Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A háborúellenes hadtörténeti múzeum

Drezdai egyetemi hallgató koromban inkább kerültem a lepusztult laktanyák főként orosz katonai járművek mozgásától füstös környékét – nem az a hely volt, ahova egy egyetemista vágyott. Egyetlen, furcsa kivétel volt: a mai Stauffenbergallee északi oldalán, a volt szász királyi hadapródiskola épületében szovjet kaszinó működött, ahova – valamilyen rejtélyes okból, nem emlékszem, talán vesztegetéssel? – civileket is beengedtek. A hatvanas-hetvenes évek orosz slágereit nyávogó zenekart hallgatva, torkunkon olcsó vodkát leeresztve ültünk évfolyamtársaimmal a karzaton, és ha időnként megláttunk egy-egy csinos orosz vagy éppen ázsiai szemvágású lányt, loholtunk felkérni táncolni. Ilyen furcsa fraternizálás is volt tehát néha a drezdai laktanyanegyedben, amit a sors keserű iróniája folytán az 1945. februári szörnyű bombatámadás megkímélt. A 2000-es évek elején a véletlen úgy hozta, hogy tartalékos tisztként az immár a Bundeswehr szárazföldi csapatainak tisztiiskolájává átépített, szépen helyreállított, elegáns, modern étkezdével bővített volt hadapródiskolában továbbképző tanfolyamon vettem részt. Dörzsöltem is erősen a szememet: vajon mit mondtam volna harminc évvel korábban, ha valaki ezt jósolja? Feltehetően beszámíthatatlan őrültnek tituláltam volna…
A belváros felől közeledve a Stauffenbergallee és a Königsbrücker Strasse sarkában a volt szász királyi arzenál területével kezdődik a laktanyanegyed. Az oroszok jelenléte már csak furcsa emlék, a volt arzenálban elhelyezett, a Bundeswehr által fenntartott hadtörténeti múzeum pedig Drezda legújabb kulturális attrakciójává kezdi magát kinőni. A volt arzenált már 1897-ben szász hadtörténeti múzeummá alakították át – nem közismert, hogy a császári Németország szövetségi állami szerkezetében Poroszország mellett a három másik királyság (Bajorország, Szászország és Württemberg) békeidőben katonai szuverenitást élvezett, és hadseregük csak háborúban került a szövetség elnöki tisztét német császári minőségében ellátó porosz király parancsnoksága alá. 1938–45 közt a Wehrmacht használta az épületegyüttest múzeumként, majd hosszabb szünet után 1972–90 közt az NDK hadtörténeti múzeuma volt, míg Németország újraegyesülése után átvette a Bundeswehr.
Hosszúra nyúlt provizórium után a 90-es évek végén elvi döntés született: a hadtörténeti múzeum megmarad, sőt a Bundeswehr központi múzeumává lép elő, alapvetően új tartalmi és bemutatási koncepcióval. Maga az épület is építészeti attrakció: a neoreneszánsz épülettömbön Daniel Libeskind amerikai építész tervei alapján áttört fémlemez burkolatú ék hasít keresztül. Az ék csúcsa jelképes tartalmat hordoz: arra a pontra mutat, amelynél Drezda bombázása kezdetén a brit légierő ledobta az első célkijelöléseket. Az épület belső tereinek kialakítása nagyvonalú és kerül minden historizálást ott, ahol az eredeti belső térképzés elveszett, viszont a földszint egy pontján az egymást követő korok padlóburkolatainak réteges bemutatásával érzékelteti az épület változatos sorsát. Noha jobbra-balra az épület udvarán itt is láthatjuk a más országok hadtörténeti múzeumaiból ismert szokásos löveg-páncélos-csapatszállító járműegyveleget, az épületben követett kiállítási koncepció alighanem egyedülállóan innovatív. Minthogy a német történelem ismeretében valamiféle hurrápatrióta fegyver- és hőstettbemutatóról eleve szó sem lehetett, a múzeumi katonai és civil szakembereknek nem is lehetett más választásuk. A kiállítási leporelló (Besucherinformationen, Militärhistorisches Museum Dresden, a világhálón: www.mhmbw.de) szerint mind a múzeum építészete, mind az állandó kiállítás az egyoldalú ábrázolások és régi vizuális beidegződések ellen fordul. A szöveg szerint a kiállítás a látogatókat saját agressziós potenciáljukkal szembesíti, és az erőszakot történelmi, kulturális és antropológiai jelenségként kezeli. A mondat első fele a „political correctness” jegyében kissé kioktató, azonban a zsidó és keresztény hagyomány nyelvére lefordítva úgy is értelmezhető, hogy mindnyájunknak számolnunk kell a bennünk munkáló eredendő bűnnel, ami válsághelyzetben – például fegyveres konfliktus esetén – nem mindig a legjobb tulajdonságainkat hozza felszínre.
A klasszikus időrendi prezentációt az épület régi részében láthatjuk, míg a Libeskind tervezte „ékben” tematikus körsétát tehetünk. Érdemes az egyes témakörök nevét felsorolni: katonaság és technológia; védelem és pusztítás; állatok a katonaságnál; háborús szenvedés; a testek formációja; politika és erőszak; katonaság és zene; katonaság és divat; katonaság és nyelv; háború és játék. Az „állatok a katonaságnál” kategóriában a rendezők persze nem a jóformán minden hadseregnél bőséges „biotópot” találó, a nekik kiszolgáltatott embereket fantáziadús módszerekkel megalázó kétlábúakra gondoltak, hanem Hannibál elefántjaitól kezdve a lovasság évezredes hagyományán át a jelentést, lőszert szállító, aknákat nyomozó kutyákig, sok olyan négylábú, akiknek szolgálataival gazdáik hol többé-kevésbé visszaéltek, hol valóban csaknem szimbiotikus egymásrautaltságban kölcsönösen megbecsülték egymást. Hátborzongató a „szenvedés” témakörben a különféle protézisek hűvösen tárgyilagos bemutatása. Többé-kevésbé szabályos időközönként visszatérő divatmotívum a katonai jellegű váll-lapok, a terepszínű és khaki anyagok használata, nem is beszélve a brit klasszikusról, a közvetlenül katonai eredetű trencskótról. A „testek formációja” témakörben a tömegek egyenruhába öltöztetése, az egyedi személyiségjegyek tudatos eltüntetésére irányuló kincstári törekvés és ezzel szemben az egyes katona többé-kevésbé sikeres küzdelme saját egyéniségének megőrzésére alkotja a bemutatott ellentétpárt. Hosszú vitrinben láthatjuk egy katona történetét a behívótól az obsitig vagy adott esetben a halálig. Mellette a falon 13 000 ólomkatona-szerű, csukaszürke egyenruhájú kisplasztikát láthatunk, egyetlenegy, színesre festett apró bábu, a szinte elveszett egyén kivételével. A szám nem véletlen: a kiállítás rendezői szerint az első világháborúban 48 óránként ennyi katona halt meg. Igen tanulságos a „védelem és pusztítás” ellentétpárja – a csaknem függőlegesen, egymással párhuzamosan felülről a látogatót fenyegető bombák, lövedékek sokasága, miközben sérült bunker-, óvóhelyrészletek jelzik: ténylegesen megbízható védelem nincs, csak állandó versenyfutás a két ellentétes cél között. Hasonlóan bemutatva régi körhintákról származó, meglepően élethű „páncélosokat”, „harci repülőket” láthatunk, melyek családok, gyerekek szórakoztatását szolgálták...
Az időrendi kiállítás ehhez képest a dolgok természetéből adódóan valamivel konvencionálisabb, de itt sem egészen: a vitrineket kísérő apró táblákon rövid életrajzok szerepelnek, közkatonáktól uralkodókig bemutatva a szereplők egész spektrumát. Nem hiányoznak persze a látványos tárgyak sem, a kézifegyverektől és egyenruháktól ágyúk darabjain át tengeri csatákat ábrázoló festményekig, mely utóbbiaknál jól látszik, hogy a művészet egyik klasszikus toposza hogyan alakult át lassan a propaganda eszközévé. Az időrendet nem lehet a tematikus összefoglalóktól elválasztani, így azon belül külön rész foglalkozik a hadviselés és a gazdaság összefüggéseivel, a hadiipartól az első világháború éhségéveinek póttermékeiig.
Lehetetlen valamennyi érdekesség méltatása, néhányat mégis érdemes kiragadni. Poroszország és a Habsburg-monarchia bonyolult viszonyának ábrázolásában érezhető a kiegyensúlyozottságra törekvés. A dán–német háborúnál az oeversee-i ütközet jóformán ugyanolyan hangsúllyal szerepel, mint a düppeli sáncok megrohanása. Látszik az is, hogy a porosz–osztrák „testvérháború” a porosz félnek alapjában véve kissé kínos volt, az 1866-os haditettekért nem is adományoztak vaskeresztet – a Napóleon elleni, közösen megvívott felszabadító háborúk hagyományával aligha lehetett volna összeegyeztetni. A kiegyezés utáni kort egyébként Ferenc József magyar adjusztálású egyenruhás arcképe illusztrálja.
Egy másik jellegzetes tárgy a weimari Németország kicsiny, szinte jelképes haditengerészetének lobogója. A fekete-vörös-arany nemzeti színek csak apró mezőben a bal felső sarokban tűnnek fel, a fő színek azonban a levitézlett császárság fekete-fehér-vörös sávjai, középen a vaskereszt ábrázolásával. Kevés jelképen lehet jobban megragadni a „demokraták nélküli demokráciát”, a weimari köztársaságot feszítő belső ellentéteket és a hadsereg kicsúszását a demokratikus politikai ellenőrzés alól.
A náci korszakban, legkésőbb a világháború alatt, óhatatlanul felmerült az a kérdés, hogy hol vannak a katonai lojalitás határai, meddig kell nyilvánvalóan embertelen és esztelen parancsoknak engedelmeskedni, és hol kezdődik az ellenállás erkölcsi igazoltsága, sőt kényszere. A Wehrmacht Hitler számára kezes hatalmi eszköznek bizonyult, holott többször is lett volna lehetősége megszabadítani a világot és Németországot tőle. A legkomolyabb kísérlet az 1944. július 20-i merénylet és a hozzá kapcsolódó „Operation Walküre” – az eredetileg belső felkelés letörésére irányuló terv szellemes átkalibrálása Hitler és a náci vezetés kikapcsolására közismert okokból (többek közt a dilettáns végrehajtás miatt) megbukott. Megrázó dokumentumok a kivégzésük előtt álló felkelők levelei hozzátartozóikhoz, amelyekből az állandó kiállítás szemelvényeket mutat be.
A második világháború utáni Bundeswehrnek éppen ezért egyik lényeges alapköve az „Innere Führung”, a belső vezetés, az egyenruhás állampolgár eszménye, aki beöltöztetésekor nem adja le se eszét, se állampolgári jogait, és aki nem köteles az alkotmány szabta határokat áthágó, mindenki számára felismerhető módon az emberi jogokba ütköző parancsot teljesíteni. Hogy a mai, az újraegyesülés utáni Bundeswehr az alkotmányos politikai vezetés konkrét veszélyekben is megbízható, lojális eszköze, azt a rendezőknek egy huszárvágás-szerűen találó együttessel sikerült bemutatniuk. Vitrinben láthatjuk az ISAF keretében szolgáló német csapatok egyik terepjáróját, amely Afganisztánban házi készítésű aknára futott és tönkrement. A vitrin bal alsó sarkában – oda kell figyelni, hogy az ember lássa, miről van szó – Angela Merkel szavazókártyáit láthatjuk: a kancellár asszony is képviselői minőségében szavaz, ha a Bundestag német csapatok külföldi bevetéséről dönt. A parlament minden bevetést és annak esetleges meghosszabbítását név szerinti szavazással hagyja jóvá, a képviselők az adott pillanatban élet-halál urai. A hidegháború súlyos és nyomasztó mindennapi fenyegetése szerencsére absztrakt maradt, a békefenntartó akcióknak azonban immár számos halálos áldozata van – nem is beszélve a lelkükben megrendült, súlyos poszttraumatikus szindrómával küzdve hazatérő katonák egyre nagyobb csoportjáról. Hivatásos katonákkal beszélgetve, előbb-utóbb legtöbbjük felemlegeti: a parlament, a társadalom alkotmányosan erre felhatalmazott szerve küldi őket életveszélybe, és tisztességes javadalommal, orvosi ellátással törvényesen gondoskodik is róluk. Visszatérve, a bürokratikus mindennapok azonban gyakran másképpen néznek ki – sokan éppen a traumatizált katonákat még mindig szimulánsnak tekintik, ami nem éppen mozdítja elő visszailleszkedésüket a társadalomba. Pedig az általunk választott parlament küldte őket veszélybe, mindnyájunk megbízásából viszik bőrüket vásárra – éppen ezért megérdemlik mindnyájunk fokozott támogatását. Ez is az új múzeum egyik tanulsága.


« vissza