Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Gyökerek és szárnyak. A Muzsikás együttesről

Gyökereket és szárnyakat kell adnunk a gyerekeinknek – szól a mondás, Goethe nyomán. Korosztályom, a szocializmus gyermekei, épp ezeket nem kaptuk meg. A gyökerek nem voltak fontosak, mert a hazafias nevelés helyett internacionálisat kaptunk, szárnyak helyett pedig elvették tőlünk még az időben és térben való tájékozódás képességét is. Első világútlevelünkkel a tengerhez mentünk, az olasz Adriára. Reggel indultunk, s háromkor már fürödtünk a tengerben. S én csak álltam döbbenten, azt hittem, elromlott az órám, nem akartam elhinni, hogy a tenger ilyen közel van. S szinte fájt, hogy rájöttem, mindig is itt volt szinte karnyújtásnyira, de elzárták előlünk.

Mindez Tóth Péter Pál Muzsikás történet című filmje kapcsán jutott eszembe.

Először kicsit furcsállottam, hogy mit mondhat majd ötször egy óra egy zenekarról, de hamar kiderült, hogy itt nem pusztán egy karriertörténetről van szó, de egy sokkal összetettebb folyamatról, amit Németh László úgy fogalmazott meg: „A kultúra nem tudás, nem valamilyen művészi teljesítmény, hanem egy életvitel.”

Közel négy évtized után bebizonyosodott, hogy annak a különös, előzmény nélküli, 1972-ben elindult mozgalomnak, amelyet a táncházak jelentettek,és amelynek a Muzsikás együttes is alapítója volt, roppant jelentősége lett. Egyrészt valóban az utolsó pillanatban ért el és mutatott be egy elveszőben lévő kultúrát, másrészt ennek megmentésével magyarok százezreinek identitását alakította ki, erősítette meg.

A film első részében megtudjuk, ki hogyan került a népzene vonzásába. Éri Péter és ifj. Csoóri Sándor beleszülettek a népzene és a néptánc világába – kicsit Sebestyén Márta is. Sipos Mihály és Hamar Dániel a komolyzene felől indultak, és véletlen találkozás eredménye lett a „szerelem”, a felismerés, hogy „ez a mi igazi zenénk”. Persze mindegyiküknek volt előbb iskolai zenekara, ahol Rolling Stonest játszottak.

Aztán a fantasztikus utazások, Erdély tájaira, Mezőségre, Kalotaszegre, Gyimesbe, ahol az autentikus népzenét játszó utolsó nagy nemzedék zenészeitől, táncosaitól gyűjthettek, tanulhattak – Martin György és Kallós Zoltán útmutatása nyomán. A nézőnek is élmény látni azt a tiszteletet és kölcsönös szeretetet, ami a fiatalokat az idős zenészekhez fűzte, s fűzi ma is. Ma, amikor már ők sem akárkik, olyan áhítattal mondják ki Icsán Pista, Zerkula János vagy éppen Neti Sanyi nevét, mint egy klasszikus zenész mondjuk Yehudi Menuhinét. Ott, akkor, a hetvenes években nem számított, hogy ki román, ki cigányzenész, csak az, hogyan játszik, van-e tekintélye a közösség előtt. S kölcsönös volt a megbecsülés, mert az öreg zenészek példaként állították a tízéves pesti fiút – Éri Pétert – a falubeliek elé, mert jól járta a legényest. Különös szerencse, hogy ekkoriban már megjelentek az első videokamerák, s a rendező bőséggel válogathat a fiatal „muzsikásokat” őrző felvételek között.

A népzene és néptánc utolsó reneszánsza sok filmest izgatott az úttörő, még 16-os kamerával forgató Gulyás testvérektől Szomjas Györgyig. Azok a mindig mosolygó, nevető arcok, fényes tekintetek, összekapaszkodó kezek, amelyekhez, úgy tűnt, nem férhet rontás. A farmernadrághoz viselt vászoningek, kozsokok, a széki kendők és szalmakalapok, a divatot teremtő tarisznyák, a fiatalság természetessége, lendülete, magabiztossága. A kislány Sebestyén Mártiból a kamera előtt lesz énekesnő, hogy ne mondjam, világsztár. Az angyalarcú kamasz fiúkból őszülő férfiak, apák, sőt nagyapák. A „csak ülök és mesélek” dokumentumfilmes alaphelyzet a korabeli felvételekkel mozgalmassá s szinte kordokumentummá lesz. Az együttes tagjai külön-külön idézik meg a múltat, egymásra ízlésben, szemléletben hasonlító lakásaikban. A riporter Gulyás Gyula, s ez kitűnő választás. Ő az első perctől nyomon követte kamerájával a népi kultúrára való figyelem reneszánszát. Mindent és mindenkit ismer, ezért inkább „csak” egy érzékeny animátor, aki néha csak egy példáullal vagy egy bólintással viszi tovább a vallomás fonalát. Mellette nem tévedhet a riportalany sem.

Ha nem mai tudásunkat visszavetítve kellene válaszolni a kérdésre, hogy miért jártunk táncházba annak idején, annyit mondhatnék, a társaságért, kíváncsiságból, s mert bár nem tudatosan, de kimondva-kimondatlanul, ott lebegett fölötte valami a hivatalos kultúrával való szembenállás vonzásából. Azt szerencsére, csak harminc év múlva tudtuk meg – Szőnyei Tamás Nyilvántartottak c. könyvéből, hogy egy-egy estén hat-hét besúgó is ott volt közöttünk. „Egy szabad életet valósítottunk meg a magunk számára, olyan korszakban, amikor ez nem volt evidencia” – mondja Éri Péter. Az első lemez még a pártállam idején született – Pozsgay Imre segítségével –, és felmutatta a magyar népi kultúra határokon átívelő egységességét. S amikor már távolabbra is eljutottak, elsőként Hollandiába, behívták őket az Interkoncertbe és kioktatták: nem nyilatkozhatnak a Szabad Európának és nem hozhatnak be tiltott könyveket. De mit számított ez ahhoz képest, hogy kiderült: „kint megbolondultak ettől a zenétől. Erre a zenére tud rezonálni egy holland vagy egy német szíve is.”

A nyolcvanas években az Illés együttessel is dolgoztak, az autentikus népi muzsikát kortárs zenei effektusokkal oltották be, s ennek is sikere lett. A cenzúrabizottság nemigen tudott mit kezdeni velük, hisz népdalokba nehéz belekötni, de az áthallásokra is érzékenyek voltak. Az a mondat például, hogy „Az idegen szép – mondta a zsidó s Jeruzsálem összeomlott” – nem hangozhatott el színpadon. S bár elhatározták, hogy pártrendezvényen nem lépnek föl, a rendszerváltáskor érezték a kihívást. Ahogy Sipos Mihály mondja: „Nem válhatunk egységes nemzetté, amíg a 20. századi traumák nincsenek kibeszélve.” A népi–urbánus ellentét ellen érvel a „Szól a kakas már…” lemezük, két kultúra egymásba érését bizonyítva. S ha Sipos Misi a magyar kultúra legjobbjainak törekvéseibe illő gondolatai időlegesen naivitásnak tűnhettek is, ez a lemez kinyitotta előttük a nagyvilág kapuját. „Ez az!” – mondta John Bow angol producer, s szervezte a koncerteket a Carnegie Hallban, Royal Festival Hallban stb. A Kossuth- és a Prima Primissima-díj után megkapták a Womex világzenei díjat is, elsőként európai együttesek közül. A film közel négy évtizedet fog át, úgy, hogy az együttes tagjainak életét is megismerjük, pályaképüket is, s azt a magyarságot is határon innen és túl, ahol megtalálták gyökereiket. S megszólalnak legfőbb segítőik, mentoraik, a népzenei reneszánsz doyenjei, Sebő Ferenc és Halmos Béla is. Halmos tárgyilagosan mondja: a népzenének vége, ahogy vége lett a reneszánsz vagy a barokk zenének is, amikor megszűnt az az életforma, amely létrehozta. Ma már csak a tudatos tanítás, ami meg tudja őrizni. A táncház az igazi közege, ahol funkciójában tud működni.

Nagy élmény a film, de tagadhatatlan hiányossága, hogy kitér az emberi drámák elől. Amikor Éri Péter a kérdésre, hogy miért romlott meg a viszonyuk legjobb barátjával, ifjú Csoóri Sándorral, azt mondja: erről nem beszélek, ha kikapcsoljátok a kamerát, akkor sem, ez nem tartozik rátok – és elmorzsol egy könnyet, akkor azt gondolom, ez rendben van, a bulvár és a celebek korában is van magánszféra, s ezt a néző tudomásul kell vegye. De amikor kiderül, hogy úgy gondolják – s ez tény –, hogy a Muzsikás első húsz évének meghatározó egyénisége Csoóri Sándor volt, s mégis, nem egészen három hónappal az együttesből való kiválása után, átveszik nélküle a Kossuth-díjat, ez tragikai vétségnek tűnik. Csoóri egyébként kamera elé állt, de később nem járult hozzá a nyilvánossághoz. Sebestyén Márta viszont a stáb megkereséseire nem is reagált. Pedig, Sipos Misi makacssága nélkül talán nem is lett volna szóló karrierje. Nem tudhatjuk. A drámák most már örökre ottmaradnak a muzsikások elfojtott férfikönnyei, fiatalon barázdált arcuk ráncai s a rendkívüli átéléssel húzott keservesek mögött.



« vissza