Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Kedves játékok

A költészet kedves játékká aljasul, ha a kor nagy érdekeitől különválva nem a létező hibák orvoslása, nem az érzelmek nemesítése után törekszik.” (Eötvös József)
 
 
A kritikus olyan, mint a folyondár, addig nő, mint a fa” - írta Szerb Antal. S ha netán kétségeim lettek volna aforizmájának igazságát illetően, most ismét megtapasztaltam, hogy igaza van. Az elmúlt három évben szinte nem készült magyar játékfilm, s amikor elkezdtek megjelenni az új korszak - Andy Vajna kormánybiztos által felügyelt - filmjei, hát kritikus legyen a talpán, aki tudott írni a filmekről. Különösen az volt gondban, aki komolyabb orgánumhoz szegődött, ahol a műkritika minimuma, hogy valami társadalmilag fontos és értelmezhető dologról legyen szó. Mit mondjak? Kihagytam a Coming outot, egy homoszexuális médiaszemélyiség önfeltáró vallomásának romantikus történetét, kihagytam a Megdönteni Hajnal Tímeát című opuszt is, mert elképzelhetetlennek tartottam, hogy számot tarthatna a Magyar Szemle olvasóinak érdeklődésére. Nem írtam a Kanapé Couchról sem, mert mire hazaértem, már elfelejtettem az egészet.
Gondoltam, a Fehér istenről, Mundruczó Kornél Cannes-ban is sikert aratott filmjéről talán nem lesz kínos írni, hiszen a '89 után indult nemzedék egyik kétségtelen tehetsége. Többször nyerte el a filmkritikusok díját, színházi rendezőként is nemzetközileg elismert, igaz, új filmjének hősei egy kislány és kutyája, tehát gyanakodhattam volna, de előítéleteket félretéve mentem a moziba.
Egy 13-14 éves kamaszlány édesanya barátjával külföldre megy, s a kislány kutyájával együtt az apához kerül. Az apa nem lelkesedik a kutyáért, a szomszédok még kevésbé, így Hagen hamarosan az utcára kerül. A kislány kétségbeesetten keresi, még zenei tanulmányait is elhanyagolja, de nem találja kedvencét, mert nyerészkedő emberek harci kutyát idomítanak belőle, majd egy menhelyre kerül. Onnan aztán több száz társával együtt kimenekül, s elözönlik a város utcáit, s jaj az embereknek. A lány makacsul keresi Hagent, dacolva az életveszéllyel, s amikor már minden veszni látszik, a lány zeneszóval megállítja a felbőszült kutyákat, fekszenek a kutyafalka tagjai egymás mellett megjuhászodva.
Ha a néző túlságosan az agyát használja, akkor a történeteim könnyen támadhatóvá válnak” - nyilatkozta a rendező. A néző a moziban elsősorban a szemével és a szívével lát, de nem kell hozzá túl sokat agyalnia sem, hogy azzal álljon föl a székből, hogy ez bizony giccs. Giccs, horror és tanmese keveréke. Mundruczó, aki valóban kvalitásos művészfilmjeivel - Johanna, Delta, Szép napok - csak a fesztiválok zsűrijét és közönségét hódította meg, úgy érezte, hogy ideje váltani, és műfaji filmet csinálni, ami egyenes út a közönséghez. Bizonyára úgy gondolta, hogy a horrorfilm sémáit követő történetben is lehet magvas gondolatokat közvetíteni, csak hát a film gondolatisága is ezer sebből vérzik. A fehér isten, az ember, elárulja legjobb barátját, és csak a fajkutyákat tartja meg, a korcsokat begyűjtik. Ez lenne a rasszizmus elleni tiltakozás? Kínos - nem tudok mást mondani. Először is semmi nem mutat arra, hogy az ember a kutya ellen akar fordulni. Miért is? Minden fogyasztás visszaesett, kivéve az állateledelé. Az emberek előbb vonják meg a falatot a szájuktól, mint a házi kedvencektől. Ez gazdaságilag bizonyított tény. Az ember rasszizmusa az ember ellen viszont napról napra tömegméreteket ölt. „Bízom, hogy „mint elődeinket, karóba nem húznak ma már” - írta József Attila. De lefejezni azt még lehet, egyenes adásban.
Ha egy művész a rasszizmus ezer válfaja ellen akar szót emelni, soha alkalmasabb pillanat. A muszlimok ölik a keresztényeket, a zsidók a palesztinokat, a fehérek a feketéket és fordítva, de ne menjünk olyan messzire, az oroszok az ukránokat. Már csak ezért sem lehet komolyan venni Mundruczó allegorikus tanmeséjét, hiszen azon kívül mindenütt a bőrünkre megy a játék. Bocsánat! Nem a játék, hanem a valóság. A történelem.
Hogy a film Cannes-ban díjat nyert, ahhoz nem tudok szólni, mert a többi filmet nem láttam. Itthon is szokatlanul nagy médiakampánya volt - végre rájöttek, hogy reklámozni kell a magyar filmet is -, a Magyar Narancstól a Ridikülig kolumnás interjúk készültek a rendezővel és kutyaidomárokkal, mert ennyi kutya - kétszáznál több - még egyszerre soha nem volt filmvásznon látható. Andy Vajna kuratóriuma még Oscar-díjra is javasolta. És én itt mégis fanyalgok.
Meglehet, hiányzik belőlem az optimizmus - a nép ópiuma, ahogy Kundera mondta -, de előttem a kiutat a magyar film válságából ez a film sem villantja fel. Hogy ez a film magyar, az nem is nagyon derül ki, az egész utópisztikus kutyahorror, térhez nemigen köthető, bármely nagyvárosban felvehette volna Rév Marcell kamerája. A hatáskeltés egyébként ügyes, a nézők nem győzik a szemüket takargatni. Persze nem kell minden filmnek a magyar rögvalóról szólni, egy romantikus komédiának, egy vígjátéknak, pláne egy horrornak nem muszáj nemzeti jegyeket hordoznia, bár ha visszagondolok a filmtörténetre, a Hyppolit, a lakáj vagy A tizedes meg a többiek azért felejthetetlen filmek, mert magunkra ismertünk hőseikben. A magunk úrhatnámságára és a magunk felemás történelmére.
Mostanában vagy fél tucat magyar filmet láttam, amiben az égvilágon semmi nem mutatott arra, hogy Magyarországon játszódik, s ez legalábbis különös. Lehet, hogy a nemzetállam eszménye sokak szerint elavult, de a művészet valahogy mindig kötődött a helyhez, ahol született. Chopin lengyel volt, Chagall orosz, Dali spanyol, Wajda lengyel, Tarkovszkij orosz, Forman cseh, még akkor is, ha azon ritka kivételek közé tartozik, akinek sikerült amerikai filmet csinálnia. A mai filmkészítők - legalábbis akiknek sikerül helyzethez jutnia az Egyesült Államokból átvett elfogadási szisztémában - mint ördög a tömjénfüsttől menekülnek a magyar valóság elől. Én nem mondom, hogy ez egy kívánatos valóság, szó se róla, nem ilyen lovat akartunk, de a filmművészetnek reagálnia kellene valamilyen módon az itt és mostra. Mondják, hogy most a műfaji filmek ideje van, készülnek is romantikus és fekete komédiák, horror- és akciófilmek, de félek, hogy ezeket csak másolják, mint a süteményreceptet az amerikaiaktól, a franciáktól, ahol a legjobban bevált patentek vannak.
De mint Mundruczó fiaskója is bizonyítja, ennél bonyolultabb a helyzet. Már csak azért is, mert nem tűnik kívánatosnak kimondani, hogy ez bizony kudarc. György Péter egy félmondatban megemlítette az Élet és Irodalomban, hogy a Fehér isten egy komikus giccs, mire Báron György sietett elmarasztalni a szerzőt, hogy mit képzel, hogy giccsnek meri nevezni, ráadásul a jobboldali kulturális melléfogások között. (A lap mellesleg két elismerő kritikát is közölt a filmről.) Mintha bizony minőség tekintetében külön kellene értékelni a jobb- és baloldali teljesítményeket. Mi ez, ha nem kultúrharc? És kultúrharcban a kritikus aztán tényleg nem nőhet magasra.


« vissza