Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Kényszerpálya vezetett-e Magyarország német megszállásához?

A Magyar Szemle igazán nem vádolható múltunk, kivált az annyi megpróbáltatást, tragédiát hozó 20. század elhanyagolásával. Nem rajta múlik, hogy nincs még egy európai ország, amelyben ennyire hiányzik az egyetértés a legújabb kori nemzeti történelem megítélésében. De nem is a történészeké a felelősség, hiszen a „szakma” az elmúlt negyven évben tárgyilagos viták során a legtöbb nehéz kérdésben közös nevezőre jutott, inkább csak a részleteken vitázik. A rendszerváltozás óta azonban éles politikai viták zajlanak, historizálva, történelmünket önkényesen használva, a tényekkel, a szakemberek eredményeivel nem sokat törődve. Az idei évfordulók - az I. világháború kitörése, a német megszállás, 1989-es szerepünk - alkalmasak a történetpolitikai viták fellángolására, és ezek - leegyszerűsített formában - megjelennek a külföldi médiában is. Az, hogy a magyar kormány a magyar holokauszt 70. évfordulóját emlékévnek nyilvánította, és ennek kapcsán a megemlékezések széles körét támogatja, csak üdvözölhető, de néhány nem kellő körültekintéssel született esemény és nyilatkozat nyomán itthon és külföldön is két végletes és egyformán hamis megközelítés uralja a nyilvánosságot.
Az egyik szerint Magyarország akaratán kívül, egyfajta külpolitikai kényszerpályán1 haladva „sodródott bele” a II. világháborúba, és ezért a megtörtént borzalmakért nem terheli semmiféle felelősség. A másik véglet szerint a magyar nacionalizmus és antiszemitizmus önként és lelkesen menetelt a háború és Hitler vazallussága felé, majd aktívan közreműködött több mint félmillió zsidó származású honfitársa haláltáborba küldésében. A történelem iránt csak felületesen érdeklődő külföldi sajtó az utóbbi interpretációt veszi át, hovatovább olyan benyomást keltve az olvasókban, hogy Horthy és egymást váltó kormányai fenntartás nélkül a náci Németország hívei és szövetségesei voltak, segítségével területeket raboltak a szomszédos országoktól, végül pedig fajirtást, genocídiumot követtek el saját polgáraik egy csoportja ellen. Ez a torz beállítás nem a külföldi történetírásra jellemző (legfeljebb egyes szomszédainknál gyakori), de az 1944-ben történtek alapján nem nehéz elhitetni. Már csak ezért is magyar érdek tudni és terjeszteni, hogy a második világháború alatti magyar politika miért marasztalható el és miért nem.
Ha mindenki tisztelné a tényeket, ha a józan ész és a jóhiszeműség uralná közgondolkodásunkat, akkor nemzeti tragédiáink, köztük a különlegesen fekete 1944-es év, alkalmasak lennének a közös gyászra és a lelkek megbékélésére. (Ahogy október 6-a lett az 1867 után.) Szó sincs az áldozatok és bűnösök egybemosásáról. A háborúba lépésért felelőssé tehetők, a deportálásokat elrendelők és a legtöbb esetben azt embertelen módon végrehajtók fölött még a kommunista hatalomátvétel előtt a népbíróságok szigorú, több száz esetben halálos ítéletet hoztak. Néhány - az ítélet súlyossága folytán - vitatható esettől (Jány, Szombathelyi, talán Bárdossy) eltekintve ezekre a háborús bűnökre nincs mentség, akik ezeket védeni próbálják, maguk is csak megvetést érdemlő bűnösök. De nem alapja-e a bűnbánatnak és a közös gyásznak óriási emberveszteségünk? Ahogy az 1944-es vészkorszakot közös tragédiaként bemutató, 2011-ben megjelent publicisztikámat befejeztem: „A 20. században milliószámra pusztultak el magyar állampolgárok, magyar anyanyelvű és tudatú emberek erőszakos halállal, háborúban, hadifogságban, koncentrációs táborban, börtönben. A magyar zsidóság katasztrófája az egyik legtragikusabb fejezete, része az egész magyarság számára végzetes elmúlt századnak. Ezt csak a rosszindulat értheti félre: valóban nem lehet egybemosni az áldozatot a vétkessel, nem egyforma a két halálnem, az ártatlan polgár gáz és tűz által történő elemésztése, vagy hibás döntések következtében vívott háborúban hősi halált halni vagy halálhoz vezető fogságba esni. Demográfiai és nemzeti szempontból azonban a veszteség egységes és közös. Alig két évtizeddel a trianoni országcsonkítás után a II. világháborúban ez a nemzet elveszítette népi állományának közel 10 százalékát, több mint egymillió, nyelvében és tudatában egyformán magyar embert.2 A 'soha többé' parancsa és fogadalma, a penitencia csak akkor hozhat megnyugvást és békét, ha mindenki egyforma utálattal tekint vissza ezekre a bűnökre, és egyformán, együtt képes gyászolni az összes ártatlan áldozatot. Ha erre nem vagyunk képesek, akkor nem vagyunk jó hazafiak és nem vagyunk jó emberek.”3
Az 1944-ben történtek azonban nem vizsgálhatók önmagukban, az oda vezető út nélkül. Erről az útról hatalmas mennyiségű könyv és tanulmány született, a magyar mellett világnyelveken is. A köztudatban azonban a mai napig nem alakult ki egy széles körben ismert és elfogadott felfogás. Ezért próbáltam meg a külföldi érdeklődők számára összefoglalni Magyarországnak a
II. világháborúban követett külpolitikáját.4 Talán érdemes ennek egy magyar nyelvű, bővebb változatát is közrebocsátani, összefoglalva mindazt, ami tény és aligha vitatható következtetés.
Az első világháború angol propagandajelszava, „the war to end war”, majd Hemingway regénycíme, Búcsú a fegyverektől, azt az általános reményt fejezte ki, hogy Európában jó ideig nem lesz több háború. Ma kevesen vitatják, hogy a győztesek által diktált béke nagyban hozzájárult Hitler felemelkedéséhez és ahhoz, hogy alig húsz év múlva újra a fegyvereken múlott a világ sorsa. Abban sem csupán mi, magyarok értünk egyet, hogy a trianoni békeszerződés a rendezés alapjának meghirdetett önrendelkezési elv megcsúfolása volt, és az etnikai viszonyok figyelmen kívül hagyása a tartós ellentétek magvát hintette el a magyarok és szomszédaik között - mint a görög mitológiában Erisz tette azt az almával. A színmagyar vagy majdnem színmagyar területek elvesztése a mai napig megemészthetetlen trauma, és ezt csak tetézte a sok üldözés és méltánytalanság, ami a kisebbségi sorba került magyar milliókat érte. „Mindegyik új államban felülkerekedett egyfajta szűklátókörű hivatalos nacionalizmus,” és ennek célpontjai a kisebbségek voltak - írta két brit történész, Hugh és Christopher Seton-Watson, annak a Scotus Viatornak a fiai, aki az új Közép-Európa egyik megálmodója és létrehozója volt. A „Nem, nem, soha!” magyar jelszavára adott „Egy barázdát sem adunk vissza!” válasz kizárta a megbékélést és „az általános és kölcsönös ellenségeskedés állapota jó lehetőségeket teremtett a béke alá- aknázására törekvő nagyhatalmak számára”, hogy ismét R. W. Seton-Watson fiait idézzem.5
Indokolatlan elmarasztalni Magyarországot, amiért egy ennyire súlyos békeszerződés megváltoztatására, minél több elveszített terület visszaszerzésére törekedett. Hatalmas katonai fölénnyel rendelkező szomszédai ellenséges gyűrűjébe szorítva erre csak hathatós külső támogatás esetén volt esélye. Az illúzió volt, hogy a Nemzetek Szövetsége - az ezt elvben lehetővé tevő Egyezségokmány alapján - egyszer el fog rendelni egy komolyabb határrevíziót (és azt a vesztes végrehajtja), de egy vagy több nagyhatalom támogatásával az etnikai elvet, az önrendelkezést megcsúfoló határok megváltoztatása nyilvánvalóan nem tűnt lehetetlennek. Ez a legszélesebb körben osztott cél, nem pedig a fasiszta vagy később a náci rendszer iránt érzett szimpátia vitte Magyarországot 1927-ben Mussolini, majd 1940 novemberében Hitler karjaiba, egy új világháborúba, a náci Németország erkölcsileg vállalhatatlan és politikailag katasztrofális szövetségébe. Kikerülhetetlen végzet volt ez, nem voltak alternatívák, nem volt mód letérni a kényszerpályáról?
A magyar határok megváltoztatásának indokoltságát, sőt szükségességét a két világháború között számos tekintélyes európai politikus, tudós és újságíró vallotta, köztük Francesco Nitti volt olasz miniszterelnök és a politika élvonalából egy időre kiszoruló Winston Churchill. A kormányok részéről azonban csak Mussolini Olaszországa karolta föl az ügyet, elsősorban önző hatalmi célból, de meggyőződésből is, már 1927-ben. A részleges megvalósulás Hitlerhez fűződik - akit természetesen nem az igazságtevés, még kevésbé a béke megőrzésének szándéka vezérelt, viszont hódító terveibe jól beleillett kihasználni a közép-európai államok területi vitáit.
Amikor Mussolini feladta közép-európai ambícióit és az „Acélpaktum”-mal Hitlerhez szegődött, Magyar- ország nem sietett követni a példát. Pedig Németország az 1934-es kereskedelmi megállapodással (teret nyitva az addig eladhatatlan magyar mezőgazdasági termékeknek) komoly gazdasági előnyöket nyújtott hazánknak - persze azzal a nyilvánvaló céllal, hogy ezzel az expanzív német külpolitika eszközévé tegye.6 Amikor a két nyugat-európai demokrácia a diktátorok békítgetésével, agresszióik lenyelésével próbálta megmenteni a békét, Németország pedig Közép-Európa élelmiszer-fölöslegének az átvételével gazdaságilag befolyása alá vonta az egész Duna-medencét, okos és bátor lépés volt, hogy 1938. augusztus 23-án Kánya külügyminiszter Bledben egyfajta békét kötött ellenséges szomszédaival, aznap pedig Kielben Hitler nagy pompával fogadott vendégeként Horthy visszautasította Hitler ajánlatát, hogy támadja meg Csehszlovákiát.7 Nem Magyarországon múlott ekkor egy egységes Hitler-ellenes front létrehozása. Ehelyett jött München, a hárommillió németet Csehszlovákiának adó rossz versailles-i döntés rosszkor történő megváltoztatása. Azt üzente, hogy a Nyugat feladta Közép-Európát, és ettől mindenütt szárnyakat kaptak a német orientáció hívei.
Vissza lehetett-e utasítani a két bécsi döntést? Aligha, de jóval körültekintőbben lehetett volna, kellett volna eljárni. Az 1938. szeptemberi négyhatalmi müncheni értekezlet a Csehszlovákiával szembeni magyar (és lengyel) területi igényeket kétoldalú tárgyalások útján javasolta rendezni, és eredménytelenség esetén ugyancsak a négy európai nagyhatalom döntőbíráskodását helyezte kilátásba. Kevesen tudják, hogy a komáromi kétoldalú tárgyalásokon majdnem megegyezés született, de Imrédy miniszterelnök Kassa nélkül nem fogadta el az utolsó (cseh)szlovák ajánlatot. Tovább kellett volna tárgyalni. Mennyire másként alakult volna a két nemzet viszonya, ha a szlovákok önként lemondanak a magyarlakta területekről! Még nagyobb hiba volt a döntést a két tengelyhatalomra bízni, nem ragaszkodni az angol és francia részvételhez. Ezt még tetézte, hogy Csáky külügyminiszter nem kérte az utóbbiaktól az új magyar-csehszlovák határ írásban történő elismerését. Nem lett volna könnyű azt később visszavonniuk.
Hiba volt-e, agresszió volt-e Kárpátalja megszállása, visszaszerzése 1939 márciusában, amikor Hitler bevonult Prágába és - biztatására - Pozsonyban kikiáltották az önálló Szlovákiát? A mai ukrán nacionalisták ezt fölróják nekünk, de kinek lett volna jobb, ha a tartomány a náci csatlós Tiso kezében marad, vagy ha Sztálin már akkor bekebelezi? Az Egyesült Államokkal az élén minden náciellenes ország elfogadta, sőt üdvözölte a magyar lépést!
1939 nyarán csak Németország akart háborút, minden más ország el akarta azt kerülni, és ennek érdekében igyekezett jó viszonyt ápolni Hitlerrel - Lengyelország is. A Führer döntésein múlott, kit támadott meg és igázott le, kit fogadott el alárendelt szövetségesnek, és kivel osztozkodott szuverén államok területén.
Nem kétséges, hogy Magyarországot csak elismerés illeti, amiért 1939 szeptemberében nemcsak nem csatlakozott Lengyelország német megtámadásához (ellentétben Szlovákiával és a Szovjetunióval), de befogadta a kárpátaljai közös határon menekülő, százezer lengyel civilt és katonát, köztük jelentős számú zsidó származásút. (Sajnálatos, hogy itthon egyesek kisebbíteni próbálják a számot, azt pedig ritkán hangsúlyozzuk, hogy előmozdítottuk a lengyel katonák Jugoszláviába szökését, lehetővé téve csatlakozásukat a Németországgal hadban álló francia és brit erőkhöz.) A lengyelek máig sem felejtették el ezt a bátor tettet, a nagyvilág viszont nem emlegeti, ahogy a lengyelekkel szövetségben álló románok akkori kiábrándítóan barátságtalan viselkedését sem.
Elhihetjük Horthy emlékiratainak (és sok más forrásnak), hogy a brit tengeri hatalmat respektáló kormányzó a háború kezdetén nem hitt a németek végső győzelmében. Az pedig vitán felül áll, hogy a miniszter- elnökséget 1939 áprilisában átvevő Teleki Pálnak eltökélt szándéka volt kimaradni a háborúból. Számolnia kellett a növekvő német nyomással, és arra is felkészült, hogy végső esetben egy Londonba menekülő emigráns kormány biztosítsa, hogy a háború végén Magyarország ne találja magát ismét a vesztes oldalon. Ma kézenfekvőnek látszik: ezt kellett volna tenni. De ahogy egykori mentorom, a briliáns intellektusú Hanák Péter mondta, becsületes játszmát kell játszani a halottakkal. Ami az utókor számára evidens, az gyakran egészen másként nézett ki az egykori vezetők előtt. Az akkori magyar felső körökben nem volt mindenki angolbarát. A nemzetiszocialista gondolat hazai hívei mellett a kormánypártban, a Magyar Élet Pártjában a többség a német győzelemtől várta a magyar területi igények kielégítését, a tisztikarban pedig nem csak a német származásúak emlékeztek az I. világháborús fegyverbarátságra, és csodálták a Wehrmachtot már nagy katonai sikerei előtt is. Ha a teljesíthetetlen német követelések nyomán Teleki, vagy az ugyancsak angolbarát Bethlen elmenekül és emigráns kormányt alakít, lett volna itthon sok jelentkező Quisling szerepére, egy németbarát bábkormány vezetésére. Ez maximálisan kiszolgálta volna a németeket, az ország erőforrásait a német háborús gépezet szolgálatába állította volna, és a tragikus idők hamarább jöttek volna el a háromnegyedmillió zsidó származású magyar számára. Ugyan még messze voltunk „a végső megoldás”-tól, az európai zsidóságot halálra ítélő Wannsee-konferenciától, de előttünk volt Lengyelország példája, az ottani brutális német uralom, aminek nemcsak a zsidók voltak a célpontjai. Az 1970- es években a magyar történetírás úgy vélte, hogy Teleki, majd utódai saját uralmi rendszerüket féltették, tudva, hogy ha a hatalom egyszer kicsúszik a kezükből, azt már nem lehet visszaszerezni.8 Sokra tartom Juhász Gyula, egykori egyetemi kollégám munkásságát, de ellenvéleményemet már akkor publikáltam.9 Teleki nemzetben és nem osztályban gondolkodott. Anyagilag is előkészítette, hogy ha a helyzet úgy hozza, Magyarországnak legyen a nyugati szövetségesek által elismert emigráns kormánya.10 1940 tavaszán, a németek nagy győzelmei után ezt a tervet azonban félretette, nem akarva az országot kiszolgáltatni egy hosszú ideig tartó német uralomnak, megszállásnak és egy magyar bábkormánynak. A kollaboránsságnak több, erkölcsileg is eltérő megítélés alá eső foka van. Tiso szervilis báb volt. Kvaterniknél ez brutális népirtással párosult. Quisling, Petain, Antonescu a német katonai fölénnyel és politikai uralommal kiegyezve, a diktatórikus módszerekkel rokonszenvezve próbálta nemzete túlélését és jövőjét az adott körülmények között biztosítani. Finnországot csak a szovjet támadás vitte be a háborúba, de demokratikus berendezkedését megőrizte, nem lépett túl a Sztálin által elvett finn területre vonatkozó igényén, hadseregét is csak abban a térségben vetette be. A cseh-morva protektorátus kormánya sem fogadta el a náci ideológiát, célja a cseh nép átmentése volt, minél kevesebb áldozat árán, miközben fejlett iparával az utolsó pillanatig hatékonyan kiszolgálta a német hadigépezetet. Erről a felfogásról írta az Egyesült Államok München után Prágában maradt diplomáciai képviselője, a később híressé vált George Kennan, hogy az egyik legsúlyosabb dilemma, meddig lehet együttműködni a gonosszal, annak érdekében, hogy csökkentsük káros hatását, és mikor kell szembeszállni vele, még azon az áron is, hogy ez épp a legjobbak elveszítéséhez vezethet.11
Közép- és Délkelet-Európában senki sem akart Németország áldozatává válni, de akik német győzelemre számítottak, azok szervilisen kiszolgálták Hitlert. Magyarország nem tartozott ezek közé. Teleki nem csak Lengyelország sorsát akarta elkerülni, még a meghódítás után praktikus megfontolásból kollaboráló nyugat- és észak-európai országok szintjén sem akart alkalmazkodni a náci elvárásokhoz. Amikor 1940 tavaszán-nyarán a német-szovjet szövetség átrajzolta Északkelet-Európa határait, Teleki önálló fellépéssel próbálta módosítani a magyar-román határt. Itt lett volna tere együttműködni a Szovjetunióval. Szovjet részről erre megvolt a készség. Július 3-án Molotov külügyi népbiztos közölte Kristóffy József magyar követtel, hogy „a szovjet kormány megalapozottaknak tekinti a magyar területi követeléseket Romániával szemben, és kész azokat támogatni a béke- konferencián, ha ott kerülnének megoldásra; egy esetleges magyar-román háború esetén a Szovjetunió magatartása a magyar követelések tekintetében elfoglalt álláspontjából következik.”12 Augusztus 24-én egyórás beszélgetés zajlott le a népbiztos és a magyar követ között. A magyar-román területi tárgyalásokkal kapcsolatban Molotov megismételte, hogy „követeléseinket megalapozottaknak tartják és [a] szovjetek magatartása [az] események során kedvező lesz Magyarország részére [...] a magyar kormány legyen meggyőződve, hogy [a] versailles-i és trianoni Romániát sohasem tartotta ideálisnak és az egyformán sérelmes volt Oroszország, Bulgária és Magyarország szempontjából.”13 Hogy a magyar miniszterelnök miért nem próbálta bevonni a Szovjetuniót a román-magyar vita rendezésébe, hogy ennek világnézeti vagy erkölcsi, esetleg más indítékai voltak, erre nekem nincs válaszom. Teleki önálló katonai fellépésre készült. Ennek eredménye több mint kétséges lett volna, jó, hogy nem került rá sor. Az értékes hadianyagot és a még értékesebb olajat féltő Németország azonban ezt megtiltotta, s szinte belekényszerült a döntőbíráskodásba. (Ennek reánk nézve kedvező eredménye és a „magyar világ” utólag megszépülő emléke feledteti a magyar közigazgatás által elkövetett sok hibát.) Észak-Erdély visszakerülésétől Hitler népszerűsége megnőtt a magyarok körében, csak Teleki nem örült, félve a következményektől. De akkor miért engedte meg hiú és felelőtlen külügyminiszterének, Csákynak, 1940. november 20-án, hogy bevigye hazánkat a német-olasz-japán háromhatalmi egyezménybe? Igaz, hogy ez nem volt formális szövetség, nem is járt együtt semmiféle hadbalépési kötelezettséggel, mégis ahhoz vezetett. Van jele, hogy Teleki ezzel egyidejűleg egy megnemtámadási egyezményt tervezett a Szovjetunióval, de Horthy ezt elutasította.14 Ha ezt akarta ellensúlyozni a Jugoszláviával decemberben kötött „örökbarátsági” szerződéssel, két Németországtól tartó állam kváziszövetségével, ez visszafelé sült el. A németellenes szerb tisztek 1941. márciusi belgrádi puccsa után Jugoszlávia megtámadásához Hitlernek szüksége volt Magyarországra. Nemcsak személyesen Teleki, Magyarország is az út végére ért: ha nem engedi magyar területről Jugoszlávia megtámadását, az utóbbival együtt bennünket is lerohan a Wehrmacht, vagy a németbarát katonai vezetők a kormánypárt jobboldalával összefogva eltávolítják Telekit. Most jött el az ideje Londonba emigrálni és ott működtetni egy emigráns magyar kormányt, de ezt nemcsak az újabb revízió lehetőségétől fellelkesült Horthy nem támogatta, a közvélemény nagy többsége sem értette volna meg. Maradt egy szalmaszál: Magyarország átengedi a német haderőt, de maga kivárja, míg a horvátok kikiáltják függetlenségüket, ezzel szétesik a délszláv állam, mi pedig bevonulunk a Délvidékre, megvédeni az ottani közel félmilliós magyarságot. A háború legnehezebb szakaszát, az angliai csatát sikeresen túlélő britek erre nem voltak vevők, megüzenték Telekinek, hogy a német hadsereg átengedése esetén megszakítják velünk a diplomáciai kapcsolatokat, ha pedig részt veszünk a Jugoszlávia elleni támadásban, jön a hadüzenet. A dilemmából Teleki nem látott más kiutat, mint feláldozni saját életét, ezzel demonstrálva, hogy Magyarország nem önszántából, hanem a németek nyomására szegi meg a szerbeknek adott szavát. „Szószegők lettünk - gyávaságból. [...JA gazemberek oldalára álltunk. [...] Hullarablók leszünk, a legpocsékabb nemzet. Nem tartottalak vissza. Bűnös vagyok.” A kormányzónak írt búcsúüzenet, annak drámaisága és önvádja páratlan a történelemben. Churchill azt nem olvashatta, de megértette az indítékokat, emlékirataiban is megemlékezett a magyar miniszterelnökről. „Öngyilkosságával az volt a célja, hogy magát és népét felmentse a Jugoszlávia elleni német támadásért viselt felelősség alól. Áldozata tisztára mosta nevét a történelem előtt.”15
Utólag jó alappal mondhatjuk, hogy ha 1941 áprilisában a magyar vezetés nem csatlakozik a Jugoszlávia elleni támadáshoz és létrehoz egy emigráns kormányt, amit Anglia és szövetségesei elismernek, jó eséllyel megtarthattuk volna a visszanyert területeket, hiszen Szlovákia és Románia Hitler oldalán állt és maradt még jó ideig. Az ár itthon egy a németeket maximálisan kiszolgáló bábkormány lett volna - Horthyval vagy nélküle, ez másodlagos -, és a hazai angolbarátok, köztük a zsidók, kevesen élték volna túl a háborút. De amikor Hitler Európa ura volt, Sztálin szövetségese, Amerika még semleges, ekkor a jövő bizonytalan előnyeiért csak egy a jövőbe látó próféta vállalhatta a biztos konfliktust, a reálisan várható embertelen szenvedések ellenére.
Teleki utóda, Bárdossy nem volt próféta és nem volt jó választás kormányfőnek. O sem rokonszenvezett a nácizmussal, de német győzelemre számított, és csak attól várt Magyarországra nézve előnyös békét. Ellentétben Romániával és Szlovákiával, hazánk nem csatlakozott azonnal a Szovjetunió elleni támadáshoz. Moszkvai követünk, Kristóffy József Molotov külügyi népbiztossal 1941. június 23-án történt megbeszéléséről a következőt jelentette: „Molotov ma délelőtt kéretett, kérdést intézett Magyarország állásfoglalásával kapcsolatban a német-orosz konfliktussal szemben. Közölte velem, hogy a szovjet kormánynak, mint azt már több ízben kijelentette, nincs követelése vagy támadó szándéka Magyarországgal szemben, nem volt észrevétele, hogy magyar követelések Románia kárára megvalósuljanak, e tekintetben a jövőben sem lesz észrevétele.”16 Peter Pastor megjegyzi, hogy a jelentés a magyar történészek egy részét arra a feltevésre indította, hogy „Magyarország semlegessége esetén megtarthatta volna Erdélyt, s mi több, a második bécsi döntés határait is túlléphette volna.”17 Hogy mennyire lehetett őszinte Molotov kijelentése, arra a legtöbb történész szkeptikusan válaszol, de a kérdés föltevése történetietlen, mert - német nyomásra - a kormány már június 23-án elhatározta a diplomáciai kapcsolatok megszakítását, és ezt közölte is Saronov budapesti szovjet követtel. Eltérő magyar döntések esetén persze az eseményeknek ilyen kimenetele is lehetett volna. A tettes tekintetében máig megválaszolatlan kassai bombázás után - Horthy egyetértésével, de a parlament megkérdezése nélkül - Bárdossy bejelentette, hogy Magyarország hadiállapotban állónak tekinti magát a szovjettel. 1944 szeptemberében Sztálinhoz írt levelében és emlékirataiban Horthy azt írja, hogy a miniszterelnök őt nem tájékoztatta Kristóffy táviratáról. Népbírósági perében Bárdossy viszont azt állította, hogy nemcsak a miniszterekkel, hanem az államfővel is ismertette a sürgöny tartalmát. „Hogy ki mondott igazat, és ki nem, ma már eldönthetetlen. Azonban bármelyik verzió is igaz, a mulasztás ténye kétségtelen.”18
Kétségtelen, hogy a legsúlyosabb következményekkel járó végzetes lépés volt csatlakozni a Szovjetunió elleni támadáshoz. Figyelembe kell venni azonban, hogy 1941 nyarán Európa nagy része német uralom alatt volt, Olaszország mellett Japán is Hitler szövetségese volt. Anglia egyedül maradt, Amerika támogatta, de katonai beavatkozása valószínűtlen volt. A bolsevizmus felszámolása nemcsak a magyarok többsége számára volt rokonszenves cél. Még Sztálin tisztogatásai ismeretében is váratlanul gyöngének bizonyult a szovjet hadsereg a Finnország ellen indított háborúban. Mindezek alapján nem tűnt irreálisnak egy gyors német győzelem. Hitler nyomában ott lihegett Románia és Szlovákia, arra számítva, hogy háborús részvételük jutalma a két bécsi döntés érvénytelenítése lesz. Az utóbbitól való félelem volt az elsődleges szempont Horthy és Bárdossy döntésében, és az a megalapozott feltételezés, hogy ha Magyarország nem lép be a háborúba, úgy nem lenne nehéz egy puccsal a feltétlenül németbarát erők kezébe adni a hatalmat. Ilyen alapon a kassai incidens felfogható volt még jó ürügynek is egy nem népszerű, de elkerülhetetlen háborús részvételhez. A vezető körök nem minden tagja osztotta azonban a fenti felfogást és vonta le a fenti konklúziót. Keresztes-Fischer belügyminiszter, Bánffy Dániel földművelésügyi, Radocsay igazságügy- és Varga József iparügyi miniszter ellenezte a hadiállapot bejelentését, és kivárást javasolt. Nyilvánosan azonban még a parlamenti ellenzék sem tiltakozott. Arra nem lehet választ adni, hogy Kassa bombázása nélkül meddig tarthatott volna ki Magyarország a semlegesség mellett. Ha decemberig, akkor nem került volna sor a brit hadüzenetre és nem üzenünk hadat az Egyesült Államoknak. Pearl Harbor és a Wehrmacht Moszkva előtti veresége után nagyban megnőtt egy végső német vereség valószínűsége, és ez erősíthette volna a kivárás álláspontját. Ehhez azonban nem a gyönge idegzetű és önálló belpolitikai bázissal nem rendelkező Bárdossynak kellett volna betölteni a miniszterelnöki széket. Az őt - Horthy felkérésére - váltó Kállay Miklós erre képes lett volna, „a személyiségében rejlő egykedvű nyugalom, magabiztosság és robusztusság” okán.19
A tragikus júniusi döntésnél kisebb volt a súlya, de egyértelműbben volt óriási hiba engedni a határozott német (és olasz) nyomásnak, és 1941. december 12-én hadat üzenni az Egyesült Államoknak. Amikor Bárdossy, aki a külügyminiszteri posztot is betöltötte, telefonon közölte Herbert Pell követtel, hogy előző napi személyes közlésével ellentétben az Amerikához intézett német hadüzenettel kifejezett szolidaritás mégis háborút jelent, a velünk rokonszenvező követ segítőkészen megjegyezte: „Rettenetes német nyomás nehezedhetett Önökre, hogy idáig jutottak.” Bárdossy válasza a lehető legügyetlenebb volt: „Magyarország független ország és nem hagyja, hogy parancsolgassanak neki.”20 Ráadásul ez nem is volt igaz, Werkmeister német ügyvivő és Talamo márki olasz követ december 12-én együtt kereste fel a miniszterelnök külügyminisztert, és a legélesebb hangon követelte a hadüzenet kimondását. Bárdossy megpróbált ez elől kitérni, hivatkozott az Egyesült Államokba kivándorolt egymillió magyarra is, de végül engedett.21 Ugyancsak engedett a durva német nyomásnak 1942. januárban, amikor Ribbentrop, majd Keitel tábornagy a teljes magyar haderőnek az orosz frontra küldését követelte. Bárdossy csak annyit tudott elérni a hadifelszerelés hiányára és az állandó román katonai fenyegetésre hivatkozva, hogy nem az egész hadsereg, csak annak mintegy fele bevetését vállalta el.
Ekkorra Horthy már látta, milyen súlyos helyzetbe került az ország azzal, hogy hadban áll a világháborúban a győzelemre egyre esélyesebb három nagyhatalommal. Ezért is elérte, hogy idősebb fiát, a megalapozottan angolbarát hírű Istvánt február 12-én az Országgyűlés kormányzóhelyettessé választotta. Ezt követően megvonta bizalmát Bárdossytól, és március 9-én megbízható, náciellenes és „zsidóbarát” hívét, Kállay Miklóst nevezte ki kormányfőnek, azzal a kifejezett feladattal, hogy az „angolszász” hatalmak segítségével vezesse ki Magyarországot a háborúból. Kállay erőfeszítéseinek krónikása joggal nevezte „emberfölötti feladat”-nak ezt a megbízatást, „egy háborúba keveredett országot egy 1942-ben még hatalmas és gyanakvó nagyhatalom szövetségétől eltávolítani és a Németország ellen koalícióra lépett nagyhatalmak vezetőit arról meggyőzni, hogy az ország őszintén ki akar válni a háborúból és át akar állni arra az oldalra, ahová [...] kultúrája és történelmi hagyományai alapján tartoznia kellene.”22 A feladat nemcsak emberfölöttinek, de végrehajthatatlannak bizonyult, mert a hadbelépéssel az ország valóban egy kényszerpályára állt. Budapesten nem tudták, az angolbarátok nem is akarták elhinni, hogy mennyire szilárd „az antifasiszta koalíció”, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia számára mennyire nem fontos Közép-Európa jövője, mennyire nem törődik a zsidóságot fenyegető - pontosan nem ismert - népirtással, s hogy a háború végén mennyire a Szovjetunió kezében lesz nemcsak a német csatlósok, de a csöndben meghúzódó csehek és a hősiesen ellenálló lengyelek sorsa is. Ekkor még az sem volt világos, bár sejteni lehetett, hogy a háború végén, az ítélethozatalnál, a területi kérdések eldöntésénél nem fog sokat nyomni a latban a parlamentarizmus és a viszonylagos sajtószabadság magyarországi fenntartása, és bármit követnek el a szlovákok és a horvátok Hitler oldalán, számukra menedékként ott lesz a helyreállított Csehszlovákia, illetve Jugoszlávia. Végül Horthy, Kállay, Bethlen és a zseniális egykori külügyminiszter, Bánffy Miklós nem tudhatta, hogy Sztálin a magyar hadba lépés után azonnal eldöntötte, egész Erdélyt a mindenképpen a saját csatlósává szánt Romániának fogja adni.23 A különböző pártállású és világnézetű magyarok abban egyetértettek, hogy az elért határváltozások méltányosak és egy igazságos békében megtartandók. Hasonlóan vélekedett a háború utáni rendezéssel foglalkozó amerikai és angol szakértők többsége is, és ennek megfelelő határjavaslatokat dolgozott ki.24 A leginkább átgondolt koncepciót a brit külügyminisztérium „politikai hadviselés” részlegének dolgozó C. A. Macartney készítette el, ő a győztes jutalmazása - vesztes büntetése helyett a középeurópai népek egyenlő és méltányos kezelését javasolta, és etnikai alapon húzott határokat egy konföderációs keretben.25 A brit politikai vezetés és a sajtó azonban erkölcsi kötelességének tekintette a Münchenben cserbenhagyott Csehszlovákia és a németek ellen partizánháborút folytató jugoszláv irányzat támogatását, ennek rádiós propagandájuk is hangot adott (Macartneyt 1943 nyarán letiltották a BBC adásairól), a román-magyar vita eldöntését pedig meghagyták Sztálinnak.
Ilyen körülmények között még inkább értékelendő, hogy a Kállay-kormány milyen következetes és komoly erőfeszítéseket tett a háborúból való kiválásra. A köznyelv által „Kállay-kettős”-nek nevezett politika nem kétszínű játszma volt - engedmények a németeknek és szóbeli gesztusok a szövetségeseknek hanem annak fordítottja: üres beszédek a bolsevizmus elleni közös harcról, a tényleges katonai hozzájárulás minimalizálása, miközben megbízható diplomaták és amatőr közvetítők elfogadható feltételeket próbáltak teremteni a németekkel történő szakításhoz. Az 1943. januári doni katasztrófa csak megerősítette a miniszterelnök eltökéltségét, aki mellett a kormányzó a hazai szélsőjobb és a németek támadásai ellenére kitartott.26 Sajnos a németeket Kállay nem tudta megtéveszteni, a szövetségeseket pedig nem tudta meggyőzni szándékai őszinteségéről. Amit az utóbbiak követeltek, az egyenlő volt a magyarok kollektív öngyilkosságával: a már harci cselekményeket nem folytató, csak megszálló magyar csapatok hazarendelése, azaz azonnali szakítás Németországgal, kiváltva a német megszállást, az ország összes emberi és anyagi erőforrásának a német hadigépezet szolgálatába állítását, a nádellenes réteg likvidálását és a zsidóság kiirtását. És mi lett volna az ellentételezés: a feltétel nélküli megadás elfogadása és az új Trianon. Amikor Szegedy-Maszák Aladár, a külügyminisztérium politikai osztályának vezetője egy hosszú memorandumot készített kifejezetten a semleges országokban működő magyar diplomaták számára és abban - Macartneyhoz hasonlóan - egy méltányos közép-európai területi rendezés részleteit kifejtette, de az eljutott a brit külügyminisztériumba is, az angol referens azzal a megjegyzéssel továbbította feletteseinek: „Ha a magyar kormány azt reméli, hogy ezek a gondolatok alapul szolgálhatnak a velük folytatandó tárgyalásokhoz, akkor még nagyon sokat kell tanulnia.”27 Abban a reményben, hogy a háború már nem tarthat sokáig, a magyar parlamenti ellenzék (a kisgazda Bajcsy-Zsilinszky, a szociáldemokrata Peyer és a liberális demokrata Rassay) is radikális belpolitikai lépéseket javasolt Kállaynak, aki kész is volt mindenre - amint a szövetséges angol-amerikai csapatok a magyar határt elérik. Ennek gyors megvalósulására 1943 augusztusában csillant föl a remény, amikor a fasiszta Nagytanács és az olasz király megbuktatta Mussolinit, és az új Badoglio-kormány fegyverszünetet kért. Ez kedvező pillanat volt a németekkel történő szakításra, különösen ha Románia és Bulgária is csatlakozott volna egy ilyen magyar lépéshez, Németország ekkor még nem készült fel ennek megakadályozására. Eisenhower tábornok azonban katonai vonalon, Roosevelt és tanácsadói pedig politikailag mulasztották el a kedvező lehetőség kihasználását, időt hagytak a németeknek Itália megszállására, így hiába írt alá magyar részről 1943. szeptember 9-én egy rangos brit diplomatával egy titkos fegyverszünetet Kállay kiküldöttje, Veress László a Márvány-tengeren egy hajón, annak legfontosabb feltétele, a szövetséges erőknek a magyar határra érkezése és a németellenes fordulat katonai támogatása sosem valósult meg. Mindazonáltal Szombathelyi, a vezérkar főnöke, és a kitűnő és jó kezekben lévő magyar hírszerzés (Újszászy, Kádár Gyula) révén Magyarország számos értékes információt adott az amerikaiaknak és az angoloknak. Az amerikai hírszerzés közelmúltban hozzáférhetővé vált dokumentumai alapján Charles Fenyvesi - sokkal több szakmai elismerést érdemlő könyvében - a viszonyt úgy jellemezte: „hivatalos ellenségek, titkos szövetségesek.”28
A történetírásban ma teljes egyetértés van, hogy az „appeasement”, az 1930-as évek második felében a náci Németország agresszív lépéseinek a béke megőrzése érdekében a nyugati demokráciák részéről történt elfogadása erkölcsileg és politikailag is rossz magatartás volt. Távolról sem kap hasonló megítélést az 1940-es években Sztálin agresszív lépéseivel szembeni nyugati politika.
Persze érthető és elkerülhetetlen volt az a brit és amerikai döntés, hogy minden módon támogatták az élethalálharcot vívó Szovjetuniót, de Edén brit külügyminiszter már 1941. decemberi moszkvai tárgyalásain tudomásul vette, hogy Sztálin meg kívánja tartani azokat a hódításait, amiket a Hitlerrel 1939 augusztusában kötött titkos paktum révén szerzett meg, beleértve Lengyelország keleti felét. Az angolok és az amerikaiak a szovjet-lengyel határ ügyében Sztálin helyett a lengyeleket győzködték, lenyelték a lengyel tisztek katyni legyilkolását, majd 1944 nyarán a varsói felkelés során követett gyalázatos szovjet magatartást. Föl sem merült, hogy a nagyarányú hadi- szállításokkal próbálják befolyásolni Sztálin viselkedését, pedig az amerikai teherautók és repülőgépek nélkül jóval tovább tartott volna az út Berlinig. Az 1943. végi teheráni értekezleten eldőlt, hogy Európa keleti felét, Berlint is beleértve, a Vörös Hadsereg fogja felszabadítani. Hogy ez alávetést és szovjet uralmat fog jelenteni, azt Churchill is csak sejtette, Roosevelt pedig el sem képzelte? „Az érdekszféra nem egyenlő az uralommal” - mondogatták a nyugati diplomaták, és talán el is hitték ezt.29 De mi mást tehettek? A katonai helyzet adott volt, Közép-Európa sorsát „vérrel és vassal” döntötte el a Wehrmacht és a Vörös Hadsereg mérkőzése.
Még egy kérdésben illeti elismerés Kállayt, s ez a regionális kapcsolatok ügye. A bizalmát élvező diplomaták és Szombathelyi, a vezérkari főnök számos kísérletet tett, hogy jobb viszonyt hozzon létre a szomszédokkal. Az viszonylag ismert, hogy a tragikus újvidéki vérengzésért a Kállay-kormány bocsánatot kért, és a felelősöket hadbíróság elé állította. (Ez példátlan a II. világháború történetében.) Kapcsolatban állt mind Titóval, mind Mihajlovics csetnikjeivel, és némi támogatást is nyújtott a délszláv ellenállásnak. Bánffy Miklós megkísérelte összehangolni a román és a magyar kiugrási törekvéseket. Ez és a szlovákokkal (Catlos hadügyminiszter) történő kapcsolatfelvételek azonban eredménytelenek maradtak, mert a másik fél ragaszkodott a trianoni határok visszaállításához. A lengyel menekültek nagyvonalú támogatása mellett a Földalatti Lengyelországot, az ellenálló Honi Hadsereget segítette a magyar hírszerzés és a közelükbe került magyar katonai alakulatok. A lengyel emigráns kormány igyekezett mindezt viszonozni, de az ő befolyásuk egyre csökkent.
Kállay dilemmája az volt, hogy a Hitlerrel szembeni „túl korai” szakítás ára rendkívül magas lenne, de ha túl sokáig vár, akkor az addig megszerzett „jópontok” mit sem érnek, és jön az új, talán az 1920-asnál is rosszabb Trianon. Ami pedig tetézte a dilemmát, hogy az ország bolsevizálásának veszélye egyre valószínűbbé vált. Lehet-e ezt is vállalni annak érdekében, hogy az országot valamennyire megkíméljék a hadszíntérré válás borzalmaitól, hogy a front mintegy átszaladjon területünkön? Persze az utolsó pillanatig lehetett reménykedni valami csodában, Hitler uralmának megdöntésében, a szovjet hadsereg lelassulásában és egy gyors olaszországi szövetséges előrenyomulásban, esetleg egy balkáni partraszállással kombinálva.
Senki sem tartott jobban egy túl korai és német megtorlást maga után vonó „kiugrás”-tól, mint a megnövekedett Magyarország 800 ezres zsidósága és a hozzánk menekültek. A szövetségesek azonban nem vették figyelembe a Jewish Agency (Namier) aggályait: a tervezett normandiai partraszállás sikere érdekében a teheráni döntés után - megtévesztő céllal - a brit és az amerikai titkosszolgálat elhitette a németekkel, hogy készül egy balkáni partraszállás. Ezzel hozzájárultak Magyarország német megszállásához, valósággal kiprovokálva azt. Vagyis 1944 elején Kállaynak és az angolbarátoknak - a belső ellenzék és a szövetségesek sürgetésével nem törődve - nem a németektől való elszakadást, a kiugrást kellett volna tervezniük és előkészíteniük, hanem tovább húzni az időt, nyugtatni a nád vezetést? Ezzel talán elkerülhető lett volna az ország március 19-i megszállása és mindaz, amit az maga után vont? Ha később sem lett volna német megszállás, akkor nem került volna sor a magyar zsidók tömeges deportálására, ahogy a Magyarországnál sokkal erősebben antiszemita Romániában sem történt ez meg, legalábbis 1944-ben már nem.
Ami tehát elmarasztalható, az a szövetségeseknek a magyarokkal és a többi kisebb kelet-közép-európai állammal szembeni politikája? Sztálin szándékai pár éven belül lelepleződtek: határait minél jobban nyugatra tolni, és Európa minél nagyobb részére kiterjeszteni a kommunista diktatúrát, ami egyúttal szovjet fennhatóságot jelent. Indokolt bírálni az angol-amerikai politikát, amiért ezt nem látta előre, de a saját szempontjukból érthető volt. Minél kisebb áron, minél hamarabb győzni akartak, Japán ellen is, ezért is kellett a szovjetek kedvében járni, hogy az európai háború befejezése után csatlakozzanak a Japán elleni harchoz. Churchill az 1944. októberi „százalékos egyezménnyel” megpróbálta menteni a menthetőt, elismertetni bizonyos brit érdekeltséget Délkelet-Európában. Roosevelt és Churchill Jaltában sem írásban, sem szóban nem járult hozzá Kelet-Európa szovjetizálásához, ellenkezőleg, Sztálinnal megígértették, hogy a felszabadított országokban szabad választások nyomán a nép fog dönteni a politikai berendezkedésről, viszont lenyelték, hogy az ideiglenes lengyel kormány alapja a szovjetek által kreált lublini társaság lesz.
1944 elején Budapesten mindezt nem lehetett előre látni. A magyar politika felelős vezetőinek az volt a kötelessége, hogy a nemzet minél kevesebb áldozattal, minél jobb állapotban átvészelje azt az időszakot, amikor a front eléri az országot. Addig „Magyarország szinte a béke szigete volt a tengelyhatalmak uralta és háború sújtotta Európában,”30 működött a parlament, abban ellenzéki pártokkal, szabadságában alig korlátozott sajtóval. A jogegyenlőség 1848-ra visszamenő elvét súlyosan megsértő zsidótörvények ellenére a magyar zsidók élete - Európában egyedülálló módon - nem volt veszélyben. Mindez Kállay, sőt Horthy érdeme volt. Kállay mindent megtett a nyugati szövetségeseknél országa jobb jövője érdekében, és ha a Szovjetunióhoz fordult volna, az semmit sem változtatott volna a helyzeten. „Moszkva véleményét egy- egy csatlós állammal szemben korántsem annak feléje tett gesztusai, vagy akár diplomáciai ügyessége befolyásolta, hanem a pillanatnyi hadi célok, de később még inkább a háború után várhatóan kialakuló új érdekviszonyok és ellentétek. A háború végén, majd a békekonferencia előtt a szovjet expanziós törekvések érdekében használta fel Moszkva Erdély kérdését.”31 A Kállay-kormány működése alapján teljes joggal adta e vészterhes időket bemutató könyve címének Roosevelt magyarországi követe, hogy Magyarország, a vonakodó csatlós.32 Ezt az állítást az Auschwitzot 14 évesen túlélő Ránki György, a rendszer- változás előtt magának komoly nemzetközi elismerést kivívó bátor történész visszaigazolta. Egy súlyos hiba azonban fölróható Kállaynak - és még inkább Horthynak: nem készültek föl a német megszállásra. Az nem segített volna, ha Horthy nem fogadja el Hitler „meghívását”, és nem megy el Klessheimbe. De miért nem számoltak egy német invázióval? Ott voltak a hírszerzői jelentések a burgenlandi német csapatösszevonásokról. Fel kellett volna készülni erre az eshetőségre! Horthy azt írja emlékirataiban, hogy ha nála lett volna a pisztolya, amikor Hitler március 18-án közölte vele döntését, lelőtte volna. Egyenruhában tárgyalt, nem lehetett nála fegyver? Tőre csak volt! Gondoljuk el, hogyan vonult volna be Horthy és Magyarország a történelembe, ha lelövi vagy leszúrja Hitlert!
Nem tette meg, és távollétében Kállaynak nem volt joga kiadni a parancsot az ellenállásra. De mivel Horthyt a németek elvágták minden kommunikációtól, nem kellett volna eltekinteni az alkotmányos megfontolásoktól? A katonai ellenállás pár ezer hősi halottal járt volna, és nem tudta volna meggátolni az ország gyors elfoglalását, de Magyarországot Hitler csatlósából Hitler áldozatává változtatta volna. Ország-világ előtt világos lett volna, hogy egy idegen hatalom agressziója megszüntette Magyarország szuverenitását. A németellenes hírű politikusokat, főispánokat, polgármestereket így is letartóztatták, leváltották, meggyilkolták. Egy tipikus bábkormányt ültettek a Kállay-kormány helyére - de nyílt katonai ellenállás hiányában a látszat más volt. Manapság sok szó esik arról, hogy Eichmann kevés emberével, de a magyar hatóságok közreműködésével tudott rövid idő alatt félmillió zsidó származású magyart kiszállítani a haláltáborokba. Ha március 19-ét követően lett volna némi harc, ez felrázta volna az országot, és figyelmeztette volna a zsidóságot. Mindez persze spekuláció, de a március 18-ról 19-re virradó éjszakán Horthy, Szombathelyi és Kállay előtt valódi alternatíva állt. Nem volt ez könnyű alternatíva, sok áldozatot és szenvedést követelt volna - de nem többet, mint ami az azt követő évben bekövetkezett, sőt valószínűleg kevesebbet. Morálisan is és politikailag is igen sokat számított volna, hiszen akkor még Szlovákia és Románia Hitler hű szövetségese volt, a román kiugrásra és a szlovákiai felkelésre csak fél évvel később került sor.
A német megszállást követő emberiség ellen elkövetett bűnöknek megvoltak a magyar felelősei, nem kevesen, akiket ezért a háború után magyar bíróságok felelősségre vontak és elítéltek. Ok segítői, tettestársai voltak a Nürnbergben elítélt fő háborús bűnösöknek. Az ország, a nemzet áldozat volt, kollektív bűnösség csak a kommunista szóhasználatban létezett. Amikor meg kell állapítanunk, hogy a nyugati hatalmak háborús stratégiája is hozzájárult a náci megszálláshoz és így közvetve a magyar zsidóság nagy többségének kegyetlen meggyilkolásához, egy pillanatra sem szabad elfeledni: a második világháború minden szörnyűségéért alapvetően Hitler és a nácizmus politikája felelős.
Pelle János történész-publicista, aki kitűnő könyvben mutatta be az antiszemitizmus mételyének magyar- országi elterjedését,33 jogosan állapította meg, hogy „a kiugrással hiába próbálkozó magyar politikusok több megértést érdemelnének az utókortól. Bár a tragédiák sorozatát nem akadályozhatták meg, 1942 és 1944 tavasza között sikerült feltartóztatniuk a nácik népirtás-gépezetét. A bolsevizmustól való - utóbb kiderült, jogos - félelem is bénította a náciellenes fellépést. [...] Kállay Miklós, Bethlen István, Esterházy Móric, Rassay Károly, Keresztes-Fischer Ferenc és mások minden tőlük telhetőt megtettek a tragédiasorozat megakadályozásáért.”34
E fájdalmas és tragikus történet konklúziójaként megállapítható, hogy Magyarország megszállásáért közvetlenül nem felelősök a magyar kormányok. Utólagos bölcsességgel megállapíthatjuk, hogy az 1944-hez vezető úton voltak más, jobb opciók is: 1938-ban Komáromban meg lehetett volna egyezni Csehszlovákiával a bécsi döntésnél csak valamivel kisebb terület visszaadásáról, 1940-ben az erdélyi döntésbe valószínűleg be lehetett volna vonni a Szovjetuniót, nem kellett volna csatlakozni a háromhatalmi egyezményhez. 1941-ben nem lett volna szabad belépni a Jugoszlávia, még kevésbé pedig a Szovjetunió elleni német támadáshoz.
De az adott pillanatban ezek az alternatívák nem tűntek jobbnak, miközben súlyos következményeiket előre lehetett látni. Ha nincs korlátozott együttműködés a németekkel, akkor már a háború elején nyakunkba ültettek volna egy kollaboráns bábkormányt, az végrehajtotta volna a totális mozgósítást, kiszolgáltatta volna zsidó származású honfitársainkat, 1944-ben pedig így is megérkezett volna Sztálin hadserege. Londonban ugyan nagy valószínűséggel elismertek volna egy emigráns magyar kormányt, amit Teleki és Bethlen már 1940-ben előkészített, de ez sem tudta volna megakadályozni azt a kommunista hatalomátvételt, ami a győztesekhez tartozó Lengyelországban és Csehszlovákiában is bekövetkezett. Anyagi és emberveszteségeink inkább nagyobbak, mint kisebbek lettek volna, de a szlovák és a román határ - talán - ma máshol húzódna. AII. világháború azonban számunkra lényegesen jobb végeredményt csak akkor hozhatott volna, ha az Amerikai Egyesült Államok elnöke más politikát folytatott volna. Méltányosabb békét csak az angolszászoktól várhattunk, s keményebb, határozottabb nyugati politika esetén (amit többek között Bullitt volt moszkvai amerikai nagykövet javasolt) Magyarország lehetett volna a legkeletibb nyugati állam.
 
 
 
Jegyzetek:
 
 
1 Történetírásunkban elsőként Ránki György vetette föl az 1980-as évek első felében írott tanulmányaiban, mennyiben volt elkerülhetetlen Magyarország II. világháború alatti tragikus sorsa: Mozgástér és kényszerpálya. Valóság, 1983/11.; A vonakodó csatlós - vagy az utolsó csatlós? In Mozgásterek, kényszerpályák. Válogatott tanulmányok. Magvető, 1983. Budapest 475-524. Jelen írásom előzménye e folyóiratban megjelent elemzésem: Kényszerpálya, alternatíva és bűnbakok a 20. század magyar külpolitikájában - Pritz Pál munkássága nyomán. Magyar Szemle, XVII. 5-6. sz. 2008. június. 17-34.
2 Ebből a fronton mintegy 160 000 fő halt meg, a hadifogságban 280 000, a hadszíntérré vált országban 130 000-re becsülhető a polgári áldozatok száma, zsidó mártír pedig több mint 450 000 volt. Stark Tamás: Magyarország második világháborús embervesztesége. MTA TTI, 1989, Budapest; Uő: Zsidóság a vészkorszakban és a felszabadulás után. MTA TTI, 1995, Budapest; Uő: Magyarország háborús embervesztesége. Rubicon, 2000. 9. sz. 44M:8.
3 Jeszenszky Géza: A vészkorszak mint kettős tragédia. Élet és Irodalom, 2012. október 5.
4 Géza Jeszenszky: Hungary in the Second World War: Tragic Blunders or Destiny? Hungarian Review, V., No. 2. March 2014. 7-21.
5 Seton-Watson, H. and C.: The Making of a New Europe: R. W. Seton-Watson and the Last Years of Austria-Hungary. Methuen, 1981. London, 435.
6 Ránki, 1983, 483-487.
7 Érdekes, hogy Ránki akkor bátor és úttörő tanulmányában említést sem tett a bledi egyezményről. Az időben egybeeső két magyar döntés jelentőségére Pritz Pál mutatott rá: „a bledi megállapodással a magyar diplomácia lényegében felrobbantotta a kisantantot,” a kieli 'nem'-mel párosulva pedig „megakadályozta Hitlert kalandor tervének megkezdésében...” Magyarország és a nagyhatalmak 1938-ban. In Az objektivitás mítosza? Hazánk és a nagyvilág. 20. századi metszetek. Magyar Történelmi Társulat, 2011, Budapest 97-108.
8 Juhász Gyula Magyarország külpolitikája című monográfiája mindhárom kiadásában prominensen szerepel ez a feltételezés. Nem a rezsim, hanem a magyarság megmentése vezéreli a szövetségesekhez történő átállást kínáló kormányt, üzente 1943 februárjában a sajtóosztály vezetője az angoloknak. Antal Ullein-Reviczky: German War Russian Peace. Budapest, 2014. 131-132.
9 Juhásznak a béketapogatózásokról kiadott könyvéről írott recenzióm: Valóság, 1978/12,104-108.
10 Borbándi Gyula: A Teleki-Pelényi terv nyugati magyar ellenkormány létesítésére. Különlenyomat. Új Látóhatár, 1966/2.
11 Kennan, George: From Prague After Munich: Diplomatic Papers, 1938-1939. Princeton University Press, 1968.
12 Sípos Levente: Kristóffy József moszkvai magyar követ. Rubicon Online: http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/kristoffy_jozsef_ moszkvai_magyar_kovet/
13 Uo.
14 Ennek forrása Esterházy Móric volt miniszterelnök C. A. Macartneynek a háború után tett közlése, amire Juhász Gyula könyveiben is hivatkozik. Seres Attila: Orosz levéltári források a magyarszovjet diplomáciai kapcsolatok történetéhez (1939). Lyrnbus, 2005. 215. http://epa.oszk.hu/01500/01500/00003/pdf/Seres_Attila.pdf
15 Churchill, Winston S.: A második világháború. 1-2. Európa Könyvkiadó, 1995, Budapest
16 A moszkvai magyar követség jelentései. 1935-1941. Vál. Peter Pastor. 1992, Budapest, 344. Idézi Szabó A. Ferenc: Horthy Miklós és a kassai bombázás. Valóság, 2011. október. Vö. Sipos Levente: A Kristóffy-távirat. Rubicon, 2011/6. 57-59.
17 Pastor, 344-345.
18 Romsics Ignác: A számla. Hetven éve, 1941. június 26-án lépett hadba Magyarország a Szovjetunió ellen. Népszabadság, 2011. június 25.
19 Pritz Pál: Az a „rövid” 20. század. Történetpolitikai tanulmányok. Magyar Történelmi Társulat, 2005. Budapest, 274.
20 Ullein-Reviczky, 2014, 88.
21 Ullein-Reviczky, 2014, 84-85.
22 Czettler Antal: A mi kis élethalál kérdéseink. A magyar külpolitika a hadba lépéstől a német megszállásig. Magvető, 2000, Budapest, 602.
23 Herczegh Géza: A szarajevói merénylettől a potsdami konferenciáig. Magyarország a világháborús Európában 1914-1945. Magyar Szemle Könyvek, 1999, Budapest, 359., 377.
24 Romsics, Ignác (ed): Wartime American Plans for a New Hungary. Boulder, Colo., Distributed by Columbia University Press, 1992, New York, East European Monographs.
25 Romsics Ignác: A brit külpolitika és a 'magyar kérdés', 1914- 1946. In uő.: Helyünk és sorsunk a Duna-medencében. Osiris, 2005, Budapest, 34-131.; 112-118.; Beretzky Ágnes: Scotus Viator és Macartney Elemér: Magyarország-kép változó előjelekkel (1905-1945). Akadémiai Kiadó, 2005, Budapest, 118.
26 Óriási különbség volt a Hitlerrel tárgyaló kelet-közép-európai vezetők hangneme között, ld. Hitler 68 tárgyalása kelet-európai államférfiakkal 1939-1944. Szerk. és bev. Ránki György. Magvető, 1983, Budapest. Különösen sokat mond a Horthy 1943. áprilisi klessheimi tárgyalásairól készült jegyzőkönyv.
27 A memorandumot közli Szegedy-Maszák Aladár: Az ember ősszel visszanéz... 1-2. Európa, 1996, Budapest, II. köt. 239., és köv. 1. A brit reakcióra ld. Juhász Gyula (szerk): Magyar-brit titkos tárgyalások 1943-ban. Kossuth, 1978, Budapest, 217.
28 Charles Fenyvesi: Három összeesküvés. Rundstedt tábornagy, Canaris tengernagy és a zsidó mérnök, aki megmenthette volna Európát. Európa Könyvkiadó, 2007, Budapest
29 Jeszenszky Géza: Lengyelország és szövetségesei a II. világháborúban. Életünk [Szombathely], 24 (1987/10): 965-974.
30 Czettler, 2000, 608.
31 Joó András: Kállay Miklós külpolitikája. Magyarország és a háborús diplomácia, 1942-1944. Napvilág Kiadó, 2008, Budapest, 197.
32 Montgomery, John Flournoy: Hungary, the Unvilling Satellite. Devin Adair Co, 1947, New York. Vö. Frank Tibor (szerk.): Roosevelt követe Budapesten - John F. Montgomery bizalmas politikai beszélgetései 1934-1941. Corvina, 2002, Budapest
33 Pelle János: A gyűlölet vetése. A zsidótörvények és a magyar közvélemény, 1938-1944. Európa, 2001, Budapest
34 Pelle János: Beugrás: Sztálin volt a mumus. HVG.hu 2006. augusztus 2. http://hvg.hu/velemeny/20060802pelle/page2.aspx


« vissza