Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Nyereség és profit

Könnyű lenne zavarba hozni az olvasót, ha profithajhászást elítélő politikusokat idéznék e lapokon, és az elhangzás évszámát kérdezném. Néha a szófordulatok adnak valami támpontot, gyakran viszont egyáltalán nem könnyű kitalálni, hogy melyik korszak politikusa emel szót a karvalytőke, a kizsákmányoló tőkés vagy az extraprofit ellen. Akár szórakoztató is lehetne, ahogy gyerekkorunk nyelvi paneljei ma újból előkerülnek, más viszont joggal kémé ki, hogy szófordulatok alapján bármi tartalmi párhuzamot vonjunk a jelen és a letűnt korok politikusi megszólalásai között. Ilyen szándék távol áll tőlem, már csak azért is, mert emlékszem, ahogy 1990-ben a nemzeti sorskérdéseknek, a határon túli magyarság ügyének a puszta említése miatt igaztalan párhuzamba állították a rendszerváltoztató kormányt. A szónak azonban megvan a maga jelentősége, és igenis tisztázandó, hogy valójában mi ellen irányulnak a kifakadások éppen most, és éppen itt.
Kezdjük az extraprofit fogalmával. Annak közgazdasági háttere nem teljesen egyértelmű, társadalmi és politikai vonatkozásai pedig különösen konfúzusak. A tőke és nyereség dolgaiban sincs teljes egyetértés a különféle közgazdasági irányzatok között, de annyi kimondható, hogy a javak és szolgáltatások előállításához, azaz a termeléshez két fő termelési tényező kell: emberi munka és (korábbi emberi munkából származó) tőke. A munkaerőpiacon a kereslet és a munkakínálat, valamint az esetleges állami szabályzás hatására alakulnak ki a piaci bérek. A tőkének is van piaca (pénz- és tőkepiac), ahol a rengeteg kismegtakarító és a kisszámú nagybani megtakarító felkínált pénze találkozik a hitelre, tőkére várók keresletével. Hitelnyújtásért kamat jár, befektetése után nyereséget, osztalékjövedelmet vár el a tőke tulajdonosa. A befektetett tőkére jutó százalékos hozam a nyereségráta; ez az, amely a szokásosnál, normálisnál, elfogadottnál lehet több (miként kevesebb is). A közgazdasági elmélet alapvető összefüggései szerint ha a piacok jól működnek és a vállalkozások útjába nem állnak különleges akadályok, akkor a rendkívülien nagy nyereségráta (profitráta) hosszú távon nem áll fenn, mert annak létezése odavonzza az üzleti lehetőségeket kereső vállalkozókat, ezáltal viszont idővel kiegyenlítőnek a viszonyok.
Ez a közgazdasági elmélet, amely a rövid táv és a hosszú táv fogalmának megkülönböztetésével, valamint a piaci alkalmazkodás feltételezésével átmeneti jelenségként írja le azt, amit extraprofitként szoktak emlegetni. A politika világában azonban mások az idődimenziók, és rendszerint nincs türelem a hosszú távú egyensúly bekövetkeztének kivárásához. Emiatt, mint ahogy sok piac működésébe, a pénzügyi piacokéba is beleszól az állam a kor gazdasági és politikai felfogásának megfelelő módon. A 2007 utáni pénzügyi zavarok hatására világszerte felerősödött a kormányok szabályozási aktivitása, és megerősödött a társadalom érzékenysége a piacok (különösen a pénzügyi piacok) működési zavaraival szemben. Lehetne bőven idézni nyugat-európai politikusoktól a bankárok mohóságát és a pénzpiacok hibás működését ostorozó szavakat.
Tettek is következtek, például olyanok, amelyek nagyobb gondosságot írnak elő a bankok, pénzügyi vállalkozások működését illetően, sőt még a bankári fizetések rendjét is érintették új szabályozások. A kamatok szintjére vagy a nyereség „elfogadható” mértékére vonatkozó közvetlen szabályokat azonban a fejlett piacgazdaságokban nem hoztak vissza, a múlt tapasztalatai alapján. A döntéshozók emlékeztek ugyanis jóval korábbi időszakokra, amikor az állami szabályozó hatóság felső korlátokkal, kötött nyereséghányadokkal próbálta érvényesíteni a társadalom (mindig ellentmondásos és átpolitizált) szempontjait, ám a hatósági kötöttségek valójában nem váltak be. Ezzel szemben a verseny útjában álló korlátok mérséklése, a monopóliumok felszámolása, a gazdasági szereplők összejátszásának tiltása hatékonyabb útnak bizonyult a fejlett piacgazdaságokban. Ha valami ok miatt még sincs mód a gazdasági verseny kibontakoztatására, akkor az állam folyamodhat közvetlen szabályzókhoz, de amint a legutóbbi Nobel-díjas közgazdász, a francia Jean Tyrol kimutatta, nehéz megkonstruálni az értelmes kormányzati szabályozás eszközeit.
Mindez azonban némileg másként néz ki a piacgazdaság centrumán kívül, a gazdasági fejlődés peremvidékein. Hazánk már azt megelőzően, hogy a második világháború katonapolitikai következményeként a térség többi sorstárs nemzetével együtt négy évtizedre kiszakadt a (nyugat-) európai polgári fejlődésből, a perifériás kapitalizmus rendszerében élt. Ennek a helyzetnek egyebek között az a sajátossága, hogy az elégtelen tőkeakkumuláció és kulcságazatok hiányos versenyképessége miatt igen jelentős a külföldi tulajdoni hányad. Nem új dolog itt az, hogy a bankok tőkéjén mérve úgy hatvanszázalékos a külföldiek részaránya: a külföldi tőke dominált a bankszektorban, a vasútépítésben, a nagyiparban a Monarchia idején is, és csak lassan nőtt meg a hazai tulajdoni hányad. Ezért nem meglepő, de még csak nem is nagyon ambiciózus, hogy a miniszterelnök most ötven százalék feletti magyar részarányt kíván elérni a bankszektorban.
Megjegyzem, hogy a külföldieknek a hitelintézeti szektoron belüli aránya a mienknél jóval nagyobb Csehországban, Szlovákiában, és különösen a balti államokban. Ezek elég jól modernizálódtak, és vagy már eleve előttünk voltak az egy főre jutó nemzeti jövedelem mércéjén mérve, vagy - miként a szlovákok, észtek - az utóbbi néhány évben hagytak le minket. Nemzeti tulajdoni többség nélküli bankszektorral is lehet tehát sikeresen modernizálódni, mint ahogy saját nemzeti légitársaság nélkül is jól megvannak az olyan kisebb és nagyobb piacgazdaságok, amelyek hatékonyan, versenyképesen integrálódnak a nemzetközi munkamegosztás rendjébe. A mi relatív térségbeli visszacsúszásunknak, amint erről a lap hasábjain többször értekeztem, sok oka és komponense van, és ezek között számos messze túlmutat a szűkén vett gazdasági vonatkozásokon. A tőkéhez, és azon belül a külföldi tőkéhez fűződő viszony részben következménye e viszonylagos pozícióvesztésnek, ám valamilyen mértékben okozója is.
Térjünk azonban vissza a tőke és profitabilitás ügyeire. Elemi közgazdasági elemzéssel ugyan levezethető a kiugróan nagy profitráta időbeli kiegyenlítődése egy adott gazdaságon belül, de az elméletből nem következik az, hogy ne maradhatna fent tartósan profitráta-különbség eltérő térségek között. És valóban, minálunk egy sor fontos ágazatban a cégek nagyobb profitrátával működnek, mint máshol, például az anyavállalat országában. Ebből a megfigyelhető tényből az utca embere vagy éppen a vezető politikus le is vonja a következtetést, hogy lám, a külföldi tőke kizsákmányol, és a kivont profitja elszegényít minket. Mélyen élő gondolat ez például a harmadik világ felszabadítási ideológiájában vagy az új-marxista dependencia- elméletben, amelynek a valóságértelmezése a következő: a harmadik világ országai szegények, a fejlett tőkés országok gazdagok, és az utóbbiak az előzőekkel folytatott egyenlőtlen (a Nyugatra nézve igen kedvező) csere miatt gazdagok, míg a szegény világ e kizsákmányolás miatt marad szegény.
Félretéve most az ideológiai összefüggéseket, csupán az elemi gazdaságelméleti összefüggést tekintsük itt: a fejlett, gazdag országokban a nagyobb jövedelemből összességében sokat képesek megtakarítani, és eleve nagy náluk az akkumulált tőke állománya. Éppen ezért ott viszonylag kisebb a tőke hozama (kamatszintje). Ezzel szemben a fejletlen világban gyengébb a tőkeakkumuláció, sok okból. így logikus, hogy a gazdag világból tőke áramlik a tőkehiányos, kevésbé fejlett térségbe, ahol a tőke szűkössége miatt az egységnyi befektetett tőke nagy átlagban hatékonyabban működik, és így nagyobb a hozama, magasabb a kamatszint. A kevésbé fejlett térségek egyben makrogazdaságilag kockázatosabbak is: nagyobbak az árszintváltozások, kevésbé bejáratottak a piacgazdasági intézmények, nagyobbak a politikai kockázatok, mint az érett, bejáratott fejlett gazdaságokban. így a fejlett világban keletkező tőke eleve csak az otthon megszokottnál nagyobb hozamszint mellett hajlandó a peremvidékre áramlani; ahogy szokták mondani, kockázati prémiumot számol fel minden racionális befektető. Azaz a peremvidéken az említett okokból rendszerint valóban nagyobb nyereségrátával dolgozik a tőke, legyen az hazai vagy külföldi.
Következik-e mindebből az a heurisztikus következtetés, hogy a szegény országnak a legjobb kimaradnia a cseréből? Vagy ha nem lép ki a munkamegosztás nemzetközi rendjéből, akkor örök elmaradottságra van kárhoztatva? Ezekkel a kérdésekkel sokféle ideológia foglalkozik, és számos teóriát tesztelt a történelem. A gazdaságelméletből ismeretes, hogy az eltérő adottságú és helyzetű felek közötti gazdasági csere ugyan valóban gyakran egyenlőtlen, ami viszont nem azt jelenti, hogy az erősebb fél nagyobb nyereségével szemben a gyenge partner ugyanakkora vesztesége áll: a kereskedelmen mindkét fél nyer, legfeljebb az utóbbi kevesebbet. Ami a gazdaságtörténelmi tanulságokat illeti, az elmaradott térségek képesek gyorsan, a világátlagnál gyorsabban fejlődni, ám a felzárkózási folyamat nem automatikus, a múltbeli kötöttségek, ósdi ideák és intézményi gyengeségek gyakran visszahúzzák a kiemelkedésre aspiráló társadalmat. Mégsem kizárt az utolérés, sőt az előbbre járó fejlett térségek lehagyása, ám az ritka jelenség. Sokféle egyedi ok és körülmény együttállása, valamint sok idő kell hozzá.
Hátrahagyva most már a felvillantott teóriákat és általános tanulságokat, kommentáljuk röviden a tőkéhez, tőkésekhez (vállalkozásokhoz), nyereséghez fűződő mai nézeteket, politikai viszonyulásokat. Nálunk 1990 után a vártnál és reméltnél lassabb lett az újbóli polgárosodás. A gulyáskommunista anyagi előzmények és a marxista indoktrináció hatására a társadalom jelentős része csak fogyasztóként kívánt részese lenni a piacgazdaságnak (kapitalizmusnak), nem pedig rendszeres megtakarítóként, vállalkozóként. Igaz, a perifériális kapitalizmus sosem vonzó látvány, nálunk sem lehetett a piacgazdaságra való visszatérésünk kezdetén.
A zavaros vagyonszerzés, a politikai pozíciók üzleti előnyre váltása eleve gyengítette az új tőkés rétegek legitimáltságát. A külföldi tőke beáramlását eleinte támogatta a társadalom zöme, alapvetően jobb béreket, hatékonyabb működést remélve; a gazdaság valóban hatékonyabb és termelékenyebb lett, sőt a külföldi tőkével működő szektor annál nagyobb béreket fizet, mint amilyen bérszint itt lenne e beruházások nélkül. Ám a hatékonysági többlet azt is jelenti, hogy nem foglalkoztat mindenkit a tőke, a kevésbé hatékony szereplőket kiszorítja a piacról, a munkaerőpiacon pedig a keresleti és a kínálati viszonyok alapján olyan bérek alakulnak ki, amelyek szintje jóval alatta van a politikailag és kulturálisan mérceként, viszonyítási pontként tekintett országokétól.
Ilyen körülmények között a csalódás nem marad el - ezt láttuk a térség minden országában. Ha azonban a fejlődés érzékelhetően gyors, akkor a fiatalok és a középgeneráció előtt fennmarad a távlat. Máshol a nemzetépítés, a múlttól való megszabadulás tartós élménye az a többlet, ami átsegíti a társadalmat az átmenet legnehezebb szakaszain. Elvégre a folyamat részeként a széles értelemben vett középosztály és benne a saját tulajdonosi réteg lassan erősödésnek indul, és anyagi javulása, közéleti súlyának gyarapodása maga is stabilizálja az átmenettel járó folyamatot. Ez most a lengyel út a térségben.
Ha azonban széles rétegek nem képesek megfelelően bekapcsolódni a piacgazdasági folyamatokba, akkor az államhoz, a politikához fordulnak védelemért, és olyan ideológiákra hallgatnak, amelyek egyszerű választ adnak sokak nehéz gondjaira. Ilyenkor megerősödik a populizmus: jelentkeznek ideológiák és politikai szereplők, akik megígérik, hogy „megvédik az embereket”. A megvalósult populizmus, amit láthattunk a klasszikus latin-amerikai, elsősorban argentin példán, hosszabb távon képtelen megvédeni a társadalom sérülékeny rétegeit a tőkével szemben. A társadalmi igazságosság és arányosság nevében fellépő állami aktivitás nincs ingyen, a jóléti kiadások fenntartásához adóbevételekre van szükség, az erős adóztatás még inkább aláássa az egyébként is gyenge tőkeakkumulációs képességet az országon belül. A hazai tőke menekül, a külföldi elmarad - márpedig a tőke olyan termelési tényező, amely nélkül nem megy. A kelet-közép-európai kontextusban ilyen végletes lefele tartó spirálok talán nem alakulhatnak ki, de a populizmusnak erős társadalmi bázisa van, főleg a térség déli felében: Romániában, Szerbiában, Bulgáriában. A társadalmi értékrend-mutatók szerint a magyar társadalomban is erősen jelen vannak azok a nézetek, amelyek inkább tőlünk délre és keletre jellemzőek, egyebek mellett a bizalom alacsony szintje, az erős vezető iránti igény, a gazdagsággal szembeni bizalmatlanság, a kockázatkerülési hajlam.
A térség többi országának sikeres és kevésbé sikeres átalakulásaihoz mérve a magyar történet nem tekinthető egyedülállónak. A sajátosságok között nyilván ott található a megelőző rezsim, az 1963-as amnesztiától az 1989-ig tartó időszak: ez a különféle reformokkal puhított államszocializmus. Ez idő alatt az öngondoskodás, vállalkozói készség, innovációs hajlam nálunk ugyanúgy nem bontakozhatott ki, mint a térség többi országában sem, viszont a kispolgári életmódok és értékek a magyar esetben különösen megerősödhettek.
Az előbb említettem a marxista indoktrinációt: az semmiképpen sem magyar sajátosság, hiszen az összes többi országban hasonlóan hegemón volt az állampárti ideológia pozíciója. De azt se mondhatjuk, hogy nálunk kevésbé lett volna jelen az oktatásban, felnőttképzésben, a médián és a munkahelyi nyilvánosságon belüli ideológiai ráhatás. Az idősebbek jól emlékezhetnek, hogy a marxizmus, a tudományos szocializmus minden egyetemi kurrikulumban benne volt: nem lehetett valaki jogász, mérnök, orvos vagy katonatiszt, hogy „tudszoc”-ot ne tanult volna. A gazdasági pályáknál az 1968-ban elindított „új mechanizmus” következtében legalább vegyes lett a képzés doktrinális háttere; emögött nem a rezsim felvilágosultsága állott, hanem az, hogy a nemzetközi munkamegosztásban - kényszeredetten és vonakodva ugyan - mindinkább részt vett a magyar állam, mivel a rendszer nem lett volna képes kielégítő áruellátást, életszínvonalat fenntartani kizárólag a keleti gazdasági kapcsolatrendszeren belül.
A hivatalos marxizmus máig érvényesülő hatását kár lenne tagadni a ma ötvenéves vagy afölötti korosztályokban. Vannak sokan, akik persze helyből elutasítanák, hogy rájuk valaha is hatott az akkori hivatalos ideológia, és különösen azt, hogy nézeteikben ma is tetten érhető. De emlékezzünk Keynes találó mondására, miszerint „azok a gyakorlati emberek, akik minden intellektuális hatástól mentesnek érzik magukat, rendszerint valamelyik rég elhunyt közgazdász rabjai”. Nos, a marxi munkaérték-elmélet, a kizsákmányolási elmélet, a munkásosztály folyamatos elnyomorodása a kapitalizmusban - ezek tudományos doktrínaként már megbuktak, de a mély rétegekben benne rejlenek. Ehhez adódik a 2008-ban kirobbant pénzügyi zavar, amely a fejlett piacgazdaságokat is megrázta, de a legnagyobb visszaesést a mag-országokhoz kötődő, de még nem eléggé modernizált, és így sérülékenyebb fél-periféria szenvedte el. Miként hazánk. Nem csoda hát, hogy nem a pozitív töltetű nyereség, hanem a kritikus indíttatású profit szó fordul elő ma a politikai diskurzusban. Negyed évszázada szaklapok, széles érdeklődésű magazinok címébe került be a profit szó; ma inkább a kritikai nézetek hívei használják a nyereség/eredmény terminusai helyett. Ennyit változott a profit, sőt az egész piacgazdaság ázsiója minálunk.


« vissza