Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Militärbegräbnis-Verein

Arra a napra, október 15-re természetesen mindenki emlékszik. Olyan élesen, mint a hajótörött a zátonyra, amelyen utolsó reménye is szilánkokra tört. Hűvös idő volt. Városszerte furcsán zengtek a rádiók. Talán azért, mert először vittek szét a világba olyasmit, ami hasonlított az igazsághoz. Délután járni kezdtem az utcákat. Szürke idő volt. A városi nép tétován mozgott, tanácstalanul. Bizonytalanul érezte magát. Miért, alighanem maga se tudta, miért. Egy roskatag és erejét vesztett társadalom mellől kihúzták a karót, amelyhez hozzákötözték. A jövőt, amelyben kételkedtem, a szembejövők arcáról akartam leolvasni. Ezek az arcok, mintegy szándékkal, a lehető legsemmitmondóbbak voltak, így fest egy város, amelynek fegyverszünet hírét hozzák?
Nem. így egy olyan város fest, amely lemondott arról, hogy sorsába beleszóljon. A Duna fölött mintha egy óriás, hamuszürke madár lebegett volna: a félelem. Bal szárnyával beárnyékolta Pestet, jobb szárnyával beárnyékolta Budát. A városiak arca hullaszínű volt az októberi szürkeségben. A járókelők, ezt láttam arcukról, nem tudták, hogy mit kell mutatniok: örömet-e vagy haragot, felszabadulást-e vagy felháborodást.
Nem mondták meg nekik.
Senki sem tudta eldönteni, hogy mit hozhat az este. Az este pedig közeledett. Valamivel lassabban, mint máskor. A tigris mozgása is lassúbb a szokottnál ugrás előtt.
Valamiféle fanyar kételkedést éreztem ezen az októberi őrjáraton. Azt játszottam, hogy ha szembejött valaki, elmosolyodtam. Erre a szembejövő is elmosolyodott. Mosolyomból azt következtethette, hogy veszélytelen, ha örül a fegyverszünetnek. Majd azt játszottam, hogy mihelyt szembejött valaki, elkomorodtam. Ilyenkor a szembejövő is elkomorodott. Arckifejezésemből azt következtethette, hogy nem szabad örülnie a fegyverszünetnek. Siralmas főváros, gondoltam fanyarul, és bementem egy kávéházba. Üres volt. A pincérek hazakészülődtek.
- A vendégek? - kérdeztem. - Elmentek. - Mindnyájan? - Egytől egyig. - A Duna-part majdnem olyan csüggesztő volt, mint ma hidak nélkül.
Négy óra felé járt.
Mindenki igyekezett hazafelé. Egy milliós város népe futott a történelem elől. Hová futott? Haza. Azóta megtanulhatták, hogy az a nép, amely adott történelmi pillanatban nem áll fel tömegben a köztereken, később nem talál menedéket a történelem elől otthonaiban.
Ekkor már tudtam, hogy az éjszaka nem talál Pesten. Aránylag nem sok dologtól félek. De rettegek attól, hogy részt vegyek egy olyan közösség életében, amely feladta önmagát.
Még hallottam a reményvesztő indulókat a rádióból, s már sötét volt, amikor nekivágtam az Erzsébet hídnak. Budáról Pestre nem jött senki. A hídfőnél gyér világítás. Úgy világítottak azok a légószalagos lámpák egy kerek pontra az aszfalton, mint az eszelős ember szeme. Hátrább egy roppant vasalkotmány magasodott. Hosszú ágyúcsöve egyenest a hídra szegeződött. A fénykúpoktól szaggatott sötétben úgy rémlett, hogy ez az ágyúcső átnyúlik a hídon, befogja Kossuth Lajos és Rákóczi utcáját, két szabadsághősét, éppen az övékét, nekiront Baross Gábor szobrának, és a Keleti pályaudvar kerek óralapján megállítja az óramutatót.
A tank mellett szigorú és masszív négyszögben, lábhoz tett fegyverrel, fényesen csillanó rohamsisákban állt két német kötelék. Hátrább a feketeségben valamiféle fekete egyenruhák tömege. Egy percre elfogott a pánik, és visszafordultam Pestnek. „Testvér, állj meg, megállj, Testvér, nem lehet átmenni Pestre” - kiabált valaki. Ránéztem.
Az arcán semmit se láttam, csak izgalmat. Karján egy karszalagot nyilaskereszttel. Elfordultam tőle.
Egy lépésre rendőr állott. - Lezárták a hidat? - kérdeztem tőle. Vállat vont. - Én azt honnan tudjam kérem? - Talán mégis magának kellene tudni.
- Mi nem tudunk most semmit. Nem tartozik ránk. - Vállat vont megint. Elfordult tőlem.
Mögötte a nyilaskeresztes könyörgő, izgatott hangon kiabált: „Értsétek meg, testvérek. Nem lehet most átmenni. Mi mindenkinek jót akarunk! Mindnyájan magyarok vagyunk. Testvérek! Mi csak a zsidók vérét akarjuk!”
Azt hittem, elhányom magam és megadom kövekbe és aszfaltba öltöztetett szülőföldemnek azt, ami megilleti.
Két óra múlva egy sváb falucska szélén, tizenöt kilométerre Pesttől hallgattam Szálasi szavait és indulóit. Éjfélig szólt a rádió. Szólt, szólt. Azon az éjjelen sehol az országban nem volt berepülés, vagy légiriadó, vagy bombázás. Semmi. A sors egyetlen követ se vet eléje annak, aki lefelé rohan.
 
*
 
Mi volt ez? „A szívembe harsog az egész. Láng és korom, megtébolyul, ki belenéz.” Van-e értelme annak, hogy most egy pusztításban gazdag esztendő után felmérjük amaz október jelentőségét. Ismételnem kellene. Nem is önmagamat, hanem azokat, akiknek az akkori rothadás csak arra jó, hogy új indulatok alá adjon trágyadombot. Minek kísérletezni azzal, hogy leírjuk azt, ami leírhatatlan? Egy Dante fantáziája kellene hozzá, amely rendszert tud tenni a szörnyűségek között, s a bűnözők mindegyikét elhelyezi a maga helyére. Éppen oda, ahová bűne rendeli, a pokolban. Elmondhatjuk, hogy október tizenötödikén nem volt nemzet. Ez igazság, de csak pillanatnyi. A nemzet tünékeny dolog, mint ércben az aranyér. S feltámadhat, míg van nép és van ország. Elmondhatjuk, hogy akkor és azután az ország... mi volt az ország? Föld, talaj, amin jártak a hadak, mint szőnyegen. Jog? Úgy rémlett, oly kevés jogot adunk, hogy mi is csak egy jogot kaphatunk meg: a szenvedést. Világos, hogy ebben az időben nem a magyarság, nem a magyar nép volt az, aki cselekedett. Az a csoport vagy réteg, bizonyos alkatú emberek bizonyos pillanatban kialakult szövetkezése legjobban egy olyan őrülthöz hasonlított, aki leitta magát. A magyarság zömének bűne annyi, hogy e részeget nem leütötte, hanem elhúzódott tőle, mint a részegtől szokás általában. Furcsa és fullasztó érzés volt: fia vagy egy népnek, amelyik csendes társa egy gyilkolásnak s hallgatag tűrője egy öngyilkos- sági kísérletnek, amelynek ő a tárgya. Mindebből ki lehet gyógyulni. Mindezt aztán jóvá lehet tenni. Egyvalami ellen azonban aligha van orvosság.
Az ellen, amit ebben az időben az emberi természetből megpillantottunk. Amit a bête humaine magából mutatott. Nagyon rég nem volt nemzedék, amely az intézményessé vált, állami szankcióval ellátott, törvényes tekintélyekkel támogatott, széles néprétegek és osztálykülönbség nélkül egyetértő tömegek passzív egyetértésével alátámasztott hazugságok és gonoszságok ily széles skálájára pillanthatott rá. Ezt az élményt a németeknek köszönhetjük. E nagy nép minden erejének megfeszítésével elérte, hogy minden hazugság és gonosz ösztön, amely együttesen elég arra, hogy tönkretegye, vezérlésére rendszerré álljon össze. A mi nacionalistáink érdeme a nem nagyon tehetséges, de ügybuzgó tanítványé.
E tanítvány a leckét a következőképpen mondta fel: a nemzetet csak nemzeti politika tarthatja fenn. (Nemzeti politika alatt külpolitikában a német nemzetiszocializmus szolgálata, belpolitikában a német nemzetiség uralmának biztosítása értendő.) Az igazi nemzeti politika keresztény politika. Kereszténynek nevezendő alapfokon az a politika, amelyet nem zsidók csinálnak, középfokon az, amelyet antiszemiták csinálnak, felsőfokon az, amit antiszemiták kizárólag a zsidókérdés megoldására csinálnak. Az igazi keresztény politika a faj védelem. (Fajvédelem alatt értendő a zsidók elnyomása, ami egyértelmű a magyar fajta erősítésével.) A magyar fajvédelmi politika a német szövetségi hűség politikája. (Vagyis legmagyarabb magyar az, aki németebb a németnél, és tovább hisz a németek győzelmében, mint maguk a németek.) Hogy az ilyenféle beteg agynak való tételek milyen pusztuláshoz segíthetnek hozzá egy saját sorsa iránt közömbössé nevelt népet, azt látjuk. E rendszer tételei ezerkilencszáznegyvennégy október hó tizenötödikéjének estéjétől a részeg nyelv botladozásaival ismételteinek nálunk. Fokozódó révületben.
Nézem a fényképeket, amelyek e napokban készültek. Nyilas egyenruhák, karszalagos katonák, fellendülő karok, előremeredő üres tekintetek. És - most így, a fényképekről mindenütt szembetűnik - a németek mindenhol jelen vannak. Fegyveresen, tömegesen.
Magyarország ettől a naptól kezdve egy kórházhoz hasonlít, ahol megjött a szavuk és bátorságuk az elmebetegeknek. Ápolók serege (német katonák) vigyáz arra, hogy az őrültek szabadon és biztonságban garázdálkodhassanak. Az ország felszabadulásának előestéjén Hitler felszabadítja az ország őrültjeit, hogy lehetőleg semmi se maradjon meg a felszabadulásra.
 
*
 
Most, egy esztendővel később, ha arra a napra s az utána következőkre emlékezünk, füst és pernye szaga csap meg. S valami különösen tisztátalan szag, a ragadozók gyomrában emésztődő anyagoké. Annak idején egy hiéna torkából vettünk lélegzetet. S fény, fény nem volt sehol. Az üres szavakban, a halott mondatokban volt a legkevesebb világosság. Mesterségesen fejlesztett, mindent torzító füst kavargóit körülöttünk: szavakká, szólamokká. „Odafönn fényük van az örömöknek / mint lent a földön mosolyuk, s pokolban / a kínt fokai mérhetik a ködnek” - hökkentem meg akkor Dante egy terzináján, amely a pokolbeli kínt a pokolbeli köddel méri meg. A mi nemzedékünk megjárta itt a földön azt, amit Homérosz vagy Vergilius képzelete az alvilágban helyezett el. Nem éppen könnyű idők jönnek, de aligha lesz még olyan élménye életünknek, amelyből ilyen nehéz volna kigyógyulni. Ahogy a fényképeket nézegetem az októberi napokról, megcsap ennek az indulóhangokra menetelő szervezett ámokfutásnak minden emberi értelmetlensége. Hungária a halálba táncoltatott leány balladájának rossz induló utánzatában játssza a főszerepet. Mennyi temetési kép. Katonai temetések. Kövér tamburmajor, üres arccal, cifra vezénylőbottal, kifejezéstelen tekintettel. Puffadt arcok, rézkürtök mögött. Koporsó horogkeresztes zászlóval letakarva. Merev, kínosan szögletes német tisztek közt egy-egy magyar egyenruha. Német gyászbeszéd, nyilas gyászbeszéd. Fasiszta karlendítés a koporsó előtt, amelyben „nesz nélkül rothad a hulla”. Gics- cses és feszes gyászpompa. Bomló frontok mögött szabályos alakzatokban temetkező katonásdi. Alapjában ez volt.
Tizenegy vagy tizenkét évvel ezelőtt ugyancsak őszszel, egy sziléziai német faluban jártam. Egy német parasztgazdánál vacsoráztunk. Egy román, egy német meg én. A szobában a díszhelyen egy csoportkép függött. Vagy negyven német földműves feszesen egymás mögött. Mind feketében, mind egyenruhában. Fekete egyenruhában, mereven, előremeredő tekintettel. Megkérdeztük, mi ez? „A falucska egyetlen egyesületének tagjai” - volt a válasz. Az egyesületet Militärbegräbnis-Vereinnek, Katonai Temetkezési Egyletnek hívták. Az ilyenek sajátságos célra alakultak Németországban. Ha egy tag meghal, fölveszik az egyenruhát, s a halott tagot katonai temetésben részesítik. Fekete uniformis, fekete gyászleplek és sárga rézkürtök. Merev és szabályos „térköz”, katonás léptek egy koporsó mögött. Ez tetszik a sziléziaiaknak. Nálunk is toboroztak egy ilyen katonai temetkezési egyletet. Beöltöztették őket feketébe, ellátták őket rézkürtökkel és indulókkal. Nagy buzgalommal igyekeztek Magyarországot katonai temetésben részesíteni. Temessük el őket! Felejtsük el őket?
 
(1945)

(Szabó Zoltán: Hazugság nélkül. I. kötet, 361-364. In Szabó Zoltán Összegyűjtött Munkái. Héttorony Kiadó, Bp., é. n.)


« vissza