Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Zoknik a csilláron, életek hajszálon

 
(Várady Tibor könyvéről − meg egy kicsit magamról)
 

Amikor e sorok írója még kisiskolás volt, tanárnője beléje sulykolta, hogy a történelem egzakt tudomány, konkrét dátumok sora, nincs sok fecsegés, ehhez kell tartanunk magunkat. Amikor ez a diák nagyobbacska lett, döbbenetére azt kellett hallania a gimnáziumban, hovatovább a saját bőrén tapasztalnia feleltetések alkalmával, hogy a történelem tulajdonképpen: mese. Nem is história, mint mondák a régiek, nem is történet, amerre hajlunk mostanában a kifejezések részben árnyalódó, részben szétmázolódó használatát illetően, hanem egyszerűen mese. Mese, mese, mátka. A volt diák azóta a konkrétumok ballasztjának tetemes részétől szabadulva, suhogó szárnyakra kapva többet regél (dalol és kelepel) talán, mint kellene, miközben azért ama fránya dátumokról sem igyekszik – mint alant sorakozó mérföldkövekről – teljesen megfeledkezni. (Lévén mégiscsak ember, nem költöző madár, tudná különben, hol tart?) És örömmel olvas olyan bölcs, rokon szellemiségűnek érzett szerzőktől hegyes mondatokat, amilyen például a hetedhét országon túl is hangzatos nevű, csupa jó meglátású, prímán célzó és lövő tollforgatók egyike, az ír Brian Friel. Ő ugyanis kerek-perec kijelentette, az emberek azt hiszik, csak a tényeket akarják tudni röviden, de amit igazából hallani akarnak, az maga a történet. Teljes széltében és hosszában. S amennyiben nem kapják meg, reklamálnak.
Nos, ez az írás túl rövid ahhoz a végtelen, nem kevésbé parttalan pozitivista felsorolásához, hogy hányféle valamiből és hányféle módon lehet történetet, illetve mesét meríteni, mesét gyúrni, ugyanakkor hányféleképp lehet lábra kapatni a múltat. Netalán kiugratni, mint szekrényből a csontvázat, és azonnal vallatóra fogni. (Vajon jogában áll-e hallgatni?) Teljességgel nem lehet, de jó példák vannak. Közéjük tartozik S. Kierkegaard dán filozófus, aki megpróbálta a maga szépirodalomba hajló módján megmutatni, merre lakik az Úr, s miféle kanyargó ösvények vezetnek hozzá, netalán milyen megnyugvásra lelhetünk az Ő ölében. Kierkegaard szekrény helyett másféle bútordarabot cipelt elénk anno. Holmi ütött-kopott szekretert, amelynek – ha emlékezetünk nem csal – valami szekercefélével kellett megadnia a kegyelemcsapást, hogy hozzáférjen azokhoz a feltételezett iratokhoz, amelyekre aztán ráépíti a maga terebélyes munkáját, azt állítván egész idő alatt, hogy neki magának épkézláb gondolata sincs, mindent csak közread. Ahogy vizsgált művében(1) a csilláron lógó virtuális zoknik elénk tárója, V. T., a szépíró és hosszú pályafutású, világot látott neves jogászprofesszor is első pillantásra csak közread, ám ő – a megdöbbentően korai posztmodernségű, mindenféle tükrökkel felszerelkezett, labirintusokat járó játékos filozófussal szemben – a saját művét csakugyan létező aktákra bazírozza, kevésbé képzeletbeliekre.(2) Azokra, amelyeket a családi iroda asztalfiókjából húz elő, és bár hozzájuk fűzi a maga gondolatait, azért nagyon ügyel arra, azok ne kerüljenek túlsúlyba. Véletlenül sem akar ráterpeszkedni a szövegre, miközben nem a vallásra, nem a filozófiára, hanem a jogra támaszkodik, mint profán kánonjára annak, ami Isten földi országában igyekszik emberi rendet nem csupán teremteni, de tartani is. (Gyakorta úgy tűnik, reménytelenül.)
Várady az ügyvédi asztalfiókból szedegeti elő azokat a leveleket, periratokat, személyes okmányokat, hovatovább újságkivágásokat, plakátokat és fényképeket, amelyek segítségével megpillantja, majd prizmájukon keresztül tüzetesen megvizsgálja a múlt látható szegmentumait, s úgy vonja le – sok emberi sors ismeretében – lakonikus-ironikus, ugyancsak kihegyezett, ezzel együtt nem kis életbölcselettel megfogalmazott, „történelmi” következtetéseit. Teszi ezt többnyire közbevetések, kommentárok formájában, és mindez még így is roppant izgalmas, hogy a dolgok természetéből fakadóan a történetek – kortárs kifejezéssel élve: a sztorik – javarészt nem kerekednek ki a szó szoros értelmében. Pontosabban nem bontakoznak ki teljesen, nem tartanak ki végig, torzóban maradnak − mégse reklamálunk (!). Világos, hogy az ügyvéd nem megy, régen se ment az ő messze vándorolt ügyfele után, ennek megfelelően az író sem caplat emitt a maga egykor csakugyan élő és mozgó hősei után. Nem keres nyomokat a terepen – sem itt, sem a hetedik határban, túl az Óperencián és Üveghegyeken –, tehát itt nincs tényfeltáró újságírásra jellemző munka, miként ábránd se sok. Nem kalandozik messzire az íróasztaltól, többnyire a dokumentációra szorítkozik, csak itt-ott enged meg egy kis találgatást, aminek úgy általában nem is látja értelmét. A hézagpótló fantázia itt nem szárnyal, de inkább a történelemre vetített élettapasztalat. Illetve fordítva, az élettapasztalatra vetített történelmet olvashatjuk. Ez bontakozik ki úgymond Istentől innen, a kierkegaard-i filozófia második fokozatú etikai stádiumában, miközben bőven árad az irónia. (Ahogy a megértés is.)
V. T. részéről nem sok a „mese”, bár hogy saját történetet tegyen hozzá, a teljesen sajátját, azt ő sem kerüli ki maradéktalanul. Mert így, kötetének végéről visszanézve mintha mégis csipetnyivel többet mesél, mint ahogy első pillantásra tűnik nekem. Vagy ahogy neki tűnhetett, amikor útban a nyomda felé – vélhetően fáradtan, valahol mégis boldogan – búcsút intett a kéziratnak. Az övének? Természetesen. Mert akármerre forgatjuk, akárhogy nézzük is e tárgyat, vizsgáljuk az esetet, végeredményben nincs corpus delicti. Mindenképp vitán felüli, hogy az első laptól az utolsóig az ügyvédi iratokból megszületett könyv az övé. Annyira ott van rajta kezének jellegzetes nyoma. (Nekünk másodfokon is így tűnik.) És olyan érzékletesen be tudja emelni a jelenbe azt a helyzetet, melyben az iratokat fürkészi, töprenkedik felettük – látja, hogy ez meg az így és így áll rajtuk –, hogy az menten élővé varázsolja a szituációt. Az írószoba benépesül. Beszélgetés hallatszik.
Szerzőnk művében szép számban tűnnek fel a háttérből olyanok, akik Kierkegaard termékenyen burjánzó szellemi tenyészetétől messze egyenesebb, pragmatikusabb módon igyekeztek megmutatni a történelem – pontosabban a múló, ezzel együtt a változó idő – szenvedő alanyává, hovatovább áldozatává tett közönséges emberének, hol lakik az Úristen. És hogyan nem kell oly sokat bolyongani a megpillantásához, mert léteznek egészen rövid utak erre a célra. Zömmel azonban maga az egyszerű, kivert fogú, kerékbe tört, összecsippentett heréjű, megalázott, meggyalázott, kiköltöztetett, elköltöztetett, beköltöztetett, frontra vitt, lelőtt, kivégzett, elhurcolt, kipucolt, tömegsírba lökött vagy netalán óriáskéményen keresztül égbe eresztett embertársak emlékezete elevenedik meg. Több mint sanyarú sorsuk rajzolódik ki a gyakorlott jogász- és írókezek által papírra vetett mondatokból. Életek, amelyek a vég felé robognak, a kisvárosi ügyvéd pedig – akkor is, ha már rég nem csak bojtár – sokszor tehetetlen az ügyben, mert akkora a talajcsuszamlás, az egyetemes kataklizma, hogy maga sem tudja, túléli-e, mégis a legjobb tudása szerint meg kell kísérelnie az ügyfelek színes sokaságának, az „ő nyájának” megmentését. Ez ügyvédi szent és esküdt kötelesség, nem kis mértékben hasonló az orvoséhoz, és nem utolsósorban a papéhoz, aki gyóntat, de egyben valamiféle gyámja is az illetőnek. Még akkor is, ha a szóban forgó személy nem csupán gyanúsított, hanem netán maga a véreskezű gyilkos. És rettenetes, hogy ez nem csak egy szórakoztató, átlapozható vagy sutba vágható detektívregényben fordul elő, ami után az ember kezet moshat, aztán annyi.
De nem kell rögtön a legnagyobb, leghajmeresztőbb dolgokra gondolni, miként prejudikáltuk is az imént, hogy benne legyünk adekvátul az ismert, idegenszerű ügyvédi stílusban (amelyre szerencsére alig találunk példát a vizsgált műben). Azért nem kell, mert az ügyek sokaságában nem ilyen fekete az ördög. De tény azonban, hogy vannak a múló időnek olyan forráspontjai, netán hosszabb etapjai, mikor az apróságok úgy felnagyítódnak, mint az ember lába az uszoda vizében. Hirtelen még a legbagatellebb, tollröpítő, káráló, vacak tyúkperek is szokatlan fontosságot nyernek, tükrévé válhatnak valami jóval felettük állónak. Drámai módon a pitiáner tyúktolvajok, netán „egyszerű” gyepmesterek és piktorok olyan koturnusokra állhatnak, amelyek – további pipiskedés nélkül – lehetővé teszik számukra, hogy bekapcsolódjanak az eladdig vastagon a fejük fölött folyó párbeszédbe. Nevezetesen a jelen és a múlt permanens dialógusába, aminek többen épp az itt emlegetett történelmet tekintik. Hogy ennek mennyire volt tudatában V. T., amikor nekifogott sajtó alá rendezni a háromgenerációs nagybecskereki ügyvédi iroda később valamiféle „félautomata” történelmi regényként, vagy legalábbis elbeszéléskötetként új életre kelő emlékanyagát, nem fontos − akárcsak Kierkegaard alkotói tettet megelőző elképzelései se, amelyekről oly sokan vitáznak szenvedéllyel.
Egyébként nyilván tudott erről bőven mindenfélét, akár volt igazságügy-miniszterként is, mégis lenyűgözhette az új konkrét tapasztalat a szöveg viselkedésével kapcsolatban. Ugyanis ha egy vesszőt se teszünk hozzá, csak elzárjuk valahová úgy, ahogy van – mintegy dunsztoljuk, majd adunk neki némi időt –, többé nem vehetjük elő ugyanazt a textust. Idővel átrendezi, megváltoztatja magát, és nem lehet megakadályozni ebben. Se szép szóval, se erővel. Legkevésbé rendelettel. (Legfeljebb haladéktalan, régen jól bevált égetéses módszerrel.)
De hogy ki mit tud, illetve tudott előtte? Tényleg nem játszik szerepet, miként a filozófus álkulcsa vagy szekercéje sem fontos immár. Már csak azért se, mert V. T.-nek nem kellett szétkrampácsolnia semmit, hogy hozzáférjen a használható értékekhez, végeredményben meg csak a végeredmény számít. (Nem sok vagy-vagy van ebben…) Lényeg a lényeg, annyi mindenképp kiderül, hogy szerzőnk valamikor megfellebbezhetetlenül birtokába jutott az apró-cseprő dolgok időnkénti fontossá válásáról szóló, az ilyesféle írói-szerkesztői vállalkozásokhoz elengedhetetlen tudásnak, és vastagon kamatoztatta azt. Ugyanakkor észrevette azt az átváltozást, hangsúlyeltolódást is, amely szerint – és ezt alá is húzza könyvében – példának okáért már nem az a kérdés, hogy német volt-e a becskereki vagy grószbecskereki Aufsatz Misi bácsi, netán magyar. (Esetleg hettita, cincár, bunyevác stb.) Hiszen más lett az akták rendeltetése: már nem a perek kimenetele érdekes ilyetén, hanem az a világ, amelyben a perek alakultak.
Új szemszögből és új kíváncsisággal nézve, folytatja, kiderült, tulajdonképpen a papírok ezt a világot is rögzítették. Az iratokat olvasva közelebb kerülnek az indulatok, amelyek háborúk küszöbén, háborúk alatt és háborúk nyomán alakultak. Láthatóvá válik az indulatkörnyezet is, amely valamikor a mindennapi valóságot jelentette. Márpedig a heterogén közeg, amilyen a történelmi Nagybecskerek, tesszük hozzá, minden tapasztalat szerint könnyebben válik a fellobbanó indulatok színterévé, mint a homogénebb. (Sajnos, multi-kulti, ez van, bár színességed pótolhatatlan!)
Erről a némiképp kimagasló pontról vessünk futó pillantást történelmi Bánságunkra. Annak praktikusan alakítható, patentos keretében Nagybecskerek (a mai Zrenjanin) tehát az, ahol a Várady család ügyvédi irodájában mintegy százhúsz éven át halmozódtak az emlegetett papírok. Nos, ha nem is olyan kihegyezetten, mint ama legendás lópofi francia komikus valamelyik filmjében történik, amelyben a főhős este az egyik országban fekszik, reggel a másikban kel, pedig nem is mozdult sehova, aztán meg akárhányszor átmegy a konyhából a spájzba, határsértést követ el, de a ma három országhoz tartozó, egykor legalább területileg egységes magyar Bánságunkban is fordultak elő hasonlók. Ez a Trianonnal és falucserés borzalmakkal három részre szakadt, egykor összetartozó történelmi-földrajzi régió régtől fogva mozgalmas időket élt át. Töröknek előtte, közben és utána. Voltak betelepítések, voltak kitelepítések, amelyek között akadtak olyan ma már nehezen érthető elképzelések is, mint Mária Teréziáé, aki valamely koronás megfontolásból oda akarta száműzni a birodalom örömlányait – sajátos türelmi zónát teremtve ezzel. (Hogy ez több-kevesebb közvetlenséggel hány válópert hozhatott volna az érintett térség ügyvédi konyháira, aligha mondható meg.)
Azonban császári furcsaságokat félre, hatalmak változtak, hadseregek jöttek, mentek évszázadokon át, ágyúdörgéssel és muzsikaszóval; zászlókkal, lovakkal és tankokkal, s az indokokkal legalább alátámasztani próbált átrendezésektől az érmefeldobásos térfélválasztásig minden megvolt, így mondható, hogy edzett territórium. Bár olyan, mint a megpörgetett lavór alján az apró kavics, amelynek egy része mindig elmegy a kilöttyentett vízzel. Ez lehet az ottani, V. T. művéből ugyancsak kirajzolódó történelmi tapasztalat. Ha sikerült is megkapaszkodnia a tájban némi erős gyökeret eresztő polgári magnak.
Amennyiben még mindig egybe nézzük (nehogy kellemetlenségünk származzon belőle), főleg románok, szerbek és magyarok lakják; a ma Szerbiához tartozó területét pedig külön, ahová Nagybecskerek is esik, többségében szerbek. Nehéz is, fölösleges is alaposabb, netán fájdalmasabb vizsgálatnak kitenni, hogy a volt Jugoszlávia színes népsége ma a Szerbiához tartozó részben hogyan él tovább. Virul-e, vagy sem? Mindenesetre tanulságos, hogy a Bánságban – mint valami Bermuda-háromszögben – az idők folyamán eltűnt népek között találhatók olaszok, franciák, sőt spanyolok. Ki gondolná? Ők állítólag zömmel a németségbe olvadtak bele, a németség pediglen az újabb történelemben szintén megélhette a maga csaknem teljes kiűzetését. Így aztán érthető a motivációja annak, ki miért igyekezett adott pillanatban szabadulni az eredetétől mint Nesszosz-ingtől, akár komikus bizonyítékokat hozva fel – az egyetemes tragikumban – a maga igazát bizonyítandó. Alapjában véve ezek e könyv legmegrázóbb oldalai.
Persze, akadnak még bőven másmilyenek is.
Például vígabbak.
Mert ha már muzsikaszót említettünk valahol itt a vége felé, és mert nem élhetünk muzsikaszó nélkül, mulathatunk is egy kicsit. Ám vigyázat! Óvatos legyen a duhajkodás, hisz mindig is roppant kényes kérdést jelentett, ki mit húzat a cigánnyal a kocsmában. Hát még, ha vérben és alkoholban forgó szemekkel, rossz irányban duzzadó, veszélyes gellert kapott nemzeti indulatokkal a kebelében perdül fe laz asztalra. Több se kell a spicliségnek, adva a lehetőség. Magától érkezett a munka. Az ilyesmi könnyen fajul odáig furcsa öntörvényében, hogy netán jön a hosszabb szárú zokniféle a nyakra, másik vége a luszter kampójára, vagy a fogda ablakrácsára. Ebből az aspektusból felettébb tanulságos annak a derék férfiúnak az esete V. T. könyvéből, aki azt próbálta bizonyítani mindenkinek, főképp a saját feleségének, hogy ő tulajdonképpen a nép érdekében jár italozni. Ez már így magában is figyelemre méltó komikummal bír, mindegy, milyen érvrendszer húzódik meg mögötte. Túlmagyarázni nem kell.
Živeli, azaz: egészségünkre!
(És maradjunk vidámak.)



Jegyzetek:


1 Várady Tibor: Zoknik a csilláron, életek hajszálon – Történetek az irattárból. Forum, Újvidék-Magvető, Bp., 2013. 270.

2 Az akták sorsa felől az unoka-fi úgy döntött, miután lefújta róluk a port, hogy nincs szíve kidobni. A vizsgált kötet előtt már kettőt is sajtó alá rendezett a nagypapa dolgaiból.

 


« vissza