Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Érvényesek vagyunk-e?

Varsói gondolatok I–III. címmel portrét készített Pörös Géza Krzystof Zanussiról, Krystina Jandáról és Agatha Buzekről. Három különböző nemzedék kiváló művésze osztja meg gondolatait, töprengéseit a nézőkkel életéről, művészetéről, hazájáról. Krystina Janda nevét Andrzej Wajda Márványemberéből jegyeztük meg 1975-ben, ahonnan pályája töretlenül ívelt fölfelé. 1990-ben Cannes-ban Arany Pálmát kapott a Kihallgatás című filmben nyújtott alakításáért. Rendezőként is kipróbálhatta magát filmen, színházban. Mesterének ma is Wajdát tartja, akitől egyebek között azt tanulta: legyünk mindig elégedetlenek magunkkal.

Hazája egyik legnépszerűbb művésze. A népszerűséget, a közönség szeretetét, tiszteletét nem „Vacsoracsatá”-kban, „Heti hetes”-ekben szerezte, nem ült paradicsommadárnak öltöztetve tehetségkutatónak eladott show-műsorokban sem, csak dolgozott. Öt éve például színházat alapított. „Azt hiszem, akkor megbolondultam. Eladtam a házamat, hitelt vettem föl, s megvásároltam egy lerobbant mozit, hogy művészszínházat csináljak... S a közönség jött utánam egész Varsóból.” A Teatr Polonia felépítése után ma már egy második mozit is színházzá alakított. Igaz, azt csak bérli, mert hétszázötven férőhellyel talán ki tudják gazdálkodni a fönntarthatóságot. Mert hiába az alapítványi forma, az állam a magánszínházat nézőnként csak három zlotyval támogatja, míg az államit százzal.

Az idén nehéz helyzetben van Lengyelország. Először a nemzeti gyász, aztán az árvíz. A színházaim anyagi helyzete nem rózsás” – mondja Krystina. De nem panaszként, nem másokra mutogatva, inkább tényként, feladatként, amit majd megold. S hogy mit tart sikernek? Az életét, a három gyerekét, a harminc évig tartó házasságát (férje, Edward Klosinski operatőr két éve halt meg). A reggeltől estig tartó munkát, hogy nem derogál neki műsorszöveget írni sem, mert mindössze húszan dolgoznak a két színházban. Folyamatosan olvas, keres, szemmel tartja, hogy mi történik a világban. Így bukkant rá Máraira is, akinek írásművészete lenyűgözi, és most épp a Kalandot mutatják be, Jan Englerttel a főszerepben.

Bámulom a törékeny, szőke asszonyt: honnan az érzékenység, az erő, az állandó megújulás képessége? A kulcsmondat, a „titok” valószínűleg ez: „Időről időre elenőriznünk kell magunkat, hogy érvényesek vagyunk-e.” Ennyi az egész? Ilyen egyszerű? Bizonyára, csak nálunk ezt a kérdést nem szokás feltenni. Mert ugyan hányan is válaszolhatnának rá igennel, például a filmszakmában?

S hogy miért nálunk ez a morális deficit? Ahhoz Zanussi gondolatait továbbfűzve juthatunk még közelebb. Életművének fő kérdése, létezik-e, létezhet-e morálisan megformált élet a mai világban?

A riportfilm bekezdésekre tagolva járja körül a négy évtizedes, rendkívül következetes pályát. „Néha azt gondolom, hogy legjobb filmjeimet még nem készítettem el” – mondja bizakodva a hetvenegy esztendős rendező. Sikernek tartja, hogy abban a korban, ahol a pénz és az ízlés fényévnyire távolodott egymástól, mégis vannak nézők, akik követték őt engedmények nélküli művészi pályáján. S végezetül miről is szólhatna, mint Lengyelországról – mert számára a lengyelsége, bár valamennyi világnyelven beszél és sokat dolgozhatott külföldön, olyan természetes, mint a levegővétel.

Elég jól álljuk a sarat. Nem vagyunk olyan elvadult ország, mint néhány szomszédunk. Mi, egyedüli nemzetként, alulról küzdöttük ki a szabadságot. Mi magunk harcoltuk ki a szabad választásokat, az emberek akarták így, nem a hatalom... Úgy érezzük, jogunk van az önálló gondolkodáshoz, már nem akarunk mindenáron a Nyugathoz igazodni. Kivívtuk a gondolkodásunk, a világlátásunk szuverenitását.” Ez a komoly erkölcsi tőke hiányzik nálunk. A múlt elhallgatása, a szembenézés hiánya, a pártok árnyékában a maga javáért felsorakozó s így tekintélyét veszítő értelmiség a Kádár-kor fojtogató öröksége.

A szocializmus csendben öl, mint a szén-monoxid” – írta Krzystof Varga, s ezt az elmúlt két évtized történései igazolják. A legvidámabb barakk puha diktatúrája megpuhította a gerinceket, megkövetelte a történelemmentes tudatot, és végül hamis nosztalgiákkal fertőz. A harmadik magyar köztársaságban háromszor alakíthattak kormányt a szocialisták, a gulyáskommunizmus kései árát fizetjük ma is. Esterházy Péter megírta a szegény, sorsüldözött besúgó megható történetét, Lányi Andrást szabadon idézve a „Térdre magyar”-t, és utána már megállíthatatlan volt az árulók megdicsőülése. Morálisan megformált élet? Nálunk? Jószerével csak immorálisan megformált életeket láthatunk a közéletben, a művészetben. A részegen többedszer balesetet okozó színész alig fél év múlva diadalmasan térhet vissza a képernyőre. Papp Lajos professzor szívútja, kálváriája viszont csak szamizdatvetítéseken látható, ahogyan a közszolgálati televízióban Makovecz Imre is csak éjjeli műsorba fér be. „Csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne hallja...” Ez a való világ.

Wajda nyolcvanévesen kötelességének érezte, hogy leforgassa a Katýnt, és közel hárommillió lengyel látta moziban. Jancsó Miklós ekkortájt, talán az Ede megevé ebédemet csinálta, s ötezer ember ha kíváncsi volt rá. Pedig a hatvanas–hetvenes években a két rendező kamerájával még együtt írta Közép-Kelet-Európa történelmét.

Míg az érdekérvényesítésben oly ügyes filmszakma napjainkra felszámolta az értékteremtő filmgyártást, addig Lengyelországban filmek készülnek az orosz megszállásról, a besúgókról, s Wajda nyolcvanhárom évesen filmet tervez Lech Walesáról. Egyébként filmiskolája, stúdiója van. Mert a lengyelek tudják, amiről nálunk oly sokszor és sokan hajlamosak megfeledkezni: hogy a kultúra mindenekelőtt folytonosság. A múltat szerencsére nem lehet „végképp eltörölni”. Csak megismerni, feldolgozni, beépíteni. És időről időre újra fel kell tenni a kérdést politikában, művészetben, magánéletben: érvényesek vagyunk-e még?



« vissza