Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Gyergyai Albert Camus-esszéjén innen és túl - A francia író kanonizálása a magyar irodalomban

Gyergyai (akkor még Szegő) Albert német-magyar szakos Eötvös kollégista 1914 júniusában a Loire menti Tours-ba utazott, hogy az ottani nyári egyetemen francia nyelvtudását fejlessze.
A háború kitörésekor őt is internálták, mint az ellenséges hatalmak valamennyi Franciaországban tartózkodó állampolgárát. Ekkor huszonegy éves volt. Három év múlva, 1917-ben, megromlott egészségi állapota miatt a francia hatóságok engedélyezik, hogy egy harmadik, semleges országban, vagyis Svájcban kezeltesse magát. Két éven át a Lausanne-i Egyetem hallgatója, míg végre hazatérhet Magyarországra.
Az internálás idejéről nem áll rendelkezésemre részletesebb leírás, csak arra tudok hivatkozni, amit Gyergyai Albert 1978-ban egy rádióinterjúban elmondott. A kép, amelyet fest, különbözik a nála nyolc évvel idősebb Kuncz Aladárétól, aki regényében, a Fekete kolostorban, rendkívül sötét színekkel mutatja be a magyar internáltak életét. „Mint Kuncz Aladár a Fekete kolostorban, én is ismerhettem a francia táborokat, amelyek az én esetemben nem is voltak rosszak; emberiek és tűrhetőek voltak.”1 A három francia év tehát tűrhető volt, a két svájci év viszont eufórikus, annak a kéziratban maradt francia nyelvű visszaemlékezésnek a tanúsága szerint, amelyet Gyergyai utolsó éveiben a lausanne-i L'Age d'Homme kiadó megrendelésére írt. Egy másik kollégistával, a nyelvész Bárczi Gézával együtt járt a Lausanne-i Egyetemre, s látogatta a Simond családot, amelybe Bárczi hamarosan be is nősült.
Ez az öt év az irányváltoztatás korszaka: az eredetileg német szakos Gyergyai érdeklődésének és tevékenységének a centrumába tehát a francia kultúra és a francia irodalom kerül, melynek első jelentős gyümölcse A mai francia regény lesz (1937). A részleteket, hogy miként mélyedt el ez alatt az öt év alatt a francia irodalom tanulmányozásába, nem ismerjük, de első szerepléseiből kiviláglik, hogy rendkívüli komolysággal és alapossággal dolgozott. Alig harmincéves, amikor a Nyugatnál Osvát Ernő, majd Babits Mihály jóvoltából kivételezett helyzetbe kerül, vagyis az első számú franciaszakértő lesz. Mégpedig egy olyan időszakban, amikor a magyar írók többsége, Ady, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, később Szabó Lőrinc, Illyés, Radnóti, Vas István ért, olvas és fordít franciából.
Gyergyai tevékenysége három szálon fut: az egyik a tanáré, a második az esszéistáé, a harmadik a fordítóé. Ez utóbbira szeretnék egy hosszabb pillantást vetni, nem a módszere, eljárása miatt, hanem azért, mert a hat évtizedes fordítói munkálkodásából kirajzolódik egy sajátos kép: az, hogy milyennek látta a francia irodalom folyamatát, miféle is az ő francia irodalomtörténete. Két megjegyzés kívánkozik ide. Az egyik, hogy a fordító nem választhat mindig szabadon: a külső körülmények, a kiadók vagy a folyóiratok igényei, rokon- és ellenszenvei módosítják a listát, mely csak részben egyezik a fordító preferenciáival. A másik, hogy a magyar irodalom fontos szólama a világ- irodalom kiemelkedő műveinek - sokszor a legjelentősebb magyar írók által készített - adaptálása. A Hamlet, a Szentivánéji álom, a 75. szonett, a Faust, a Duinói elégiák, A romlás virágai, a Paul Verlaine álma, hogy csak találomra soroljam, éppúgy a magyar irodalom szerves részei, mint az Érzelmek iskolája, a Swann vagy a Közöny. Ami pedig a fordítókat illeti, hosszú időn át majdnem mindenki fordító is, aki író.
Ha Gyergyai fordításainak jegyzékét tekintjük, kiemelkedik belőle néhány szerző és néhány mű. Az első Voltaire, mindenekelőtt a Candide, amelyet - Bikácsy Gergely szerint - a világirodalom egyik csúcsának tekintett.2 A következő Gustave Flaubert, akinek két regényét is fordította, köztük az Éducation sentimentale-t Érzelmek iskolája címmel. Ezt követte Marcel Proust Á la recherche című regényfolyamának két első kötete az 1930-as években. Gyergyai hamar ráérzett Proust fontosságára. Egyik utolsó munkája épp a Proust-mű harmadik kötetének, a Guermantes-éknak a fordítása. Fontos még számára André Gide, Paul Valéry, Paul Claudel, később, a hatvanas-hetvenes években Marguerite Duras, de legtöbbször Albert Camus műveihez tért vissza. Egyszóval Gyergyai Albert francia Panthéonjának négy oszlopa: Voltaire, Flaubert, Proust és Camus. Voltaire-től még egy kisregényt lefordított, a L'Ingénu-t A vadember címen. Flaubert-rel egész életében foglalkozott, utolsó éveiben rendszeresen Rouen-ban töltött egy nyári hónapot a Flaubert-kutatásoknak szentelve. A várt monográfia mégsem született meg. Hallottam egy Flaubert-előadását 1970-ben a Francia Intézetben; ebben sorra vette valamennyi ismert Flaubert- értelmezést, s végül azzal zárt, hogy igazából egyik sem kielégítő, egy újabbra és teljesebbre volna szükség. Nem készült el vele, talán hozzá sem fogott.
Itt egy pillanatra visszatérnék a kollégiumi évekre, pontosabban arra a visszaemlékezésére, amelyben oly remekül ragadja meg az Eötvös Kollégiumi szemlélet lényegét. „Mit köszönhetek a Collegiumnak? ... A tudás szomját, az ismeret ízét, a nemes dolgok szeretetét, a bírálat féktelen, magunkon is túlemelkedő szabadságát, a gúnynak és az alázatnak azt a kibogozhatatlan keverékét, amely a kollégiumi szellem egyik legnehezebben tűrt, leghamarabb félreértett s legjellegzetesebb vonása, s amely legalább olyan rokon Voltaire-rel, mint Kempis Tamással”.3
A harmincas évek Gyergyaijának legjellegzetesebb tevékenysége Proust regényének fordítása, ismertetése, népszerűsítése. Számos Proust-tanulmányt publikált, 1935-1936 körül pedig a Proust-művet magyarázó szemináriumot tart érdeklődő civileknek Litván József textilkereskedő lakásán.
1946-ban készült el és jelent meg a Révai kiadónál az 1942-ben írt Camus-regény, a L'Etranger fordítása. A magyar cím, feltehetőleg a kiadó kívánságára, eltér az eredetitől. Azóta számtalan kiadást ért meg Közöny címen. Márai Sándor Idegen emberek című regénye ugyancsak a Révainál jelent meg 1942-ben, azután 1943-ban, 1945-ben. Szinte bizonyos, hogy Albert Camus tudott a címváltoztatásról, és beleegyezését adta hozzá.
Gyergyai már a harmincas években kapcsolatba került a Gallimard kiadóval; Jean Paulhannal és Marcel Arland-nal tartott fenn kollegiális viszonyt. A háború után 1947-ben jutott el először Párizsba, ekkor ismerkedett meg a kiadónál szerkesztőként dolgozó Albert Camus-vel. Következő útjára csak 1956 őszén került sor, ekkor az elsők közt kereste föl Camus-t. A Camus-könyvek dedikált példánya tanúskodik arról, hogy Camus őt tekintette legfőbb magyar kapcsolatának.
A La Peste 1947-ben jelent meg; Németh László lektori jelentést írt róla a Franklinnak, és szövegét a Válaszban is közreadta. A politikai változások azonban már nem tették lehetővé, hogy folytatódjék a magyar Camus-recepció. Erre legközelebb 1957-ben kerülhetett csak sor, amikor is a Magvető kiadó ismét kiadta a Közönyt. Ennek a kiadásnak a különlegessége - amint a K. dossziéból és egy Le Monde-interjúból tudjuk - Kertész Imre találkozása a Camus-regénnyel, amely az író szerint meghatározó hatású volt számára, mert lehetővé tette, hogy megtalálja a régóta keresett regényformát. Bizonyos értelemben a Sorstalanság a Közöny újraírása.
A magyar Camus-recepció bonyodalmait több tényező alakítja. Az 1957-es Nobel-díj után ugyanis hamarosan elkészült A pestis és A bukás magyar fordítása (az utóbbit Gyergyai apámnak, Szávai Nándornak adta át), de publikálásukra csak 1962-ben került sor. Köpeczi Béla hosszú előszót írt ehhez a kiadáshoz, amelyben próbálja feloldani az ellentmondást az írói mű és az ideológia között. Camus legzavarosabb és legkártékonyabb könyvének nevezi a L'Homme révolté-t(A lázadó ember); ugyanakkor paradox (vagy nagyon is logikus) módon ezt a könyvet a Pártközpont lefordíttatta és zárt kiadványként terjesztette, 150 példányban.
Az ütközés elsődleges oka: a francia író sorozatos felszólalásai a magyar ügyben, ami felkeltette a magyar belügyi hatóságok érdeklődését. A második ok: a marxista ideológia viszolygása Camus munkásságától. 1966- ban jelent meg először Köpeczi hosszú bevezetőjével az Egzisztencializmus című antológia, amelyben Camus jó társaságban találja magát. Köpeczi már korábban is próbálkozott címkézéssel, amikor is 1961. május 6-án az Élet és Irodalomban közölt cikkében élesen támadja azokat a magyar írókat, akik - felfogása szerint - az egzisztencializmus káros hatása alá kerültek. A lista heterogén: Ottlik, Hernádi, Csurka, Juhász, Weöres, Szabó Magda. Az egzisztencializmus ebben az írásban úgy jelenik meg, mint divatos és egyben veszélyes filozófia, amely rossz útra csábítja a magyar írókat.4 A harmadik tényező a magyar írók és a magyar irodalmi élet vonzódása Camus-höz és művészetéhez. Úgy vélem, hogy Gyergyai nagyszabású Camus-esszéje, amelyet Kortársak című kötetében publikál 1965-ben5, de amelyet 1964-re dátumoz, igen pontos és meggyőző kifejtése annak a vonzódásnak, amely a korabeli magyar irodalmi közegben általánosnak mondható.
Az esszé egy mottóval indít, „az író egy 1956-os leveléből”. Itt kell megjegyeznem, hogy a Camus-Gyergyai levelezés nincs feltárva és feldolgozva. A levelek francia levéltárakban találhatók meg (Bibliothéque Nationale, Bibliothéque Doucet), mivel Gyergyai 1963 és 1972 között úgy biztosította francia útjainak anyagi fedezetét, hogy a birtokában lévő leveleket felajánlotta eladásra francia közintézményeknek. Camus és Gyergyai kapcsolatáról paradox és perverz módon azokból a titkos jelentésekből tudunk meg sok mindent, amelyeket a Döme kódnevű ügynök készített Lakatos József rendőr főhadnagy részére 1959. március 11-étől fogva, sokszor heti két-három alkalommal. „Gyergyói Albert proff személyes és levelező kapcsolatban áll Camus Nobel-díjas íróval. Feltételezhető, hogy levelet vagy üzenetet küld Camusnak, minthogy Camus könyveinek megjelenésével kapcsolatban elég sok zűrzavar van a kiadóknál. (Gyergyói Camus teljhatalmú megbízottja Magyarországon.)” Alatta a főhadnagy javaslata: Szükséges lenne Gyergyóit átmenetileg levélellenőrzésre feltenni.6
Döme” Camus-re vonatkozó részletesebb jelentése 1959. augusztus 18-án készült. A jelentő előbb leírja Camus és Gyergyai találkozásait, érintkezésük módozatait, majd hosszan taglalja, miféle ideológiai veszélyt jelent Camus személye és tevékenysége a rendszer számára. „Az ötvenhatos ellenforradalom kitörése óta Camus szakított minden haladó szervezettel, durván támadja a forradalmi munkás-paraszt kormány és a Szovjetunió politikáját. (...) A Szovjetuniót és a magyarországi helyzetet támadó pamfletjei után nemrégiben hamis állításoktól hemzsegő előszót írt egy cikkgyűjteményhez, melynek írásai az ellenforradalmat dicsőítik.”7 Ami a magyar recepciót illeti, Döme emlékeztet arra, hogy a Közöny 1957- es kiadása heves reakciókat váltott ki egyes pártszervek részéről, konkrétan pedig Marosán György államminiszterből. Vagyis a belügyi reakciók és a kultúrpolitikai reakciók eleinte egymással párhuzamos vonalon haladnak. Camus halála és a rezsim konszolidációja azonban oldanak a szorításon; ezt jelzi a három regény megjelenése és Gyergyai nagyszabású esszéjének publikálása.
Az 1964-re dátumozott esszé, mint már említettem, egy mottóval indít: A rokonszenv, amely egyáltalán nem zárja ki az éleslátást, szerintem minden kritika előzetes feltétele. - Csak az a nagy a művészetben, ami egyesít, ahelyett, hogy elválasztana egymástól. Az író egy 1956-os leveléből idézett két mondat így mintegy megadja az alaphangot, s előlegezi azt a kritikai módszert, melyet Gyergyai az esszében alkalmazni fog.
Camus tehát - pontosabban: a Camus-életmű - az írás megjelenésének pillanatában ütközőpontban áll. Nem csak Magyarországon, hanem a francia irodalomban is, ahol éles kritikák is érik, egyesek - és nem csak Sartre és köre - híg humanistának bélyegzik. Saint-Exupéry, Saint-Camus, hangzik az egyik gúnyolódó epiteton. Nálunk, mint láttuk, másfélék az ütközések. Gyergyai mindenesetre rendkívül határozottan fogalmazza meg azt a nézetet, mely szerint Albert Camus jelentős, a magyarok számára is különlegesen jelentős alkotó.
Tanulmányának különös a felütése. Azzal kezdi ugyanis, hogy Albert Camus nem az első Camus a franda regénytörténetben, volt egy elődje a 17. században, Jean-Pierre Camus vallási író, aki „szívesen és sűrűn írt épületes tanulságú s erősen erkölcsi tartalmú históriákat.” Azután rögtön folytatja: „Az erkölcsi tartalmat mai névrokonában, a Nobel-díjas és világhíres Albert Camus-ben is megtaláljuk.” Majd eljátszik azzal a gondolattal, hogy mi lett volna Camus, mit tett volna Camus, ha annak a századnak a vallási villongásai közt születik.
A Borgesen és Enrique Vila-Matason iskolázott mai olvasóban itt egy pillanatra fölébred a gyanú: vajon valóban létezett egy Jean-Pierre Camus nevű regényíró, vagy csak játékról volna szó? Vajon az esszéíró igyekszik kiragadni Albert Camus-t a politikai erőtérből? Jean-Pierre Camus azonban valóban létezett, Bellay püspöke volt és regényíró, harmincöt regény szerzője, amelyek közül a tekintélyes Classiques Garnier sorozat 2010-ben adta közre a Les Événements singuliers címűt, 2013-ban pedig a Les Spectacles d'horreur-t. Vagyis a Gyergyai-esszé különös nyitása arra szolgál - harmadik fejezetében majd visszatér erre, s teljessé teszi a gondolatot -, hogy az írót egy másik sorban helyezze el, mint addig tették: egyrészt a francia irodalom szerves folyamatába, másrészt pedig azon szerzők közé, akik a 18. században megteremtették „az erkölcsi vagy filozófiai meséket.”
Gyergyai Camus pozíciójának a megjelölésével folytatja, vagyis annak a kifejtésével, hogyan került az író, viszonylag fiatalon, abba a szerepbe, amely - mint mondja - hajdanában Erasmusé, majd Goethéé, Tolsztojé, a franciáknál pedig Voltaire-é, azután Vidor Hugóé volt, s amely több és más, mint pusztán írói szerep. A fiatalság számára vált, mint mondja „magasabbrendű tanácsadóvá és példaképpé”. „Az író és az olvasó különös és termékeny kölcsönhatása ez magas szinten, mikor az író egész kora megtestesítőjének érzi magát, és kora is szívesen és hálásan ismer benne önmagára.” Később, már a regényekről szólva, ezt még egy megállapítással toldja meg: „Egy nemzedék ismert magára Camus e legszemélyesebb könyvében (a Közönyről van szó), mint Wertherben a romantikus ifjúság.”
A gondolatmenetnek ez a szakasza, talán fölösleges is mondanom, diametriális ellentétben áll a hivatalos magyar Camus-recepcióval. Gyergyainál - bár a szó nincsen kimondva - Camus afféle modern prófétaként jelenik meg, vagyis olyan íróként, aki a Milton által leírt prófétai szerepet játssza, akár kedvvel, akár, mint ez esetben, inkább akarata ellenére. A Nobel-díj ráadásul mintegy szakralizálja ezt a prófétai szerepet. A Gyergyai-esszé ily módon, megint csak kimondatlanul, kanonizálni igyekszik azt az Albert Camus-t, aki a magyar irodalmi élet és a magyar olvasók által várt szerepet játssza.
Itt utalnék Mészöly Miklós 1978-as Céline ürügyén című írására, amelyben azt állítja, hogy ha a magyar írók olvasták, sőt, magukévá tették volna a nagy újítót, Céline-t, akkor a magyar regény sorsa is másként alakul, írása végén Mészöly még egymás mellé is helyezi a két orvost, az Utazás doktor Bardamu-jét és A pestis doktor Rieux-jét. Mészöly hipotézise érdekes, de nyilvánvalóan nem úgy történt: a magyar regény inkább Camus-ből merített, mint Céline-ből. Maga Mészöly is így tett persze, azután, amint már szó esett róla, Kertész, s még később Esterházy, vagy a kortársak közül Hernádi Gyula A péntek lépcsői című regénye, valamint Csurka István egy-két novellája esetében. Vagyis a magyar íróknak Camus kellett, s Gyergyai esszéjének egyik legérdekesebb vonása épp annak a megmagyarázása, hogy miért. Az egyik ok, amelyet a püspök Camus-epizód sugall, írásainak „épületes, tanulságos” volta. Lehetetlen nem éreznem itt, ha kollégista szarkazmust nem is, de egy csipetnyi iróniát, a Camus-művek azon aspektusa, vagy talán inkább azon értelmezése iránt, amit a francia kritika is fölemleget. Pierre-Henri Simon például a L'Homme en procés című 1950-es könyvében Malraux, Sartre és Saint-Exupéry mellé, az agnosztikus humanisták táborába sorolja be Camus-t.
Az esszében ezután az írói teljesítmény bemutatása következik. A maga sajátos beszédmódjáról nem lemondva, Gyergyai Albert izgalmas és eredeti képet rajzol Camus munkásságáról. Legfontosabbnak fiktív prózáját tartja, elsősorban persze a Közönyt, melyet „kis remek- mű”-nek nevez, másrészt a Chute-öt (ezt hol Bűnbeesés, hol Bukás címen említi), s az 1957-es novelláskönyvet, a L'Exil et le royaume címűt. Érdemes idézni azt a lírai, de lényegre tapintó pár sort, amelyben mintegy összefoglalja az első regényt. „S mi mindent láthatott benne a (...) fiatalság, amelynek Camus első könyvei nem híg reményt, nem olcsó vigaszt, nem felületi gyógymódot hoztak, hanem képtelen állapotuk, kegyetlen elidegenedésük hiteles, pontos, mert személyesen átélt klinikai leírását, némi fényt, bátor és értelmes formulát 'a szabad és szorongó lelkek enyhülésére'.” Camus kisregényeivel Gyergyai szerint „egészen új műfajt formál, mely talán legjobban a 18. századi írók erkölcsi vagy filozófiai meséihez hasonlítana, ha nem volna telítve annyi külső és belső, annyi mai és élő valósággal.” „Emellett - s ezért érezzük mindennél újabb s maibb műfajnak - ez a valóság nem tapad a puszta ábrázoláshoz és másoláshoz, hanem mindig az emberi lét végső kérdéseibe torkollik.” E gondolatmenet végén olvashatjuk, hogy „Camus realizmusa erkölcsi, de sosem elvont, inkább csak jelképes realizmus; meséi a valóságból fakadt, valósággal táplált allegóriák; Camus regényei létregények.”
Az allegória terminus egy pillanatra megtorpanásra késztet. Különösen, ha összeolvassuk A pestis elemzésének alig rejtetten kritikus konklúziójával: „a nagyon is határozott, nagyon is szépen hangzó igazságok nemegyszer inkább a moralista ércbe önthető ítéleteit, mintsem a történet természetes következményeit jeleznék...” Megjegyzendő, hogy maga Camus is kételyeket táplált e téren. A közelmúltban megjelent Camus-Guilloux levelezésben olvashatjuk a következő, 1946. szeptember 12-én kelt levél részletét: „Úgy vélem, ez a könyv teljességgel elhibázott, hogy becsvágyam tévútra vitt, a kudarc pedig rettenetes.” („J'ai l'idée que ce livre est totalement manqué, que j'ai péché pár ambition et cet échec m'est trés pénible.”)8 A bukás és A száműzetés esetében másként szól az esszéista: „E két könyv annál meglepőbb, mert mindegyik új hangot üt meg, a Camus-nél addig ritka, könnyed, csípős és játékos iróniát, mindegyikben új légkörrel, új témákkal, új alakokkal...”
Gyergyai fontos feladatának érzi azt is, hogy a Camus-művet elhelyezze a regénytörténetben és a teljes francia irodalomtörténetben. Meglepő következtetésre jut: „Nagy író volt? Nem ez a kérdés. Tévedhetetlen gondolkodó? Ezt még talán leglelkesebb hívei sem állítják. író volt, megbecsülte tollát, művész volt, megbecsülte mesterségét.” Gyergyai nem a nagy regényírók sorában jelöli ki Camus helyét, hanem másutt: „Jobb szó híján talán leginkább moralistának nevezhetnénk, s nem annyira a regényírók, nem is a filozófusok, hanem a francia moralisták fényes sorába helyeznénk.” A moralisták Gyergyai szerint Diderot és Stendhal, vagy Montaigne, Chamfort és Valéry. Az epiteton kijelölése nem leértékelés, mert az esszéista rákövetkező bekezdésben a francia irodalom legerősebb vonulatának mondja ezt - a műfajt vagy ábrázolásmódot. „A francia irodalom egyik, ha nem is egyetlen fölénye nem, mint a miénk, költészetében, nem is mint az orosz vagy angol, regényirodalmában gyökerezik, hanem a 'kis' és 'nagy' moralisták folytonos és változatos csapatában, amely Montaigne-től Camus-ig, vagy Chamfort-tól Valéryig annyiféle stílusban és szemléletben tükrözi a francia észjárás egyik legjellegzetesebb vonását: az életkedvet az értelem fokán s az értelmet az élet szolgálatában.”
Albert Camus novelláskönyvéről írott esszéjében Tandori Dezső, miután körbejárja mindazon szerzőket, Mészölytől Bochenskiig, a Rohwolt Camus-kötetétől Olivér Toddig, akik eligazítói lehetnek, így fejezi be írását: Mondom, a javát hagytam a végére. Valakinek a szavait, aki a maga dolgán valóban nagy volt. Gyergyai Albertról van szó, akinek 1981 óta csak művei vannak köztünk (elég az!), és aki mint esszéista bámulatos alapművében megcáfolhatatlan, szívet facsaróan szép igazságokat mond el - ő aztán igazi álomjóbarátunk, gyengéd professzorunk.9
 
(Ez az írás a 2014. januári Gyergyai Albert konferencián elhangzott előadás módosított változata.)
 
 
 
Jegyzetek:


 
1 Gyergyai Alberttel beszélget Szávai Nándor. In Gyergyai: Védelem az esszé ügyében. Szépirodalmi, 1984, Bp. 450.
2 Bikácsy Gergely: Gyergyai Albert mesél. Litera, 2010. február 6.
3 Gyergyai: A Nyugat árnyékában 1963. 287-288.
4 Élet és Irodalom, 1961. május 6.
5 Gyergyai Albert: Kortársak. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1965. 539.
6 Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára. 62-6129/61. Szó szerint idézem, az átírás hibáit is megtartva. Jámbor Árpád r. ezredes (II/2-c alosztály) összefoglaló jelentése szerint Gyergyai „rendszerünkkel szemben ellenséges politikai beállítottságú.” (1961. augusztus 28.)
7 Uo. 8-95/605/03.
9 Tandori Dezső: A buszmegállóban álldogáló ismeretlen barát. Alexandra Könyvesház, Könyvjelző, 2006. március


« vissza