Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Villanások Mádl Ferencről

Amennyire megismertem lakóhelyeit az évek során, mindegyikben volt, van egy barátságos zug, ahol Mádl Ferenc szemlátomást szívesen üldögél. Ahol órákat tölt el mindennap, ha teheti. Ezek a kedves helyek nem irodák, élete nem az íróasztal körül forog. Vonzáskörük egy kényelmes karosszék köré terjed ki. Ismerősek e zugok, akkor is, ha először látjuk őket: súlypontjai egy életnek: olvasóhelyek, ahol át tudja magát adni az ember a figyelemnek, a gondolkodásnak. Az olvasó ember, a gondolkodó ember életének támaszpontjai. Amelyek ráadásul könnyen megteremthetők átmeneti környezetben is – például nyaranta, a tihanyi Biológiai Intézet szállodájában.

A karosszék közelében kisebb-nagyobb asztal is áll, de nem tolakodóan, inkább kartávolságban. Arra való, hogy elférjenek rajta a pillanatnyi olvasnivalók, meg papír, gondolatok lejegyzéséhez.

Ezek a zugok jó természetes fényt kapnak, de nem szemből. És a székre, asztalkára olvasólámpa meleg sugara esik, ha leszáll, vagy ha még nem szállt fel a sötétség.

Mádl Ferenc sokat olvas, könyveket is. Ezt mai politikusról szólván – külön megnyomva a hangsúlyt mindkét szón – rendkívüli dolognak kell tartanunk. Hol van a kor, amikor az Angliába látogató Kossuth Lajost szónoklatainak lelkes közönsége Shakespeare összes művével ajándékozta meg: az egykor a turini dolgozószoba díszhelyén tartott ajándék ma a Széchényi Könyvtár legfelső emeletén látható az eredeti faszekrénykében, Shakespeare szülőházának makettjében. Aligha képzelhető, hogy mai brit, amerikai vagy ausztrál kormányfőnek hasonló ajándékkal kedveskednek az életstílusukat ismerő rajongók. Lehetnek e politikusok akár értelmiségiek is, a kor, korunk nemigen ösztökéli őket a könyvolvasás szenvedélyére, s az olvasás szokásával dicsekedniük nem divatos. Ha kultúráról kérdezik őket, a Spice Girlst kell dicsérniük, vagy Elton Johnt.

Mádl Ferenc azonban köztársasági elnökként is olvasott könyveket – gondosan válogatva, figyelmesen, de nem keveset. Közelebbi ismeretségünk elején még meglepődtem váratlan telefonjain, jobbára szombat vagy vasárnap délutánokon. Felhívott, hogy elmondja, olvasta egy frissen megjelent írásomat, és ezt és ezt gondolja róla. Nemegyszer megelőzve mindenki mást.

Az ilyen gesztus nem a hiúságnak fontos. Aki ír, megmutat magából valamit, és miközben adni is akar, sérülékennyé válik. Az egyensúlyunkat ilyenkor a figyelem állítja helyre: a másik figyelme. Azé, akinek írunk, s akit általában nem is ismerünk. Az ilyen figyelem gesztusában az elfogadás nyilvánul meg. Elfogadnak bennünket, gondolatainkat. Felteszem, nem kevesen vagyunk, akik Mádl Ferenctől megkapták, megkapják ezt az ajándékot.

Ez a gesztus az olvasás figyelmének meghosszabbítása is. A könyvön, a szövegen túl kiterjed a másikra is, arra az emberre, aki ír. Egészében, rendkívüli elmélyedésről tanúskodik, a dolgok mindenkori végiggondolásáról és cselekedetté alakításáról.

És gyakran előfordul, hogy Mádl Ferenc más szerző könyvéről beszél nekem. Az élmény, amit kapott tőle, olyan fontos neki, hogy meg akarja osztani mással. Tudatni mással is megajándékozottságát. Mondhatni, természetes szokás ez – lassan mégis kihal. Érdesek lettünk, elkérgesedtünk ma itt Hunniában, és nem mérjük az elismerést nagylelkűen.


 

Amit Amerika adott


 

Az egyik ritka pillanatban, amikor Mádl Ferenc életének forrásvidékeiről beszélt – talán a 2000 nyarán készült portréfilmben –, megemlítette, hogy gyermekkorában, a szülői házban, fent a gerendán látta sorakozni a család fontos könyveit. Erősen megmaradt bennem, hogy e kevés könyv között – hiszen könyvet vásárolni akkor nem volt mindennapos lehetőség – a Biblián és a magyar klasszikusokon kívül ott állt Walt Whitman verseinek egy angol nyelvű kötete is. Egy amerikai Whitman-kötet a harmincas években, egy parasztházban, Bándon vagy Szentkirályszabadján?

A különleges családi könyveknek történetük van, és sorsot formálhatnak. Ennek a könyvnek a története szilánkokból, innen-onnan, a portréfilmből és más szűkszavú forrásokból derült ki előttem. Mádl Ferenc édesapja, a bándi parasztember, ifjúságában Amerikában próbált szerencsét. Ott dolgozott néhány évig, majd hazatért, földet vásárolt, és családot alapított. „Kitántorgott Amerikába”, ahogy József Attila írta? Elment, céllal: világot látni és dolgozni. És visszajönni, gyarapodva. Mádl Ferenc édesapja hazajött. Mint Tamási Áron, Amerikából. Világot ismerő és belsőleg szabad emberként. Sok gyermeke között nincs, aki legalább az érettségiig ne vitte volna.

A híres József Attila-sor és oly sok magyar értelmiségi segélykiáltása a korai 20. században máig visszhangzik fülünkben, s még fel is erősíti e hangokat a mostani elvándorláshullám.

Voltak azonban kivételek: fiatal parasztok, munkások, akik tapasztalatokkal erősödve, szaktudással gazdagodva hazatértek a vándorévek után Amerikából, Franciaországból s máshonnan. Itthon öntudatos, feltörekvő földművesek lettek belőlük, a munkáselit legjobbjai vagy kisvállalkozók. Ambíciójuk, tudásuk és tartásuk fontos része lett annak a csöndes erőnek, amely a mélyben előrevitte Magyarország plebejus forradalmát a két háború között, miközben a felszínen, a társadalmi keretekben még kevés változás látszott. Nem tudom, eszébe jutott-e írónak, szociológusnak, hogy egy kötetbe összeszedve megírja néhány tucat ilyen hazatért élettörténetét – önismeretünk tágítására. A történetekbe beletartozna az is, hogy a Rákosiék által megvalósított munkás-paraszt „hatalom” idején nem volt ajánlatos beszélni ezekről a családtörténetekről. Az új világban hőseiket nem előre vitte, hanem esetleg internálótáborba vagy börtönbe. Talán ezért tudunk oly keveset a Nyugatról visszatértekről. El kellett őket felejteni.


 

Petőfi, Whitman és a Biblia


 

Könnyű elképzelni egy olyan parasztcsalád szellemiségét, amelynek feje sűrűn forgatta az említett könyveket, leemelte őket a gerendapolcról, kiváltképp a pihenés hosszú téli estéin. A magyar klasszikusok a nyelvhez és a nemzethez tartozás érzelmi kötését erősítették ebben a családi étoszban, versekkel és történetekkel. A Biblia és Whitman költészete pedig összecseng, sajátosan modern és öröktől való vallásosságot sugallva. A misztikus szeretet és öröm motívumait erősítve fel, a jellegzetesen jézusi vonulatot. Az élet, az emberek és a természet szeretetét, magunkhoz engedését, s az ebből az érzésből fakadó demokratizmust. Derűlátó kereszténységet, amely erővel és méltósággal viseli, ha ránk mérték, a szenvedést – de nem keresi. Amely szerint a világ olyan hely, amelyben a fény és az öröm fölényben van a gonosz erői felett. És ahol a rossz terjedését fel kell tartani körülöttünk, hatását enyhíteni kell. Legyen az betegség vagy az élet más csapása.

Hogy Mádl Ferenc milyen mértékben viszi tovább s élteti magában és maga körül e szellemiséget, talán fölösleges fejtegetni. Ott van mindennapi gesztusaiban, amelyeknek lényegéhez tartozik, hogy kerülik a teatralitást, a rang fitogtatását és a külsőségességet. Egy mélyre ivódott etika részeiként.

Az élet mindennapi helyzeteiben sokszor voltunk tanúi feleségemmel e megnyilvánulásoknak, a maguk spontán módján. Olyan helyzetekben, amelyeket nem Mádl Ferencék teremtettek, terveztek, hanem amelyeket lényük és viselkedésük váltott ki a pillanat erőterében.

Tavaly egy szép nyári napon, öreg autónkon közös kirándulásra mentünk Veszprémbe, ahol a Várban sétálva Mádl Ferenc diákkori emlékeit elevenítette fel. Lenéztünk a bástyáról a nyaktörő ösvényre, amelyen, a fal tövében, reggelente a kollégiumból az iskolába igyekezett, átvágva a távolságot a girbe-gurba utcák felett. Ha megállt pihenni, Nyugat felé ellátott a szülőfaluja, Bánd feletti hegy gerincéig, és egy pillanatra szüleire gondolhatott. Aztán sietett tovább a gimnáziumba, ahol paptanárai tovább erősítették őt tudásban, az otthonról hozott szellemiségben.

A nézelődés és emlékezés veszprémi sétája minduntalan megszakadt. Ismeretlen turisták jöttek oda az akkor már négy éve hivatalát hagyott elnökhöz, hogy kezet rázhassanak és beszélgethessenek vele. Mindez tehát nem hírnévről és hatalomról szólt. Nyilvánvaló volt, hogy azzal a bizonyossággal léptek oda hozzá, hogy üdvözlésüket elfogadják, szavaikat meghallgatják. Megköszöntek egy régi elnöki döntést, vagy néhány mondatot mondtak saját magukról, amelyet a volt elnök figyelmesen hallgatott.

Ezek a közjátékok azt sugallták, hogy az emberek tisztelik őt, de nem tartanak, nem félnek tőle. Nem gondolják, hogy alkalmatlankodnak. Mert valahol olyan Mádl Ferenc, mint ők. Mint mindnyájan.

Mádl Ferenc egy különösen kiművelt, egyszerű ember. Három nyelven olvas és beszél előadói szinten. Világszerte ismert jogtudós, aki rendszeresen tanított külföldön is. De ennél is több. A műveltség hosszú személyes zarándoklatán eljutott addig a pontig, hogy felismerje, a legnagyobb tudás az egyszerűség. S ebben is segített az otthoni útravaló – a családi derű, a józan szerénység, amelynek forrásait, úgy tetszik, élete minden pillanatában fel tudta fakasztani magában, a reá rakódó bonyolult, csillogó világok egyetlen kardcsapásszerű átvágásával.

Feleségemmel a hosszú nap estéjén egyedül maradva, ismét sokáig beszélgettünk különös varázsáról, titkáról. Miért, hogyan teremtett ekkora tekintélyt elnök korában ez a higgadt, személytelen mondatokban beszélő, visszafogottan elegáns ember? Felidéztük azokat az évek során elszórt mondatokat, amikor Mádl Ferenc a gyermekkori mezei munkát említette. Hogyan dolgozott olykor kint a földön az egész család, szülők és gyermekek, beleértve őt is. Hogyan járt haza segíteni még diákként is, egyetemi hallgatóként is, osztozva a földművessorsban. Alig néhány évnyire egy strasbourgi ösztöndíjtól, amely váratlanul kijelölte szinte egész pályáját.

Ez a kézi munka hozta el neki s ennek emléke a kézben, a vállban, a testben, a realitás intelligenciáját, józanságát és alázatát, a kapcsolatot a valósággal. A mértéket. Alázatot, megalázkodás nélkül. Mert mindez egy teljes életforma része volt Mádléknál, egy olyan családban, amely nem tartotta magát szerencsétlen sorsúnak.

Így lett hitelesen népszerű Mádl Ferenc köztársasági elnök. Higgadtan, egy szenvedélyesen megosztott országban. Visszafogottan, a rikító médiakorszakban. Szavait megválogatva és szűkre szabva, a locsogásáradatban. Öltönyben és nyakkendőben vagy világos ingben, nyakkendő nélkül, elegánsan – a suhogós, farmeres, skaidzsekis tömeg országában. Lassan a rohanásban. Részvevőn a kemény kíméletlenség korában.

Mert titokban, legbelül tulajdonképpen mindenkinek erre a tekintélyre volt szüksége? Vagy mert valójában, a hangos látszatok ellenére, sokkal többen vagyunk, akik őreá hasonlítunk vagy őt tekintjük mintának, mint azok, akik a médiasztárokat utánozzák?


 

Akit meghívnak


 

Mádl Ferenc úgy ért fel a magyar közélet, a magyar államiság csúcsára, hogy sohasem akarta. Nem akart soha miniszter lenni, köztársasági elnök pedig még kevésbé.

Antall Józsefet alig ismerte személyesen, amikor váratlanul telefonhívást kapott tőle 1990 májusában. A jó félórás beszélgetésben Antall arról próbálta meggyőzni Mádl Ferencet, hogy vállalja el, hogy tárca nélküli miniszter lesz a kormányban, portfoliója európai integrációnk és a privatizáció felügyelete volna. Mádl jogászként az Európai Közösség architektúrájának és működésének talán legjobb itthoni ismerője volt már akkor is, ez volt az egyik szakterülete. A másik pedig a nemzetközi magánjog. Papíron tehát erre a tisztségre készült egész pályáján – azonban világosan érezte, a miniszterség az első demokratikus kormányban valami egészen más lesz. Olyan sorsválasztás, olyan helyzetek megoldása, amelyekre készülni nem lehetett. Végül is elvállalta a felkérést – átérezte a történelmi pillanat esélyét, és meggyőzte az őt felkérő államférfi hite, fényes esze, egyenessége.

A köztársasági elnöki tisztség legalább olyan logikusan következett el, most már jelentős közéleti karrierrel a háta mögött. A rivalizálásban széthasadt MDF korszakában Mádl Ferenc – aki pártnak sosem volt tagja – emelkedett ki egyre bizonyosabban az első demokratikus kormány gárdájából legfőbb szellemi és erkölcsi tekintélyként. Ő lett a középjobb nemzeti gondolkodásnak a tengelye, egyesítő személyisége, s ezt Orbán Viktor, aki egyetemi éveiből őrizte meg tiszteletét Mádl tanár úr iránt, világosan felismerte. Mádl Ferenc figyelmével, hallgatásaival, kurta megszólalásaival amolyan mozdulatlan mozgató lett, s az is maradt máig. Természetesen következett be, hogy köztársasági elnöknek jelölték. Mégis, amikor a hírre Mádlékhoz felmentem, Feri éppen külföldön lévén, Dalma azt kérdezte tőlem szinte riadtan: „Mondja, Gyuszi, miért éppen őt akarják? Érti ezt?”

Értettem. Értettük.

Mádl Ferenc úgy vállalta el ezeket a tisztségeket, mint elháríthatatlan kötelességet, olyan helyzetben, amikor úgy látta, nem akadt más jelölt. S aztán elvégezte a feladatot, felsőfokon, a maga igen személyes stílusában, nagy felelősségérzettel. Eszembe jut az ő pályájáról Antall József egy mélyértelmű, rezignált aforizmája 1990-ből: „Aki akarja, nem tudja – aki tudja, nem akarja.” Mádl nem akarta, de képes volt rá.

Az elmúlt húsz évvel higgadtan néz szembe, örül annak, ami sikerült, és bántják a hibák, a kudarcok. Az első kormány idején is érték súlyos csalódások, válságok. Az első az volt, amikor az Alkotmánybíróság döntése miatt nem történhetett meg a termőföld reprivatizációja az egykori kistulajdonosok részére – vagyis licitelni kellett, és bárki licitelhetett. A föld megművelőinek elsőbbséget adni ebben a kérdésben az esélyegyenlőséget veszélyeztette volna az Alkotmánybíróság szerint. Jogilag tiszta döntés – képtelen, történelmietlen, életidegen tartalommal. Ennek folytán – Mádl így tartja – megfosztottak kétmillió magyar parasztot, egy egész társadalmi osztályt az utolsó méltó esélyétől arra, hogy a maga földjét művelhesse meg, ha akarja. Így lettünk ismét mára a nagybirtokok országa.

A másik válságos pillanatot számára a privatizációs elvek átalakulása hozta 1992-ben. Addig az volt a kormány elgondolása, hogy egy nagy állami holding feljavítja a vállalatokat, majd pedig az egészséges cégeket a magyar tőzsdén privatizálja, így minden állampolgárnak esélyt adva a részvénytulajdonlásra. 1992-ben azonban fordulat történt. A holdingkoncepció helyett a vállalatok azonnali készpénzes eladása került előtérbe – vagyis megkezdődött a külföldi tőke tömeges beáramlása, az ellenőrizhetetlen privatizáció. Mádl ellene szavazott a fordulatnak, és miután leszavazták, beadta lemondását Antall Józsefnek. Ezután vállalta el – ismét Antall kérésére, akinek a két év alatt benső barátja lett, a kulturális miniszteri tárcát. Minisztersége alatt többek közt megszületett a korszerű oktatási törvény.

Köztársasági elnökségének, talán egész pályájának legnehezebb próbája a 2004-es miniszterelnök-váltás volt, a váltás ismert személyi és politikai körülményei miatt. Mádl a jogászi gondolkodást, annak etikáját mindig figyelemben tartva, a maga szakértői gárdájával kielemezte, hogy van-e alkotmányos joga elvetnie a legnagyobb párt kockázatokkal fenyegető személyi javaslatát. Nos, kiderült, hogy csak igen bonyolult, hosszadalmas, soklépéses eljárással alkalmazhatott volna vétót – a politikai nyomás viszont hatalmas volt az egyik oldalról az azonnali döntésre, és kevés volt a politikai támogatás, vagyis nem látszott kormányzásra azonnal kész másik erő, egy a nemzet érdekét szolgáló politikai vétóhoz.

Mádl természetesen mélyen megszenvedte e kényszerű döntés heteit, és máig foglalkoztatják következményei, amelyek felvetették őbenne is a köztársasági elnöki intézmény újragondolásának szükségét.

 

*

 

Villanások egy gazdag személyiségről, villanások egy mindnyájunk életét érintő pályáról. Ennyi kerülhetett most a papírra, ilyen kevés. De talán e kevés is sejteti, milyen lelki, közösségi térben haladt, halad Mádl Ferenc emberi pályája – egy pálya, melynek hitelét a fény és a sötétség, az öröm és a gondok igaz átélése, vállalása adja.



« vissza