Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Charles de Gaulle az első világháborúban

(Két, első világháborús frontharcos nagyapám emlékére)
 
 
...és mára mind elmentek. Az utolsó hírmondóik matuzsálemi kort megélve három-négy éve csatlakoztak örökre fiatalon maradt bajtársaikhoz, kik közül sokan szinte kamaszként vesztek oda a rettenetes, addig soha nem látott vérfürdőben Flandria és Champagne, a Pripeti-mocsarak vidéke és Doberdo, a Dardanellák és a Balkán átokverte földjén, vagy fulladtak az Atlanti-óceán végtelen vizeibe. Emlékük lassan a feledés ködébe vész, s immár csak a jelesebb évfordulók alkalmával nézegetjük kackiás bajszukat vagy kölyökképűket az elmúlt száz év megsárgította fényképeken, és érezzük át félelmüket, a menekülési ösztönt béklyóba verő fegyelmüket, amint robotokra emlékeztető mozgással rohamra indulnak az archívumokban őrzött hajdani híradók sok lejátszástól esős filmkockáin. Persze, voltak, akik ilyen-olyan okok miatt örömmel mentek - hazafias lelkesedésből, neveltetésük okán vagy kiúttalannak érzett életük megoldását keresve -, s voltak, akik húzódozva masíroztak, s megint voltak, akik elmúlt éveik katarzisát várták - akár a hősi halált is vállalták. A frontról küldött leveleik tanúsága szerint aztán rettegtek és testileg-lelkileg tönkrementek. „Két év háború, a szenvedés, a nélkülözések és főként Verdun elvette az életemet” - írja egyikük az anyjának. Megviselte őket a pergőtűz, a halálos gáztámadás, a lövészárkok kilátástalan rohamozása, a sár, az eső, a fullasztó, bomló hulláktól dögletes levegő, vagy éppen a félelem. Aztán ott voltak azok is, aki egész életükben, gyermekkoruktól bármennyire ádáz és kegyetlen. A fiatal Charles de Gaulle hadnagy is ez utóbbiak közé tartozott, s a későbbi elnök az egyetlen a 20. század arculatát meghatározó államférfiak közül, aki nemcsak a peremsávban töltötte háborús hónapjait (lábadozásait kivéve), hanem megőrzött hadinaplói, parancsai, feljegyzései révén kísérteties realizmussal és jéghideg professzionalizmussal enged bepillantást a nyugati front mindennapjaiba.
Tisztiiskolás társainak többségétől eltérően nem katonák nemzedékeire visszatekintő családból származott, bár felmenőinek sorában mindig meg-megjelent valaki, aki ott volt a haza sorsát eldöntő események forgatagában. Jehan de Gaulle - kinek elődje, Richard de Gaulle a normandiai Elbeuf-öt birtokolta hűbéresként -, bár nem tanácsolta a csata megvívását, Agincourt gyászos csatamezején rohamozta az angol íjászokat, majd társai lemészárlása után sem ismerte el az angol győzelmet, hanem VI. Károly mellett tartott ki hűségesen. Később, a családi legendárium szerint ugyanez a Jehan volt egyike annak a hat fegyveresnek, amelyik Szent Johannát kísérte a trónörököshöz, megszabadítandó Franciaországot az angol hódítóktól. A tizennyolcadik században bukkan fel újra egy jeles de Gaulle, aki megszenvedte a jakobinus terror börtönét, a lenyakazást azonban az utódai szerencséjére elkerülte, s végül Napóleon Grande Armée-jában vezette a postaszolgálatot. Charles de Gaulle apja is katonáskodásra adta fejét, és a francia-porosz háborúban hadnagyként szolgált. Sebesülését követően odahagyta a katonai pályát, és Lille-ben vállalt tanári állást. Itt elvette unokahúgát, és öt gyermekük születését követően Párizsba költöztek, ahol is Henri de Gaulle a „Szeplőtelen fogantatás” nevű jezsuita kollégium laikus igazgatói állását töltötte be.
Charles de Gaulle visszaemlékezése szerint apja töprengő, művelt, hagyományos értékeket valló férfi volt, akit a hazafiság, a francia történelem szeretete hatott át, és vasárnapi kedves foglalatossága volt, hogy a francia történelem hősi epizódjaival ismertesse meg gyermekeit. A szülők forró hazaszeretete - akik Franciaországot idealizálták, a poroszoktól elszenvedett vereséget elutasították, és a poroszokon majdan vett revánsot remélték - nem hagyhatta közömbösen az ifjú de Gaulle-t, s amikor tizedik születésnapján apja elvitte Rostand Sasfiókjának színházi előadására, a dráma olyan mély hatást gyakorolt a gyerekre, hogy úgy döntött, katona lesz. Jó fél évszázaddal később arra a kérdésre, hogy miért választotta a hadimesterséget, azt válaszolta, hogy hasznos akart lenni a hazája számára, és mivel ő is revánsot akart venni a németeken, a katonai pálya adta erre a legnagyobb lehetőséget. Döntésének komolyságát mutatta, hogy tizenöt évesen hosszabb, mai szemmel olvasva is meglepő szak- szerűséggel megírt dolgozatot vetett papírra Németországi hadjárat címen, mely során ő maga hadseregtábornoki rangban vezeti győzelemre csapatait. A család ünnepelte döntését, s főként apja helyeselte, hiszen a jezsuita kollégium tanmenete nem kötötte le az ifjú Charles de Gaulle figyelmét és energiáit. Apja kénytelen volt figyelmeztetni, ha nem szedi össze magát, a hadimesterség álom marad, mivel csak a kitűnő tanulmányi eredmény ad esélyt arra, hogy abszolválja a híres St. Cyr tisztiiskola rettenetesen nehéz felvételi vizsgáit.
A versenyvizsgák nehezek maradtak annak ellenére, hogy a hadsereg ázsiója hanyatlott, nem utolsósorban az egész országot megrendítő Dreyfus-ügy s az egyre határozottabban jelentkező pacifizmus miatt. Míg a század- forduló körül a St. Cyrbe felvételizők száma elérte a 2000- et, addig 1908-ra számuk 700-ra csökkent. Erőssé vált az antimilitarista szellem, és a belső karhatalmi feladatokat ellátó, speciális fegyveres erő híján a republikánus kormány egyre gyakrabban vetette be a honi sorállományt a sztrájkoló munkások ellen. Például az 1907-es languedoc-roussilloni szőlő- és bortermelési válság idején, mikor is a régiót Clémenceau parancsára megszálló 22 gyalogezred és 18 lovasezred halált okozó lőparancsot kapott. De Gaulle alhadnagy egy későbbi, a katonáinak mondott beszédében természetesnek tartotta, hogy a hadsereget a „belső bajkeverők” ellen vegyék igénybe, az előbbieket „a rend fenntartására” használják és az utóbbiakat a „törvény tiszteletére” kényszerítsék. Fiatal alhadnagyként ő is kivezette szakaszát az északi bányavidék sztrájkoló bányászai ellen, de későbbi politikai pályafutása szerencséjére lövetnie nem kellett.
Mivel a jezsuita kollégium a francia belpolitika csatározásai miatt kénytelen volt kapuit bezárni, Charles egy évet a francia-belga határ túloldalán lévő College d'Antoing-ben töltött, majd a versenyvizsgákra felkészülendő visszatért Párizsba. A felkészülés eredményes volt, s 1909-ben „első nekifutásra” felvették - a 800 jelentkezőből felvett 221 jelöltből a 119-ik lett s ezzel az áhított katonai pályán az első lépést megtette. A sikeres vizsgáról apja értesítette, mire a vakációzó ifjú, jövendőbeli tisztjelölt 1909. szeptember 20-án kelt levelében így válaszolt: „Kedves Papa, ön volt az első, aki a nevemhez a Saint-Cyr akadémikusa jelzőt csatolta. Ez így van rendjén, mivel önnek kell megköszönnöm egy sor ok miatt e felvételi vizsga sikerét.”
Az 1905. március 21-én kihirdetett törvény szerint a francia tisztjelölteknek egy év sorkatonai szolgálatot kellett teljesíteniük, mielőtt a tisztiiskolán megkezdték tanulmányaikat. A törvényhozókat az a teljesen helytálló meggyőződés motiválta, hogy aki parancsolni akar, annak engedelmeskednie is tudni kell, s a hadsereg demokratizálására tett törekvések jegyében helyesnek látták, hogy a későbbi tisztek ismerjék és éljék meg a bakák sorsát. így de Gaulle - miután négy évre szóló szerződést írt alá a hadsereggel - 1909. október 7-én bevonult Arras városának garnizonjába, az általa választott 33. gyalogezred 3. zászlóalja kilencedik századához. E gyalogezred dicsőséges múltra tekintett vissza. Végigharcolta a napóleoni háborúkat, ott volt Austerlitznél, Wagramnál és Moszkvában, később a solferinói csatában. Verdun lövészárkaiban is hullatta vérét. Az ezred szálláshelyéül szolgáló Schramm kaszárnya maga volt a hadtörténelem. Az eredetileg XIV. Lajos híres katonai építésze, Vauban által tervezett arras-i erődítmény falai között álló épület névadója a francia katonai hagyományok legszebb lapjaira írta fel a nevét. A névadó, ifjabbik Schramm tábornok szédületes katonai pályát futott be - tízéves korában tizedesként kezdte a pályafutását, amit marsallként fejezett be. Végigküzdötte a forradalom és Napóleon háborúit, pályáját nem szakította meg sem a restauráció, sem a forradalmak, sem a császárság, s matuzsálemi kort megélve még főrendi rangra is emelkedett.
Egyéves sorkatonai szolgálata során de Gaulle nem tüntette ki magát, tizedesi rangig vitte - majd csak a „bakaélet” végén lett őrmester. Magatartásában lehetett valami, ami megkülönböztette őt társaitól, mivel az anekdota szerint arra a kérdésre, hogy miért nem lépteti elő de Gaulle-t, századparancsnoka így válaszolt: „Azt akarják, hogy őrmesterré léptessek elő egy ifjoncot, aki csak a francia fegyveres erők főparancsnokaként érezné jól magát!” A jövendőbeli főparancsnok zokszó nélkül viselte a bakasors hagyományos „kiszúrásait” és nehézségeit, a kiképző altisztek vegzálásait, sőt a „sportteljesítmény” felett érzett büszkeséggel számolt be apjának írt egyik levelében a kiképzésről: „Most jöttünk meg egy huszonnégy kilométeres menetgyakorlatról, ami elég fárasztó volt az eső és a sár miatt. Jó gyakorlat volt az elég durvának tűnő, erőltetettmenet-gyakorlatok előtt, amikre hamarosan sor kerül. Ez idáig soha nem esett nehezemre a gyaloglás, még a jelenlegi felszereléssel sem, ami pedig igen hasonlatos a teljes felszereléshez: valójában, ami engem illet, a hátizsák felől vártam a megpróbáltatásokat. Nem következtek be.” Egyéb kényelmetlenségeket is - krumplipucolás, felszerelés tisztogatása, a körlet takarítása - zokszó nélkül viselt, tanulva a későbbi parancsnokláshoz elengedhetetlen engedelmesség tudományát. Végül, sorkatonai szolgálatának záróakkordjaként 1910 szeptemberében ő is megkapta az őrmesteri sávokat. Az arras-i helyőrséget elhagyva az ifjú őrmester 1910 őszén megkezdte tanulmányait a világ egyik legkiválóbb, még Napóleon alapította (ma is fennálló) katonai tanintézetében.
Zuhogó esőben történt megérkezésének másnapján (1910. október 15.) apjának írt levelében beszámolt első benyomásairól, az első évfolyamosok kopaszra nyírásáról. (Festői látványt nyújthatott kopaszra nyírt, kicsi fejével és előreugró, hatalmas orrával - a „gólyák avatásán” az ebédlő egyik asztalára állítva Cyrano Orrmonológját szavalta el, nagy tetszést aratva.) A napirend hiábavalóságokra nem hagyott időt: „Most ébresztő 5.30-kor, 6 órakor reggeli, majd tanulás. Hétkor tornaterem, vívás, lovaglás vagy németóra. 8 órától 9 óráig takarítás, vagyis mindenki beágyaz. Ezt követően pihenés. 9 óra harminctól tanulás. Ebéd délben. Egy órakor katonai mesterség. Négy órakor pihenés. Fél öttől fél nyolcig tanulás illetve különórák. Majd vacsora. 8-tól kilencig szabad foglalkozás, ilyenkor mindenki ott tölti az idejét, ahol akarja: udvar, játékterem, tanulás. Kilenckor névsorolvasás. Tíz órakor takarodó.”
Egyelőre csak majd' két méter magas termetével magaslott ki iskolatársai közül, akik maguk között a „nagy Charles”, a „hosszú spárga”, „dupla méter” vagy „a kakas” névvel illették. Némelyik, ragyogó katonai pályát befutott, marsalli rangig emelkedő évfolyamtársa később csak homályosan emlékezett rá, mondván, hogy értelmes kadét volt kevés baráttal. Személyi lapja arról tanúskodik, hogy tanárai rendkívül elégedettek voltak vele. A kétszáztizenegy fős évfolyamának a tizenharmadik helyén végzett alhadnagyként, ami jogot adott neki arra, hogy megválassza azt az ezredet, amelyiknél katonai pályafutását kezdeni akarja. A vadász, az idegenlégiós, a gyarmati ezredek voltak legnépszerűbbek ekkoriban a frissen végzettek között. Mivel a lovasság is nagy presztízzsel rendelkezett, mindenki arra számított, hogy de Gaulle a nehézlovasság valamelyik ismert ezredét választja. Nem így történt: felfogása szerint a jövendő és elkerülhetetlen francia-német összecsapásban a gyalogság játssza majd a főszerepet. (Fiának - pompás humorérzékét mutatva - később azzal indokolta döntését, hogy későn fekvő és későn kelő volt, és így képtelenségnek tartotta, hogy a lovakkal ébredjen.) A gyalogsági ezredek több lehetőséget kínáltak az ifjú, ambiciózus tiszteknek, bár ezekbe általában a sor végén kullogó, gyenge eredményekkel végzett ifjú tisztek kerültek. Ennek megfelelően a korábbi szolgálata után már jól ismert, Arras-ban állomásozó 33. gyalogezredet választotta.
Arras már régóta adott otthont katonai alakulatoknak és képezte részét annak a helyőrségekből álló vonalnak, amelyik Észak-Franciaországot védte. Az ezred 6. századában szolgáló ifjú alhadnagy lelkesen végezte a mindennapi kaszárnya rutinfeladatait, jó teljesítményével elismerést vívott ki magának. Egyik barátja és tiszttársa visszaemlékezése szerint de Gaulle meg volt győződve, hogy a Németországgal vívandó háború elkerülhetetlen, és embereit ennek megfelelően készítette fel a kiképzés során. Több előadást is tartott katonáinak, tiszttársainak, melyek a kor szellemének megfelelően nem voltak mentesek a reváns és a sovinizmus hangjaitól sem: „Persze - mondta -, a háború rossz, én értek egyet ezzel először, de szükséges rossz. A háború egyike azoknak a nagy törvényeknek, amiktől a társadalmak nem tudják mentesíteni magukat, és ami úgy köti őket gúzsba, hogy közben jótéteményekkel halmozza el őket. (...) Egyébként csak utópia a háború kiűzése a világból.”
Parancsnoka Philippe Pétain ezredes volt, akinek koránál fogva az első lépcsős 33. gyalogezred vezetése volt az utolsó parancsnoki megbízatása. Az ötvenhat éves Pétain mögött egy meglehetősen szürke katonai pályafutás állt, ő maga is úgy vélte, hogy minden rangjában túlkoros volt - öreg hadnagy, öreg százados, öreg ezredes... Földműves családból származott, és a hadimesterség felé a poroszoktól elszenvedett vereség miatti reváns vágya hajtotta. St. Cyrt végzett ő is, pályafutásának állomásait saját erőből érte el. Rendkívül fegyelmezett és fegyelmet követelő katona volt, igen jó parancsnok, azonban karrierjét súlyosan akadályozta, hogy a francia birodalomépítési törekvéseket egyenesen károsnak ítélte meg, mert nézete szerint a világ minden részén történő terjeszkedés súlyos terhet jelentett Franciaország számára, és elvonta az erőt a legfontosabb feladattól - a németeken vett revánstól. Úgy látta, hogy a rosszul felfegyverzett, szedett-vedett ázsiai és afrikai törzsekkel folytatott csaták semmiféle dicsőséget nem hoznak a francia fegyvereknek, csupán felesleges erőpocsékolást eredményeznek. Tekintettel arra, hogy a gyarmatosítási törekvések a francia külpolitika egyik gerincét alkották, másrészt a hosszúra nyúlt béke idején a katonai vezetők számára éppen ez a terület kínált lehetőséget a gyors előmenetelre, Pétain nézetei kénkőszagúak voltak, és rossz fényt vetettek hirdetőjére.
A kitűnő katona Pétain - aki a hadsereg vezetése által istenített szuronyrohamok helyett a „tűz”, a tüzérség mindent elsöprő erejét hirdette - vezetési stílusa nagy hatást tett de Gaulle alhadnagyra, noha ő a tüzérségi tűzről más nézetet vallott, a támadást, a „mozgást” állítva előtérbe. Beosztottjainak a kiképzés során tartott egyik előadásában azt fejtegette, hogy a németeket csak a feltűzött szuronyokkal végrehajtott támadás futamítja meg. A világ összes katonája közül - mondta - a francia rendelkezik a legnagyobb támadószellemmel, és „éppen ez az oka annak, hogy megannyi győzelmet aratott”.
Alaposság, következetesség, távolságtartás testesítette meg Pétain parancsnoki erényeit. De Gaulle később azt írta visszaemlékezéseiben, hogy első ezredparancsnokától tanulta meg a parancsnokiás művészetét és fogalmát, amit egyébként később a lövészárkokban következetesen alkalmazott. Pétain is kedvező véleménnyel volt róla, mint arról de Gaulle személyi dossziéjában szereplő bejegyzései tanúskodnak, melyek szerint de Gaulle alhadnagy „a Saint-Cyrből jött, 211 közül a 13. helyen végzett, és kezdettől fogva valódi értékeket mutató tisztként mutatkozott, aki a jövőre nézve legszebb reményekkel kecsegtet. Teljes szívvel látja el kiképző feladatait. Briliáns előadást tartott a Balkán-félsziget konfliktusának okairól.” Majd később: „Nagyon intelligens, hivatását szenvedélyesen szereti, tökéletesen vezette szakaszát a hadgyakorlaton, minden dicséretet megérdemel.” Az elismerést szűkmarkúan osztogató Pétain a francia haderő főparancsnokaként sem feledkezett meg hajdani, rendkívül tehetséges beosztottjáról, és amikor szükséges volt, fordított egyet-egyet sorsa kerekén. A történelem aztán mindkettejüknek más-más irányt szabott...
Az 1914 nyarán fellobbanó világégésbe Franciaország is örömmel rohant, annak ellenére, hogy nem volt felkészülve a történelem első „gépháborújára”. A francia hadsereg híján volt a nehéztüzérségnek, a modern sorozatlövő fegyvereknek és az északi határvidéket védő erődöknek. A baj azonban a francia vezérkar katonai doktrínájában gyökerezett, amit példázott az a téves döntés, miszerint a korábbi, a francia-belga határ védelmét előtérbe helyező haditervet az új főparancsnokság egy, Elzász-Lotaringia visszaszerzését célzó offenzív haditervvel cserélte fel. Márpedig a háború kitörését közvetlenül megelőző nagy gyakorlatból az egyik szenátor azt a következtetést vonta le, hogy a „hadsereg rosszul felszerelt, rosszul kiképzett és rosszul vezetett”. Ezeket a - különösen a háború első szakaszában szörnyű következményekkel járó - tévedéseket és súlyos hibákat de Gaulle hadnagy csak sejthette a saját, szakaszparancsnoki szintjén. Viszont nagyon is világos képpel rendelkezett az ellenfélről, mint ezt tanúsítják azok a fennmaradt jegyzetei, amiket a 33. gyalogezred 3. zászlóaljának tisztjei számára 1914. április elsején tartott előadásához készített. A francia és német hadsereg emberanyagának, fegyverzetének (de Gaulle a hadvezetéshez hasonlóan súlyosan tévedett a német tüzérség alábecsülésével) összevetéséből az derül ki számára, hogy „aggodalomra semmi ok”, mivel egy hadsereg igazi ereje erkölcsi tartásában rejlik. így aztán érthető, hogy sok százezer ifjú kortársához hasonlóan lelkesedéssel fogadta a háború hírét.
De Gaulle hadnagy elképzelése, miszerint az északi garnizonokban állomásozó csapatok lépnek majd először érintkezésbe az ellenséggel, és a haza védelmének első sorában harcolnak, helytállónak bizonyult. Ekkori beosztása szerint a 33. gyalogezred első zászlóalja tizenegyedik századának első szakaszát vezette. Naplóbejegyzései, szüleinek írt rövid levelei nyomán szinte napról napra nyomon követhetők az első sebesülését megelőző két hét, majd az azt követő időszak eseményei. Az újoncokkal és tartalékosokkal feltöltött ezrede a német hadüzenetet követően erőltetett menetben vonult Belgiumba, általános jó hangulatban, harcra készen, a belga lakosság ünneplésétől kísérve. Felvonulásuk első állomáshelyét követően a Meuse folyó mentén elterülő Dinant volt az útirány, hogy megállítsák az előretörő német alakulatokat. A korabeli képeslapok alapján ma is jól rekonstruálható de Gaulle első ütközete helyszínének a látképe. A városkát átszelő Meuse túlpartján emelkedő magaslaton lévő erőddel szembeni hidat kellett a 11. századnak elfoglalni, majd az erődöt evakuáló két francia század maradéka nyomában támadó németeket visszaverni, s ehhez nyílt terepen, a házak és a folyóparton húzódó terméskő mellvéd takarását odahagyva a hidat megrohamozni a záporozó golyók és gránátrobbanások közepette - tüzérségi támogatás nélkül. Ezen a napon, 1914. augusztus 15-én - élete utolsó napjának vélte - a kapott parancs szerint de Gaulle hadnagy piros pantallóba és mélykék zubbonyba bújtatott embereivel Dinant városkájának hídját támadta feltűzött szuronnyal, hogy visszafordulásra kényszerítsék a németeket. A franciákat itt is nagy veszteségek érték az ütközet első pillanatától kezdve, s ebben nemcsak a kedvezőtlen terepviszonyok játszottak szerepet, hanem a francia tüzérség hiánya és a német tüzérség szakadatlan tüze is. De Gaulle miközben rohamra vezette szakaszát, úgy érezte, hogy „énem e pillanatban megkettőződött: az egyik futott, akár egy gép, a másik pedig aggodalommal figyelte őt”. Miközben emberei hullottak körülötte, a hídfeljárótól mintegy húsz méterre a lábába golyót kapott, és a már elesett bajtársai közé a földre hanyatlott. Katonái holtteste között, csuklójára erősített kardját maga után vonszolva kúszott vissza a folyóparti házak védelmébe, de a németek tüzelése olyan erős volt, hogy később sem értette, „hogyan lehetséges, hogy nem lőttek szitává, míg visszafelé kúsztam?” A heves ellenséges tűz meggyőzte Pétain igazáról: a tűzzel szemben mit sem ér a bátorság, a szuronyroham, amit aztán csak aláhúzott a tény, hogy a váratlanul működésbe lépő francia tüzérség viszont megfutamította az erődöt ostromló németeket.
A sebesült de Gaulle hadnagyot először Charlerois-ba evakuálták, majd Arras következett, végül a párizsi Saint-Joseph kórházban megoperálták, illetve Lyonban villanyozással kezelték ideiglenesen megbénult lábát. A kezelések kezdeti eredménytelensége láttán még az a gondolat is felmerült benne, hogy nem tudják meggyógyítani. Rövid lábadozása során átgondolta a két hete tartó összecsapások tanulságait, és arra jutott, hogy a németek sikerei kezdetiek, s többek között a mozgósításuk gyorsaságának, fegyverzetüknek és a Belgiumon át vezetett támadásuknak, valamint az angolok késlekedésének volt köszönhető. A marne-i csata francia győzelmét - szerinte - a jobb koordináció, az átgondolt támadások és a fegyvernemek akcióinak összehangolása tette lehetővé. Úgy vélte, hogy a Marne-tól egyenes út vezet Németországig, hozzáfűzve, hogy a vesztett csaták hatására a németek késlekedés nélkül békét kérnek, de ezt vissza kell utasítani, és tovább kell folytatni az offenzívát Németországon keresztül az orosz seregekkel való egyesülésig Kelet-Poroszországban, hiszen „ennek híján az egész újrakezdődik tíz éven belül”. Prófétai szavak... 1914. október 2-án megérkezett Cognac városába a 33. gyalogezred pótkeretéhez, hogy ott fejezze be lábadozását, majd decemberben ismét az első vonalban találta magát.
Következetesen vezetett naplóbejegyzései szerint a lövészárokélet napjai egyhangúan teltek, kisebb csatározásokkal, „az ellenség ritkán támad”, minek következtében általános a bizakodás és a tettrekészség. November vége felé nagy fagyokról számolt be egyik levelében, s ezeket örömmel fogadták a katonák, mivel megszüntették a kibírhatatlan sártengert. A fiatal de Gaulle hadnagy igazi „örömkatona”-ként viselkedett, lelkesedése és precizitása, szolgálatban tanúsított keménysége idegesítő, s nem egy esetben másokra nézve is veszélyes volt - mentségére legyen mondva, hogy magát sem kímélte, és végül is egész életében erre készült. Egy alkalommal ezredese azon tűnődött, hogy mit kezdjen a frissiben hozzá vezényelt két nehézaknavetővel. De Gaulle azonnal elkérte őket, hogy segítségükkel felszámolhassa a velük szemben húzódó német vonal egyik, a saját alakulata számára veszélyt jelentő kiszögellését. Egyik tiszttársa azzal kifogásolta de Gaulle elképzelését, hogy a nyugton lévő németekre zúdított aknavetőtűz óhatatlanul válaszcsapást fog kiváltani - annak minden következményével együtt. De Gaulle az akciót mégis végrehajtotta, és elégedetten konstatálta, hogy a német tüzérség válaszának intenzitása nem volt erősebb a megszokottnál.
Mindenesetre a szakaszparancsnoki teljesítménye olyan jó volt, hogy december közepén a 33. gyalogezred új parancsnoka közölte vele, hogy ő a legalkalmasabb az ezredsegédtiszti poszt betöltésére. A kihívás persze óriási volt, rengeteg nehézséggel járt, azonban jól látta, hogy „a fiatal hadnagy számára, aki vagyok, ez egy rendkívül érdekes feladat, és bizonyos vagyok abban, hogy rengeteget tanulok belőle - ha isten életben hagy.” Jegyzetei arról árulkodnak, hogy feladatát minden részletre kiterjedő alapossággal végezte, s ezek alapján száz évvel később is pontos képet lehet alkotni ezredének életéről, összetételéről, a veszteségekről, a német vonalak elleni támadások elképesztő körültekintéssel történt előkészítéséről, s mi több, egy foglyul ejtett német altiszt (civilben címfestő) kihallgatási jegyzőkönyve a szemben álló oldal életébe is bepillantást enged.
1915 első hetei a hidegben, sárban, havazásban, a lövészárkok folyamatos javítgatásának jegyében teltek. A helyi jelentőségű összecsapások is súlyosak lehettek, mivel anyjának írt levelében arról számol be, hogy ezrede január kilencedikén 5 tisztet és 300 katonát veszített. Február 19-én ezredparancsnoka az alakulatának eredménytelen támadásait azzal összegezte, hogy: „Négy nap alatt 19 tisztet és mintegy hatszázötven embert vesztettem. Nagyon nehéz.” A veszteségeket nemcsak az ellenséges tűz okozta, hanem a különböző betegségek is ritkították a sorokat. De Gaulle gyötörte embereit tisztaságigényével, jól tudva, hogy a lövészárok-háború embertelen körülményei közepette a tisztálkodás, a tetvek elleni küzdelem legalább olyan fontos, mint a golyók elleni védelem. A megpróbáltatások ellenére de Gaulle állta a sarat, január közepén hadosztályparancsban méltatták teljesítményét („Egy sor felderítést hajtott végre, és igen fontos információkkal tért vissza.”), megkapta a Hadikeresztet és (címzetes) századossá léptették elő, szeptemberben véglegesítették, s továbbra is az ezredparancsnok segédtisztjeként vett részt a champagne-i harcokban.
A lövészárok-háború megpróbáltatásai, a halálveszély monotóniája, s a halál egykedvű aratása nem kezdték ki a fiatal százados-ezredsegédtiszt energiáit, lelkesedését és kötelességtudatát. A peremsávban is tette a dolgát, s parancsainak végrehajtását mindig következetesen ellenőrizte, mint ezt tanúsítja egyik, lövészárok megerősítésére vonatkozó parancsának utolsó mondata: „Ma este 17.00 órakor odamegyek, és megnézem, hol tartanak.” A peremsávban harcoló, halálosan fáradt, szomjas és éhes katonák gyötrésének tűnt biztonsági intézkedéseinek aprólékossága, de amikor a német nehéztüzérség rázendített, és megindultak a német rohamok, kitűnt, helyesen cselekedett, amikor a védművek javítását követelte. Személyes bátorsága hajmeresztő volt, úgy tűnt, nem fogja a golyó az első vonalakban tett sorozatos inspekciói során. Ez az időszak óriási veszteségekkel járt a francia erők számára, mivel ekkor mutatkoztak meg az előző évek haditechnika fejlesztésében mutatott hiányosságai. A németek tűzerő tekintetében nyomasztó fölényben voltak, és a megerősített állásaik ellen intézett sorozatos gyalogsági rohamok csak haszontalan és hatalmas véráldozatot követeltek. Sokkal később, majd mikor a La Francé et son armée című munkáját írva emlékszik vissza ezekre a napokra, dermesztő realizmussal idézi fel a támadásra készülődés torokszorító pillanatait, a készülődését, amit a fegyelem elkerülhetetlenné tesz. Az emberek várják a pillanatot, megtisztogatják puskájukat, a kézigránátokat ellenőrzik, köpenyük zsebeiben elosztják élelmiszeradagjukat. A lövészárok oldalának támasztott rohamlétrák rendben, a parancsnokok néhány bátorító szót intéznek katonáikhoz. A készülődés közben nincs idő az izgalomra, majd a várakozás következik. A mókamesterek megeresztenek néhány fáradt tréfát, a bölcsebbje próbál szunyókálni, a többség csendben magába zárkózik. A nap lassan felkel, pirkad, az alkonyatot sokan már nem látják meg. A hajnal hideg ködében vacognak az emberek, a roham pillanata közeleg, az ideges feszültség a csúcsán. A parancsnokok az órájukat nézik, és érzik a rájuk szegeződő tekinteteket. Nyugalmat erőltetnek magukra, végigmennek a támadásra készülő sorok mentén, ismét megmutatják a támadás irányát, az elérendő célt. A fegyelem mindenkit gúzsba köt. Még néhány perc, a szakaszok felállnak, a saját ágyúk tüzelése erősödik, veretik a támadásra kijelölt frontszakaszt, a géppuskák támogató tüzet szórnak. Itt az idő! A tisztek előrelendítik karjukat, mögöttük embereik összeszorult torokkal, tompán lüktető halántékkal, gépiesen rohamra indulnak... Száz- és százezrek élték át - a fiatal de Gaulle hadnagyhoz hasonlóan - ezeket a pillanatokat, és száz- és százezrek nem tértek vissza a rohamok után.
Jegyzeteiben 1915. március 9-től hosszú szünet következik. Megsebesült: jobb fülét szilánk érte, bal kezét gránátrepesz találta el (fia visszaemlékezése szerint március tizedikén). Ezredének hadinaplója szerint február 10. és március 10. között az ezred négy tisztje esett el, kettő eltűnt és tizenhárom megsebesült, s a legénységi állományból hétszáz ember lett harcképtelen. O továbbra is helyén maradt egy ideig, azonban sebe elfertőződött, karja hatalmasra dagadt és időlegesen megbénult. Ez alkalommal többhavi, skarláttal nehezített lábadozás következett, de továbbra is figyelemmel kísérte a hadicselekmények alakulását. Anyjának írt levelében lelkesen kommentálta a később csúfos fiaskónak bizonyuló partraszállást a Dardanelláknál, viszont sokkal jobban mérte fel Románia és Olaszország várható hadba lépésének a következményeit.
Június közepén tért vissza harcban álló ezredéhez, ahol is a 10. század parancsnokságát kapta meg, majd ideiglenesen zászlóaljat bíztak rá. Feladatát a megszokott aprólékossággal végezte, és szigorú követelményei a lövészárkok akadálymentesítésére, a fegyverek tisztítására, a higiéné fenntartására elsősorban emberei lehetőség szerinti biztonságát szolgálták. A gáztámadás esetére kiadott parancsa is azt mutatja, hogy a rettegett mérgesgáz-felhő következményeit is megoldandó és megoldható problémaként kezelte azzal a konklúzióval, hogy „Gondoljunk át előre minden mozdulatot, amit megteszünk, és amit végrehajtatunk hasonló esetekben - s amennyiben bekövetkeznek, őrizzük meg a nyugalmunkat.”
Az állóháború rettenetes körülményei az ő idegeire is hatással voltak, hiszen katonától egészen szokatlan módon rohant ki a parlament, a képviselők ellen: „A parlament egyre gyűlöletesebb és ostobább. A miniszterek minden napjukat szó szerint a parlamentben, a szenátusban vagy a bizottságokban töltik azzal, hogy az interpellációkat, az idióta kérdéseket tanulmányozzák, amiket a politika által képviselővé avanzsált első szatócs tesz fel nekik. Még ha akarnának, sem tudnának időt találni arra, hogy minisztériumukat vezessék, vagy arra, hogy a szükséges szigorral öntsenek lelket beosztottaikba. Mihelyst eltakarítjuk ezt a söpredéket, győzünk, és nincs egy francia sem, amelyik ne üvöltene az e felett érzett örömtől - s különösen a frontharcosok. Egyébként a gondolat utat tört, és nagyon meg lennék lepve, ha ez a rezsim túlélné a háborút.” Felháborodását az is indokolta, hogy a „politika" mindenáron győzelmi jelentéseket akart hallani, s a valós helyzettel mit sem törődve támadásokat, „áttörést” követelt, a közvélemény előtt igazolandó saját rátermettségét az ország és a háború vezetésére. A katonai vezetők természetesen engedtek a nyomásnak, aminek az lett a folytatása, hogy vérfürdőbe torkolló, hasztalan támadásokra adtak parancsot, és százezrével pusztultak a frontharcosok. A katonák és a politikusok (a szatócsok) közötti szakadékot jól példázta Poincaré elnök és Pétain elhíresült találkozása Verdunnél. Pétain óvatossága és az, hogy a látványos szuronyrohamok helyett a mindent elsöprő tüzérségi tüzet, és emberei kímélését helyezte előtérbe, nem nagyon tetszett az elnöknek. Pétain viszont arról volt meggyőződve, hogy a védelmi erőfeszítések rosszul koordináltak, szétfolynak a politikai csatározások következtében, és arra biztatta az elnököt, „vegye kezébe” az irányítást. Poincaré erre azt válaszolta, hogy mit kezdene akkor a tábornok az alkotmánnyal, mire ez utóbbi lakonikusan csak annyit válaszolt, hogy „köpök rá!” (A katonák és a politikusok ilyenféle szembenállása aztán, a háborút követően, több országban drámai következményekkel járt.)
De Gaulle a hadifogságban tiszttársai számára tartott egyik előadásában az egész problematikát újragondolta, és indulattól mentesen elemezte. Arra jutott, hogy a háború első, válságos és rosszul vezetett időszakát követően a parlament ismét, ezúttal helyesen kezdte el alkotmányos jogát gyakorolni a hadsereg és a kormány felett, a korábbi helytelen döntéseket korrigálta, majd főként a háborús erőfeszítésekre koncentrált - elsősorban a parlament és a szenátus katonai bizottságának köszönhetően. E bizottság élén a következőkben a miniszterelnök Clémenceau állt, akinek kétségtelen érdemei voltak a győzelemhez szükséges eszközök biztosításában. O maga többször járt a fronton, az első vonalba is kilátogatott, és egy fennmaradt híradórészlet arról tanúskodik - hacsak nem volt beállítás -, hogy az öreg „Tigris” bátorsága az őrültséggel volt valóban határos. A peremsávban kimászott a lövészárkot fedező földhányásra, és onnan ordította át a kőhajításra lévő németeknek: „Elkapunk benneteket!” (Ezen a látványon a németek is feltehetően úgy megdöbbentek, hogy nem lőtték le.) Ez az ellenőrzés a szakmai (katonai) rövidlátást is képes volt javítani. A fordulathoz az kellett, hogy megfelelő, a civileket helyesen tanácsoló „specialisták” kerüljenek a polgári döntéshozók mellé. Ettől függetlenül a politikai csatározások és egyéni érdekek szolgálata következtében lejáratott parlament iránti fenntartásai soha nem szűntek meg.
A következő év elején ezrede Pétain parancsnoksága alá került, aki két hónap alatt egy dandár vezetéséből egy egész hadtest élére rukkolt azzal, hogy állítsa meg a németeket Verdunnél. Itt zajlott az első világháború talán leghírhedtebb csatája 1916. február 21. és december 19. között. A német offenzívát Erich von Falkenhayn, a német hadsereg főparancsnoka gondolta ki azzal, hogy a sokkal nagyobb élő tartalékkal rendelkező németek számbeli fölényük birtokában egyszerűen felmorzsolják a franciákat, mivel a kevesebb francia hamarabb elfogy, mint a több német. A számítás nem vált be. A csata tíz hónapja 714 231 áldozatot követelt a két oldaltól halottakban, sebesültekben és eltűntekben. Mintegy 362 000 francia és 337 ezer német katona veszett oda. Egyes német történészek szerint az eredeti német célkitűzés a verduni kiszögellés megszüntetése volt, s ennek balsikere miatt Falkenhayn később találta ki a „felmorzsoló csata” változatát.
Az első pillanatoktól hihetetlen emberveszteségeket hozó verduni csatába vezényelt 33. gyalogezred katonái az őket szállító teherautókról egyenesen a Douaumont-nál húzódó frontvonal vérfürdőjébe masíroztak 1916. február végén, leváltandó az addigra már kivérzett 110. gyalogezredet. A faluból nem maradt semmi, és a közel száz évvel később arra járó számára is dermesztő látvány a fűvel benőtt gránáttölcsér-rengeteg a hajdani Douaumont helyén. Elképzelni is nehéz, hogy egyáltalán volt ember, amelyik a vakszerencsének köszönhetően életben maradt a nehéztüzérség és géppuskák mindent letaroló tüzében. Hat napon keresztül tartotta a már előzetesen szétlőtt, s a szakadatlan tűzben csak nehezen javítható állásait de Gaulle és százada. A tomboló ütközetben, a német gyalogság szakadatlan támadásában és az ágyúk tüzében alakulata megsemmisült, ő maga pedig kézitusában egy szuronydöféstől megsebesült a combján, és öntudatlan állapotban, százada néhány megmaradt emberével együtt 1916. március 2-án fogságba esett.
Mikor a csatatéren - immár fogolyként - magához tért, látta, hogy az a német katona részesíti elsősegélyben, akire nem sokkal előbb szuronnyal rátámadt. Már a fogságból írt nővérének néhány soros levelet, amiben jelezte, hogy „nem túl súlyosan” megsebesült, de már meggyógyult. De Gaulle szűkszavú levelénél sokkal részletesebben számol be ennek az iszonyatos egy a sok közül napnak a történetéről a 33. gyalogezred hadinaplója. „Reggel 6.30-tól kezdve a nehéztüzérség rettenetesen vereti az egész szektor(unka)t három kilométer mélységben, a robbanások hangja leírhatatlan (...) az összes telefonvonalat szétlőtték, minden kiküldött futár már eleve halottnak számít (...) a németek húsz méterre vannak tőlünk (...) a németek hamarosan a 10. század mögé kerülnek (...) Ekkor csodálatra méltó látvány tárult a szemünk elé (...) látjuk, amint a 10. század ráveti magát a falu irányában tömegesen támadó ellenségre, szörnyű közelharc bontakozik ki, melyben szurony döfések és puskatuscsa- pások záporoznak bátor bajtársainkra, míg el nem esnek (...) Miután látta, hogy bekerítették, a 10. század rohamra indult az ellenség hada ellen parancsnoka, de Gaulle százados vezetésével, majd életét drágán adva, egy szálig hősi halált halt.”
Az ezredparancsnok Becsületrendre és hadosztályparancsban történő méltatásra terjesztette fel az elesettnek vélt de Gaulle-t, míg az immár hadtestet vezénylő Pétain a felterjesztést bizonyos mértékben módosította, napiparancsban méltatta hősi halottnak hitt századosa közelharcban tanúsított rettenthetetlen magatartását - majd hadseregparancsban történő méltatást hagyott jóvá. A Journal officiel 1916. május 7-i számában hajdani alattas tisztjéről az alábbi közleményt jelentette meg: „Kifogástalan erkölcsi és intellektuális értékei miatt a mindenki által becsült de Gaulle kapitány, századparancsnok - miközben századát a rettenetes ágyútűz megtizedelte, majd a németek századát bekerítették - vad rohamra és bősz közelharcra vezette embereit, lön ez az egyetlen megoldás, mi katonai becsületről alkotott felfogásának megfelelt. Az összecsapásban elesett. Minden tekintetben kivételes tiszt volt.”
Pétain fenti sorait, melyek minden valamirevaló de Gaulle-ról szóló könyvben szerepelnek, nyilván motiválta az, hogy a verduni csata rettenetes napjaiban a hadvezetésnek szüksége volt hősökre, a katonák elé állított példaképre. Azokra a vagy ötven évvel később történt visszaemlékezésekre, melyek lejáratni kívánták de Gaulle-t azzal, hogy megadta magát, nem érdemes foglalkozni. Az akkor érvényben lévő tiszti becsületkódex egész egyszerűen megtiltotta, hogy egy francia katonatiszt megadja magát. De Gaulle egész életútja ismeretében pedig kizárt, hogy felemelt kézzel távozott volna a harctérről. Egyébként ő maga a hadifogságból éppen hogy hazatérve 1918. december 8-án hosszabb levelet írt Boud'hors ezredesnek, aki ezredparancsnoka volt a douaumont-i csata idején. De Gaulle fenomenális memóriájának köszönhetően a levélben szinte percről percre rekonstruálta a március 2-i összecsapást, a vele történteket. Egyszerűen arról volt szó - írta -, hogy alakulatának a maradékát vele együtt elvágták a saját vonalától, s egy lehetőség nyílt a menekülésre - csatlakozni a szakadatlan ágyútűzben, a golyózápor és robbanó kézigránátok közepette a rohamozó németek orra előtt a legközelebbi saját alakulathoz. A százada szállásmesterével és két-három életben maradt katonájával együtt egy beomlott futóárokban négykézláb mászva próbálta a saját, épen maradt vonalakat megközelíteni, mikor németekbe botlott, akik egy korábban franciák által tartott futóárokban kerestek menedéket a franciák ágyútüzétől. Ezek a németek is észrevették őket, az egyik német katona szuronnyal támadt rá, s átdöfte combját, a másik a szállásmestert ölte meg közvetlen közelről. Egy kézigránát-robbanástól de Gaulle eszméletét vesztette, majd a németek látva, hogy a francia százados sebesült, visszavonszolták oda, ahonnan elindult, lévén, hogy eredeti állása már a németek kezén volt. „Ami engem illet, a továbbiak semmiféle figyelmet nem érdemelnek” - írta.
Fia, de Gaulle admirális már apja halála után azzal egészítette ki a fentieket, hogy az elitalakulatnak számító porosz gárda katonái között tért magához de Gaulle százados, sebét egy ugyancsak fogságba esett francia katonaorvos (civilben még medikus) látta el. A gyűjtőhelyen lévő többi francia hadifogoly a 33. gyalogezred 3. zászlóaljának hatvan túlélője volt. Három nap alatt az ezred elvesztette 33 tisztjét, 1443 altisztjét és katonáját - vagyis állományának 60 százalékát. De Gaulle számára ezzel a háború véget ért. Ettől függetlenül a fogságból anyjának küldött egyik levelében így írt: „Mennyire vérzik a szívem ettől a szégyenletes hadifogságtól A hadifogságot valóban szégyenletesnek tartotta. Jóval később, mikor néhány hajdani bajtársa arra kérte, csatlakozzon a volt hadifoglyok bajtársi szervezetéhez, azzal felelt, hogy az ilyenfajta szervezkedés ostobaság, mivel a megcsalt férj sem henceg azzal, hogy felszarvazták. Ugyancsak elutasította azt, hogy belépjen a „hidegfegyverrel megsebesítettek” bajtársi egyesületébe.
A hadifogság hosszú hónapjait sem töltötte tétlenül. Némettudását tökéletesítette - bár ezt a nyelvet sem tanulta meg rendesen -, a lapok haditudósításai alapján kísérte figyelemmel a hadi eseményeket, s tartott ezekről előadásokat fogoly tiszttársainak. Ekkor készített jegyzetei későbbi munkái alapjául szolgáltak. Mivel öt alkalommal kísérelt meg szökést, egyik fogolytáborból a másikba helyezték, s végül Ingolstadtban kötött ki, ahol a nehezen kezelhető hadifogoly tiszteket tartották lakat alatt. A fogságból 1918 novemberében szabadult. A háborúba keveredett népek jövőjét illetően pedig úgy fejezte be az egyik, hadifogoly tiszttársainak tartott előadását, hogy „A vén Európa népei végül békét kötnek, amit politikusaik az egyetértés békéjének fognak nevezni, de ami valójában a végkimerülés békéje. Mindenki tudja, mindenki érzi, hogy ez a béke nem más, mint egy rossz lepel, amit a kielégítetlen ambíciókra, a réginél sokkal mélyebb gyűlöletre és a nem csillapított nemzeti gyűlölködésekre vetettek.” Ettől függetlenül, kortársaihoz hasonlóan ő is azt várta, hogy a győztesek „lángpallost lengetve” szabadítsák rá a „gyalázatos vesztesekre” a teljes politikai, katonai és gazdasági megsemmisülést. Aztán később, politikai oeuvre-ének jelentős része arról szólt, hogy e megvalósult kívánságának következményeit felszámolja.


« vissza