Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Nagybátyámról, Kodolányi Jánosról

Elég nehezen szántam rá magamat, hogy megszólaljak a nagybátyámról, Kodolányi Jánosról rendezett szimpóziumon. Mégis megteszem, úgy is, mint szinte az első kísérletet egy nagyon régi adósság törlesztésére. Köszönetfélét a rokonnak és mesternek, akinek tudása és szeretete nélkül aligha jutottam volna messzire a szellem világában.

Nem irodalomtörténészként és nem kritikusként beszélek. Olyan élménysort próbálok felidézni, ami az én személyes életemben volt döntően fontos. Nehéz méltón szólni róla – inkább csak jegyzetfélét teszek közzé, amely a tárgyát körvonalaiban tapogatja ki. Hiszen én még költőként sem írok igazán olyan verseket, amelyek vallomásosnak nevezhetők – s ha igen, tárgyukat, címzettjüket meglehetősen átváltoztatom. Most pedig mint borotvaélen kell végigegyensúlyoznom a személyesség és az objektivitás közötti keskeny ösvényen.

A nagybátyámhoz 1960–1964 között, amikor tizennyolc–huszonkét éves voltam, rendszeresen eljártam. Az évnek abban a részében, amelyet ő Budapesten töltött, októbertől áprilisig, minden héten, általában szombat délelőttönként, felmentem hozzá, és három–négy órás beszélgetéseket folytattunk. Négy év alatt ez körülbelül százszor három–négy órára gyarapodott. Száz délelőttöt töltöttem el abban a páratlan magániskolában. Afféle görög peripatetikus iskola volt ez, személyes, baráti, informális és mégis szigorú – a mester–tanítvány kapcsolatnak az a ritka, legelemibb formája, amely évezredek óta ugyanaz maradt, lényegét és formáját tekintve is, s amelybe Platón dialógusai is betekintést engednek.

Ezen a baráti kurzuson a nagybátyám arra akart rávezetni, hogy legyek azzá, ami tehetségem és sorsom szerint lehetek, azzá, ami legbelül vagyok. Arra, hogy szabad ember legyek, de a lét és a kozmosz örök törvényei szerint. Arra, hogy ismereteimet önállóan szerezzem meg. A célkitűzések talán túl fennkölten hangzanak egy relativista korban – de végül is nem hárítható el, hogy olykor így beszéljünk a végső dolgokról.

Az élet valódi tétjeiről.

Nagybátyám módszere életszerű és izgalmas volt, drámai, sok humorral és olykor éles helyzetekkel. Ennek a szemléltetésére talán elég, ha az első beszélgetésünkről számolok be részletesen. Ez akkor történt, amikor a nagybátyám tizenegy–tizenkét év után, 1960 kora tavaszán visszaköltözött Budára. 1959 végén az író leánya, Jucka, és férje, Szabó Sándor egykori dramaturg-rendező a Böszörményi út 28. alatt épülő új társasházban vásárolt lakást – amelyet eleve úgy választottak ki, hogy abban nagybátyám, vagy ahogyan én hívtam őt családilag, Jancsi bácsi, és felesége, Tildi néném is helyet találjon ősztől tavaszig. A lakás megvásárlását nyilván a Mózes-regény, Az égő csipkebokor megjelenése tette lehetővé, amelyet követett műveinek sorozatban történő újrakiadása.

Szólnom kell azonban nagyobb távlatban is a körülményekről és az előzményekről. A közbeeső időben nagybátyáméknak Budapesten nem volt lakása, mert 1949 tavaszától az ellene folyó budapesti ideológiai hajszák miatt lehúzódott Akarattyára, és megkezdődött a belső száműzetése. Sokan jutottak akkoriban erre a sorsra, önként vagy kényszerűségből, a szellemi élet legjobbjai közül. Akkoriban, mint tudjuk, egy elmarasztalás, netalán súlyos eszmei vagy esztétikai ítélet Révai Józseftől, vagy Horváth Mártontól, vagy Lukács Györgytől s a kisebb csatlósoktól nemcsak a kenyeret vette el a szellem embereitől, nemcsak nyilvános meghurcoltatással járt, de a személyes szabadságot is komolyan fenyegette. Ezért aztán vidéken húzta meg magát ekkoriban egy sor rendkívüli alkotó, köztük Hamvas Béla, Ottlik Géza, Sinka István és annyian mások. Ismét mások a külföldi száműzetést választották az ég fokozatos beborulása során, 1947 és 1949 között – Kerényi Károly, Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Márai Sándor, Szalay Lajos, Hantai Simon, vagy anyám unokatestvére, Veress Sándor zeneszerző, aki soha többé nem látogatott haza berni száműzetéséből.

Amikor hát első alkalommal, valamikor 1960 tavaszán, apám szervezésében, felmentem nagybátyám Böszörményi úti lakására, már évek óta nagyon keveset tudtunk érintkezni. Hiszen az ötvenes években Magyarországon a belföldi közlekedés körülményes, nehézkes volt, szinte elképzelhetetlenül más, mint amit most mi természetesnek tartunk.

Kisgyermek koromban sokat voltam nagybátyáméknál, pasaréti lakásukban. Nagyon szeretett engem, és őrzök fényképeket, amelyeken két-három évesen az ölében ülök. Laci öcsémnek pedig keresztapja lett 1944 májusában, és a nevével is megajándékozta őt második keresztnévként. A háború alatt egy ideig laktunk is náluk ebben a lakásban a Hűvösvölgyi úton, a Kelemen László utca sarkán – azonban 1949 után nagyon nehéz lett az érintkezés.

Az ország takaréklángon tengődött, nagyon nagy volt a szegénység, akadozott a közlekedés. A Rákosi-korszak rettenetes szűkölködésbe szorította az országot. Nagybátyám még ehhez képest is szűkösen élt lent Akarattyán, hiszen mindenfajta jövedelmétől megfosztották. Nem publikálhatott, de még nyugdíjat sem kapott, holott évtizedeket dolgozott újságíróként, és egyik lába is súlyosan megrokkant. Még a választójogától is megfosztották egy időre (nem mintha az önmagában valódi jog lett volna). Úgy éltek meg, hogy a felesége, Tildi gondozta a veteményt, csirkét, disznót tartott, kecskét a tejéért, és gondozta a gyümölcsfákat. Nagybátyám fát tudott vágni vagy fűrészelni főzéshez-fűtéshez, azt is csak ülve. Más testi munkát nem nagyon, mert a lába nagyon rossz volt már akkor, és új ortopéd cipőhöz sem tudott jutni az elvásott helyett. Pedig nagyon szeretett sétálni, szerette a kertet, szerette a természetet. Nos, ebből a jókora kertből kijött annyi termény, hogy a fölösleget aztán Tildi elvitte a piacra, ahol valami mást tudott érte kapni. A villanyt még több mint egy évig nem vezették be, csak valamikor későn, 1950-ben, azt is baráti protekcióra. Az 1949–50-es első telet petróleumlámpánál és gyertyafénynél töltötték. Ami pénzt kaptak, az barátoktól és ismeretlen segítőktől érkezett, sokszor postán, gyakran pedig személyesen: olykor megállt egy ismeretlen ember egy borítékkal a kapunál, bejött a házba, átadta a borítékot, és elment. Vagy hozta a pénzt a postás ismeretlen nevű feladóktól, vagy színész barátoktól és kevésbé szűkölködő pályatársaktól.

Mindez csak puszta vázlata az alkotásban oly elképesztően gazdag, sorsban oly sanyarú évek életviszonyainak, amelyeket oly részletességgel ismerhetünk meg a publikált Kodolányi-levelekből is. Ebben az időszakban, az 1949 és 1960 közötti tizenegy évben csak egyszer-egyszer találkoztunk nagybátyámmal, amikor öcséimmel biciklin lehajtottunk Budapestről Akarattyára, s ott megaludtunk, ott kezdve meg Balaton körüli túráinkat. Unokatestvéreimmel és családjukkal tartottuk csak rendszeresen a kapcsolatot Budapesten, s kaptunk tőlük híreket.

Életemnek azon a fordulópontján, azon a bizonyos, úgy emlékszem, péntek délutánon 1960 tavaszán, fölmentem nagybátyámhoz, és miután feszengve ültem egy darabig a Böszörményi útra néző nagy ablak előtt egy karosszékben, üdvözlő semleges mondatok után azt kérdezte tőlem, látszólag különösebb súly és él nélkül: „Na, és mit tanultok történelemből?” Némi rossz sejtelemmel tudatlanságom miatt – hiszen otthon ott sorjáztak a polcon nagybátyám könyvei közt a Suomi titka, meg a Suomi, a csend országa – de mégis vigyázatlanul, rögtön aknára léptem. „A szovjet–finn háborút”, feleltem. „Igen? – mondta –, nagyon érdekes. Mondd el nekem, hogy mit tudsz te erről?” Én rendkívül gyors fejű, jó verbális memóriájú gyerek voltam, s emiatt a tanulással mindig játszin, igen hamar végeztem, és rohantam el otthonról, ki az utcára, a világba, boldogan zárva el a tanultakat az agyam egy olyan zugába, ahonnan másnap reggelig nem jöhettek elő. Ebben az időben az életem központjában a futball, a biciklizés és a teniszezés állt. S ugyan sűrűn forgattam azt a bőkincsű szerelmes antológiát, amelyet egy kedves barátnőm adott kölcsön a Világirodalom gyöngyszemei-sorozatból – a versek bűvöletes hatását érzelmeimnek tulajdonítottam, és még nem sejtettem, hogy a versek mint versek, önmagukért fognak sorsommal összefonódni, és nem mérnök leszek, ahogy akkor képzeltem el magamnak a jövő fényes országútját.

Elmondtam hát nagybátyámnak monoton hangon azt, ami a tankönyvben állt, a (fasiszta?) finnek támadásáról, agresszív háborújáról, amelyet visszavert a (dicsőséges) Vörös Hadsereg. Kicsit hímezve-hámozva, az említett zavaró előérzettel, némileg kényelmetlen érzéssel adtam elő, már csak azért is, mert a családtól örökölt alapállásom az volt, hogy a történelemkönyveink nem az igazságot mondják, és mert a téma bizony nemigen érdekelt.

Akik ismerték nagybátyámat, azok tudják, hogy beszédének volt egy olykor élesen felcsattanó tenordallama, amely a csúcson fejhangra váltott át, s most ez a hang harsant fel az alacsony mennyezet alatt: „És ezt a sok sületlenséget te elhiszed?” Kis hatásszünetet tartott, és rám meredt kicsit kidülledő, meleg pillantású, mély tüzű, világos íriszű szemével, amelyből most átható fény áradt. „Hát neked mindent be lehet mesélni?” Újabb kis szünet, az átható tekintettel. „Neked bármit lehet hazudni?”

Némán, leforrázva ültem. Ilyen megaláztatás sosem ért, sem az iskolában, sem otthon. Azt képzeltem, okos vagyok – szüleim és tanáraim is így mondták. Végül megszólaltam: „De mit mondhatnék? Ez áll a tankönyvben!” „Keressél meg egy hiteles forrást. Menjél el könyvtárba, kérdezd meg valakitől, aki tudja.” Természetesen ő ismerte a legjobban ezt a történetet, hiszen Finnországban sokszor töltött hosszú hónapokat a 30-as évek második felében, és nagyon szerette a finneket, és ő is nagy becsületnek örvendett Finnországban. Annak a délutánnak a java része aztán azzal telt, hogy elmesélte nekem a téli háborút, csodásan szuggesztív előadásban, láttatóan, pontosan. Hogyan siklottak a síléceken a mocsarakon fehér köpenyeikben a finn katonák, kiismerhetetlen hadmozdulataikkal, hogyan szégyenítették meg a szovjet hadsereget, amely – és erről tankönyvünk kegyesen hallgatott – a náci németekkel állt szövetségben.

Persze másról is esett szó mindjárt azon a délutánon. Személyiségjegyeimmel, szokásaimmal foglalkozott. Megéreztem, hogy a melegebb tónusra váltó hangot szeretet fűti, szenvedések tapasztalata és a végtelen világ csodájának szerelme. Olyan intuíció és intelligencia, amelyet addig sosem tapasztaltam senkiben, s azóta is ritkán. És rögtön éreztem, hogy az ő számára a lexikális tudás, az intellektuális ismeretek magukban érdektelenek – csak más dolgokkal összefüggésben, és a lélek világába ágyazva van értékük.

Így kezdődött hát a beavatási párbeszéd. Később eszméltem rá, hogy nagybátyám jó néhány tanítómódszere milyen ősi gyökerekre megy vissza – az ő regényeit olvasva, de aztán idősebben, különösen 1972 után, amikor elkezdtem olvasni Carlos Castaneda könyveit, amelyek egy mexikói–indián sámánról, Don Juanról, és az írónak nála történt inaskodásáról szólnak. (Életem egyik jellegzetes mulasztása, hogy amikor találkozhattam, talán beszélgethettem volna Castanedával Santa Barbarában 1985-ben, az utolsó pillanatban elblicceltem az alkalmat. Talán féltem a nagy téttől, az esetleges csalódástól.)

Castaneda sosem árulta el, ki volt, élt-e az ő Don Juanja, de róla szóló könyveit biztos antropológusi tudással és nagy írói tehetséggel írta meg. Nos, a Castaneda-könyvekben kicsit úgy keresi meg a jóindulatú fiatal antropológus az indián sámánt egy sivatagi buszpályaudvaron, némi pénz ellenében kivallatni őt a szakmai titkairól, ahogy én állítottam be a nagybátyámhoz először. A hetykén tudatlan modern fiatal üres egyenrangúság-tudatával. De hát természetesen a történetnek, ha elvezet valahová, az lesz a vége, hogy a tudósból inas lesz. Minduntalan kiderül, hogy az antropológus nem tud semmit kezdeni a váratlan helyzetekkel, mert nem tud befelé figyelni, mert nem ismeri a láthatatlan erőket, amelyek az életet és a világot formálják, és nem is tanította meg őt arra az egyetemen vagy előéletében senki. Tudatlanságával Don Juan a humoros jelenetek sorozatával szembesíti őt. Hagyja, hogy rossz vágányon induljon el, és aztán groteszk csattanók során ébreszti rá arra, hogy tévúton halad. S ezeknek a tévelygéseknek az a fő oka, hogy a civilizált világ téves alapokra épít, nem tanít testi és lelki önismeretre, és az iskolák eltompítják az érzékeny embereket is.

Nos, ilyen volt a dinamikája a fenti beszélgetésnek nagybátyámmal, és máskor is lejátszódtak köztünk ilyen jelenetek. Nagybátyám kikérdezett az olvasmányaimról, vagy arról, hogy mi történt velem, s amikor egy idő után átvette tőlem a szót, gyakran indította hasonló csúfondárossággal a diskurzust. De sohasem nehezteltem rá emiatt. Mert egy dolgot önkéntelenül is azonnal megértettem, amint Castaneda hőse is: hogy mit jelent az, micsoda adománya a sorsnak, amikor egy igazi mester bennünket tanítványul fogad.

Akkor én már két nagyon kiváló, szuggesztív költőt-írót ismertem, mert édesanyám nagyenyedi családi kapcsolatai révén Szentgyörgypusztán – a mai Áprily-völgyben, Visegrád mellett – nyaraltunk éveken át Áprily Lajos és Jékely Zoltán szomszédságában. Nagyon tiszteltem őket, sokat tanultam tőlük, és máig nagy szeretettel él bennem az emlékük. Elég talán annyit mondanom: életem első Bach-hanglemezét Jékely Zoltán ajándékozta nekem, mint ahogy az első angol nyelvű Shakespeare-kötetet is: egy viharverte, piros vászonkötésű Lear királyt. De meghívott – ő és családja – abba a szűk értelmiségi körbe is, amelyben Erdélyi Zsuzsanna először számolt be népi ima-kutatásairól. Ez már később történt, s e fontos figyelem ellenére Zsoli bácsi mentorsága más volt, mint a nagybátyámé. Lazább, nagyvonalúbb, könnyedebb.

Az, hogy mennyire rendkívüli emberi jelenség volt Kodolányi János, azt talán egy Kodolányi-konferencián nem kell igazán hangoztatni. De bőven vannak olvasó fiatalok is, akik szinte semmit sem tudnak róla. Dióhéjban ezért érdemes emlékeztetni arra, hogy nemzedékében, a kortársai körében hallatlan nagy megbecsülésnek örvendett. Nagyon emlékezetesen jellemzi őt Tamási Áron a kis emlékirat-kötetében (Vadrózsa ága), és hosszan foglalkozik vele Várkonyi Nándor az emlékirataiban – pedig ő minden kortársat ismert, tudott kihez viszonyítani. Szabó Lőrincnek legbensőbb barátja volt a nagybátyám, bár nagy viták is dúltak köztük világnézeti és politikai kérdésekben, s emiatt évekre összevesztek a harmincas évek végén. De az is érdekes, ami Illyés Gyuláné Kozmutza Flóra könyvéből derül ki, hogy amikor József Attila a Szieszta Szanatóriumban pár hónappal a halála előtt sorra behívatja azokat az író barátait, akiket a legtöbbre becsül, s akikkel tisztázni akar múltbeli félreértéseket – most már sejtjük, ha nem is tudjuk bizonyosan, hogy a búcsúzás szándékával –, akkor Illyés Gyulát hívja be magához, Szabó Lőrincet és Kodolányi Jánost. A nagybátyám szellemi kiszorításának fél évszázados története bizonyosan megérdemel egy irodalomtörténészi nyomozást – de én inkább a saját történetemre térnék vissza.

Abban a hatásban, amit ő tett rám, igen fontos volt a belőle szüntelen kiáradó személyes szeretetenergia. Egyik kedves amerikai költőm, Charles Olson mondta azt, hogy a zsenialitás jele nem más, a tehetség mellett, mint a rendkívüli energia. Törékeny testű nagybátyám elképesztő energiájú ember volt. Jézus-regénye, az Én vagyok körülbelül hétszáz oldalas első változatát 1950 júniusától novemberéig írta meg Akarattyán, majd ezt eldobta, és újraírta az egész szöveget a következő évben tavasztól őszig (télen akkoriban, a hideg, sötét hónapokban, mintha hibernálna, már nem tudott regényt írni, csak olvasott, készülődött a teremtő fény visszajövetelére s az írásra). 1949-ben ugyancsak szinte egy nyár alatt, késő tavasztól kora őszig írta meg Akarattyán a hasonló terjedelmű Gilgames-könyvét. Általában hajnaltól délig írt regényt, és amikor befejezte az írást délben, akkor megebédelt, egy kicsit szundított, és délutántól estig olvasott vagy leveleket írt.

Ezek a levelek igen gyakran 8–10 oldalasak voltak. Ennek a legismertebb, publikált tanúsága a Várkonyi Nándorral folytatott levelezése, amely bővelkedik 15–20 ezer betűnyi, tehát félíves levelekben, amelyek baráti zsebekben vagy a postán utaztak ide-oda Pécs és Akarattya között. Ha nem is ennyi terjedelmű, de ugyanilyen kitárulkozó, bensőséges és szellemileg izgalmas leveleket írt sokaknak másoknak is. Például Szabó Lőrincnek. Aztán Lőrinc feleségének, Klárának, aki Kodolányi János szeretett mentorának, Mikes Lajosnak volt a lánya, s akit igyekezett lelkileg erősíteni nehéz pillanatokban. A Várkonyi–Kodolányi-levelezésről úgy gondolom, hogy nála jelentősebb foglalata a tudományos és metafizikai, vallási eszmecserének aligha született magyarul abban a korban. Olyan gazdagok, annyira érdekfeszítőek, olyan a szellemi színvonaluk.

Ezekből a levelekből sejthető meg leginkább, miféle peripatetikus iskolába jártam a nagybátyámhoz. Hallom a hangját minduntalan ma is, amikor ezeket a leveleket olvasom. Csak éppen sétálni nem tudtunk diskurzusaink alatt, az ő elsorvadt lába miatt. Ültünk a négyszárnyú ablaknál a Böszörményi úton, s gyakran szegődött mellénk hallgatóságul a párkányon gubbasztva a macska, akit nagybátyám, ki tudja, milyen ősi időkből ismerhetett. Ő maga is szívesen hivatkozott a régi görögökre, elsősorban Püthagorászra, Hérakleitoszra és Platónra. Idézte őket, elemezte nekem a mondataikat, a gondolataikat. Úgy tekintek rá, mint az ő kései utódjukra, mert mérhetetlen kíváncsiság és fényes ráció jellemezte őt egyfelől, de másfelől az is, hogy misztikus volt ő is, mint ez a három görög gondolkodó. Az ő számára a legnagyobb – képzeletének a legcsodáltabb és legszeretetreméltóbb alakja – Jézus volt, azonban nyilvánvaló, hogy őhozzá nem akarta, nem próbálta mérni magát, még kései tanítványnak sem merte volna nevezni magát, legfeljebb Júdásnak, esendő embernek. A mi Jézusunkról beszélek – mert ahogy a Várkonyi-levelezésből is kiderül, nagybátyám úgy hitte, hogy minden nagy kozmikus korszaknak megvolt a maga Jézus-inkarnációja.

Mindaz az energia, amiről beszéltem, akkor, amikor én megismertem őt, elsősorban már ezekben a beszélgetésekben nyilvánult meg, hiszen előrehaladott bénulása miatt ő akkor már nem írt, és beteljesedett rajta, amit akarattyai leveleiben jósolt magáról, hogy amikorra befejezi bibliai regényeit, elvégzi a küldetését, földi útja akár véget érhet. Az utolsó könyvét akkoriban fejezte be, de ezt diktafonba mondta már családtagjai segítsége mellett. Ez a Visszapillantó tükör, amelyben csodálatos portrékat találunk kortársairól, barátairól. Képzeljük el, hogy mindaz az energia, ami őbenne akkor is ott forrt és cikázott még, hiszen mai szemmel nézve nem is volt akkor még idős, csupán hatvanegy–hatvanöt éves, átáradt ezekbe az elképesztő beszélgetésekbe, a kozmoszt és az egész világot felölelő okfejtésekbe. És természetesen nemcsak velem beszélgetett így, hiszen nap mint nap meglátogatta őt valaki. Barátságai hatalmas körre terjedtek ki, és bizonyos vagyok benne, hogy több barátjának is hasonlóan mutatkozott meg, mint nekem. Azt hiszem, hogy született mester-tanító volt. Az egyik jellemzője az 1948–56 közti korszak szellemi szűkölködésének, hogy az olyan emberek, mint a nagybátyám, nem jutottak semmilyen fórumhoz, gondolataikat nem tudták publikálni. Vajon befogadná-e őket ma a korunk?

Igen fontos, hogy a velem való bánásmódjában őrizkedett attól, hogy életutamat megszabja. Igaz, hogy felismervén valódi szellemi vonzalmaimat, és látván kínlódásomat a Műegyetemen, segített abban, hogy átmehessek a bölcsészkarra – amihez akkoriban igen körülményesen elnyerhető második felvételizési engedély kellett.

Csak annyit mondott nagybátyám: akár még professzor is lehetsz – amivel nyilván az önbizalmamat akarta megtámogatni, nem pályát kijelölni. És olyan sokértelműen metaforikus mondásokat, hogy: „életutadon külön fog járni néha a szív és a fej”, vagy hogy „tartsd csukva az ablakokat”. Soha ki nem ejtett olyan mondatot, amely engem az írói pályára determinált volna. Tudta, hogy ehhez nincsen joga tisztességes mesternek. Magamra találnom, választanom nekem kell, és nehéz próba minden művészi pálya, és sorsunkat kiteljesíteni nehéz, bármi légyen is az. Verset akkor még, amikor tanulóéveimet töltöttem nála, eszembe sem jutott írni, csak pár évvel később, késve, mint szinte mindent. Lassan ismerem fel a belső hangokat, vagy csak későn kezdek hallgatni rájuk – ezt is világosan látta a nagybátyám. S ha volt téma, amely sosem fordult elő beszélgetéseinkben, az az érvényesülés volt, annak útjai-módjai. Csak annyit mondott: „Csak teljes fegyverzetben lépj elő”, féltvén, hogy eltipor a kor politikai kurzusa, ha túl korán mutatom meg magamat.

Nagyon objektíven, tárgyilagosan mért föl, amikor közelébe kerültem. Úgy tekintett, mint egy szellemi életre született, fogékony gyereket, akiben vannak jobb törekvések, de nyilvánvaló, hogy érzékenységét, eredeti indíttatásait beborítja a hétköznapi ostobaságnak, közhelyeknek a burka. Ha az ember nem indult még meg a maga útján, nem tudott még rátalálni igazi tanáraira és mestereire, a kamaszkor végén a nemzedéktársak közhelyes rajongásainak akar megfelelni, még ha nem is ért velük egyet – hiába van hajlama a függetlenségre.

Kodolányi János volt az, aki a mindennapok hordalékát, a korszak maszlagát lefejtette a gondolkodásomról. Az értékrendszerem jó volt. A szüleim sok mindent megmagyaráztak és még többet érzékeltettek velem. Apám elektronikai mérnök volt, széles látókörű ember, nagyon tiszteltem és szerettem őt. De mint szinte minden férfiember, aki nagy családot tartott el, lassan rabszolgája lett a munkájának, ha szerette is. Amikorra mi, a fiai, kamaszkorba értünk, állandó fáradtságából és gondterheltségéből, melyet súlyosbított a politikai rendszer iránti undora, csak a zenehallgatás és a tenisz emelte őt fel, s gyermekeivel egyre kevesebbet foglalkozott. Így hát ugyan ott sorakoztak a család polcain Dosztojevszkij, Tolsztoj, Móricz regényei, vagy az Erdélyi Szépmíves Céh sorozata, és sok más útbaigazító könyv, otthon ritkán esett szó elmélyülten szellemi értékekről. Nyilvánvaló, hogy egyre több gondolat, beidegződés kezdett felhalmozódni bennem is, tudatos szembenállásom ellenére, a korszak harsány vulgármaterialista, marxista közhelyeinek foszlányaiból. A nagybátyámnak jutott tehát a feladat, hogy egy felületes gimnazistából, akiben már működtek bizonyos rossz sémák, egy egész másfajta embert gyúrjon.

Hadd említsek egy-két dolgot, amit bennem fölébresztett, amire ő engem megtanított. A mítosz fontosságát, a misztikát, az úgynevezett irracionalitást, az álmok és a mélytudat fontosságát, a transzcendenciát, a metafizikát, az ember és a kozmosz rokonságát, az igazi magyar történelmet. Valódi nagyjainkról – mint az Árpád-házi királyokról – mesélt nagy olvasottsággal és beleélő képességgel. Vagy személyes tapasztalatból olyan barátairól és kortársairól, mint amilyen Bajcsy-Zsilinszky Endre volt vagy Faragho Gábor, Kudar Lajos, Teleki Pál. Nem mulasztotta el, hogy megismertessen a pályakezdő Szekfű Gyula elhibázott könyvével, A száműzött Rákóczival, talán hogy amikor szerkeszteni kezdem 1991-ben a Magyar Szemlét, egyetértően mondogathassuk egymásnak Antall Józseffel a lap egykori nagy szerkesztőjéről: haláláig opportunista volt, nem lehet szeretni – de lapjába összegyűjtötte három nemzedék értelmiségének legjobbjait, olykor megint csak feltűnő, opportunista kivételezéssel. De nagybátyámtól hallottam először olyanok munkásságáról, mint László Gyula, Vargyas Lajos, Egry József, Fülep Lajos, Hamvas Béla, Kerényi Károly és még sokan, sokan mások.

Nagybátyám szellemi kedvtelései közt nagy része volt az etimologizálásnak is: egy költő inspiráltságával és hatalmas tudással hatolt mélyére a nyelv bölcsességének és szépségének. Regényeiből tudható, milyen gazdagon ismerte és élte át a magyar nyelvet, ismerte történetét. Szeretett szóbokrokat megmutatni. Talán a legelső ezek közül a rejt volt, és elmagyarázta nekem mindjárt, hogy a rejtezik, a rejtőzik eredetileg a sámánnak a révületére vonatkozik, az ő transzállapotára, az ő álmodására. És természetesen mindjárt elmondta azt is, hogy a művészetnek milyen mély kapcsolata van a sámánizmussal, és hogy egyáltalán az alkotásnak és a látomásnak milyen köze van egymáshoz. Hasonlóképpen, felhívta a figyelmemet arra, hogy a lélek és a lélegzet az megint csak ugyanaz a szótő. Mindez nekem természetesen magától értetődik ma, és azóta csak erősödött a személyes élményeimmel – de érdemes volna a tesztet elvégezni mai értelmes diákokkal is: hányan tudják közülük, hogy a lélek és a lélegzet az ugyanabból a tőből származik, és hogy ennek tulajdonképpen mi a jelentősége, és milyen a párhuzama az ógörögül pneumaként ismert világlélek gondolatával.

Nincs most helye a hasonló dolgok sorolásának. Azt akarom még megemlíteni, hogy ő, a tömérdek hitványságot megtapasztalt, sokat szenvedő és olykor kicsinyes ember micsoda elképesztő magaslatról tudott tekinteni a jelenre és a maga helyzetére mindvégig – amire ismét csak bőséges tanúságot találunk a Szabó Lőrinc- vagy a Várkonyi-levelezésben. A szellemi arisztokraták módján született demokrata volt. Osztályát, a hagyományos magyar középosztályt felületesnek, tudatlannak, gyávának tartotta. Noha ő maga is nagy vesztese volt a 45 utáni politikai földcsuszamlásnak, azt vallotta, hogy az osztályviszonyokba merevedett magyar társadalom felforgatásának a jövő érdekében még így is, ezen az erőltetett és durva módon is meg kellett történnie, hogy felszínre kerülhessenek az évszázadosan lefojtott teremtőerők. Hogy ez jót hoz majd a nemzetnek hosszabb távon. Saját személyes sorsát, a földi élet befejeződését, a halált természetesnek fogadta el. Halál tulajdonképpen nincs is, mondogatta. Hitt abban, hogy a Vízöntő-korszak beköszöntése, az átmenet szörnyűségei után, jó fordulatot hoz az emberiségnek – s ebben a szellemben fogadta be, s értette a modern fizika és csillagászat eredményeit, amelyekkel haláláig lépést tartott. Ő adta kezembe Eddington, Niels Bohr, Heisenberg tanulmányköteteit vagy Hollitshcer akkoriban megjelent könyvét a kozmoszról.

Arra a lekiállapotra, amelyben ezeket a beszélgetéseket átéltem, így emlékeztem vissza egy prózaversemben több mint húsz évvel később, 1986 táján:


ÁRULÁS

Elsétálni arra, amerre csak annak kedvéért jártunk, aki most már elköltözött. Talán meghalt. Kivonta jelenlétét onnan.

Úgy lépni oda, oldalról, a kioszk üvegfalához, mintha tőle jövet akarnánk megvenni egy létfontosságú könyvet.

Mennyire szerettük azokat az utcákat! Sosem NÉZTÜK meg a részleteket, csak éreztük otthonos terüket, érintésüket, a gyönyörű délelőtti világítást. Fel tudjuk idézni azóta is bármikor, pontosan.

Elsétálni arra, az egyik ilyen tájékra, ellenőrizni a teret, a megvilágítást, a levegő érintését. Most jól megnézünk mindent. A házak hámlanak, horpadt arcok rohannak a járdán velünk szemben.

Itt semmit sem vásárolunk. Nincs az egész nyomorúságos helyhez semmi közünk, nem hagyjuk lerántani magunkat ebbe az egyetemes otrombaságba.

Mi nem ide indultunk, nem oda, ahonnan ő már elköltözött. Idejönni még egyszer: árulás.


 

Talán még az is jellemző, hogy hogyan ért véget inaskodásom. A nagybátyám életében – többen megírták ezt – rendszeresen előfordult az, hogy szenvedélyesen, indulatosan összeveszett a legközelebbi barátaival, és családtagjainak is rettenetes dolgokat tudott mondani felindultságában. Robbanékony és túlérzékeny ember volt, nagy szeretetvággyal – mint ahogy rengeteg szeretetet is adott. Talán 1964 őszén történt, hogy hosszabb szünet után, telefonon hívtam föl, hogy megbeszéljük, mikor mehetek fel hozzá. Elképedésemre azt mondta, hogy egyelőre ne menjek el hozzá, mert nagyon csalódott, mert rendkívüli mértékben megbántottam – mert nem olvasom a műveit, és nem érzek iránta hálát. Mint ahogy az édesapám is, mondta: aki nem említette meg egy minapi rádióinterjúban, hogy a Magyar Rádió műsorát sugárzó Lakihegyi-adó megmentését az ő (nagybátyám) közreműködésével tudták végrehajtani apámék 1944-ben, amikor is a visszavonuló nácik robbantási parancsa ellenére éjszaka szétszerelték a berendezést és teherautón nagybátyám egy barátjának tanyájára szállították a Bakonyba, ahol biztonságban érte meg a háború végét s a Magyar Rádió újraindítását.

Ezért ő most minden érintkezést velem be akar szüntetni, zárta le szavait nagybátyám. Az indulatosságból és büszkeségből belém is jutott valamennyi, és én is bevágtam magam mögött a képletes ajtót. Úgy éreztem, a vád érthetetlen és méltatlan – hiszen bennem a nagybátyám iránt csak hála és szeretet élt. Nem fogtam fel, hogy húsz évvel a háború után neki, akit rendszeresen marasztaltak el kedvenc jelzőikkel a kommunista rendszer kidobóemberei, mennyire fontosak voltak az ilyen momentumok – és mennyire hiábavaló lett volna a dolog említése, hiszen az agitprop művelőinek sosem a tények számítanak, sőt a tények egyenest zavarják őket.

Nagybátyám iskoláját sokáig jártam, s talán el is jutottam benne valameddig – de a megbocsátás és kiengesztelés magaslatára még nem jutottam el. Fel sem fogtam, hogy ez az én részemről is elindulhatna a kettőnk viszonylatában. Rendkívül sajnálom, hogy nem volt bennem elegendő alázat a kiengeszteléséhez. Mert ahogy kiderült azóta a hasonló feljegyzett történetekből, sok barátja újraépítette a hidakat vele ilyen esetek után, és sokszor bizony ő lett a hídépítő. Hogy én ezt nem próbáltam, nem mertem határozottan megkísérelni, nagy mulasztása az életemnek. Bennem a szeretet és a barátság érzése iránta sohasem tört meg – de vajon elegendő-e ez? Később tettem néhány tétova kísérletet, hogy meglátogassam. De unokanővérem mindig azt válaszolta, hogy a nagybátyám gyenge, beteg, nem tud fogadni.

Az is lehet, hogy mindez törvényszerű volt, így kellett történnie. A nagybátyám bizonyára azt is tudta, hogy a tanítványnak le kell válnia a mesterről, amikor eljön az ideje, hogy a saját lábára álljon. Bármilyen fájdalmas lehet ez mindkettőjük számára, az még tragikusabb és életellenesebb, amikor a tanítvány a mester rabja vagy utánzója marad. A leválás történhet természetesebben, átmenetesebben is – velem ilyen drámaian történt, de talán már érett is voltam rá.

Nem sokkal ezután magam is – érthetetlenül, de talán nem véletlenül – írni kezdtem. Későn bontakoztam ki költőként is. Talán mert nem akartam éretlen kísérleteket tenni le az asztalra – mintha mindig a nagybátyám, aztán pedig apósom, Illyés is, lettek volna munkáim képzelt bírái. Miután saját verseimmel egyelőre elégedetlen voltam, 1968 őszén hirtelen nagy tempóban kezdtem magyarra fordítani kortárs amerikai költőket, és fordításaimtól végre, először, megkaptam az elégedettség élményét. Úgy éreztem, ezek a szövegek élnek, a szavak bennük végre a helyükre kerültek. Az volt a szándékom, hogy ezek első csokrát együtt viszem majd el a nagybátyámnak, igazolásul és ajándékul, ha megjelentek nyomtatásban.

Az újvidéki Új Symposion közölte le őket, külön tömbként, 1970 áprilisában. Későn. Nagybátyám 1969 augusztusában eltávozott.

Rendkívül szerencsésnek tartom magamat, hogy – véletlenül vagy nem véletlenül – a családomon belül egy ilyen szellemi, lelki mester indított engem el az utamon. Úgy, hogy a függetlenség igényére is megtanított. Más mesterek és lelki mentorok, barátok és ismeretlenek is nagy jelentőségűek lettek az életemben később, és hálás vagyok nekik. Utunk a láthatatlan szellemi hálózatok – múlt, jelen és jövő – sűrűjében vezet. Egy-egy erőteret megérzünk, és erősít bennünket, segít továbblépnünk. Ez az élet egyik nagy ajándéka.

De nem kérdéses, hogy a nagybátyám útnak indító keze nélkül nehezebben találtam volna rájuk, mert hiszen ő tanított meg arra is, hogy ezeket az erőtereket, sugárzásokat felismerjem és becsüljem. Nagybátyám szerette elemezni nekem a csodálatos nyelvezetű és képzeletű magyar népmeséket, az ősi jelentéseket, amelyeket az alakok, a történetek, a nyelvi fordulatok rejtenek e remekművekben. Úgy él bennem ő, mint e mesék hőse, aki nagy próbák útján megmászta az égig érő fát, feljutott a legfelső ágára, és meglátta ott a fényt, hogy lehozzon belőle nekünk annyit, amennyi tőle telt.



« vissza