Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Gorbacsov: az utolsó dobás

Magyarországnak és nekem régre, mintegy ötven évre visszanyúló közös múltunk van, és a hosszú évek során rengeteget tanultam az országtól. Először 1961-ben látogattam ide, hogy magyar nyelvtanfolyamon vegyek részt Debrecenben. Akkoriban az Osztrák–Magyar Monarchiával foglalkoztam, és a British Council megállapodást kötött a magyarokkal, akik gondoskodtak a mindenféle diákokból álló vegyes társaságról – voltak ott nyugat-európaiak éppúgy, mint a keleti blokkból érkezettek, élükön, ahogy emlékszem, egy ukrán ezredessel – aki éppenséggel származhatott a korábban Magyarországhoz tartozó Ruténföldről is.
A magyartudásom ugyan hagyott némi kívánnivalót, de az olvasással legalább elboldogultam, és bizonyos idő elteltével – miután nagyban inspirálódtam az idősebb Seton-Watson munkáiból – kezdtem megérteni Magyarország temérdek erősségét. Több könyvet is elolvastam róla, így John Lukacs Budapestről szóló remek könyvét, vagy Josef Horvath Budapest um die Jahrhundertwende című művét, és ha már itt tartunk, a háromkötetes Erdély történetét, amelyet volt szerencsém a The Times irodalmi melléklete számára szemlézni még 1987-ben.

Ezután, 1988-ban a londoni magyar fesztivál alkalmából felkértek, hogy tartsak négy előadást a magyar történelemről, amelyekben azt hiszem, sikerült megtalálnom a helyes hangot. A magyaroknak biztosan sikerült, hiszen mindeközben felmentették Kádár Jánost tisztségéből, a vezető reformer Pozsgay Imre pedig tagja lett a Politikai Bizottságnak; ez biztos jele volt annak, hogy nagy változás van készülőben. A The Daily Telegraph történetesen még épp időben küldött ki Budapestre, hogy tanúja lehessek e változásnak, magában a parlamentben. Úgy láttam, hogy ezután az emberek valahogy még az utcán is másképp jártak. Schmidt Máriát akkoriban ismertem meg, és csodálom e múzeumban végzett munkáját. És micsoda véletlen, a jelenlegi kormányzat több tagját is tanítottam, amikor Oxfordban tanultak. Egy szó, mint száz, hosszú a közös történet.

E dátum nemcsak Magyarország húsz évvel ezelőtti felszabadulása miatt jeles, persze. Az sokkal tágabb összefüggésben történt, és itt a németországi eseményekre gondolok. November 9-e, a berlini fal leomlása drámai fordulat volt, és Willy Brandt teljes joggal könnyezett. Akkoriban kapcsolatban álltam a csodálatos Margaret Thatcherrel, és bárcsak sikerült volna meggyőznöm, hogy belássa az igazságot Németországgal kapcsolatban: az ország egyesítése igen nagyszerű dolog – és mi a Brit-szigeteken ezt már legalább, mit mondjak, a harmincéves háború óta így akartuk. Adenauer mindig azt mondta, hogy a legrosszabb, amit a britek elkövettek Németországban, az volt, hogy átengedték Poroszországnak a Bergi Nagyhercegséget 1815-ben (amely nem más, mint a világháborúkban jeleskedő Ruhr-vidék) – létrehozva egy hatalmas herceg-püspökségre hasonlító Németországot.

Személyes emlékeimmel nem csupán őszinte hangot szeretnék megütni; saját, nagyon is testközeli belebonyolódásom a magyarországi ügyekbe valami sokkal nagyobb horderejű dolgot jelképez. Az a bizonyos ötven évvel ezelőtti debreceni tanfolyam egy apró fogaskereke volt annak a gépezetnek, amelyet a hidegháborút kutató történészek az első enyhülésnek, détente-nak neveznek. Hruscsov – 1961-ben nyomatékosabban, mint 1956-ban – elfordult Sztálintól, egy emberarcú szocializmus felé. Magyarország e folyamatban jóval jelentősebb szerepet töltött be, mint mérete indokolta volna. Ebben közrejátszott, hogy a magyar diaszpóra bizonyos részeinek megengedték régi kapcsolataik újbóli felvételét. Már a hatvanas években, amikor Ausztria virágzásnak indult, Magyarország egyfajta kirakatként szolgált, igaz, ez a kirakat többé-kevésbé véget is ért a Váci utcában: alig két villamosmegállónyival elhagyva a Keletit, az ember az igazi kommunista Európa kellős közepén találta magát. De Magyarországon legalább valami elkezdődött, volt valamennyi mozgástér, sőt még olyan gazdasági reformról is szó esett, ami nem puszta kitaláció volt. A hetvenes években Magyarország produkálta a legnagyobb egy főre eső adósságot a nyugati bankok felé, vagyis – Moszkvától független, de számára ugyanakkor hasznos – kapcsolatban állt a Nyugattal, elsősorban Németországgal. Később, az 1980-as évek végén jött el Magyarország igazi ideje, amikor vezető szerepet vállalt a vasfüggöny lebontásában, a keleti blokk felszámolásában. A vasfüggöny magyar részét 1989 júniusában bontották le, így a Nyugat-Németországban menedéket kereső keletnémeteknek nem kellett mást tenniük, mint Magyarországra eljutni, amit azon a nyáron több tízezren meg is tettek. Ez vezetett a keletnémet kormány megalázó vereségéhez és bukásához november 9-én, és mint közismert, magát a berlini falat is ledöntötte a lakosság megmozdulása. Ezt követően a keleti blokk más részein is – így Csehszlovákiában november 17-én – hasonló forradalomra került sor.

Románia esete egyedi volt. Ceauşescu, amikor kirakatpere után a vesztőhelyre vezették, azt mondta, az amerikaiak és az oroszok mindent elrendeztek egymás között. Érdekes kijelentés. És a maga nemében nem az egyetlen, a magyarok is tettek hasonlókat. 1956-ban valaki azt mondta: a kommunizmus addig fog fennmaradni, amíg éppen a kútfőjénél, Moszkvában szét nem robban. A másik érdekes kijelentést maga Nagy Imre, az 1956-os forradalmi kormány vezetője tette, nem sokkal 1958. június 16-i kivégzése előtt. Állítólag azt mondta, biztos benne, hogy egy nap majd felmentik a vádak alól, csak attól fél, hogy éppen kivégzői fogják rehabilitálni. És így is történt: kivégzésének 41. évfordulóján, az 1956-os vértanúk ünnepélyes újratemetésén 400 ezren vettek részt, és ott beszédet mondtak mind a kormány, mind az ellenzék képviselői (leghíresebbként Orbán Viktor is). Nagy Imre jól ismerte kommunizmusát, és okkal, hiszen több mint két évtizeden át élt moszkvai száműzetésben, és egyes vélemények szerint az NKVD ügynöke volt Komintern-körökben.

A Fal lerombolása akkoriban eposzi hőstettnek tűnt, ma már sokkal kevésbé tűnik annak. Eljátszom a gondolattal, hogy a jövő történészei a kommunizmus utolsó hazugságaként fogják azt számon tartani, hiszen ezzel a módszerrel mentették át magukat a lenini kísérlet utolsó örökösei. Mert átmentették magukat, legalábbis az intelligensebbek. Önök talán vitatják, hogy ez a posztkommunista „gyarmatok” borzasztó öröksége, vagy azt mondják – mint az európai és amerikai államgépezet általában –, hogy a helyzet az 1660-as angol restaurációhoz hasonlatos, amikor a józan ész győzedelmeskedett, és a fanatikusok az őket megillető helyre kerültek? Ez volt a külügyminisztériumok általános vélekedése, amely a Sztálin utáni korai időszakra megy vissza, amikor maga Churchill a Vasfüggöny kifejezés megalkotója is azon igyekezett, hogy Eisenhowerrel együtt vezetője legyen annak a mozgalomnak, amelyet később détente-nek neveztek el.

Örök probléma a kommunizmussal kapcsolatban, hogy az igazságot manipulálhatónak tekinti. Ennek egyik eredménye, hogy az írásbeli források problematikusak. Rengeteg, elsöprő mennyiségű ilyen forrás áll rendelkezésre, de hol találjuk bennük az igazságot? Valójában kevés az olyan könyv, amely tényeket tárna fel. Ha közelebbről megvizsgáljuk, mondjuk a Woodrow Wilson Intézet kiadványait, nem megdöbbentő, hogy az azokban szereplő kijelentések a Reader’s Digest szintjén állnak? Nyilván túlzok, de többel tartozom a kommunizmus megértéséért az elmúlt húsz-egynéhány évben Alain Besançonnak és Vlagyimir Bukovszkijnak. Bizony, az emlékiratok. Az emlékiratok többet számítanak a kommunizmusban, mint a „kapitalizmusban”, és jó kérdés, hogy miért. Tökéletlen magyartudásom ellenére figyelemmel olvastam Farkas Vladimir Nincs mentségét. Ő hatvan évvel ezelőtt éppen itt, a Terror Háza épületében, a sztálinista titkosrendőrség főhadiszállásán dolgozott vezető tisztként. Memoárjában olyan történetet mesél el, amely segít megérteni a kommunizmus mibenlétét. Farkast idős felvidéki zsidó nagyanyja nevelte, aki mosásból élt egy dohos pincében. Édesanyja Franciaországba, apja Moszkvába emigrált, ahol a Komintern egy részlegét vezette (később pedig a magyar ÁVÓ-t). Vladimir a magyar sztálinizmus bukása után két évtizedet ült börtönben, és a hatvanas évek elején szabadult. Első útja kislányához és feleségéhez vezetett, akik hallani sem akartak róla.

Kétségtelen, hogy Farkas Vladimir könyvének megvannak a maga hibái, de sok memoárepizódból többet tudhatunk meg, mint a könyvtárnyi olvasmányból, amely szóba szokott jönni a kommunizmusról beszélve. A kommunizmus emléke az antikommunista klasszikusok folytán marad fenn, amelyek írásából Arthur Koestlerrel és Szamuely Tiborral az élen a magyarok alaposan kivették a részüket. De éppen itt felesleges taglalnom, milyen fontossá vált Magyarország azon a nyáron, huszonegy évvel ezelőtt.

Mi történt hát? Az 56-os magyar menekültnek, aki azt mondta, az egész Moszkvában fog szétrobbanni egy nap, igaza lett. Mi történt Brezsnyev 1982 végén bekövetkezett halálával? Vlagyimir Bukovszkij szürreális körülmények között hozzáfért a Politbüró archívumához, és bebizonyította, hogy Andropov 1975-ben tudta, mi folyik. Az amerikaiak vesztésre álltak Vietnamban, azonban olyan mérnöki kapacitásuk volt, amely csúcstechnológiájú fegyverzettel látta el őket – például okos bombákkal, amelyeket tíz évvel később Afganisztánban vetettek be –, és persze Andropov meg a KGB pontosan átlátták ennek jelentőségét. A fegyverek érve még a régi vágású marxistákat is meggyőzte arról, hogy a kapitalisták fognak győzni, és Nyugat- és Kelet-Németország kontrasztja igen nyilvánvalóan ugyanerre a következtetésre vezetett. A 70-es években még lehetett úgy érvelni, hogy „a kapitalizmus összeomlóban van”, és sok nyugati marxista pillanatnyi diadalt ülhetett: 25%-os volt az infláció, és az IMF-et kellett segítségül hívni Angliába, az „ipari forradalom fellegvárába”, „A brit katonákat a társadalombiztosítási hálózatnak kellett eltartania, Az amerikaiak lelki és szellemi csődöt mondtak Vietnamban”.

Nem csoda, hogy Moszkvában azt gondolták, egy kis türelemmel győzni fognak. 1981–83 tapasztalatai azonban újra azt mutatták, hogy a kapitalizmus erőre kap. A legkülönösebb tévedés az Afganisztán 1979 karácsony napján történő lerohanására vonatkozó elhamarkodott döntés volt. A történéseket részletesen leírta egy orosz orvos, aki szemtanúként szégyenkezve emlékszik vissza Hafizullah Amin kisfiára, amint sírva rohan apjához, aki épp csak kikelt kórházi ágyából és még magán viselte műtétje nyomait – amire egy a KGB szakácsai által előidézett ételmérgezés gyógyítása miatt volt szükség. Ezt a háborút nem lehetett és nem is volt érdemes megnyerni. A kommunisták már 1918-ban azzal büszkélkedtek, hogy tudják, hogyan kell kezelni az iszlámot. Igaz, ami igaz, fontos segítséget nyújtottak a török nacionalistáknak, és érdekes látni, hogy – noha a levélváltás három hónap szünettel történt – Mustafa Kemal Atatürk és Lenin milyen jól megértették egymást. De 1979-re a szovjet tudás elpárolgott, a birodalom pedig elmerült a háborúban. Egyáltalán nem könnyű megírni mindennek a történetét, hiszen a rendszer hazudott, még saját magának is, még legtitkosabb feljegyzéseiben is. Elvétve akadnak ugyan utalások arra vonatkozóan, hogy mi is történt valójában, de a hazugságok olyan méreteket öltöttek, hogy – ahogy valaki mondta – az SzSzSzK elnevezés minden egyes betűje hazugságot rejtett. Kíváncsi vagyok, mit fognak kihozni a történészek Mihail Szergejevics Gorbacsovból. Az ő szerepe a késői kommunizmusban az volt, hogy biztosítsa a nyugatot: nincs semmi félnivalója, a kommunizmus valóban emberi arcot öltött. Ez volt az, ami megdöbbentette Margaret Thatchert Gorbacsov 1984 végi látogatásakor. Nem az, amit mondott. Az, ahogy nézett. Thatcher tudta, hogy nem a régimódi apparatcsikkal áll szemben. Éppen a látogatás idején, elég különös módon javában zajlott a bányászok sztrájkja Nagy-Britanniában, amelyet Moszkva az 1926 óta szokásos módon támogatott, ám ez nem akadályozta meg Thatchert abban, hogy – saját szavaival szólva – „üzletet kössön”. Ez elsősorban abból állt, hogy biztosították Amerikát, Oroszországban változás van készülőben.

A szovjetek megpróbáltak együttműködni az európai baloldallal, és előrevitték a leszerelés ügyét. Ez egy régi, a 40-es évek végére és az 50-es évek elejére visszanyúló stratégia része volt, amelynek értelmében meg akarták akadályozni, hogy Németország csatlakozzon az amerikaiakhoz és a NATO-hoz. Az 1951–52-es sztálini feljegyzés német egységet ígért a semlegesség fejében (vagy „finnlandizációt”), illetve ott volt Molotov 1954-ben egy összeurópai „biztonsági konferencián” tett javaslata, amely 20 évvel később az EBESZ megalakulásához vezetett. Ez egy másik módja volt ugyanazon cél elérésének, és a gépezet 1980-tól és az olimpiai játékoktól lendült mozgásba, amelyeket Moszkvában, e kritikusaitól megtisztított, amolyan tiltott várossá lett helyen rendeztek meg. Németországban tömegesen mozgósították a baloldalt, a rohadásnak pedig Helmut Schmidt vetett véget – aki kész volt véget vetni saját kormányának, nehogy az vessen véget Németországnak. Mindenesetre 1981-ben a Nyugat talpra állt.

1979 októberében meghatározó pillanat következett be, amikor az USA központi banki rendszere közel 20 százalékban határozta meg a kamatot az infláció leküzdése érdekében. Ezáltal (és más úton is) korlátozták a hiteleket. A hivatalba lépő Reagan- és Thatcher-kormányok tudták, hogy ez munkanélküliséghez vezet, de ezt az árat meg kellett fizetni, mivel az inflációt már nem tudták kezelni, és ez a Nyugat belső és külső ellenségeit segítette. Margaret Thatcher különösen nyíltan beszélt erről. Nem rejtette véka alá, hogy a leszerelést mutatós képtelenségnek tekinti, és ami a szovjet SS20 rakéták telepítését illeti, azt pedig egyenesen képmutatásnak, hogy teljes legyen a kép a szovjetekről.

Erre egyetlen egyenes válasz volt adható, igazi lenini szellemben. A jobboldal józan eszére és különösen „a mi közös európai otthonunkra” kellett apellálni – ez eredetileg Brezsnyev, ha nem egyenesen Adam Rapacki kifejezése. Ám ekkor igen merész stratégia került napirendre. A Szovjetunió vissza akart nyúlni egy Berija-féle politikához: ennek értelmében az NDK-t (mint államot vagy előállamot: hivatalos kihirdetésre nem igazán került sor) egyszerűen eladták volna a nyugatnémeteknek. Természetesen az egészet kódolt nyelv mögé rejtették, még Wilhelm Pieck naplójában is, de hát ez volt a mendemondák lényege. Moszkvát idegesítette Ulbricht, és megállapodást tudott kötni a Nyugattal. Andropov Bukovszkij dokumentumai szerint valami hasonlót mondott vagy sugallt (és valóban azt is elmondta Brezsnyevnek, hogy a Hitler-kultusszal szembeni elővigyázatosságként földi maradványait más bunkerbeli maradványokkal, így a kutyájával együtt a magdeburgi KGB-parkoló alá temették el, s a ládákban őrzött tetemeket az éj leple alatt az Elba egy mellékfolyójába süllyesztették).

Ehhez a stratégiához volt szükség az emberarcú szocializmusra. Ami aztán létre is jött, Gorbacsovval – bár, hogy az alkoholtilalom szerves részét képezte-e, kérdés. Az első években, azon túl, hogy a szokásos módon, a régi rendben hatalmon lévők széles körének leváltásával megszilárdította pozícióját, nem tett túl sokat Gorbacsov. Megerősödtek a beruházások, de valódi gazdasági reformra egyáltalán nem került sor. Nem volt sok formális gazdasági reform a blokkban sem, bár Magyarországon természetesen informálisan (ha ez a jó szó) már évtizedek óta változások mentek végbe. Mindenesetre rendkívüli volt látni, hogy Gorbacsov szinte olvashatatlan, Peresztrojka című könyve bestseller lett, különösen Németországban.

Ha minden úgy folytatódott volna, mint a „régi szép időkben”, talán hozott volna valami maradandó sikert a szovjeteknek. A Nyugat, mint mindig, amikor a hála vagy elismerés valami jelét kínálták fel neki, felsorakoztatta volna a támogatásokat, kitermelte volna a kommentátorokat, akik elmondják, hogy végtére is a szocialista országokban teljes a foglalkoztatás, és a bankárok, akárcsak Flaubert Dambreuse-e, boldogan fizettek volna, hogy megvásárolják őket. Az események azonban megmutatták, hogy szegény Gorbacsov az SZKP utolsó dobása volt. Azt gondolta, hogy kézben tarthatja az ügyeket a reformkommunistákkal, hogy Kelet-Németország egyfajta Ausztriaként élhet tovább, és hogy a szovjet népek támogatni fogják a szocialista internacionalizmust.

Végül is egyfajta különös hamis tudat volt ez, amely teljes egészében figyelmen kívül hagyta a felszín alatt kialakuló nacionalizmust, amely aztán az egész építményt elsöpörte. A kommunizmus egész jelensége eltűnt, amikor – ahogy az a magyar mondta – szétrobbant Moszkvában.


Kazanlár Szilvia fordítása


(A Klasszikus kommunizmus 1917–1990 című konferencián, a Terror Háza Múzeumban elhangzott előadás átirata. A Budapesten 2010. október 7–8-án tartott konferenciát a XX. Századi Intézet és a Konrad Adenauer Alapítvány szponzorálta.)



« vissza