továbbiakban: HNT) című újság 1789. december 4-i számában a „germanizáció” elleni föliratokra utalva. A másik bécsi újság, a Magyar Kurír jól értesült szerkesztője, Szatsvay Sándor – december 25-én apró betűkkel és kellő óvatossággal – titokzatos hírt tett közzé: „Éljen a’ mi jó Fejedelmünk II. József, a’ ki nyelvünkről olly kegyesen gondolkodik, a’ mint óhajtottuk!!!” Az uralkodó ezen a napon írta alá várva várt „kéziratát” („Handbillet”) legnagyobb ellenállást kiváltó rendeletei visszavonásáról. A HNT február 23-i számából mindenki megismerhette ígéretének részleteit: összehívja az országgyűlést, megkoronáztatja magát, a (köz)igazgatást pedig „május 1-től arra a lábra rendeli állítani, amelyen 1780-ban” állott. Azaz megszűnnek a kerületek, a vármegyék élére új főispánokat neveznek ki, az alispánokat és a tisztikart pedig ismét a közgyűlések választják. Érvényét veszti minden olyan intézkedés, amely ellenkezik „az Ország Törvényeivel” – a türelmi rendeletet, a plébániák új rendjét és a jobbágyok javát szolgálók kivételével. A Kurír január elsején számolt be ezekről a „kegyelemes ígéretekről” és arról, hogy az uralkodó „a’ Nemes Vármegyék fő Kormányzóinak nem tsak az Udvari, hanem a valóságos Nemzeti Nyelven is, úgymint a’ Magyaron”[4] leküldte rendeletét, és megígérte, hogy visszaküldi Budára az 1784-ben (Pozsonyból) Bécsbe vitetett szentkoronát. 
Közben Budán Almásy Ignátz septemvir (a Hétszemélyes Tábla, a Legfelső Bíróság tagja), újszülött lányának az Otiliának nevet adta. Ám tisztviselőtársai, a „Budai Magyar Uraságok vetekedtek rajta, hogy lehetne az Otilia nevet Magyarul ki tenni. Végre, el-végezték magokban, hogy Otilia Kisasszonyt Etelkának nevezzék. Annyira meg tettzett Dugonits Úrnak, Etelkáról írtt Könyve” – írta a HNT.[5] A Kurir más okból lelkendezett: „Nemzetünk már 10 esztendőktől fogva ohajtva várt Hajnal-Tsillagát látom fel-derülve az Égen – a’ Magyarok Egén.” A szerkesztő, aki eddig már annyi sok rossz hír közlésére kényszerült, elmondhatja, „én leszek, ki tsak egynehány napok múlva is Nemzetem előtt olly örvendetes hírt fogok kürtölni, mellyre sok Nemzeti vérrel buzgó szívek örömökben tsak-nem meg-repedeznek…” – utalt az alkotmányos rend helyreállítására. Titokzatosan hozzátette: Budán a Szent István-kápolnában (a másik lap szerint a Szent Zsigmond-kápolnában) már készítik a Szentjobb helyét. Február 19-én a HNT diadalmasan adta tudtul az örvendetes hírt „Hazánk drága Kintsének, a’ magyar KORONÁNAK Buda Vára felé lett pompás” elindításáról. „Vissza-nyered immár kedves Hazánk drága Kintsedet, mellyről tsak darab ideig lett meg válásod is, Néked ezer aggódásokat ’s nyugtalanságokat okozott.” Óhajtja, hogy e „frigyláda” visszaküldése elősegítse az általános boldogságot és a magyar nyelv gyarapítását. Február 20-án a Kurír jelentette: „Tsütörtökön reggeli 8 órakor indíttaték-ki a Magyar Korona Bétsből a’ F(elséges) K(irályi) Udvari Kints-tárból.”
A szentkorona fogadására a „Magyarság” február 18-án Pozsonyban gyülekezett, ahonnan II. József Budára helyezte a városban sokaknak megélhetést biztosító „királyi” főhivatalokat.[6] Az alispán a magyar ruhás „törvénytanulókat” az esztergomi érsek itteni lakhelye elé vezette. A (magyaros ruhában szívesen mutatkozó) prímás „igen érzékeny szívvel vette illy szép meg tiszteltetését”. Innen Forgách Miklós (az uralkodó által leváltott, és bolonddá nyilvánított nyitrai főispán) palotájához vonultak, majd „magyar muzsikának zengése alatt, lobogó zászlókkal” átkeltek a Dunán, hogy Köpcsényben várják a szentkoronát és kíséretét. A „dámák” kitettek magukért, levetették az idegen ruhákat, és „fel vették eleink tisztes öltözeteket”. A német asszonyságok nem győztek betelni csodálásukon: „Mert ezek közül mind egyikben meg elevenedett a’ Dugonits Etelkája.”[7] – Miután átkeltek a Dunán, megindultak Farkasfalvára (Wolfsthal), ahol a díszkíséret a ládával, amelyben a szentkoronát, az országalmáját, Szent István kardját és palástját hozták – délután 3-4 óra között átlépte a magyar határt. Ekkor „érkezett el az óhajtott, és igen sok tekintetben méltán drága Kintse Országunknak, melly látására durrogni kezdtek a’ külön külön helyekre elrakott mozsarak, és meg szóllaltak Poson Városának minden harangjai. Főtiszt(elendő) Perényi Esztergomi Kanonok Úr, fontos Magyar Beszédet mondott, melly a’ Sz. Koronához, annak Őrzőihez, és a’ jelen lévő Rendekhez volt intézve”.
A három hatlovas üveghintót a lovasság kivont karddal kísérte.. Az esküdtek kifogták a lovakat, és maguk húzták föl a kocsikat a köpcsényi várkastélyba. Ott az urak vállukra vették a ládát, úgy vitték be. (Esztergomban össze is verekedtek azért, hogy ki vigye). A HNT március 9-i számában „egy Frantzia úr” beszámolójából megtudjuk, hogy a köpcsényi kastélyban „Minden Rendek gazdag meg vendégelések után, kezdődött a’ Nemzeti Tántz, melly a’ Magyaroknak nagy szívességüket, ’s szabadságot szerető gondolkodásokat olly nagyon ki mutatja.”
A február 26-i számban olvasható beszámoló szerint Győrben is durrogtak a mozsarak. A szentkorona fogadására a nemesség élén Eszterházy és Festetich úr lovagolt. Győr városában elől „vólt a’ Magyar Polgárság két Zászló alatt, azt követte nyomban a’ Német Polgárság, ugyan ez is két Zászló alatt. A’ Nemzeti Oskolabéli Ifjúság is ott kinn állott sorban, és ezekkel az öröm kiáltásokkal üdvözlötte a’ Szent Koronát: Éllyen a’Magyar Szabadság!”A zászlók mellett mindenütt zengett a dob, síp, trombita, magyar dalokat énekeltek. „Közben így kiáltotta örömét a’ minden részről öszve tódult nép: Éllyen a’ Magyar Szabadság!” A „Deák Oskolából” az ifjúság a püspöki várba vonult. A papság a koronát éjszakára itt akarta elhelyezni, de engedtek a nemesség követelésének, és – a koronaőrök egyetértésével – közszemlére tették az „öreg templomban”, arra az oltárra, ahol „Szent László Kaponyája tiszteltetik”. A nemesség és a polgárság két-két kiválasztottja kivont karddal őrizte a szentkoronát. Az Öreg Templomban Hollósi kanonok magyar beszédet tartott. A kivilágított városban a városháza középső ablakán a „rajzoló Oskola” által készített alkotáson „kékes égen arany lángú nap ragyogott, mellyet ez a’ fenn írás tetézett: Napunk virradása, alatta pedig ez olvastatott: Egünk’ derülése”. További ablakokban: „Törvényünk’ ereje. – Hazánk’ Újulása. Szabadság épsége. – Nemzetünk élete.”Az iskola rajztanára, Révai Miklós (egy ideig maga is újságíró, egyébként piarista tanár), – hangsúlyozza a beszámoló – a „kisdedekben” korán fölkelti a „magyar érzést”. Révai a kápolna „erányában ismét három Magyar Nótát vonatattott”. Újra megéljenezték a magyar szabadságot. „Más nap 7 óra tájban reggel, még ollyan pompával, millyennel a’ múlt estve fogadtatott, el kisérték (a város határáig) a’ Koronát, a’ Nemesség, és a’ Polgárság, nem különben maga a’ Püspök is 6 lovas hintójában.” A szegények között 200 forintnyi alamizsnát osztottak ki, amit „előző este adtak össze az urak”. (Ennyi volt egy írnok kétéves fizetése.) A korabeli újság beszámolójából egyértelműen kiderül, hogy a szentkorona diadalútja lázba hozta a társadalom minden rétegét. Mindehhez a Kurír beszámolója hozzátette: Győrben csak a „Városi Tanáts-ház előtt 1000 gyertyák égtek, és 50 akó veres és fejér bor folyt vala a’ szabad italra”. 
A szentkoronát Esztergom város határában hatvanfős egyenruhás csapat élén várta Konde József szolgabíró. Csatlakoztak hozzá az érseki katonák és háromszáz egyforma „magyar fejér ruhákban díszeskedő, hajokat rózsaszín pántlikákkal ékesített, kezekben pedig égő viasz gyertyákat tartó szűzek”. Szóltak a dobok, sípok, trombiták, égtek a szövétnekek, az összegyűltek alig fértek el a káptalan udvarán. A fővikárius „ékes magyar beszédben szólt a korona történeti szerepéről”, és arról, hogy a „Korona sorsával, a’ közönséges Boldogságnak [közboldogságnak] sorsa is igen együtt járt mind eddig”. Erre az öregebbik koronaőr válaszolt ugyancsak magyarul. Kivették a koronát a ládából és mindenki megszemlélhette. A beszámoló (ismeretlen) írójának pedig megengedték, hogy kezébe is vehesse. A Te Deumot este 10 órakor temérdek sokaság énekelte. Reggel 7-kor a szolgabíró és csapata Dorogig kísérte a „drága kintset”. Itt száz lovassal várta Pest vármegye két főszolgabírája. A vármegye huszárjai kék színű, fekete prémmel és sárga zsinórral szegett formaruhát viseltek. Pilisvörösváron sokan csatlakoztak a menethez, köztük kunok, jászok és kecskemétiek, egy ősz úr tárogatósípot fújt. Az ottani Kerék vendégfogadónál (ahol a menet megpihent) „egy káptalanbéli Úr szép magyar beszédet tartott”. Mozsarak durranása adta Buda városa tudomására, hogy a szentkorona megérkezett.
Vörösvárott a másodalispán vezetésével egyenruhás nemesek fogadták a küldöttséget. Háromszor rántottak kardot a korona tiszteletére, majd kalapot emeltek. Óbudán a zsidóság „rendekbe állott”, egy „Niedermajer” nevű ács háza előtt győzelmi kaput emeltek. Neustiftnél (Újvárosnál) csatlakozott az Országúton érkező menethez Buda város 80 huszárja, majd a budai és pesti tanulóifjúság. A városi tanács választott tisztviselői a Bécsi kapunál várták a szentkoronát. Egyikük „deák” (latin) beszédet mondott. Az újság írója itt megjegyezte, hogy Komáromban (ahol csak áthaladt a menet) is volt, aki latinul akart beszélni, de aztán érzékelte a közönség hangulatát, és magyarra váltott. A korona ládáját hat nemes vitte az Országház utcáján a királyi palotába. Este a várost kivilágították és szép rajzolatokkal díszítették. Ötven „csöbör” fehér és vörös bort, valamint 1000 cipót osztottak szét a szegényebb nép között. Este Zichy Károly országbírónál nagy társaság volt, ahol az ő és Orczy László felesége – Kevenhüller és Traun grófnők – magyar ruhában pompáztak. Másnap, február 22-én az egybegyűltek Batthyány érsek vezetésével Te Deumot énekeltek. (A prímás ezek szerint Pozsonyból sietett Budára, hogy a nevezetes eseményen jelen legyen.) Az országbíró ebédet adott az előkelőeknek, Orczy a katonaságot, a Budai Tanács a város és a szomszédos Pest 140 polgárőrét látta vendégül. A palota kápolnájában három napon át reggel 9-től délután 6-ig ki volt téve a szentkorona, hogy mindenki láthassa. Február 24-én gondos őrizet mellett, amelyet ettől kezdve két-két vármegye önkéntes „bandériumai” adtak, elzárták a szentkoronát. Ettől kezdve a megyék havi váltásban adták a korona – jelképes – őrségét. Gondosan válogatott lovakon, Mária Terézia háborúban edzett tisztjeinek vezetésével, színpompás, a vármegye sajátjának tekintett századnyi egységeket állítottak ki, amit Bébcsn aggódva néztek, noha „fegyverszetük” jórészt használhatatlan díszkardokra korlátozódott. 1790-ben a nemzet „kincsét” II. Lipót megkoronázására Pozsonyba vitték, ahonnan visszakerült Budára. Itt koronázták királlyá 1792-ben I. Ferencet. (Az újságok ezekről is részletesen tudósítottak.) 
Valószínű, hogy aki csak a csöbör borból és az ingyen cipóból részesült, másként fogta föl a közös öröm jelentőségét, mint – például – a jozefinista Kazinczy. De nekik is érezniük kellett, hogy valami fontos történt, hiszen sem bort, sem cipót nem osztottak mindennap. A Pályám emlékezete megőrizte Kazinczy Ferenc személyes emlékeit. Abaúj vármegye márciusi közgyűlésén jutott el hozzá – nem tudjuk, melyik újság, és annak a híre félbeszakíttatta vele az előadó Fáy Ágoston beszédét: „A’ császár meghalt, s felolvasám az Ujság czikkelyét. (…) ’s nagy zavar követte szavaimat. (…) A’ franczia Revolútzió hosszas pezsgés után (1789. Június’ 14d.) kilobbana.” Nem lehet érte fenntartás nélkül lelkesedni, mert újabban ott „Nagy és szép dolgok, ’s még több rútak, undokok, rettenetesek” történnek. „Boldog a’ ki őseinek erős és régisége által is tiszteletes, régiségek miatt is kedves lakjokban biztonságban élhet és örömet talál, bár annak repedezései igazításokat, szépítéseket kívánnak. – Koronánk, a’ jegygyűrű a Király és Nemzet között, leküldeték Budára, ’s akkor lobbanánk örömre mindnyájan.” Abaúj vármegyében is megválasztották a vármegye bandériumának tagjait, köztük Kazinczyt. A vármegyék „közös Fő-Kapitánya Abauji Fő-Ispán Báró Orczy László” lett. „Szebb Magyart nehezen érhetett e’ megtiszteltetés. Kisdedebb valamivel, mint kövérsége kívánná, szög hajjal, kék szemekkel, arcza liliom és rózsa, lelke tiszta és meleg; kedves, vidám; nyitva mindég kezei, mikor a’ nemzet’ fénye kívána áldozatot. Ha termete valamivel magasabb volt volna, ha feketék hajai és lobogók, feketék szemei, azt hívénk vala, hogy egy szép régibb Magyart hozott-elő sírjából öröme.”[8] Öröme mindenkinek, Pozsonytól Kassáig, ahol az író a nagy változást megérte.
A nagy remények, akármilyen általánosak, ritkán teljesednek be az emberek és nemzetek életében. Ennek a fejtegetése azonban már nem ide tartozik.



Jegyzetek:
 

1   A hatalmas – de elfogultságokkal teli – szakirodalomból Marczali Henrik: Magyarország története II. József korában (3 köt., Budapest, 1882–88. 1–2. köt., 2. kiad. 1885–88); Szekfű Gyula: Magyar történet VII. k. Budapest, 1929–1934); Magyarország története V. k. Főszerkesztő: Mérei Gyula, szerkesztő: Vörös Károly. I–II. k. Budapest 1980.; H. Balázs Éva: Bécs és Pest-Buda a régi századvégen, Budapest, 1987. Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Bp., Akadémiai Kiadó, 1996.; Mályusz Elemér: A türelmi rendelet. II. József és a magyar protestantizmus (Budapest, 1939; Máriabesnyő–Gödöllő, 2006) valamint Hajdu Lajos forrásfeltáró munkái ajánlhatók.

2   Babel, Gedruckt in dem Römischen Reich 1790.; Ninive, Gedruckt in dem Römischen Reich.

3   Az itt idézett – hetente kétszer megjelenő – bécsi újságok közül a Magyar Kurir 1786 decemberétől jelent meg Szatsvay Sándor szerkesztésében; a Hadi és Más Nevezetes Történetek 1789. július 14-től Görög Demeter és Kerekes Sámuel szerkesztésében. Görög és Kerekes 1792-től a lapot Magyar Hírmondó címen folytatta.

4  Ez az első eset, hogy a bécsi hivatal magyarul írott utasítást is kiadott. Jelentősége abban van, hogy az 1790-es országgyűlés ezért – mert megtörténtnek tekintette – nem követelte a magyar hivatalossá tételét. II. Lipót később jelentős lépéseket tett ebben az irányba: egyebek között – Vályi András személyében – kinevezte a „magyar nyelv és literatúra” első tanárát.

5  Az Etelka a következő három-négy évtized legnépszerűbb magyar regénye. Penke Olga szerint „allegorikus tanítást tartalmaz az uralkodás módjáról, valamint a korabeli (II. József elképzeléseiből következő) politikai problémák megoldásának lehetőségeiről. Dugonics értelmezése azonban elsősorban (…) a ’nemzetnek’ szolgáló történelmi leckét hangsúlyozza.” Maga a szerző, aki majd a pesti egyetemen először adja elő tantárgyát, a matematikát magyar nyelven, azt írta, „Le-írtam Régi magyarjainknak Vitézségeket; Bátorságokat; Nagy Lelkeket; Elő-adtam Fejedelmeiknek Szer-tartásaikat…” – Dugonics András: Etelka. Sajtó alá rendezte: Penke Olga, Debrecen. 2002. 432, ill. 9. o.

6  II. József terveiben Magyarország a birodalom egyik tartománya volt, amelynek – mint Galíciának Lemberg – székvárost jelölte ki, a hivatalok elhelyezésére régi kolostorokat építtetett át, még az „országházát” is kijelölte (az épülete ma is láthatjuk a budai Országház utcában), de nem törvényhozásra, csak korlátozott jogkörű tartománygyűlésre gondolt.

7   Dugonics szerint: „Etelka egy igen ritka Magyar Kis-asszony”, aki küzdelmek és bonyodalmak után Zoltán, Árpád „egyetlenegy élő fiának” a felesége lesz.

8  Kazinczy Ferenc: Pályám emlékezete. (Kritikai kiadás.) Sajtó alá rendezte: Orbán László. Debrecen, 2009. 521–521. o.



« vissza