Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Összeomlás felé

Granasztói Pál - édesapám - kiadatlan önéletrajzi írását korábban már volt alkalmam bemutatni (Így láttam... - Megjegyzések Granasztói Pál naplórészletéhez. Magyar Szemle. Új folyam XVII. 9-10. szám). A most következő részlet címét magam adtam. E részlet első csillaggal elkülönített szakasza a kézirat 106-108., a második szakasz a 160-164. oldala. Ezt követően indul az írás második fele, amely az 1945 utáni időszakkal foglalkozik.
Minden visszaemlékezés fő gondja, hogy adott időszakban egyszerre több párhuzamosan haladó cselekményről, helyzetről, képi jelenségről szándékozik beszámolni a szerző. Édesapám módszerének lényege, hogy szabadon ír, azt örökíti meg, ahogy emlékei előbukkannak, sőt ez a feszültség különösen érdekli. Egyedül a kronológiai renddel viaskodik, vagyis arra törekszik, hogy bizonyos eseményekkel, véleményekkel ne szaladjon túlságosan előre. A módszer hátránya, hogy bizonyos szálak eltűnnek, majd ismét előbukkannak.
Az alább következő, egymás mellé állított két részlet hűtlen ehhez az elbeszélő módszerhez annyiban, hogy jóllehet, kronológiai szempontból csak kis távolság van köztük, mégis több mint ötven oldal választja el őket egymástól kéziratban. Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter alakja, a megírás módjából is jól látszik, igen fontos az összeomlást megjelenítő elbeszélésben. Sőt a kimaradt részekre tekintve az a benyomás, hogy a jelen változatban nem szereplő epizódoknak különleges szerepük van. Az ország egyes táji szépségeinek, egy jól ismert falu közösségének nosztalgikus, empatikus és az elvesztésük miatti szomorú érzelmekkel teli leírása, majd Fischer József tetteinek taglalása, különös tekintettel az üldözött zsidóságért végzett tevékenységére, mind azt a véget készítik elő, amelynek drámaiságát Granasztói Pál az elbeszélés kitérőivel szándékozik okozni.
Az itt közölt szövegben előforduló személyek jobb megismerése érdekében, felbukkanásuk rendjében az alábbi életrajzi megjegyzéseket fűzöm:
 
Harrer Ferenc (1874-1969), jogász, várospolitikus, Nagy-Budapest koncepciójának kidolgozója, a székesfőváros közigazgatási, jogi problémáinak közismert szakembere volt évtizedeken keresztül. Polgári demokrata politikusként a két háború között, majd 1945 után is aktív szerepe volt a közéletben, különös tekintettel a jogi és államigazgatási ügyekre. 1949-től haláláig tagja volt az Országgyűlésnek. Alakját Granasztói Pál több ízben megörökítette, így az Alakok, álmok című kötetében is (Szépirodalmi, 1974, Budapest).
 
Keresztes-Físcher Ferenc (1881-1948), politikus, miniszter, korábban Baranya megye és Pécs, majd Somogy megye főispánja. Első felesége Granasztói Pál nagynénje volt, akitől néhány év után elvált, de a családi kapcsolatokat továbbra is ápolta, azok több családtaggal is mindvégig fennmaradtak.
 
Weichinger Károly (1893-1982), építész, több mint húsz éven át az Iparművészeti Főiskola tanára, évtizedeken át a Budapesti Műszaki Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára, aki pedagógiai tevékenysége mellett kiemelkedőt alkotott a város- rendezés terén és egyházi épületek, valamint középületek tervezése során is.
 
Fischer József (1901-1995), építész, politikus, a két háború közötti magyar építészet modern törekvéseinek egyik meghatározó alakja, aki kitűnt építészetelméleti írásaival is. Igen kiterjedt kapcsolati hálója ebben az időben alakult ki a magyar szellemi életben. 1945 után a Fővárosi Közmunkák Tanácsának elnöke, 1956 októberében a Szociáldemokrata Párt részéről a Nagy Imre-kormány tagja. 1965-ben emigrált, majd 1978-ban ismét Budapesten telepedett le.
 
Keresztes-Fischer Lajos (1884-1948) katonatiszt, aki az első világháború óta a magyar katonai vezetés legmagasabb köreiben szolgált. A harmincas évek végén különböző beosztásokban közvetlen munkatársa lett Horthy Miklós kormányzónak, vezérkari főnök is volt. 1943-ban nyugdíjazták. A németek 1944. október 15. után testvérével. Keresztes-Fischer Ferenccel együtt deportálták.
 
 
1939-ben Harrer Ferenc úgy vélte, a városrendezés nincs jó helyen az iparügyi minisztériumban, jobb volna, ha teljesen a belügyminisztériumhoz tartozna. Tudván Keresztes-Fischer Feri bácsival való kapcsolatomról, azt javasolta, vessem fel én ezt neki, azzal, hogy ő is támogatná; nem akarta ugyanis személyesen felkeresni, talán nem voltak jó viszonyban.
Akkor jártam először ott, és éppen a miniszternél, az ódon várbeli épületben. Barátságosan fogadott, meghallgatott, de úgy mondta, ámbár talán valóban helyes volna, erre egyelőre nem kerülhet sor, mert már amúgy is sokallják a hatáskörét... Pedig hogy nem lett volna rossz megoldás, egy kis eset bizonyítja. Ezt jóval később beszélte el nekem - szintén tudván egykori kapcsolatunkról - Weichinger Károly, a kiváló építész, aki a harmincas évek vége felé készítette Pécs általános rendezési tervét. Ebben szerepelt első ízben a később megvalósult szép kilátóút terve a mecseki hegyoldalban. Feri bácsi miniszterként ezúttal maga kívánt elnökölni a terv belügyminisztériumi tárgyalásán, Weichinger tervezőként mellette ült. A vitán jelen volt Visnya Ernő, Pécs voltaképpeni ura, a Pécsi Takarékpénztár elnök-vezér- igazgatója, egyben felsőházi tag. Feri bácsihoz igen régi kapcsolatok fűzték, hiszen ő főispánsága előtt a takarék- pénztár ügyésze volt. Amikor a tárgyalás során ennek az útnak a terve került napirendre, mások pártolták, de Visnya élesen ellenezte. Weichinger elbeszélése szerint Feri bácsi halkan jelezte neki: erre én válaszolok. Majd felemelte hangját és szárazon megkérdezte Visnyától:
- Exellenciádnak van a tervezett út mentén vagy közelében telke, épülete, vagy más ingatlana? - Visnya meghökkent, hiszen jól tudja Feri bácsi, hogy van. - Igen - felelte. Mire Feri bácsi ugyancsak szárazon azt mondta:
- Akkor ezt a napirendet elfogadottnak nyilvánítom, áttérünk a következő napirendi pontra.
Csak ilyen közügyfélékben volt tehát itt-ott kapcsolatom, az eszembe sem jutott, hogy személyes ügyben keressem, éppenséggel támogatást kérjek, holott a belügyminisztérium erősen kézben tartotta a fővárost is. Utoljára 1942 táján kerestem fel, Viktor barátom kérésére, hogy mentesítést szerezzek számára a munkaszolgálat alól, ami zsidó származása folytán esedékes volt. Nemcsak gyerekkori, legjobb barátomról volt szó, hanem egyben házi gyermekorvosunkról is, aki igen sokban segített nekünk. Meg kellett hát tennem. Más embert találtam, mint néhány évvel előbb. Mereven nézett a pápaszemmel, amit azelőtt nem hordott, s kérésemre csak annyit felelt: - Sikerült elérnünk, hogy zsidó orvosok munkaszolgálat helyett orvosi szolgálatot teljesítsenek, s a rendelet rövidesen megjelenik. Én többet nem tehetek.
- Elköszöntem, s elmentem csüggedten, keserűséggel. E nyáron - és ez bizonyos, hogy 1943-ban volt - még egyszer láthattam. Mi a Szentendrei-szigeten, Pócsmegyeren nyaraltunk, Feri bácsi kisebbik fia pedig Alsógödön, ahol felesége családjának nyaralója volt. Akkor született első gyermekük, s meghívtak minket a keresztelőre. Csak én mehettem el, ötéves fiammal, mert leányunk újszülött volt, s feleségemnek otthon kellett maradnia. A keresztelő utáni vendégség kertjükben volt, éles napfényben. Feri bácsira alig ismertem rá. Még soványabb lett, teljesen ősz, hajlott hátú, egész idő alatt hallgatott. Nem is mertem szólni hozzá. Viszont úgy rendelkezett, hogy hazamenet Alsógödről a felsőgödi kompig gépkocsija vigyen el kettőnket, fiammal. Nem háríthattam el. Hatalmas, fekete állami kocsiban ültünk a sofőr mögött - a legfelső állami hatalom kocsijában -, akár egykor Richárd bácsi révén Ferenc József egykori öreg Mercedesében, én, aki akkorra már mindinkább ellene fordultam a hatalomnak. Ez a felemásság már csaknem kibírhatatlan volt, szerencsére rövid ideig, mert az utazás mindössze tíz percig tartott. De ennél is inkább él bennem a kép, Feri bácsi állapota: olyan volt, mint nála jóval idősebb apámé, a halálát megelőző hónapokban. Letört, szenvedést tükröző, megöregedett.
A vég felé közeledem. A német megszállás másnapján Feri bácsit Petőfi téri lakásáról elvitték a németek. Otthon várta, hogy elvigyék. Az alsógödi lehangoló találkozás után még egyszer láttam, de csak véletlenül és messzebbről. 1944 eleje lehetett, nekem éppen a belügyminisztériumban volt dolgom, s akkor értem onnan elmenet a tágas előcsarnokba, amikor ő, néhány munkatársa kíséretében kintről a kapuhoz érkezett. Ki tudja, milyen tárgyalásból, vitából? Még összetörtebbnek látszott, mint Alsógödön: arca elszürkült, mereven nézett maga elé, alakja még görnyedtebb, haja - amint a hajlongó portás felé gépiesen megemelte kalapját - most már hófehér. Kitértem, oldalra húzódtam, nem akartam ott találkozni vele.
 
*
 
Bátyám mintegy másfél évvel a háború után - a dátumra pontosan nem emlékszem, lehet, hogy előbb - kiutazott biztosítóintézete képviseletében Olaszországba. Tudta, hogy Feri bácsi Ausztriában, egy kastélyban van az amerikaiak őrizetében. Hazajövet felkereste. A kastély egyik kisebb szobájában találta: két ágyban, a szoba két oldalán feküdtek ketten, ő és fivére, Keresztes-Fischer Lajos. Mindketten nagyra nőtt vöröses szakállal - mint kiderült azért, mert bár kíméletesen bántak velük, ellátták őket, pénzük nem volt, még borbélyra sem. S egy szobában, egymástól egy-két méternyire egymással nem beszéltek. Bátyám közéjük ült. Feri bácsi néhányszor szólt neki, mondja meg Lajosnak, hogy... Majd kimentek ketten a kastélyparkba sétálni. Feri bácsi, szinte eszelősen csak Lajosról beszélt, sérelmeiről, véleményéről róla, semmi más nem érdekelte. Ezt követően nemsokára meghalt. Rajk László volt éppen a belügyminiszter, s mint előde özvegyének, a feleségnek nyomban kiállíttatta az útlevelet, hogy temetésén jelen lehessen. Úgy hordom máig magamban emlékét, nem csak mint sok gyermekkori nagybácsimét, hanem később felnövekedve, s tőle mindenképpen eltávolodva is, olyan államférfiét, amilyennél eszesebbet, erkölcsösebbet, határozottabbat személyesen azóta sem ismertem. S nem rokoni elfogultságból. Mert úgy is hordom emlékét, mint aki magas szinten képviselte azt, amiben felnőttem, s amiről később ő is tudta, s én is, hogy veszendő. De azt is tudtam, hogy voltak abban mégis értékek, értékrendek, melyekből nem egyet át kellett, át kellene menteni...
 
*
 
Megkezdődött a szélsőjobboldali uralom, megkezdődtek a bombázások, Horthy a helyén maradt. Máig tanakodom, elítélendő-e ez, az adott történelmi helyzetet tekintve, vagy sem. Ha csupán rangja, presztízse érdekében tette, úgy igen, hiszen báb lett belőle, még méltatlanabb, alávalóbb környezettel, mint amilyennel indulásakor valaha uralomra került. Vagy azért tette, kellett tennie, mert amíg még óvhatott, oldhatott valamit, igen keveset? S mi lett volna, ha helyébe egy német gauleiter került volna - még előbb és még több esztelenség, embertelenség, borzalom? Történészekre bízom, de nem maiakra, befolyásoltakra. A gyermekkort követően közel fél életem telt el huszonöt éves uralma alatt. Milyen réven tudott ennyi ideig hatalmon maradni - pusztán a következő sokáig szélcsendes és meghatározott helyzet miatt-e, vagy volt [...] közepes egyénisége mellett is valamilyen képessége uralomra jutásának szörnyűségei után annak tartós megszilárdulásához? Olyanok - amit később a juntáknál tapasztalni lehetett akik katonai hatalommal helyére törhettek volna, nem voltak, és ha voltak, mint például esetleg Gömbös Gyula, ő volt-e képes ilyet ügyesen elhárítani? Azt magam is tapasztalhattam, hogy olyan adott keretekben, azokhoz mérten, amik akkor kialakultak, nemegyszer jó tanácsadókra támaszkodhatott, így alighanem kezdettől végig Bethlen Istvánra, vagy eleinte az általam személyesen ismert kabinetfőnökére [Ambrózy Gyula]. De ez a szint is lejjebb volt, elmaradottabb, mint a monarchiakori, melyen Andrássy Gyula, Tisza Kálmán, Tisza István uralkodtak, illetve befolyásolhattak, olyan miniszterek, mint Deák Ferenc, Trefort Ágoston, Eötvös József, Baross Gábor - egy nagy és sokban felvirágzó ország miniszterei. Feri bácsi már csak a pécsi provincializmust emelhette némiképpen országos szintre, egy kisebb ország kisebb szintjére. A korszak, a Horthy-kor- szak mindenestől degradált korszak volt, élén egy altengernaggyal, aki az Adriai-tenger korlátai között maradt a Földközi-tenger dimenzióihoz képest. Nem szólva az óceánok dimenzióiról!
Kiugorni akart a vég felé, de nem tudott. Beszéde a kiugrásról 1944. október 15-én a rádióban naivitásnak bizonyult, mint tizenkét évvel később Nagy Imréé. De míg emez hőstett volt, a Horthyé szánalmas. Egyben egyezőek: kis ország kiugrási kísérletei nagyhatalmak szorításaiból. Horthyt csak az emeli némiképpen, hogy október 15., s az ő távozása után minden uralmak legesztelenebb- je, legförtelmesebbje és szerencsére legrövidebbje következett be. Az oroszok már közeledőben, már az ország területén, a Margit híd felrobbantva. Mind többször gondoltam arra, hogyan juthatnék át a közeledő fronton az oroszokhoz, hogy túl legyek mindenen, túl legyek a fronton, és ne innen. Fronton tűzpárbajt, bombázást, halálos veszedelmeket értve, képzelve. S ez nemsokára bekövetkezett, ha másként is, életre szóló szerencsémre.
Karácsony napjától, amikor a hír ért, hogy az oroszok bejöttek Budán a Szent Ilonáig (A BKV villamos kocsiszínje a Budakeszi út tövében), s már a pesti oldalon is közelünkben voltak, a Városliget túloldalán, a pincében töltöttük az utolsó napokat, mint sokan mások is. Fischer József már az év dereka óta budai, Csejtei utcai villájukban sok üldözöttet bújtatott, köztük Rajk Lászlót, Kállai Gyulát is. Viltékért kiment Budafokra, mellékutcákon behozta őket gyalog, az akkori budapesti határon letépte Schaar Erzsébetről és apjáról a sárga csillagot - Vilt Tibor származása nem veszélyeztette -, elhelyezte őket különféle lakásokban, mint sokakat, másokat is. Kedvét lelte a veszélyes műveletekben, szinte vidáman és büszkén csinálta, s emellett bőségben gyártott hamis papírokat. Mi is bújtattunk többeket, köztük Viktor barátomat. Majd az év vége felé Fischerék Pestre költöztek, a Belvárosba, már pincébe, hogy előbb érje őket a felszabadulás, a bujkálók budai házukban maradtak rejtőzve. Fischer ide-oda járt Pesten a bombázások közben, pincékbe látogatott, a miénkbe is eljött. Én viszont tudva, hogy a nyilasok a pincékből elviszik a férfiakat, bejártam gyalog a belvárosba, a légoltalmi szolgálatra, az akkori lipótvárosi kerületi elöljáróság óvóhelyére. Kis kofferrel mentem, mert rendszerint ott aludtam. Január legelején - éppen a pincében voltam - reggel azt hallhattuk a szolgálati rádióban, hogy már a Keleti pályaudvar közelében folynak a harcok. Mi a Városliget fasorban a Dózsa György út és a Bajza utca között laktunk. Társaim ott, az óvóhelyen úgy vélték, hogy már nem érhetek haza, inkább maradjak ott.
Bennem eltökéltség élt, hogy haza kell mennem, érnem. Gyalog haladtam, kihalt, szűk mellékutcákon a Szemere utcai épületből a fasor felé. A Bajza utca és a fasor sarkához érve német katonákat láttam szembe jönni, amint telefonzsinórt gombolyítva vonulnak vissza a Belváros felé. Rám ügyet sem vetettek. Itt most éppen csend honolt, előbb még bombázást, fegyverropogást lehetett hallani. Elindultam a havas, néptelen fasorban, civilben, kalapban, kis kofferommal a front felé. Az első villa bejáratában puskás rendőr állt lesben - akkor már bevetették a rendőrséget is -, s berántott maga mellé.
- Itt az orosz a fasor végében, ha meglát, idelő! - Innen már elroncsolt kerítéseken átmászva törekedtem a házunkig. Magyar katonák csoportja jött szembe, ők is a kerítéseken át, fegyvereiket már elhajigálták. - Hová megy? - kérdezték. - Ide, haza - mondtam, mutatva a közeli házat, amelyben laktunk. - Hát csak siessen, mert nyakunkon az orosz - mondták. Pár perc múlva a pincénkbe értem. Nem egészen egy óra elteltével megjelent a pinceajtóban egy orosz tiszt, sapkáján vörös csillag, nyomában két katona. Pisztolyát a hasamnak nyomta, megmotozott, majd továbbmentek. Túlestem a fronton....
Harminchét éves voltam, s ez órákban, napokban szinte a nihilben. Nagymagyarország gyermekkori emléke már korábban a ködbe veszett, a trianoni kis Magyarország, a Horthy-korszak, különösen a szégyenletes vége még pislákolt bennem. Életem eddigi két korszakából számomra egynek - amit addig megéltem - vége lett. Annyit biztosan tudhattam, hogy más, egészen más következik.
 
*
 
Olga - anyósom - az utolsó pincében töltött napokban már inkább várta az oroszokat. Talán lelkületi okokból is, hiszen ha egészében francia, „nyugati” kultúrájú lett is, és Oroszországban csak egyszer járt, amikor kisleányként oda, Moszkvába vitték megkeresztelni, orosz lélek, orosz hajlandóságok csak megmaradtak benne. A keresztlevél csak később került elő, ezért a származási okmányok begyűjtése és bemutatása során apjáról csupán egy különleges és érdekes, a 19. század közepe táján kelt okirat maradt: útlevél - vastag, sárgult, erős papíron - kézírással, mely tudatja, hogy Lempiczky Sándor orosz nemes külföldre utazik. - Érdekessége az, hogy akkor az útlevél kevésbé az országból való kiutazás jogának okmánya volt, inkább ajánlás a külföldi hatóságokhoz, hogy orosz állampolgárként szükség esetén támogassák a kiutazását. A városházán, amikor bemutattam a többi okmánnyal együtt, s mondtam, hogy szüleiről más nincs, jóakaratú jogász kollégák - úgy emlékszem, „véleményezett” okmányként - elfogadták, gondolván, hogy orosz nemes nem lehetett zsidó. A keresztlevélen minden más meglett volna, de jobb, hogy ez így alakult. Anyja ugyanis leányként Goncsarova volt, s bár ez szokványos orosz polgári név - fazekast jelent -, unokája Szergej Goncsarovnak, Puskin felesége fivérének. Anyósom, sok más családi kép, emlék között őrizte dédapja fényképét, egy dagerrotípiát, a tizenkilencedik század harmincas éveiből. El is csodálkoztam, hogy az akkor újdonságnak számító, kezdetleges fényképezés nyomban megkezdődött az orosz fővárosban is. Délceg, elegáns, javakorabeli férfiút ábrázolt. Leningrádban, a korábbi Szentpéterváron járva megtekintettem Puskin szép, bensőséges és érdekes múzeumát - egykori lakását -, és ott több olyan képet láthattam, amelyek megmaradtak anyósom családi emlékei között is. Mindezt 1945 előtt titkolniuk kellett, helyesebben jobb volt titkolni, ezért-azért, majd 1945 után hamarosan titkolni kellett - másért. Főként, mert az orosz emigránsok politikailag gyanúsak voltak, lettek, holott anyósom szülei éppen haladó politikai nézeteik miatt emigráltak - nincs kizárva, hogy dekabristák voltak. Számos orosz nyelvű levél is előkerült később anyósom hagyatékából, s az ő keze írásával is, mert kitűnően tudott mindvégig oroszul. Sajnos vesztére.
Lelkületi oka annak, hogy várta az oroszokat, ily módon mindenképpen érthető. De politikai okokból is, ami talán egybeért mélyében a származásával - ő valóban a felszabadulást, az országnak haladó szellemű megújulását várta. Ha nem volt is aktívan kommunista, de lélekben rokonszenvezett a kommunizmussal, olyan „ideális” kommunizmussal, aminek reménye főként külföldön, a kommunista párthívekben, s itthon is az addig illegális, de magukat kommunistáknak vallókban élt. S ezért történt úgyszólván máról holnapra, mihelyt túlkerültünk a fronton, Olga idealista lelkületében a keserű, mélységes csalódás. Az elsőnek érkező, majd továbbnyomuló katonákkal nem volt baj - mint megtudtuk: ezek különleges gárdák katonái voltak: tisztjeik udvariasak, még mulatság, táncolás is volt a házban velük az épen maradt lakásban. Nagyon örültek, hogy Olga tud oroszul, mert ezt felszabadultan közölte, s beszélt is velük - de neki mondták: vigyázzunk, mert az őket követő csapatok mások, veszedelmesebbek lesznek. S ez így is lett. Kezdődött a mindenki által akkor megélt fosztogatás, a durvaság, a nők keresése, bújtatása, férfiak munkára vezénylése, sőt az országból kihurcolása. Híre ment a közvetlen környéken, hogy Olga tud oroszul, s egyre-másra keresték fel tolmácsolásért, sőt pusztán beszélgetésért, ez utóbbiért inkább a tisztek. Ha ezért vagy azért jöttek, a bejárati ajtón dörömböltek, hiszen a csengő nem szólt, de mikor már később szólt, akkor is többnyire dörömböltek. A „ruszki mammát” keresték. Gyakran késő este jöttek, amikor már ágyban volt, tolmácsolni elhívták ide vagy amoda a szomszédba, vagy melléje ültek az ágyra, hogy beszélgessenek. Egyben mondták, hogy ilyen szép orosz beszédet, mint az övé, otthon nem hallottak. Olga is furcsáiba beszédüket. Mert beszéltek, beszéltek olykor éjfélig, áradt belőlük a beszélnivaló. S kevésbé a fosztogatásokért, hanem azért fordult Olga lelkületében a várásuk, az öröm keserű csalódásba. Azt tapasztalta, s mondta minduntalan nekünk, ezek mind primitívek, s főképp, hogy mind hazudnak. Hovatovább semmit sem hitt el nekik abból, amit mondtak. Mert többnyire elbeszélték élettörténetüket, s Olga hamarosan rájött, hogy mind csaknem ugyanazt mondják, kliséket, szólamokat. Hamarosan már reszketett, ha oroszok hangját, dörömbölését hallotta. Még inkább, de akkor mi is, amikor a szomszédos lakásból - az üres lakásba oroszok telepedtek be átmenetileg - a falon kalapáltak, s a kalapálás mellett egyre erősebben hallatszott a beszédük is. Majd lyuk nyílt a mi falunkon, füst áradt be, kiabálással mély, vaskos hangok nyomultak be hozzánk a lyukon, s Olga megértette, hogy kéményt keresnek, de eltévesztették a falat. Visszafelé fújtuk a füstöt, s a nyílást kezdetlegesen valamivel elrekesztettük, a jelenetnek vége lett. De az egész: a kalapálás növekvő zaja, a lakásba kívülről bezúdult füst, az orosz nyelvű kiabálás hozzá - mi visszakiabáltunk nekik - mindmáig, jelképként bennem maradt.
A gyors összeomlást Olga lelkében betetőzte egy sokkal keservesebb emlékű esemény. A pincében kevesen voltunk, mert a lakások lakóinak jó része már korábban elmenekült, s mert a nőket egy nehezen felismerhető rejtekhelyre helyeztük, minthogy a közkatonák többnyire nőket kerestek. Egyik nap orosz közkatonák elhívták egy közeli kertbe a férfiakat, engem is, „kicsi munkára”: árkot kellett ásnunk aknavetőknek, mert a belvárosban folytak még a harcok. Repülőgépek zúgtak felettünk, alacsonyan szállva, géppuskával tüzelve, más robajok is hallatszottak többfelől - de szinte megszoktuk, s csak ástunk. Onnan, távolabbról vettem észre, hogy hófödte tetőlakásunk fele fölött hiányzik a tetőcserép, még ezzel sem törődtem akkor. A pincében csak Olga maradt hétéves fiammal és a gyerekkocsiban fekvő másfél éves lányommal. Házunk felől puskadurranást véltem hallani. Hamarosan szabadultunk, s hazaérve üresen találtam a pincét, a gyerekkocsi is üres volt. A bujkáló nőktől egy rekeszen át csak annyit tudtam meg, hogy puskadurranást ők is hallottak. Nem értettem, hová lettek Olgáék, a ház kapuja elé álltam tanácstalanul; szerencsére 10 perc múlva megjelent a kerti ajtóban befelé sietve Olga, karján a kislány, s mellette két orosz tiszt. Mint nyomban megtudtam részeg katona jött egyedül, puskával, kihívta a lépcsőházba Olgát és követelte, mondja meg, hol vannak a nők. Részegnek látszott, mert kissé tántorgott. Ő nem akarta megmondani. Akkor ráfogta a puskát, és azt mondta lelövi, ha nem mondja meg. Olga azt felelte, ő már öreg, lelőheti. Majd csakugyan lőtt - a tágas lépcsőház visszhangzott a durranástól -, de maga a katona is megtántorodott. Olga egyik ujját golyó súrolta, máig nem lehet tudni, azért nem talált-e, mert tántorgott, vagy csak ijeszteni akart. Ő e pillanatban berohant a pincébe, ölbe kapta a kocsiból a kislányt, s a pince másik kijáratán át kirohant - tudta, hogy a szemközti házak egyikében orosz parancsnokság van, oda rohant segítségért. Ezért jött tisztekkel, de a részeg katona akkorra már eltűnt, én sem láttam, mikor visszaérkeztem.
Majd hirtelen egyszerre mindkettőnknek eszébe jutott: hol a fiam? A bujkáló nők sem tudták. Olga hirtelenjében csak a kislányt vitte magával, két gyerekkel nehezebben is rohanhatott volna, esetleg úgy is gondolhatta, neki nem lehet baja. E percekben nem volt időnk ezen tanakodni. Szerencsére ismét hamarosan - mi még a házkapu előtt álltunk - a kerti bejárat felől berohant hajadonfővel, kabát nélkül a fiam. Lihegve mondta, hogy amikor nagyanyja a húgával elrohant, ő körülszaladta az egész háztömböt, engem keresett! Körülszaladta, miközben az alacsonyan szálló repülőgépek ontották a tüzet, mindenfelől robbanás, géppuskázás hallatszott. Nem beszélt erről később, sohasem. S mi, feleségemmel később nemegyszer tanakodtunk: miféle traumát okozhatott ez örökre szólóan benne - a húgát elviszik, őt magára hagyják, engem keres és nem talál... Jobb nem gondolni rá.
E helyzetben úgy határoztunk, hogy nem maradunk itt, átmentünk az akkor még Stefánia útra, rokonokhoz, akiknek tágas lakásuk, pincéjük volt, s úgy hírlett, ott már megindult az élet, az utcán járnak-kelnek, víz is van. Valóban adtak helyet, ágyat, egyedül nekem jutott csak egy szélesebb deszkapad, amin ruhástól, felsőkabátban fekhettem. Ott már csend volt, olykor orosz katonák neszét hallhattuk, amint a nagy lakásban keresgélnek, beszélnek, de a pincébe nem jöttek, illetve ott már jártak, s amit lehetett, elvittek, mégis alig tudtam aludni, forgolódtam a kemény priccsen. Még mindig, sőt még inkább a nihilben. Mi lesz velünk, mi marad nekünk, mivel foglalkozhatom majd - ezen töprengtem. Az egyik orosz tiszt mondása élt s keltett reményt - kérdezte, mi a foglalkozásom, s feleltem, hogy építész, akkor azt mondta, meglátom, milyen jó dolgom lesz, az építészekre nagy szükség van, megbecsülik őket. Kevéssé hittem, de mégis, félig-meddig igaza lett.
Olga szívműködése - korábban is voltak már szívpanaszai - mind rosszabbodott, s ezt csak a történteknek tulajdoníthattuk. Kitűnő orvos kezelte, többször feküdt kórházban, nekünk az orvos azt mondta: amennyire lehetséges, rendben tartják a szívét, még élhet több évet, de bármikor hirtelen meg is halhat. Élt még másfél évig; 1946-ban egy estefelé - már naphosszat ágyban feküdt - hívta a feleségemet, s kérte, mosdassa meg, majd vissza- hanyatlott és meghalt. Feleségem zárta le a szemét, alig hatvanévesen. Még meleg homlokát megcsókolhattam.
S ezt, a szomorú, sorsszerű véget mégis valami szép is kísérte. Marika nevű szolgálónk volt akkor, bájos, kedves, becsületes Vas megyei parasztlány, sok szép népdalt énekelt. Mi is szerettük, a gyerekek még inkább. Mikor perceken belül értesült ő is, mi történt, hirtelen fogta a két gyereket, bevitte magával az egyik kisebb szobába, meséskönyvből mesélt, magyarázott nekik. Aztán valaki hívta telefonon, vasárnapra egy mulatságra. Hallottuk, míg mondta: gyász van a családban, nem mehet.
 
(Granasztói Pál kiadatlan naplójának részlete.)


« vissza