Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Szeretek utat vágni a kőbe

Illyés Mária: – Ritkán adódik itthon élő magyar képzőművész számára lehetőség, hogy külföldön jelenjen meg több évtizedes korszakát összegző bemutatóval. Múlt szeptember–október hónapban volt egy kiállításod az észak-olaszországi Varesében. Milyen időszakban készült műveidet mutattad be, hányat, és hol helyezték el ezeket a patinás Villa Recalcatiban, amely még Verdi és d'Annunzio léptének emlékét őrzi?
Farkas Ádám: – A varesei kiállításra a legutolsó húsz év szobraiból válogattam. A meghívás már felvillantotta a lehetőségét egy nagylélegzetű bemutatkozásnak, hiszen a Villa Recalcatiban négy éve elindult szoborkiállítás-sorozat fő színtere a 400 éves park. A program gazdája a Provincia di Varese nemzetközi ismertségű, nagyméretű szoborokat készítő művészeket kér fel egy-egy két hónapig nyitvatartó, önálló tárlat rendezésére. Maga a felkérés, mint egy minden zárat nyitó csodakulcs, lépésről lépésre megtalálta a nélkülözhetetlenül szükséges támogatásokat itthonról. A szerencsés csillagálláshoz az is hozzátartozik, hogy el sem mertem volna vállalni a felkérést, ha 2010-ben nyert Príma-díj nem tette volna lehetővé a másfél éves, koncentrált munkát a kiállításra.
A parkba 5 kő és 1 fa-bronz kombinációjú, nagyméretű szobor került. Sajnos két szobrom, noha a katalógusban szerepelnek, túlsúly miatt nem jutottak ki, így az előzetes rendezési terveim felborultak, de Gaetan Cassina művészetörténész professzorral, a kiállítás kurátorával egy új koncepció szerint a palota hossztengelyére komponált franciakert fő alléja köré koncentráltuk a szobrokat. Először féltem a fél-fél hektáros, nyírt gyepfelületek hatalmas terétől, és a többévszázados, geometrikusra formált, méretes tuják, buxusok monumentalitásától, hogy nem fogják-e agyonnyomni a szobraimat? De hamar kiderült, inkább szépen befogadják, nemes hátteret adnak a faragott plasztikai jeleknek. Az volt a benyomásom, és többen meg is erősítették, a munkáim gazdagították, kicsit talán át is szervezték a teret.
A bemutatkozásom főszerepét a parkra terveztük, de a Villa Recalcati fogadótere, a körülbelül 180 négyzetméteres, összenyitott, oszlopokkal elválasztott négy helyiség is kiállítótérként a rendelkezésemre állt, és itt 14 szobrot és 4 rajzot helyeztünk el. Rendezés közben itt is pozitív meglepetés ért: a kora barokk pompával terhelt (márványoszlopok, tükrük, stukkók) építészeti tér sem konfrontálódott a szobrokkal, sőt a nagy tükrök izgalmas új látványokat, térhatásokat produkáltak.
Meg voltál elégedve a kiállítás fogadtatásával? Visszhangjával?
A Curvatura di pietra (Kőhajlások) fogadtatásának két rétege érdekes, újdonságértékű számomra. Az egyik a professzionális kommunikáció, amely az egész programot körülöleli. A Provincia számára evidencia, hogy jelentős művészt állít ki. A sajtótájékoztatón villognak a vakuk, forgatnak a kamerák, az újságírók kivárják egymást, hogy föltegyék a saját kérdéseiket, már másnap meg is jelennek a beharangozó írások fotóval együtt. Három nappal a megnyitó előtt már kint vannak az óriásplakátok a városban, a helyszín előtt a molinók. Az egész vizuális arculat ugyanarra az emblematikus szoborrészletre van felépítve. A katalógus elegáns és tartalmas, 36 reprodukcióval, hibátlan tipográfiával és nyomdatechnikával. A megnyitó protokolláris része a szakmai bemutatáson túl szól a valóságos olasz–magyar kulturális kapcsolatokról. A vernisszázs Matteo Fedeli milánói hegedűművész koncertjével folytatódott. A Bartókot, Kodályt és Farkas Ferencet is a programjába szövő művész Antonio Stradivari 1726-ban készült hegedűjével kápráztatta el a közönséget.
A másik dolog, amit leszűrhettem Varesében, hogy a munkáim mind a történelmi parkban, mind az épületben otthonosnak tűntek. A markánsan barokk környezet befogadta, integrálta a szobrokat. Ennek talán oka lehet, hogy az elmúlt 20 évben megerősödött a dinamika a formavilágomban. A hajlások, csavarodások és spirálok mintha hazajöttek volna Itáliába. Vagy 10 évvel ezelőtt a kortárs magyar művészetet feltérképező esszéjében P. Szűcs Julianna “mediterrán eleganciával” jellemezte a szobraimat. Úgy tűnik, a varesei közönség és a szakmai visszhangok megerősítik ennek a szellemi kapcsolatnak a valódiságát. Olyan természetességgel fogadták el a munkáim érvényességét, hogy ezt csak valamilyen lelki vagy szellemi rokonsággal tudom magamnak magyarázni.
A varesei bemutatkozásomnak két konkrét hozadéka is van: a Provincia kiválasztotta egy szobromat a tavasszal megnyíló állandó kortárs szabadtéri gyűjteményébe. A másik, hogy a Spazio Lavit Galéria, ahol a nagy kiállítás ideje alatt kisplasztikáim, rajzaim, grafikáim kerültek a közönség elé, a továbbiakban is szeretne a munkáimmal foglalkozni.
Az életedre visszapillantva a külső szemlélő úgy érzi, hogy pályádon simán haladtál előre; a korai kiállításoktól, a párizsi Beaux-Arts-on – Gilioli műtermében töltött – tanulóéveken át a budapesti akadémiai tanárságig, díjakat, megrendeléseket, elismerést kaptál, nemzetközit is: mit jelent ma egy szobrásznak a siker?
A szobrász tulajdonképpen vállalkozó, akinek azért kell eladnia a munkáit, hogy újakat tudjon létrehozni. A siker számára természetes energiaforrás, ami visszaigazol, és új lehetőséget teremt. Viszont ügyelnie kell, nem szabad megcéloznia a sikert. Aki keresi a sikert, az előbb utóbb elveszti önmagát, a saját útját, és bérmunkás lesz. Az alkotó folyamatban a konkrét cél mindig egy-egy szobor, de a mű csak addig igazán fontos, amíg be nem fejeződik. Ezért azután új és újabb munkák vonzanak minket, és a folyamat voltaképp a pálya. Egy mű önálló entitás, az ötlet kipattanásától a megéréséig, a megmunkálás fizikai küzdelmén keresztül a befejezésig, és egyben szakasz is. Valamennyi fázisnak megvannak a buktatói és részsikerei. Különös az a türelmetlenség, ami elfogja az embert egy-egy új fázis kezdetekor. Érezni, hogy megy fel a vérnyomás, szinte a rosszullét kerülget a kíváncsiságtól, vajon mi lesz ebből, hova jutok? Amikor az alkotó elmerül a munkában, kilép az időből. Nem lehet érezni a múlását. Ugyan vannak tudatos céljaink előrehaladás közben, de nem biztos, hogy odaérünk. Lehet, hogy máshová jutunk, esetleg vakvágányra, vagy épp egy ismeretlenbe vivő kapuhoz, vagy vissza a kiindulóponthoz. Az anyagválasztás összefügg számomra a megmunkálás procedúrájával. Szeretek a kőben haladni előre. Megnyugtat, talán a fölösleges feszültségeket is elviszi, feloldja a fizikai munka. Ritmust és korlátot is szab az előrehaladáshoz. Az anyagok szerkezete, tulajdonságai be vannak kódolva a tudatalatti ismerettárunkba. Épp ezért a fa, kő, vas, üveg, textil, agyag stb. rendelkeznek materiális kifejező tartománnyal. Ezek a mindenkiben ott lappangó ismeretek hidat vagy eszközt jelenthetnek a szoborba sűrített szellemi tartalmak eléréséhez is.
Amennyire vissza tudok emlékezni legkorábbi munkáidra: akár a még tizenévesen készített kerámiatárgyak, akár a fél-figuratív fekvő női aktok, akár a legutóbbi évek csavart szobrai vagy a konfigurációsorozat, valamennyit az organikus formák jellemezik. A lágy és csiszolt felületeket gyakran éles szögek és érdes átmaratások vágják át. A szobrászatod abba a folyamba tartozik, amelyiknek Hans Arp vagy Henry Moore – vagy magyar példát véve, Borsos Miklós – ötvenes–hatvanas évekbeli művei teremtették meg a hagyományát. És te is a legkeményebb gránitból, márványból, fémből készíted el komoly fizikai erőfeszítéssel – saját két kezeddel – a szobrokat. Nem gondoltál arra, hogy könnyebben alakítható anyagokat használj? Hogy az anyaghasználatod is "organikus" legyen? Milyen a viszonyod a szobrászi anyagokhoz?
A kőnek a keménysége vonz. Tömör anyag, ami csak tömör fogalmazást enged. Nem hiszem, hogy ne lenne organikus esemény a kő hasadása vagy kopása. A nagy organikus egész egyik alapállapota a kő-lét. A kő szerkezetéből adódik a lebomlási folyamata, amitől szabaddá válik a hihetetlenül gazdag ásványi tárház, és ebből épül az élő világ. A kő számomra a vízzel és a tűzzel egyenrangú szereplője annak a hatalmas színdarabnak, amelynek mi is hangyányi statisztái vagyunk.
A bronznak nem a mintázott és kiöntött változata érdekel, hanem az öntött, csiszolt és felfényezett formaalakítása. A fények játéka miatt. A szobrászatban az árnyéknak nagyobb a szerepe, mint a fénynek. A fény csak az áttetsző és tükröző anyagok esetén válik lényegessé. A fény ugyanis vizuálisan oldja a tömeget. A fa melegsége, könnyű megmunkálása miatt vonzó, de a rövid lebomlási ideje miatt szabad ég alatt csak korlátozottan használható. A műanyagok olyanok, mint a ketyegő bombák. Nem ismerjük a lebomlási idejüket, sem hogy a maradványaik mennyi kárt okoznak majd.
Sok fölállított szobrod van, a környezetet figyelembe kellett venned, alkalmazkodnod kellett hozzá. De van egy olyan emlékműved is, a recski fogolytábor mementója, amely karcosságával, érdességével tűnik ki a többi közül. A harmóniának és a diszharmóniának milyen szerepe van az életművedben?
A harmónia–diszharmónia arány, azt hiszem, nálam az első oldal felé billen. Ennek oka talán a világlátásom lehet. Azaz, a Teremtő olyan érzékszervekkel ruházott fel, amelyek a világ szépségeire, tökéletességirányultságára fogékonyak. Még a pusztulásnak és fájdalomnak is látom a szépségét, teremtői logikáját. Ám diszharmónia nélkül nincs harmónia, ahogy sötétség nélkül nincs fény, hideg nélkül nincs meleg, távol nélkül nincs közel. Illetve lehet, de a dualitás ellentétpárjai nélkül nincsen feszültség, másszóval energia, és nincsenek anyagok, formák, szerkezetek, rendszerek. És idő sincs. Az ősrobbanás előtti állapot lehetett ilyen. A művészi kifejezés voltaképpen szellemi energiakommunikáció, így működéséhez nélkülözhetetlenül szükséges az ellentétpárok által generált feszültség. Az alkotói módszeremben nem sok a tudatos, eltervezett, kiszámított elem. Hagyom, hogy a formákkal történjen valami. Keljenek önálló életre. Alakuljanak ki ellentétek, kiegyezések, legyen érzékelhető mozgása, irányultsága a jelenségnek. Az a jó, ha a befejezés nem teljesen lezárt. Azt hiszem ez a legnehezebb: nyitvahagyva befejezni.
Volt egy idő, amikor táj-szobor terveket készítettél. De nem az akkor szokásos land art formában, ahol a táji környezettel szembeni kontraszt és a megdöbbentés a művész egyik eszköze. Te magát a tájat szeretted volna átalakítani. Miért? Milyen hatással volt rád a pályád során a látott környezet? Mi a válaszod ma egy régi katalógusodban föltett kérdésre, hogy "átalakítható-e a világ"? Gazdagabb országokban megengedheti magának az építész, hogy szobrász legyen. A szobrásznak van-e alkalma arra, hogy az építész tájátformáló szerepét megkapja?
Válaszképp hadd idézzek néhány sort egy készülő írásomból: “Amikor a kanyargós, szerpentines utakon, visszakapcsolt motorral felhajt az ember valamelyik dombon, hegyen, hágón átvezető úton, és egyszerre kitárul a dombokkal, bércekkel, távoli havasokkal bekerített völgy, völgysor vagy medence, a látványtól a szem kitágul, és egy különös érzés keríti hatalmába. A tekintet, ha teheti, végigszáguld a plasztikus térképen, letapogatja az erdőfoltokkal, legelőkkel, szántókkal szabdalt lankákat, a völgyhajlatokba rejtett, égi iránytűvel ellátott falvakat, s befejezésképp kerül egyet a horizontot záró, sötétbe forduló cikcakkos láncolaton. Leereszkedőben talán kicsit el is mosolyodunk, afféle hazatérésérzés kerít hatalmába, egy nehezen megfejthető ismeretlen ismerősség.
Mi ez, illúzió talán? Amikor belefeledkezve a látványba, a szaruhártyáról visszavetődő képek ősi jelekként felizzanak a tudat alatt? Mértékegységek elevenednek meg. Mélység és magasság, hosszúság és szélesség, távolság és közelség válik tapinthatóvá. A három dimenziót bejáró tekintet immár, madárként íveli át a teret. A szemkaland ára a megelevenedett idő mikrofeszültségű áramütése. A beláthatóság, az ismerősség, a majdnem bizonyosságérzés, a »valamikor itt jó volt élni« képzet talán maga az időt nyitó kulcs, a megfoghatatlan múltfoszlány, aminek illékonyságát kizárja a táj hatalmassága és valósága, s ha ez így van, az idő röppályája is hatalmassá és valóságossá válik...
Nos, ereszkedjünk be az ismerős-ismeretlen tájba, és próbáljuk megfejteni, mint egy titkosírást, a látványban rejlő tartalmakat, üzenetet.
Az első információ a geológiai alap, a táj téri és anyagi szerkezete. Így, ebben a sorrendben, mert a mélytudat a földfelszín három dimenziójából azonnal következtet a szem által bejárt egység létrejöttére, dinamikájára, egyensúlyára. Ezek az impressziók kibontják a négy őselem jelenlétének az élhetőségre, biztonsági faktorára vetített arányait.
A távoli havas vagy kopár gerinc védelmet sugall a nagy szélviharok és történelmi hordák betörései ellen. Az erdős oldalak építőanyagot és tűzifát ígérnek, alább kaszálók és legelők mintázzák a lankák geológiai plasztikáját. A szénakazlakkal dekorált és ritmizált táj jelzi egyre határozottabban az emberi szervezettség ökologikus jelenlétét. Majd megjelennek a falu környéki kertek, gyümölcsösök, végül a patak vagy folyócska hordta völgyfenéken a falutól faluig tartó, vízfolyásra merőlegesen szerveződő geometriában a szántók. A vad, zord havastól lefelé fokozatosan szelídül, kulturálódik a táj. A benne élő ember használja, műveli, fenntartja a természetet és önmagát .”
A táj, mint téri jelenség már a 70-es években elkezdett érdekelni. A tér kitapintása, érzékeltetése volt a célom. Az emberi test mikrotáji értelmezése is foglalkoztatott. Azt hiszem, a nagyatádi Ködkarcoló és a villányi Kőesés a legfontosabb két plasztikai eredményem ezen a területen. A táj mint ihlető forrás fel-felbukkan a munkásságom nagy részében, de csak az ezredforduló körül kezdtem kutatni esztétikai és filozófiai síkon a táj befogadásának, értelmezésének lehetőségeit. Most már egyre biztosabban látom a tér- és a múltfelfogásunk tükröződését a tájhoz való viszonyunkban.
Ez a tér- és múltkutatás egyre erősebben vonz Erdélybe, Székelyföldre. A téma voltaképp jövőkutatás! A “fenntartható fejlődés” illúziója helyett valami tényleges fenntarthatóság keresése. De ezek már nem szobrászi témák. A “tájrehabilitáció” lehetne és talán lesz is egyszer izgalmas szobrászfeladat, de félek, az én életemben Magyarország nem fog odáig jutni. Talán majd a tanítványaim hasznosítanak valamit a kutatásaimból.
Az elmúlt húsz–harminc évben a budapesti Képzőművészeti Egyetemen – a Te rektorságod alatti időben is – visszaszorult a rajzoktatás. Osztod-e azt a véleményt, hogy fölösleges a hagyományos – a természet utáni – rajz, amikor annyi tökéletes reprodukálási technika létezik? És hogy – az absztrakció nagy évszázada után – a művészet nem másolja a valóságot. Nem olyan ez, mintha egy író vagy költő nem tanulna meg írni és olvasni?
De olyan lenne. Csakhogy a Magyar Képzőművészeti Egyetemen a rajzoktatásnak ma is súlya és szerepe van. A művészeti anatómia, Barcsay Jenő metodikájával ma is kötelező a grafikusoknak, festőknek, szobrászoknak, restaurátoroknak. Rajzi stúdiumok és alakrajz tárgyak kötelezőek a festőknek, szobrászoknak. A Rajzi Tanszéken oktatott rajzi tárgyak mellett én az osztályomon külön is tartok szobrászati rajzstúdiumokat modell után. Igaz, vannak olyan szakok, mint az intermédia és a művészetelmélet, ahol nincs rajz, és talán van egy-két olyan mester, akinél a rajz kevésbé fontos, de az európai művészeti felsőoktatás palettáján kevés olyan intézmény van, ahol hasonlóan megalapozott lenne a rajzoktatás, mint nálunk.
Komoly közösségépítő tevékenységed van. A Budapest melletti Szentendrén összefogtad a művészeket, közös kiállításra, rendszeres bemutatkozásra. Van külön galériátok. De vajon a művésztelep működése, ahogy azt a 19. századi fogalomban értjük, folytatható-e a 21. században?
A régi értelemben vett művésztelepnek még ma is van létjogosultsága, mert a képzőművész, általában, magános alkotó. Nincs állása, intézményi kötődése. Jó esetben vannak baráti, kollegiális kapcsolatai, de közösségben ritkán vagy alig tudja lemérni gondolatait, törekvéseit. A szakmai közösségi kapcsolatoknak vannak fokozatai. A legáltalánosabb, amikor barátokkal, ismerősökkel közösen vállalunk munkát. A következő szint a kollektív kiállítás szervezése. A harmadik a helyhez kötött, időszakos, témára vagy anyagra szerveződő csoportos munka. Tulajdonképpen ez az újkori művésztelep, aminek része a többhetes együttlakás is. Ennek az együttlétnek a fő hozama a szabadidőben zajló, folyamatos szakmai beszélgetés, vitatkozás, ami nem más, mint továbbképzés. Közben fogásokat, recepteket, címeket váltunk egymással. Ma, az internet világában mindez megoldható lenne a billentyűzet és képernyő által is, a különbség csak annyi, mint az élőzene és a gépzene között. A jelenlét és a személyesség varázsa az egyiknél, és a magányosság felelőtlensége a másiknál. Mi az egyetemi rendszerben még őrizzük  ezt a 19. századi módszert, és évről évre tapasztalom, a hallgatóim legtöbbször a művésztelepen találják meg, fedezik fel saját arcukat.
Legutóbb láttam, hogy befestetted néhány szobrodat, méghozzá olyan motívumokkal, amelyeket Rákosy Anikó használ a festményein. Hatással van rád a feleséged művészete? És te hatással vagy az ő festészetére? Egyáltalán: mit jelent két művész együttélése (évtizedeken át)?
Azok közös művek. Együtt találjuk ki, én elkészítem az alapformát, Anikó ráteszi a szín- és motívumvilágot. Azt hiszem, nagyon közel állunk egymás művészetéhez. Ezek a festett szobrok az együttlétünk organikus kísérletei. Megpróbáltuk, de nem vagyok benne bizonyos, hogy összegeződött a kétféle érték. Biztosan hatással vagyunk egymásra, anélkül hogy kibillennénk a saját karakterünkből. Én nagyra tartom Anikó képeit. Izgalmas kolorista festészet, hatalmas színkultúrával. Időnként elképesztően szabad tud lenni, máskor meg rengeteget birkózik a képpel, és akkor lesz jó, amikor a kép győz.
44 éve élünk együtt, ez már olyan, mint az újrakristályosodás a gránitban...
Hogyan határozod meg művészetedet a mai új áramlatok között? A létrehozott műveiddel hová tartozol? És hogyan látod a jövődet, melyek a legközelebbi terveid?
Nem tudom hova sorolni a törekvéseimet, mert nem illik egyik aktuális trendbe sem. Ami ma elismerten korszerű, az vagy videó, vagy installáció, vagy politikai irányzat, vagy újfiguratív ábrázolás, esetleg monumentális high-tech. Arra, amit én keresek nincs vagy még nincs elnevezés. Talán az energológiával lehetne kapcsolatba hozni.
A trendek követői számára ez unalmas “formai” művészet. Én viszont azt hiszem, a formák mindig valaminek a megjelenítői, és maga a formálás-formálódás a teremtés felfoghatatlan értelmével és energiáival tart kapcsolatot.
Amíg bírom fizikailag, vállalkozom szobrászi kalandokra, amikor már nem, de az elmém még ép, lejegyzem a mások számára esetleg hasznos gondolataimat.
Hogy konkrétumokat is mondjak, úgy látszik, két év múlva, a hetvenedikben, lesz egy nagy, összegző életmű-kiállításom.
A terveimről pedig azért szeretnék óvatosan szólni, mert a körülmények időnként kizökkentenek a kerékvágásomból. Most éppen elvállaltam a Magyar Művészeti Akadémián az Oktatási, Képzési és Tudományos Bizottság vezetését. Úgy tapasztaljuk, a viharos sebességgel közeledő felsőoktatási reform idején a művészetoktatásnak szüksége lesz szakmai védernyőre. Az Akadémia nyolc tagozata delegálta egy-egy tanár tagját a bizottságba, és első nagy magunk szabta feladatunk, hogy a művészoktatás és képzés sajátosságaira felhívjuk a törvényalkotók és a kormány figyelmét.
Mindezek mellett szeretnék a jövőben minél több időt Erdélyben tölteni.


« vissza