Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Szabadulás

Nem szoktam mostanában felfokozott várakozással menni moziba. Inkább kicsit fásultan, megadóan, kötelességszerűen. Leülök, körülnézek, megszámolom a nézőket. Hat-nyolc, esetleg tizenkettő. Voltam már másodmagammal is magyar filmen. De olyat, hogy a terem – még ha kisterem is – tele legyen, olyat már nagyon régen nem láttam. Deák Krisztina meg aztán igazán nem tartozott a sikerfilmrendezők közé. Igényes irodalmi adaptációi – Köd, Jadviga párnája – szolid szakmai visszhangot keltettek.
Új filmje, az Aglaja azonban igazi moziélmény. Aglaja Veteranyi, magyar-román származású, a Ceauşescu-érából családjával kis­gyer­mekként Svájcba emigráló, harminckilenc éves korában ön­gyil­kosságba menekülő írónő, A gyermek a forró puliszkába esett című könyvében, amelynek alapján a rendező Parti Nagy Lajossal és Muhi Klárával a forgatókönyvet írta, nagy kincsre leltek. Egy cirkuszos família története egy gyereklány szemével. A gyermeki látásmód és fantázia találkozása a cirkusz rejtélyes, varázsos, mégis minden pillanatban kegyetlen világával egészen különös minőséget hoz létre. S hozzá korunk egyik alapélménye, a folytonos vándorlás, az idegenség, fajok, kultúrák keveredése családon belül és kívül.
Aglaja elbeszélőként és drámai szereplőként egyszerre van jelen a cselekményben. „Csak addig voltam valaki, amíg meg nem születtem” – hangzik el a döbbenetes mondat, mindjárt a film elején. Anyját a trapézról viszik a szülőszobába, s nevét is az ápolónőről kapja. S a gyerek minden este átéli az iszonyatos szorongást, hogy anyja lezuhanhat a kupolából, ahol saját haján lóg és közben égő fáklyákat dobál. „Folyton anyám halálára gondolok, nehogy váratlanul érjen. Egész nap arra várok, hogy este legyen. Ha anyám nem esik le a trapézról, előadás után mindannyian tyúkhúslevest eszünk.”
A film első harmadát elviszi, elsodorja a kislány Aglaját játszó Jávor Babett egészen rendkívüli alakítása. Az arcáról, a szeméből minden kiolvasható. Nem koravén, nem tudálékos – valamilyen egészen mélyről jövő tudás sugárzik belőle, nyilván nem függetlenül Máthé Tibor kamerájától, amely szinte együtt lélegzik a szereplőkkel. Pedig a könyvnek azok a mondatai, hogy: „A bánat öregít. Én idősebb vagyok, mint a külföldi gyerekek. Romániában a gyerekek idősen születnek, mert még az anyjuk hasában is szegénység van, és folyton a szülők gondjait hallgatják. Mi úgy élünk itt, mint a paradicsomban. De ettől még nem leszek fiatalabb” – nem is szerepelnek a filmben. A folytonos szorongás, fenyegetettség, az idegenség egészen szoros, egymásra utalt anya–lánya kapcsolatot hoz létre. A kislány lesz az őrangyala. Pedig Szabine nem mintaanya, nőiességét is beveti olykor a karrier érdekében, s a kislány ezt megérzi és megbosszulja. A kislány aggódása akkor nő a tetőpontjára, amikor Szabine megveszi a vietnami artistanőtől a legveszélyesebb számot, az acélhajú nőt. Sztár lesz, de egy előadás után a hatóság leleplezi, hogy gyerekeit nem járatja iskolába, és Aglaja nővérével együtt intézetbe kerül. Egy reggel megjelenik apja, de csak nővérét viszi el, mert elváltak, és Aglaja az anyjánál marad. Anyja viszont csak hét év múlva jön érte. A fiatalság múlásáról nehezen tudomást vevő asszony és a lelkileg sérült kamasz lány kettőse nem ígér idillt, főként hogy az asszonynak egy fiatal srác a menedzsere. Hogy hány éves is Aglaja, mikor kikerül az intézetből, azt nehéz pontosítani, de legyen 14 vagy 16, azt nehéz elhinni, hogy nem jutott el hozzá a hír, a diktátort megölték, már nem kell félniük, hogy hazatérésük után felakasztják őket. Ez egyike a kisebb hibáknak, következetlenségnek, ami felfedezhető a filmben, de végül nem számít. A néző elsiklik fölötte, mert fogva tartja Aglaja és anyja sorsa, összetartozása, s a feszültségben, drámai fordulatokban nem szűkölködő történet. A kamasz, éppen csak nővé érett lányt Móga Piroska játssza hibátlanul. Furcsa, de Ónodi Eszter az anya szerepében, különösen a film második felében, mikor már riválist is lát a lányban, többször él sablonokkal, harsányabb színészi megoldásokkal. Igaz is, milyen legyen egy a színpadról lekényszerülő, a talmi csillogáshoz, fényhez szokott artistanő? Bogdán Zsolt a román származású apa szerepében remekel. Bohócot alakítani ilyen természetességgel, eszköztelenül, ehhez nagyon jó színésznek kell lenni.
Az anya csigolyasérülése után, amelyből részlegesen felépül, már csak a lánynak kínálnak szerepet, de a megalázó, inkább a szexiparba, mint a cirkuszba való szerződéshez nincs kedve, ezért úgy döntenek, Berlinbe mennek az apához. S Aglaja áll az Alexander Platzon, hogy bemutassa az acélhajú nőt, az anyjától megörökölt szerepet. Fél. Talán még annál is jobban, mint amikor kicsi lányként az anyja életéért remegett. Tudja, hogy nem szabad félnie, ezért levágja felcsavart haját egy ollóval, s elvegyül a tömegben.
Felszabadító, katartikus megoldás. Megkönnyebbülünk Aglaja szabadulásán, s szinte csak ekkor tűnik föl, hogy a filmnek sikerült bemutatnia a cirkusz könyörtelen, önfeláldozást kívánó világát minden direktség, minden horror-effektus nélkül, s sikerül a szabadságról, a személyiség hétköznapokon vívott szabadságharcáról gondolkodtatni a nézőt indirekten, szinte könnyedén. S csak később gondolunk rá, hogy Aglaja Veteranyi sajnos alig negyvenévesen mégis öngyilkos lett, pedig a cirkuszt ő is lecserélte a színházra és az írásra.
A magyar filmtől elszokott nézők elvarázsolva ülnek a nézőtéren, s élvezik a mozit, a bár koprodukcióban készült, de mégis magyar filmet. De úgy tűnik, fogékony a külföldi közönség is a film finom érzelmességére, drámai erejére, mert Deák Krisztina filmje már első külföldi bemutatkozásakor két díjat hozott el az antalayai fesztiválról, a legjobb film és a török kritikusok díját.


« vissza