Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Nyelvi világítótorony a "lakható ég" alatt

 

Többrétű utazás a Nyelv és kultúra – Kulturális nyelvészet tanulmánykötet megismerés során



Súlyos a mű. Méreteiről: 411 oldal, 67 dolgozat, 69 szerző (két esetben két szerző), 11 fejezet, súlya (a mennyiségi mutatók miatt): öt deka híján 1 kiló. A kilátásokat tetézi a borító látványa: Bábel tornya (Lucas Van Valckenborch festménye, illetve Lost And Taken és Javier Larios textúráinak felhasználásával készítette a PRAE.HU.) Mielőtt belevágnánk, tisztázzuk, hogy kerül ide a recenzens, hogy „mer hozzányúlni” e veretes műhöz? Önbevallás következik: adózom a jeles szerzők munkáinak, a tisztelgő motiváció vezérel, s hajt a megismerés felé. Nyelvpedagógiai kutatás-fejlesztési tapasztalataim alapján néhány témakörben még járatosnak is mondhatom magam, másokban valamelyest, megint mások tanulásra késztetnek. A mély érzésű s mára elfeledett gyulai költő bátorít: „Igazában és egészében / talán soha nem értetted./ Csupán az igazát értetted/ Meg azt hogy ilyenkor / talán még neked is igazad lehetett.” Simonyi Imre ezt a Magyar című versében írta. Hát éppen ezért.

A könyv a kulturális nyelvészet talajáról és nézőpontjából végzett kutatási eredményeket mutatja be, melynek során kirajzolódik előttünk a nyelv és a kultúra hálója. Módszeréről: egy biztosan meghatározott alapról indítva haladunk az úton, a tájékozódást segíti a „világítótorony”, melynek fénye behatol a világmindenségbe. Ez, mint biztos pont; innét indul a szerkesztés menete, így halad és megérkezik, az életkalandozások során ehhez viszonyítva navigálja a gondolatrendszereket és az olvasót. Villan az induló fénycsóva, és szépen, következetesen átfordul a nyaláb, újabb pásztázás következik, és fokozatosan be lesz világítva a „sokszínű univerzalitás” (Kövecses, 19.). Mint amikor a gondosan éber parti őrség aprólékosan láttat, látni engedi a teret mindenkinek, aki hajózik – segítség az igaz vándornak, elijesztés a kalóznak. Kövessük hát a fénycsóva mozgását. (De lehet ez radar vagy cirkuszi manézs attraktív produkcióit bevilágító reflektor – az emberek lélegzetelállító örömére.)

E metaforikus (metonimikus?) sorok után, amit a „tudatosítás eszközeként” (Szabó Réka, 91.) vetettünk be, áttérünk a „tárgyi elemre” vagy a „céltartományra” (Szerecz, 94.), a tárgyalt kötet szerkezetére és „tartalmára”. (Ide kis megjegyzés kívánkozik. Ez egyrészt utalás az egyes kérdéskörök tudományos hátterére, így konkrétan az imént idézett témakör gazdag irodalmára. Ebben, számunkra, nagyon tágra nyitja a mezőt Benczik Vilmos: Metafora és metonímia: szélesebb összefüggésben című, a kötetben nem szereplő tanulmánya, lásd http://www.benczikvilmos.fw.hu/metonimia.pdf. A vonatkozó dolgozatok szerzői, a bőséges szakirodalmat minden bizonnyal feldolgozva, az integrálást a koncepciójuknak, gondolatmenetüknek megfelelő nézőpontból alakították, amikor valamelyik fogalom mellett tették le a garast, stratégiai jellegű döntéseket hoztak.)

Tehát: indítás definíciókkal és a vizsgálódás területeinek bejelölésével. Majd nyitás a világra, a világ nyelvi képének fölrajzolása. A bázis tehát a kulturális nyelvészet. De mi is az? „…végső soron az ember lényegét, természethez, társadalomhoz való viszonyát határozza meg, valamint a »kulturálódás«, nevelődés, nevelés alapvető kérdéseiben foglal állást” (Balázs, 24.). Vagyis minden életjelenség, életmozzanat a társadalmon belül s azon kívül. Minden további kérdéskör ehhez viszonyítva és mérve jelenik meg, vagyis: kulturális nyelvészet… kognitív értelmezésetörténetiségébenés stíluskutatásokés internetnyelvészetés pszicholingvisztika, illetve fonetika… és névtanés grammatika… és anyanyelv-pedagógia… és további megközelítési módjai. A „kötetcsóva” széles és tág élettérben, sok ember, sokféle megnyilvánulását, kapcsolatait, kifejeződéseit veszi górcső alá. Abban a reményben, hogy elképzelhető „olyan művészi valóság, amely képes arra, hogy a színeket meghajlítván azokat a kommunikációs szándékhoz idomítsa” (Szabó Roland, 202.). Mert, lényegében a modernség kezdetével (1857), néhányan úgy gondolták, hogy „a világ teljessége a nyelv által még megragadható és közvetíthető”. És ezt Baudelaire ki is tudta fejezni például a Kapcsolatokban (a Tornai-féle fordításban: Megfelelések), amikor „egymásba csendül a szín és a hang s az illat…” Ezekre a nagy kérdésekre a posztmodern is keresi a válaszokat. Egyik változata szerint a „jelentések társadalmi konstrukciók”. Ha ez így van, akkor „azok a kultúra, a történelem, az ideológiai meggyőződések stb. függvényében változnak. Egyszóval kontextusfüggőek” (Kövecses, 18.). Az irodalom, a probléma összetettsége miatt, alkalmas ennek érzékenyen megragadására és közvetítésére, ezt fedezzük fel Fűzfa Balázs középiskolai irodalomtankönyveiben.

Tehát sok még a teendő. A szerzők mélyre merülnek, hogy izgalmas példákat hozhassanak a felszínre. Ilyen a világnézet, a világ nyelvi képe, az első és a második valóság. A világkép alakításában a társadalmi rendszer szerepe, a társadalmi és a kultúrrendszer kölcsönhatása, egy adott közösség értékőrző „kultúrarchívuma” a társadalmi vagy a „kultúrstruktúrák” változásaiban (Bańczerowski, 13.). E felfogásnak megfelelően a továbbiakban megjelenik a műfordítás mint kultúraközvetítő, a munka és a pénz, a sakk, történetiségében, az ész és a humor kapcsolódásaival, az irodalom, a művészet, a tudomány kultúrtörténeti kitekintésben, az idő, a . A kanti filozófiai alapkérdései bukkannak fel az élet kategóriáinak – axiológiai, ontológiai, társadalmi, etikai, biológiai, vallási – sorolása nyomán (Dziewońska-Kiss, 52–53.) A „digitális szakadék” magyarázataként fontos tétel: „A közös (nyelvi) háttértudásnak minden kommunikációs formában kiemelt szerepe van” (Veszelszki, 238.). Még mélyebbre ásva: az életkori nyelvi sajátosságok, a lelkiismeret, és még a szégyen vizsgálatára is sor kerül, melynek eredményeként megtudjuk, hogy a „szégyen érzelemfogalom”, és eltérő kulturális keretekben másként jelenik meg, vagyis „az emberi jelentésalkotás és a kultúra egymástól nem elválasztható fogalmak” (Nucz, 107.). Az iskolások szövegértésének vizsgálata felhívja a figyelmet a tankönyvi szövegekben szereplő „szociolingvisztikai változók” befolyásoló hatására, melynek következtében a „szövegek értelmezése bizonyos részpopulációknak kedvezhet”, mert a tanuló a már meglévő tudását is felhasználhatja. Míg annak, aki ilyen tartománnyal nem rendelkezik, nehézsége van (Gonda, 360.). Értjük-e az orvosi nyelvet, ha bennünket vizsgálnak a rendelőben? Egyáltalán, értjük-e, mi folyik körülöttünk, mi történik velünk? Mert hiszen az igekötő, a magyar nyelv egyik specifikuma is galibát okozhat, használatának jelentésalakító funkciója van (Nagy, 84.). A nevekről (családnév, keresztnév, házassági név) több dolgozat is szól, a férjezett nők adott körében végzett vizsgálat során megállapítást nyer, hogy a házas állapot, mint „az identitás része és a benyomáskeltés eszköze meghatározó értéket képvisel” (Fercsik, 317.). Ó, és a retorika, a stílus és a vulgaritás, trágárság… Izgalmas velünk élő témák. Sorolnánk tovább, folytatni nem teher, szívesen elidőznénk külön-külön egyiknél is, másiknál is, de a cikk mértéke határt szab vágyainknak.

Egy problémakörnél mégis kivételt kell tennünk, ez pedig az állam. Egy tanulmány az állam fogalmának konceptualizációját értelmezi a magyar politikában az elmúlt tizenegy év országértékelő beszédei alapján. Mert a szövegek lelepleznek, kimutatnak politikákat, ideológiákat, és lám: létezik a „magyar csavar”, de nem egyszerű csavarról, „hanem állandóan változó, ide-oda csavarodásról” van szó (Farkas,118.). No, itt álljunk meg egy jó szóra. Mert az állam és polgárai viszonyrendszerére érvényes a „jelentések nagyobb halmaza”, amelyben osztozik egy bizonyos embercsoport, politikusok és „civilek”. Az egyén–közösség–állam a jelentésháló színes alapfonata, óvni kell és továbbszőni. E sorok írása közben zajlanak az olimpiai játékok, nemzetek versengenek, nemzeti zászlókat lengetve éneklik a nemzeti himnuszokat, nagy dobásokkal, futásokkal, ügyes erővel igyekeznek legyőzni a másikat. A nemzetért örülnek és sírnak. Ha a kőkemény-játékos vetélkedésnek vége, a globalizmusra keresztelt formációban folyik a „jelentésháború”. Mert „nyelvi háború van” Bábel tornya körül. Mi menthet meg? A kultúra mint honvédelem, Egedy Gergely tanulmányának a címe ez. Így kezdi: „Az állam lényege és célja a kultúra – fogalmazta meg a két világháború közötti időszak jeles piarista professzora, Kornis Gyula A kultúra mint államcél című jeles tanulmányában”. (Lásd Egedy G., Az év esszéi 2012, Magyar Napló,193.) Hangsúlyosan, tételesen megjelenik Magyarország ereje, a kultúra kezelése, azaz, hogy „az első világháborús vereséggel és Trianonnal megnyomorított ország miként volt képes roppant szűkös erőforrásaiból is prioritásként kezelni a kultúrát”. A kultúrpolitika tudatos eszmei megalapozása folyt. (A kiemelések tőlem.) Az új helyzetben, a nemzet rendelkezésére álló tudás és a versenyképesség összefüggéseiben, a kultusztárca az ország igazi „honvédelmi” tárcája lett. (Mindezt csak a példa kedvéért hozzuk fel, merthogy most is nehéz helyzetben, sőt válságban vagyunk. De „nyelvében él a nemzet”, a szállóigévé vált Széchenyi-szentencia a reformkorban valóságos szellemi áramlatot indított el – a kognitív nyelvészet szempontjából is releváns –, ma is hat, más nemzetekre is érvényesen.)

A jelen írásban tárgyalt nagy kiadvány az életmozgásokat nyelvi problémákon keresztül közelíti, több nyelvi kultúrkört, többnyelvű közösséget érintve hatalmas mezőt tár fel, diagnózisok sora születik – tisztább a kép, készülhetnek a terápiák. Sőt, már kész a Jelentés a magyar nyelvről 2006–2010 (Szerk.: Balázs Géza, Inter–Magyar Szemiotikai Társaság, 2010). Ebben olvasható, mint vitaanyag, A magyar nyelvstratégia vázlata (2009); a Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoport műhelyéből egyre-másra kerülnek ki a jobbító anyagok – „nyelvi honvédelem”, a kulturális nyelvészet államot kíván! Modernségünk kiépítéséhez, kiteljesítéséhez (végre!) nélkülözhetetlen „projektek” felhasználásra, „értékesítésre” várnak. Jót tenne ez, más művek és elszánások, konszenzusok mellett, a magyar identitásnak. Ha ez megvan, akkor kellenek a nagy személyiségek, mint Franciaországban De Gaulle és Malraux – egy nagy államférfinak és egy nagy írónak negyed századon át tartó nagyhatású, tartós eredményekkel járó kapcsolata. „Charles de Gaulle a 20. századi Franciaország legnagyobb államférfija, aki nélkül a mai Franciaország nem lenne az, ami; az író André Malraux korunk kapitális tanúja, aki mind a társadalmi cselekvés, mind a művészet és az irodalom, mind a modern egyén pszichológiája terén maradandót alkotott” – írja Nagy Géza Az író és a hatalom. De Gaulle tábornok és André Malraux esete című munkájában. (Élet és Irodalom, 1995/6. február 10. és www.francianyelv.hu honlap, 2010. december 14.)

A tanulmánykötet didaktikus érdemei: az angol nyelvű rezümé, a tanulmányok pontokba szedett tagoltsága, az összefoglalások, összegzések, konklúziókkal (néhány kivételtől eltekintve), a témák köré gyűjtött, irányt adó szakirodalom – hasznos fogódzók az érdeklődőknek. A szakmai munkás, nyelvész, tanár, szerkesztő hatalmas, jól bejelölt tájékoztatási rendszert kap, kellő muníciót kulturális nyelvészeti utazásaihoz, s főleg „megismeréstudományi” kereteinek bővítésére. Miként a szerzők is hangsúlyozzák: a továbbiakhoz újabb kutatások szükségesek, az elvégzendő feladatok újabb értő és elszánt kutatókat igényelnek, más diszciplínaterületek képviselőinek együttműködésében. A bekapcsolódni kívánók segítségére megtalálható a szerzők elérhetősége, a kulturális nyelvészet szereplői nincsenek magukra hagyva.

Bábel tornya nem „pokoli torony”. De azzá tud válni. Noha összekuszál, összeveszejt, lakói nyelvháborúba sodródnak, de a színesen gazdag torony fényei megvilágítanak tereket, zugokat. Erejét használni, ehhez kultúra kell. Ehhez itt e súlyos mű. Nem kelleti magát, keressük mi a kegyeit. Fel kellene állítani egy „Kulturális Stratégiai Kutatócsoportot”, lennének hiteles jelöltjeim. De az állam nem én vagyok.

(Nyelv és kultúra – Kulturális nyelvészet. Szerk.: Balázs Géza, Veszelszki Ágnes. Budapest, Inter Kultúra-, Nyelv és Médiakutató Központ Kht.,–Magyar Szemiotikai Társaság–PRAE.HU Kft.–Palimpszeszt Kulturális Alapítvány, 2012. 411 o.)



« vissza