Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Ő volt a menedék... - Száz éve született Gellért Endre (2. rész)

"1956. október 30-án délben a Nemzeti együttese egyhangúlag döntött Major leváltásáról, más igazgató- sági személyek eltávolításáról s a főrendezői poszt megszüntetéséről. Gellért Endre vélhetően nem volt jelen a gyűlésen, amelyről annyi képtelen történet és legendásító emlékezés él a mai napig..."

És 1956 telén következett: a kínai út! Gellért Endre szorgalmazta volna?
Akikkel beszéltem, akár a Nemzeti volt tagjával, akár külső, hiteles személyekkel, vélekedésük közös volt: Major Tamás tervelte ki ezt a tartós távol-keleti utat. Amikor pedig Gellért hazaérkezett Pekingből, tudatták vele: Major főrendezővé nevezte ki Marton Endrét. Formálisan talán Majornak joga volt így dönteni. De a színházi rend szerint Gellértnek mint főrendezőnek jóváhagyási illetékessége volt, a Majorral való évtizedes, közös munkára alapozott barátság okán mindenképp. A Nemzeti együttese és a szakma is tudta, hogy Major munkáinak névtelen politúrozó, tisztázó, elrendező, pontosító műveletét Gellért végezte el. Kállai Ferenc még arra is emlékezik, hogy mire Gellért hazaérkezett, személyes tárgyait kipakolták a főrendezői szobából. Tapintatlanságnál erősebb, bestiális hadművelet volt. Általános sejtés ült a társulatra: Major megelégelte főrendezőjének sikereit. Meglehet, Marton is besegített a felső hatóságnál - eszmei alapon. Az 1954. augusztus 23-i évadnyitó társulati ülésen Marton ugyanis nyíltan felvetette: „Fel kell kérni személy szerint Gellértet, Sinkovitsot és Kálmánt a pártba való belépésre.” A főrendező nem engedett továbbra sem, de a színészek se akarták hallani Marton elvtársi szirén-hangját.
Gellért megrendült, de fegyelmezte magát. Erejének meg-, illetve túlfeszítésével dolgozott; újra műsorra került a Ványa bácsi; az ügyeletes rendező jelentése szerint az 1956. április 11-i előadás végén a közönség állva tapsolta a színészeket. Jó éves szünet után újra engedélyezték a Tragédiát; a felújítás java Gellértre hárult. Mikszáth Sipsiricájának dramatizált változatát a Katona József Színházban rendezte (június 9.); Drúzsba tanárt Major Tamás játszotta, de sejthetjük, az igazságkereső, s becsapottságában megsebzett, fájdalmas sorsot valójában Gellért Endre élte. [...]
Előadások után Major gyakran hajnalig bűvölte táborát: a Keszeyben és más borozókban szikráztatta történeteit, néhány kör után már „ígér herceg”-gé magasztosult, mert szerepekkel kábította udvartartását, amit másnap reggelre már semmisnek tekintett. Benedek András is beleszőtte kisregényébe Csépay-Major vallomását: „Szerette mondogatni magáról: Az az én tragédiám, hogy királynak kell lennem, pedig udvari bolondnak születtem.” Gellért pedig a művészi és erkölcsi rendre alapozott színházat építette álmaiban kora reggeltől éjszakáig, a mindennapokban is. Színészeinek megannyi gondját éppúgy a maga ügyének tekintette, mint diákjainak emberi, szakmai viaskodásait. Ám példázatként és hivatkozásul a saját vívódásairól soha nem beszélt. Kállai Ferenc mondta főrendezőjéről: „Ő volt a Menedék” bárminő viharos kérdésekben és helyzetekben. Major érzékelhette: hívei fröccs és konyak hevülésében éltetik, Gellért pedig művészi és szívbéli tisztesség okán vonzza színészeit, diákjait. Major kései „emlékezéséből” az is sejlik, hogy sértette Illyés Gellért iránti barátsága, mert igazolta Gellért színpadi sikereit is, s a magyar drámaíró és a Nemzeti szövetségének szellemi törvényét is. Major voltaképp írókkal tartós alkotói barátságot nem kötött, még Karinthy Ferenccel is változott a széljárás. Nem a szellemi együttműködés igénye és becsülete vezette, hanem a politikai érdek.
A színpadi játéknál is jobban mozgatta képzeletét a politika. A „márciusi fordulat” idején Rákosi visszatérésére a Nemzeti pártvezetősége is cselekvő görcsbe rándult, és 1955. április 19-ére taggyűlést hívott össze. A jegyzőkönyv szerint nem a párttitkár, hanem a beszámolót követően elsőként ő, Major szónokolt. Bámulatos fondorlattal, a kijátszások mestereként tündökölt, s ideológiai és műsorpolitikai szempontjait tekervényesen hangolta az új helyzethez. „Felmerült ezekben a vitákban Illyés Gyula neve is, és erről is beszélnünk kell. Felmerült bizonyos szempontból József Attila világnézeti ellenfelének a neve. Megszólalnak a hangok, hogy erről nem szabad beszélni. Kell beszélni, mert az itt felmerülő kérdések, az ideológiai elhajlások visszanyúlnak a régi időkre és ezek is bizonyítják, hogy jobboldali elhajlásról van szó. Természetesen nem azt akarjuk mondani, hogy továbbra is nem teszünk meg mindent, és nem vagyunk boldogok, hogy a Dózsát játszhatjuk jövőre.” Az értekezlet további menetében alighanem Major osztotta a lapot, vagyis Nagy Imre fölötti kötelező ítélkező szerepét. Mégpedig úgy, hogy a pártfórumon nem ő, hanem a „Rákosi hadnagyaként” gúnyolt Ladányi Ferenc monologizált Szabad Nép-es színvonalon.
Major hírszerző csápjai elértek a felsővezetéshez, így értesülhetett arról, hogy pártja mint vélekedik róla, amit Kende István, a Népművelési Minisztérium főosztályvezetője Rákosi Mátyásnak címzett feljegyzésében is megfogalmazott 1955. május 12-én. Általában megállapítja, hogy a Nemzeti műsorpolitikája „... a múlt borongós hangulatú, gyászos, sötéten látó darabjaihoz nyúlt”. Terjedelmes személyi, műsorpolitikai, honoráriumi kérdések után Major Tamás ártó szerepéről ír, majd Gellért Endrére tér: „...a magyar színművészet egyik legnagyobb tehetsége. Pártonkívüli szimpatizáns. Véleményem szerint jobb környezetben régen párttag, sőt, jó párttag lenne. Majorral való viszonya tele van ellentmondásokkal: fél is tőle, tiszteli is. Nem egyszer kerülnek egymással szembe, de Gellért mindig pillanatokon belül visszavonul. Szerintem nem folytatunk vele szemben jó politikát, mert ahelyett, hogy elszakítani igyekeznénk Major gyakran helytelen irányzatától, sértődötté tesszük, kirekesztjük sok mindenből - így a Nemzetire most hullott kitüntetésesőből. Akinek fő része van a Nemzeti 10 éves sikereiben, érthetetlen módon semmi sem jutott, javaslataink ellenére.” Téves analízis, még a kitüntetést illetően is, mert két Kossuth-díj (1950,1953) után aligha vágyta a harmadikat, vagy egyéb címeket, inkább örvendett volna annak, hogy a vezetésével 1955. február 7-én kezdett Galilei-próbákat hat hét után nem kell leállítani, s a Tragédia előadásait pedig berekeszteni. Andics Erzsébet Kende levelét mellékletként kezelte, mert az MDP Központi Vezetősége Tudományos és Kulturális Osztályának nevében jegyezte álláspontját, melyben Gellértről megjegyezte: „.. .jobbnak látta a »pártonkívüli« megtisztelő címet fenntartani, hiszen a párttagokkal Major könnyedén elbánt." Major érzékelve a veszélyt, május 16-án már társulati ülést hívott össze, ahol csak ő szónokolt. Szokott fellengzős önkritikával a mulasztásokról beszélt, a műsorpolitika javításának igényéről, a marxizmus tanulásának fontosságát hangsúlyozta, és név szerint sorolta a fegyelmezetlenség tényeit, tucatnyi művész között Bessenyei Ferenc is szerepelt. Csak arról hallgatott, hogy ő maga is elmarasztalható lehetne. Feltűnő, hogy a terjedelmes szónoklatban Gellért nevét nem említette, és korábbi alkalmakkal ellentétben a főrendező nem szólalt fel, de hiszen már elnémult más szakmai fórumokon is.
Rendezéseinek, az Úri muri, a Fáklyaláng, a Pygmalion, a Ványa bácsi, a Volpone előadásainak népszerűsége visszhangosan igazolta: Gellért Endre a Nemzeti Színház siker-teremtője. Az Úri murit az 1948-as előadást követően 1954-ben felújította (szeptember 12.). Egy névtelen jegyzetíró már a Nagy Imre-idők szemléleti fordulatát észlelte az új változatban: „...sokkal erőteljesebben érződik, hogy nemcsak a parasztok szenvednek az osztrák elnyomástól, hanem az uralkodó osztály egy része is szemben áll a félgyarmati sorssal. Erőteljesebben cseng ki a Szakmáry-féle tehetséges emberek tehetetlensége, szomorúsága, amiért nem végezhetnek komoly alkotó munkát”. Cserés Miklós az új Szakmáryt: Bessenyei Ferencet dicsérte. Az éttermi jelenetben tervei, álmai megvalósításához társakra volna szükség: „Ezekkel?...” A pusztán gúnyosan vádolja Esztert: „Terveit nem érti”, s „Rozikéban munkatársat is keres” - ezekben a hetekben éppen a széles társadalmi rétegekre alapozott Hazafias Népfront szerveződik, s majd októberben megalakul...
Említettük már a Volponét - Illyéssel való együttműködésének az örömében vitte sikerre. Vélhetően Illyés erre a közös munkára is utalt, amikor Gellért érdemeként mondta: azt is tudta, hogy az idegen drámákat hogy tegyük sikeresen magyarrá. „Ittlévőségünk igazolására” a külföldi darabokból is „ki tudta menteni” a nemzeti gondolatot. Bár a Tragédia felújítása (1955. január 7.) Major és Marton Endre együttműködésével fogant, valójában Gellért Endre „Oh hallom, hallom a jövő dalát” című tanulmánya (Irodalmi Újság, 1954. november 6.) alapozta meg a Madách-előadást, mely országosan mozgósította a közönséget. Majort rendezői és színészi voltában a felső állami és pártvezetés nem méltatta, csak igazgatóként, de úgy is viaskodott vele. Majort az már nem nyugtatta meg, hogy Gellért nem akarja posztját, mert a forgószeles politikában szédülni kezdett, hiúságában a csömör érzése erősödött Gellért iránt. S következett 1955 ősze, amikor hosszú küszködés után a Dózsa György próbái elkezdődhettek - és Illyés újabb művét is Gellért rendezte!... Azt szimatolta Major: a téma, az írói gondolat az Idő erjedésében már a színház falain túl terjedhet. […]
 
Kis ünnep volt” - írta Németh László, amikor 1953 egy hideg tavaszi napján Gellért Endre és Benedek András Szentendrére látogatott, hogy a szerző felolvasásában megismerjék és megvitassák a Galilei egy-egy jelenetét. Az elkövetkezendő három és fél évben azonban egyre kevésbé ünnepelhettek, mert sagává áradt a dráma története. Kétszeri betiltás; a minisztériumi és pártilletékesek cenzurális packázásai; a Csillag-beli közlés huzavonás históriája; végül a darab Király István főszerkesztő érdemeként 1955 januárjában megjelent. Aztán a negyedik felvonás új változata... - valamennyi stációt a Lengyel György rendezte kiváló debreceni előadáshoz készült dokumentumfüzet összegezte (1994). Egy korai elgondolás szerint Galileit Major alakította volna. Később a készülődésben a szereposztás Bessenyeire váltott – az áthangolás Gellért „diplomáciája” lett volna? Szinte bizonyos, bár Németh László úgy tudta, hogy Major „lemondott” a szerepről. Major sose mondott le szerepről, mindent-akarásában inkább halmozta jelenéseit, így a kiváló Balázs Samut váltva lett a Tragédia Lucifere, s a Ványa bácsiban is idővel átvette Szerebjakov szerepét. Aztán a Galilei története is az 1956-os forradalom egyik előjátékává forrósodott. Gellért Endre rendezésében került a közönség elé október 20-án. Bessenyei hatalmas alakítása Gellérttel való teremtő együttműködésének újabb igazolása volt. Benedek András Galilei-tanulmányában részletesen leírta a színész és az előadás sugárzó, gondolati hatását. Egyetlen képet idézünk: „Az igazság aggályoskodva, panaszosan szólal meg Bessenyei száján Castelli előtt, színészkedő körmönfontsággal, amikor először találkozik Marculano páterrel. A börtön megfélemlíti, de önérzetét is fölébreszti, s az engedékenységre biztató diplomata jelenlétében a dacot is. Az igazságnak önérzetes-indulatos és okos-diplomatikus védelme küzd az ügyvivő és az ügyész jelenlétében. Végül egy ernyedt kompromisszum születik, amit a felvonás végén az indulat paroxizmusa cáfol meg. Bessenyei a fölragadott gyertyatartó lendületes körbeforgatásával harsogja - szó nélkül -, hogy „mégis forog”. Az Igazságot aztán Galilei alakítója már hangosan és az utcán hirdette: 23-án késő délután Bessenyei azért hagyta ott a Bem téri tüntetést, mert a Katona József Színházba sietett a Galilei előadására, ám a forradalmas hangulat félbeszakította az estét.
1956-os rendezéseivel Gellért Endre felismerhette: Dózsa György szelleme valóban feltámadt, s Galilei igazsága is győzelmi hangulatra váltott a színház falain kívül. Gellértet jellemzi: hatalmas a siker, de október 22- én Benedek Andrással leült, s órákon át elemezték, hol, s mit lehet húzni a szövegből, hogy tömörítsék, erősítsék Németh László művének drámaiságát. Talán nyolc percet tudtak (volna) rövidíteni - de fölöslegesen dolgoztak. Október 23-án este a történelem dramaturgiája döntött, mert az előadás félbeszakadt.
A forradalom és az elbukás történetében Gellért Endre sorsát kövessük. A külföldre távozók (Ferrari Violetta, Szörényi Éva, Rajczy Lajos, Juhász József, Pataky Jenő) mellett Gellért katartikus megrendülése a legsúlyosabb dráma és veszteség - a Nemzeti holnapját tekintve is. 1956. október 30-án délben a Nemzeti együttese egyhangúlag döntött Major leváltásáról, más igazgató- sági személyek eltávolításáról s a főrendezői poszt megszüntetéséről. Gellért Endre vélhetően nem volt jelen a gyűlésen, amelyről annyi képtelen történet és legendásító emlékezés él a mai napig, hogy alig-alig lehet valósággá tisztítani az eseményeket. Annyi között: orcátlan hazugság, amit Major állít, hogy Darvas Iván fegyverrel érkezett a Madách társulatának kiáltványát ismertetni. Hasonló Berek Katié, aki Sinkovitsot rágalmazza azzal, hogy a gyűlésen Gellért Endrét szidalmazta. Sinkovits ott se volt a forradalmi tanács megválasztásának eseményén, amelybe tudta nélkül beszavazták. Illyés Gyula, kit Szörényi Éva igazgatónak javasolt, jelen volt az eseményen, s ha bárki más is bántotta volna Gellértet, bizonyos, hogy elsőként és indulatosan elnémítja a mételyes hangoskodót. Sinkovitsék a budapesti bizottmányban pedig éppen Gellért rektorságát fontolgatták a Főiskola vezetőségváltó tervében. Volt, aki emlékezett arra, hogy Gellért is részt vett az október 30-i gyűlésen, mások szerint nem, utóbbi bizonyosabb: távol maradt. Mert Benedek emlékezete szerint otthon értesült arról, hogy posztjától megfosztották. Benedek András kisregényében leírta a jelenetet: árulásként zuhant rá a hír, hogy azok, akikkel oly egyetértésben dolgozott, most megtagadják! Valószerű az a regénybeli kép, amely szerint Gellértet otthonában főiskolás hallgatók vigyázták. Őze Lajostól tudom, aki akkor karhatalmista kiskatona volt, hogy Major lakására ment, hogy védje esetleges támadástól. Szükségtelen volt, noha Major neve kézzel pingált plakátokon a kommunista színháziak listáját vezette, Gellért Endre neve nem szerepelt semmiféle elítélő röpiraton. A torreádor című regényében Benedek nem beszélte el, de egy belügyi jelentés szerint (1959. október 3., „Fekete Gyula” - mint ahogy egyik iratban megnevezte magát, most már leírható: Czapkó Endre, aki 1957-től 1969-ig titkár, majd 1982-től a Nemzeti főtitkára volt - ÁBTL 3.1.2.17-173789) a dramaturg-barát egyetlen szereplése a forradalom napjaiban az, hogy a társulat előtt felolvasta Gellért levelét, miszerint nem óhajt a Nemzeti Színház tagja lenni. Tucatnyi tanút kérdeztem, de Gellért keserű soraira senki nem emlékezett.
A restellni való tényeket az emlékezet szívesen törli. Alighanem a színháziakat rádöbbentette: határozatuk méltatlan. Megsértették kedves rendezőjüket. Bocsánatát kérve érveltek: nem őt akarták bántani és lefokozni, hanem a főrendezői poszt megszüntetésről döntöttek, éppen Mártonra gondolva. Gellért látszólag engedett, és diplomáciázott; Raksányi Gellért szerint az ő javaslatára szerveződött írókollégium a Nemzeti szellemi vezetésére, kérve Illyés Gyula, Tamási Áron, Hubay Miklós, Illés Endre, Karinthy Ferenc, Németh László részvételét. Sztrájkhangulat-oldó tárgyalások, huzavonás egyeztetések után a Nemzeti nyitására a Fáklyaláng felújításával készültek. A december 13-i társulati ülést követően kezdték a próbákat, 23-án, vasárnap délelőtt folytatták az évadot Illyés darabjával, majd karácsony első napján, 25-én délelőtt (!) a Galilei következett. A Nemzeti épületének súlyos rongálódása miatt március végéig a társulat csak a Katonában szerepelt Budapesten, de soproni és borsodi turnét is bonyolítottak a téli hónapokban. Nincs jele annak iratokban és hírekben, hogy Gellért az Illyés-darab felújítását vezette volna, de azért feltételezhetjük, hiszen a miniszterek alakítói változtak, így lett például Vukovics Sinkovits Imre. A Németh László-darab borús történetét azzal fejezte be, hogy október 23-án „a színház kapui hónapokra bezárultak.” Folytathatta volna azzal, hogy amikor kinyíltak, a Galileit sorozatban játszották; szilveszter délutánján is, majd az új év első napján fél 2-kor is. Ortutay Gyula a január 27-i előadásról írta Naplójában: „A közönség minden szót aktualizál. Teljes az erkölcsi érzékenység hazánkban. Csak okosak is lennénk hozzá!” A Galilei tartósan műsoron maradt, június 8-án már az 50., s még az évben, december 30-án pedig a 75. előadáshoz érkezett. Ám a Fáklyaláng előadása március 15-i előadásával ellobbant, a kádári tápászkodó politika észjárása szerint érthetően: hiszen a forradalom bukásának súlyos pillanatait idézte, s hozzá: ott a turini kép - az emigráció!... És a Zsarnokság-verset író Illyés személye! A Nemzeti épülete március 24-én megnyílt, még Kossuth-címeres plakát hirdette piros betűvel az eseményt, ám a Dózsa György sem kerülhetett többé közönség elé. A színház Forradalmi Bizottmánya kis ideig tárgyalt és működött, a minisztériumi forgatagban még Hont Ferenc hoppmesterkedett a színházi ügyek fölött, de január 17-én Ortutay már ezt jegyezte fel: „Feri kiesett a hatalomból. Major fúrta meg.” Major visszarendeződött a Nemzetibe és a Főiskolán is. Ahol Gellért Endre harmadéves osztályt vezetett. S mint diákja, az idén Kossuth-díjjal kitüntetett Kóti Árpád mondja: tanári munkája zavartalannak mutatkozott. Olyan terheléssel is, hogy például Kótit véres-hurkásra verve mentette ki a Vadász utcai rendőrségről, mert egy éjszakai nagyhangú bolyongása már politikai ügynek látszhatott. A főiskolán pedig Pártos Géza ellen kezdtek hadjáratot, noha az '56-os őszi napokban itthon se tartózkodott, Kelet-Berlinben járt tanulmányúton. Ám nyílt fórumon védte Darvas Ivánt, majd később Mensáros ártatlanságát. Azt mondta Gellért: lemond posztjáról, ha Pártos Gézát eltávolítják - a kitűnő tanár és rendező ezért maradhatott. Gellért főiskolai tanárságáról itt annyit: jó évtizede a színészek fő tanszak-vezetőjeként tanított, de a rendezőhallgatókhoz köze se lehetett a Nemzeti Színház és a magyar színházi élet legkiválóbb előadásai megteremtőjének! Lengyel György rendezőhallgatóként 1956-ban kezdte tanulmányait, s azt mondja: soha egyetlen órát nem tartott Gellért, de: „nem is láttuk.” A rendezőképzés fő felügyelője évtizedeken át Major Tamás volt, aki a mai napig tanítványai és azok tanítványai által holtában is meghatározza a hazai színházi élet szellemét.
Bertolt Brecht '56 őszén hunyt el, darabjait (a Koldusopera átdolgozott változatától eltekintve) addig még Magyarországon nem játszották. Gellért Endre, bizonyára előző évi kínai útjának ihletére színpadra állította a Jó embert kérésünkét (1957. április 6.). Nem bonyolódhatunk Major képtelen történetébe, amit élet-vallomásában a Brecht-előadás és Gellért köré konstruált, hogy a maga kivételes voltát legendásítsa. Gellért sorsát követjük a kínai példázatos történet választásában. Megújulási törekvésének fordulataként játékstílusbeli váltás kísérletének is érzékelhető választása, hiszen a jóra áhító prostituált Sen Te, aki a gonosz Sui Ta nagybácsit is alakítja, azt a rendezői és színészi, élesen váltó és koncentrált játékot igényli, amit kínai útján némely előadások élményéből merített. A lélektani árnyaltságok kibontása és a színpadi tárgyak, díszletek részletező összhangja, egy mélyen légkörteremtő realista színház Brechtnél módosul, erősen változik. A példázatosság egyszerre külső és belső megmutatásának vibrációját igényli a színészi játékban és az előadásban. A jelenetek áradásában nem a részletek mikro-realizmusa, hanem az írói gondolat ereje a fő vivőerő, s tágul makro-kozmikussá. Shaw darabjaiban kevésbé éles és szarkasztikus a világ láttatása, mint Brechtnél. A Jó embert keresünkben Sen Te életébe az istenek is beavatkoznak. De a gonoszság kísértése, hideg-meleg játéka rendezőtől és színésztől az átváltozások bátor játékában, a songok megszakítottságát is követelve, új alkotói módszert igényelt Toncz Tibor, a Kínát járt grafikus-karikaturista művész stilizált színpadán. Mészáros Ági alakította a kettős szerepet. Előadásszámát tekintve Gellért munkásságának egyik legsikertelenebb munkája, mert az áprilisi Brecht-bemutató ősszel már csak néhány előadást ért meg. A kísérlet rendezőnek, társulatnak és a közönségnek is próbatétel volt, hiszen a kínaiság képzete, a Gyémánt-patak kisasszony-féle mesejátékos színház helyett Brechtnél az emberi lét- és morális küzdelem erős társadalmi viszonyok szorításában nyílik meg. A korabeli beszámolók és kritikák voltaképp közhelyes fordulatokban leplezték zavartságukat Brechtről, művéről és Gellért munkájáról való ítélkezésükben.
Néhány hatásra talán mégis érdemes figyelni, amely korforduló jeleket rejtett 1957 tavaszán. A Jó embert keresünk Nemes Nagy Ágnes fordításában került színpadra, s a későbbi hazai előadásokat is az ő tolmácsolásában játszották, ám ahogy a Brecht gyűjteményes kötetben, a színpadon is A szecsuáni jólélek címen szerepel, amint Major 1974-es rendezése is. A Gellért-féle első előadás címe („keresünk”) a bizonytalanságot sugallja: van-e jó ember a földön, minthogy oly rettenetes világban élünk. A későbbi változat „szocialista realista” bizonyosság: a szecsuáni jólélek-változat állítás, vagyis a kételynélküliség, Szecsuánban „jó lélek” lakozik. Gellért pokoljárásának, 1956-os megrendülésének mélységébe a darabválasztás is bevilágít a címmel. Hiszen egy prostituált jóra, nemes életre való közösségi akaratát felfalják a rokonok, ismerősök, és a világ emberzüllesztő működése. Lehet-e jó emberré válni, őrizheti-e az ember a közösség iránti jóakaratát? És mennyiben őrizhetjük meg emberi voltunkat? 1957-ben Gellért viaskodása egyetemlegesen a magyarság kérdése is. Elhurcolt, börtönben kihallgatásra vonszolt s ítéletre váró, s Kistarcsán a beszervezés szorításában vívódó ezrek teszik fel a zsarnokság új korának drámai kérdéseit. Sinkovits Imre vívódásos kérdésére Illyés Gyula „a becsület részleges megőrzésé”-vel válaszolt kora tavaszi beszélgetésükben a Duna-parton. Gellért emberi és művészi drámája is ebben a gyötrődésben rejtezett. Pártonkívüliként a korábbi jóra való reménységének összeroppanásában miként állhat talpra ő, az ember - és az ország?
A Jó embert keresünk estéin a politikát időszerűsítő mondatok fel-felizzították a közönség lelkét, különösen amikor Sen Te az istenekhez fohászkodott. Ezért sem tudhatjuk ma már, hogy az érdeklődés fogyatkozása, avagy az előadás áthallásainak politikai nyugtalansága töröltette ki a műsorból Brecht darabját. A Fáklyalángot. követően a Madách Kamarában tizenegy előadás után a frissen Kossuth-díjas Németh László Széchenyije is levétetett, hiszen ott már nem is a kimondott szó, hanem a rendőrök által feldúlt döblingi lakosztály néma látványa is tapsra indította a közönséget.
Gellért Endre 1957-es hogylétéről néhány jelet. Ha megfigyeljük Mészáros Ági Sui Ta-jelmezét, feltűnik, hogy gonoszságát arcán szögletes és túlméretezett szemüveg jellemzi - Major Tamás népkábító Szmuk doktorként viselt hasonlót A lélekbúvárban. De Gellért arcára is pillantsunk ebből az időből: amint korábban is, jólöltözöttsége a régi, zakója alatt kötött mellény és nyakkendő. Arca viszont változott; kis bajusz módosítja, komorítja vonásait. S a Jó embert keresünk ügyelőpéldányába is pillantsunk bele, némely apróbb húzások között három különösen feltűnik. Wang szól az istenekhez: „Egy kis engedményt a parancsolatokból, Fény fiai! Egy kis könnyítést a törvények hálóján, ti jóságosak! Legyetek tekintettel a nehéz időkre!” - erős fohász-mondatok a színházi falakon túlra, jajkiáltások a politikai mindennapokban. Olvashatjuk is az előadás-jelentésben többször, hogy Gózon Gyula milyen megrendítően mondta, alakította Wang szerepét. A darab zárásaként Sen Te az istenek maradásáért könyörög, s a „Sürgős szükségem van Rátok” mondat elmaradt, a politika, a közügy újabb veszélyes áthallása okán? Csak feltételezhetjük. S még egy látszólag jelentéktelen mozzanat. Wang szól a Fény fiaihoz: „...álmomban láttam az én kedves húgomat... Sen Tét nagy szorongattatások között, a folyóparti nádban, ott, ahol az öngyilkosokat szokták megtalálni.” Sen Te, a jóra törekvő ember az öngyilkosok nádasában...?!? - tusakodásában is riadalmas kép. Gellért a megoldások végletességétől menekült volna? Az öngyilkosság képzeteit és az isteni ráutaltság dimenzióit is elvetette Gellért Endre 1957-es viaskodásában, amely egy leplezetlen zokogásban tört ki: június 20-án öngyilkos lett legkedvesebb diákja: Soós Imre...
Segítség!” - Sen Te segélykiáltását meghagyta a Brecht-előadás végén.
Meszlényi” nevű ügynöktől értesülhetünk 1957 kora őszéről: Gellért Endre szeptemberben Velencébe utazik a Goldoni-ünnepségekre. „Úgy néz ki azonban”, hogy a 8-10 napos tervet „meg tudja hosszabbítani” (ÁBTL 3.1.2. M-18667/3). Rosszul tudta a szuszogó természetű, Major-hű hírlapíró-spicli, mert Gellért éppen egy hetet időzött Itáliában. Előtte azonban a Nemzeti társulatával Pozsonyban járt - szeptember 2-5. között a Nemzeti együttese Marton Endre rendezésében a Bernarda Alba házát, a Tartuffe-öt (rendező, főszereplő: Major Tamás) és a Galileit játszotta. A Nemzeti új évadának elején csak a Galilei és a Brecht-darab felújításával volt dolga, azért is vállalhatta el, hogy a Jókai Színházban Illés Endre-Vas István Trisztán című verses drámáját megrendezze. Ám Gellert Endre hajlandóságát aligha csak a ráérés vezette a Trisztánhoz. Ismert legenda, új, poétikusan szárnyaló mű, magyar szerzők írták, s ez neki mindig a legfontosabbat jelentette. Sándor Iván a Film, Színház, Muzsikában elismerően szólt a bemutatóról: a hősök a mítoszi történetet élik, „...mégis korunk embereihez hasonlatosan éreznek, gondolkoznak, szólalnak meg.” Gellért Endrét méltatva: „...érdeme a gondosan előkészített nagy jelenetek szárnyalása, ott érezzük minden sikeres mozzanatban, a biztos szövegértelmezésben.” S Neogrády Miklós díszletei a rendezőt is dicsérik: „Végre! Lehet tehát két oszloppal és két függönnyel is palotát teremteni.” (Film, Színház, Muzsika, 1957. szeptember 27.) A díszlet légkörteremtő részletezése tehát a Brecht-előadás után a Trisztánban is egyszerűsödött, s a stilizáció felé nyílik Gellért színpada! Vélhetjük: az elismerő sorok megerősítéseként Trisztán alakítójával a rendező is elégedett volt, mert egy év múlva, 1959 őszétől Bitskey Tibor a Nemzeti Színház tagja lett. Olvasom a kritikát, s tűnődöm: Gellért Endre annyi szempont között talán önmegváltási akarásában is döntött a Trisztán színpadra állítása mellett. „Trisztán és Izolda a halálban egyesülnek... így ér véget ez a gyönyörködtető, költői mű” - írta a kritikus. De a mindennapok szerelmi drámája miként oldható meg, szerezhető vissza a boldog életnek...?
 
(Folytatjuk)
 
Az írás irodalomjegyzéke előző számunkban, az 1. rész végén olvasható. Az írás előző számunkban megjelent részében technikai okból egy helyen elírás történt. Bajor Gizi helyesen Schiller Ármány és szerelem című darabjában játszotta Lady Milfordot.


« vissza