Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Kórház az ostromban 1. rész

A klinikára való beköltözésünktől kezdve (október 17.) mind gyakoribbá váltak a szovjet bombázások a város területén, ezért a naponta többszöri légiriadó miatt gyakran kellett az óvóhelyre szaladni. Az operált szemű és félvak, idős betegek le- és visszahurcolása bizony nem volt könnyű feladat. A családom a különszobában fokozatosan berendezkedett a „tábori” életre.
Az áttelepítési kormánybiztosság még 1944 nyara folyamán tervet dolgozott ki - többek közt - az egyetemi klinikák nyugatra történő telepítésére. Augusztus vége felé megkaptuk a rektortól az utasítást, hogy készüljünk fel a klinika személyzetének, de elsősorban tárgyi felszerelésének nyugatra történő menekítésére. E célra sok nagyobb ládát is kaptunk.
Betegsége miatt Imre József professzor már több mint fél éve nem járt be a klinikára, így Nónay adjunktus volt a teljhatalmú vezető. Amikor megkapta az értesítést, hogy melyik napon fog a teherautó a ládákért jelentkezni, engem bízott meg a csomagolással, valamint a ládák
Nónay Tibor (1899-1985), 1946 és 1970 között a II. Szemklinika igazgató főorvosa útnak indításával. A részletekre vonatkozóan semmiféle utasítást nem adott. (Ha valamiből probléma adódnék, őt ne lehessen felelőssé tenni?) Mivel akkor már tisztában voltunk vele, hogy a németek a háborút elveszítik, s az elszállított felszerelést valószínűleg sohasem fogjuk viszontlátni, én a ládákba saját szakállamra csakis selejtre érett készülékeket, műszereket, ágyneműt csomagoltam, amit a jelzett időben el is vittek. Nónaynak e nem előírásszerű ténykedésemet akkor nem is mertem megemlíteni.
Midőn a szovjet csapatok megközelítették a fővárost (december közepén), s értesültünk „zabrálásuk”-ról, vagyis hogy engedélyezett a háromnapos szabad rablás (amiből három hónap lett), azon törtem a fejem, hogyan tudnám a klinika visszatartott értékes felszerelését, valamint saját értékesebb holmijainkat előlük is elrejteni. Értesültünk már arról, hogy mindent átkutatnak, s csaknem lehetetlen előlük bármit is eldugni.
Én azonban nyolc év alatt az épület minden zegét-zugát jól megismertem. Az elrejtés céljára egy barlangszerű üreget szemeltem ki, mely a klinika főbejáratával szemben lévő lépcsősor alatt helyezkedett el, s melyhez csak egy az alagsorból nyíló, kis, lomtárnak használt kamrán át lehetett bejutni. E barlang magassága mindössze körülbelül száz centiméter volt, szélessége, mélysége pedig körülbelül három méter. Az előtte lévő lomtár meg egy két és félszer négy méteres kis helyiség.
A haditervem az volt, hogy az ide történő berakodás után a barlang nyílását úgy torlaszoljuk el, hogy ne is sejthessék, hogy ott egy barlang van.
A klinikán novemberre már nemcsak az orvosok létszáma volt csekély, hanem a bombázások veszélyessége miatt a kívülről bejáró altisztek, ápolónők is elmaradoztak. Végül is a klinika személyzetéből csak a bentlakók maradtak meg, összesen mintegy húsz-huszonöt személy. A közelgő veszély ezeket meglehetősen összetartó csoporttá kovácsolta össze, hiszen a bombázások alatt egymás mellett drukkolt az adjunktus meg a takarítónő. Nyilas egy sem volt közöttük, ezt kiszagoltam.
Hogy minden személy részére lehetővé tegyem legértékesebb holmijának megmentését, valamint hogy mindnyájukat érdekeltté tegyem abban, hogy ne árulják el a rejtekhelyei, tudomásukra hoztam: mindegyikük egy-egy nagyobb kofferre való holmit helyezhet el a barlangban. Úgyszintén ide raktuk be a klinika értékesebb készülékeit, műszereit, rengeteg ágyneműt, amennyire lehetett, mindent szakszerűen csomagolva.
Nagy súlyt fektettem a barlang bejáratának elrejtésére. Lehoztunk az ambulanciáról két nagy, pultszerű szekrényt, melyek magasabbak voltak a barlang nyílásának felső szintjénél. De mivel e pultok tizenöt centis lábakon álltak, alattuk be lehetett volna látni a barlangba. Hogy ezt megakadályozzam, a barlang nyílásában, alul az egyik altiszttel egy huszonöt centi magas téglafalat építettünk, ezt bevakoltuk, a vakolatot szénporral kissé meghintettük, hogy színe olyan piszkos legyen, mint a kamráé másutt. Hogy a pultokat ne lehessen könnyen elmozdítani, teleraktuk az irodából lecipelt ambuláns lapok bekötött köteteivel, így meg sem lehetett őket mozdítani.
Előrebocsátom, hogy e vállalkozásom remekül sikerült. Bár a szovjet katonák négy héten át laktak az épületben, annak minden zugát átkutatták, még aknakeresőkkel is, a rejtekhelyei nem fedezték fel. A helyzet megnyugvása után ki-ki boldogan vette át megmenekült holmiját. Ami kint maradt ugyanis értékesebb tárgy, azt az orosz katonák mind elhurcolták. Ilyen módon a klinika részére pótolhatatlan értékű felszerelést sikerült megmentenem. Ez tette lehetővé, hogy amint az ostrom után sikerült néhány helyiséget beüvegeznünk és kályhával a fűtést megindítanunk, mindjárt megindulhatott az ambulancia munkája, sőt kisebb műtétek végzése is.
E felszerelés megmenekítésének jelentőségét megsokszorozza az a tény, hogy a műtő műszerszekrényeiben hagyott, valamint az ostrom közben operációhoz használt műszereket a szovjet katonák mind összeszedték, és elvitték saját tábori kórházaik számára.
A klinikán novemberben, decemberben a gyakori bombázások ellenére - ha erősen csökkentett mértékben is, de - folyt valamelyes szemészeti munka. Főként akna- és bombasérültek szemeinek ambuláns műtéti ellátásával foglalkoztunk. A fekvőbeteglétszám az ambuláns forgalomhoz képest azonban mégis aránylag elég nagy volt, körülbelül negyven-ötven fő. Azok a már gyógyult betegek ugyanis, akik a szovjet által elfoglalt területen laktak, nem tudtak hazautazni, valamint az előzőleg kezelés alatt álló zsidókat is bent tartottuk, hogy ne deportálják őket. Sőt Nónay felvette még néhány zsidó páciensét is, hogy így menekítse őket. Az ellátás: koszt, telefon, áram-, vízszolgáltatás december végéig aránylag zavartalan volt.
Mint említettem, Nónay, valamint én családostul beköltöztünk a klinikára. A bentlakó orvosok közül csak Remenár László, Sipos Irma és Stefanits Danica gyakornokok voltak végig bent. Erőss Sándornak is a klinikán volt a lakása, ő azonban mivel katonaszökevénynek minősült, eleinte feleségének egy rokonánál húzódott meg. Az ostrom közben ugyan hazajött, de pszichikusán olyan letargikus állapotba került, hogy semmire sem lehetett használni. Még enni is alig akart.
Ami még ellátásunkkal kapcsolatos: a klinikának a kórbonctan felé eső végében volt egy kis toldaléképülete, melyet kísérleti állatok istállójának használtunk. Ezt az épületet a Gazdasági Hivatal még az óvóhely építésével egy időben átalakíttatta rendes tehénistállóvá, azon elgondolás alapján, hogy ha a háború miatt megszűnne a belső telep tejellátása, élő tehenek idehelyezésével ezt pótolni lehessen. A Gazdasági Hivatal novemberben vett is ide nyolc tehenet. Etetésükhöz, fejesükhöz, almozásukhoz egy idős parasztembert fogadott fel, s az épület mellé egy nagy szénaboglyát hoztak. Amint az oroszok a fővárost bekerítették, természetesen megszűnt a külső tejellátás, s az addig is működő házi tejállomás érthetően rendkívüli jelentőségre tett szert. Ez a házi tejüzem január közepéig zavartalanul működött, mindaddig, míg a szovjet katonák az egész belső telepet el nem foglalták. Akkor ugyanis teheneinket hússzerzés céljából mind lemészárolták. Ezzel saját gyermekeim tejellátása is megszűnt.
A klinika dolgozói és betegei hovatovább megszokták a légvédelmi riadókkal tarkított életet. Mivel fűtés, világítás, telefon, vízellátás volt, ezért ez az életmód ha nem is volt zavartalan, de elviselhetőnek tűnt.
A fordulat karácsony estéjén következett be. Délelőtt még átjött apósom, Gombocz Endre Budáról, hogy a családját meglátogassa. Este az orvosok családtagjaikkal a harmadik emeleti orvosi ebédlőben gyűltek össze, hogy karácsony szent estéjét együtt ünnepeljük. Vacsora közben egy óriási detonáció hallatszott, megremegtek bele az ablakok. Mindenki hanyatt-homlok rohant le az óvóhelyre, csak Nónay bújt be az asztal alá. Hiába próbáltam rábeszélni, hogy szaladjunk le mi is, azt válaszolta, hogy ahova az első becsapott, oda jöhet a második is, s úgy vélte, hogy az asztallap megvédi a lezuhanó törmeléktől. De mivel a második nem jött, egy idő után hajlandó volt lemenni az óvóhelyre. Később kiderült, hogy ez volt az első akna, mely a belső telepre hullott, mégpedig a Gazdasági Hivatal tetejére.
Még aznap este kilenc körül felhívott egy barátunk a Svábhegyről, Sacelláry Józsi, hogy villájuk előtt éppen géppisztolyos szovjet katonák haladnak el. Voltaképp ekkor, városi telefonon értesültünk róla, hogy az oroszok a várost bekerítették. Azt, hogy a Dobogókői úton még december huszonhatodikán is ki lehetett menekülni a harapófogóból, csak később tudtuk meg.
Az óvóhelyünk leírását, valamint az ottan lezajlott eseményeket azért jegyzem fel részletesen, mivel azt hiszem, rajtam kívül ezt senki sem fogja megörökíteni az utókor számára.
A klinika óvóhelyét még 1943 szeptemberében kezdték el építeni. E célra az alagsor alatt lévő, annak teljes hosszában húzódó víztelenítő alagutat szemelték ki. Mivel a belső klinikai telep a főváros legalacsonyabban fekvő területén létesült, magas talajvíz esetén ebbe az alagútba betört a víz, amit szivattyúval távolítottak el. Ez a körülbelül háromszázhúsz centiméter széles és körülbelül száznegyven centiméter magas alagút azonban többnyire szárazon állt. Mivel már az alagsor padlószintje, tehát az óvóhely födémé is körülbelül száznyolcvan centiméterrel volt az utca szintje alatt, az alagút óvóhellyé történő átépítése célszerűnek látszott. Gyakorlatilag az történt, hogy az alagút aljának középső részét körülbelül két méter szélességben, ötven centiméter mélyen lemélyítették, lebetonozták, hogy ott állva is kényelmesen lehessen közlekedni. Kétoldalt pedig egy hatvan centiméter széles padkát hagytak meg, ezt deszkával borították le, melyen ülni vagy feküdni lehetett. Az óvóhelyre a főlejárat az alagsor középső részén volt, a mostani konyha felé vezető átjáró előtt. Egy másik lejárat pedig az alagsori folyosó kórbonctan felé eső végén. Mindkét lejáratra, valamint az óvóhely közepére légvédelmi ajtókat szereltek fel. Az óvóhelynek villanyvilágítása volt. Szükség esetén azonban akkumulátoros lámpák, valamint petróleumos viharlámpák is rendelkezésre álltak. Saját fűtés nem volt, az emberek maguk fűtötték be. Lent vízcsap sem volt, csak az alagsorban. A vizet onnan hoztuk le, és kannákban tároltuk. Szellőztetni csak a két feljárati ajtón keresztül lehetett. Bár volt két kis szellőzőakna, mely a tetőre vezetett ki, de ezek eltömődhettek, mivel huzatuk nem volt. Az alagsor két végén, valamint középen zárt térben három tőzegszórós klozet volt, melyeket azonban csak végszükség esetén használtunk. Ha csak lehetett, feljártunk az alagsori WC-kre. De nemcsak az óvóhelyet, hanem az alagsor középső, ablaktalan részét is légvédelmi ajtókkal zárt térré alakították. E légvédelmi ajtókon kívül eső terület, az alagsor két hosszú szárnya, a nagy ablakok miatt azonban nem volt bombabiztos. Az alagsorból a mostani konyha felé eső területen nagyobb, szabad térség volt. Ez sem volt bombabiztos, az ostrom alatt azonban mégis ide helyeztük el a kezelőt, s operálgattunk is, hogy veszély esetén közel legyünk az óvóhely lejáratához.
Miután december huszonnegyedikén éjjel a belső telepet még több aknabelövés is érte, s a különszobában való tartózkodás veszélyessé vált, december huszonötödikén mi is, Nónayék is leköltöztünk egy-egy alagsori szobába, hogy minél közelebb legyünk az óvóhely lejáratához.
Karácsony után mindinkább érezni lehetett, hogy a front közeledik. Állandóan bombázás, ágyúzás, repülőzúgás hallatszott, s a mi környékünket is mind gyakrabban érték aknabecsapódások. Mi azonban bíztunk abban, hogy a fővárost végül is „szabad várossá” fogják nyilvánítani, akárcsak Párizst, s elkerülhetők lesznek az utcai harcok. Hiszen a város már teljesen be volt kerítve, a frontvonal rajtunk túljutott, valahol már Bicske körül húzódott, így nem látszott plauzibilisnek, hogy a várost rommá lőjék. Hitler azonban másképp gondolkodott. Kiadta a parancsot, hogy a várost az utolsó katonáig védeni kell, hogy ezzel is lassítsa a szovjet csapatok előnyomulását.
Óriási megdöbbenést váltott ki bennünk december huszonkilencedikén a szovjet parlamenterek lelövése. Erről a rádióból értesültünk. Igaz ugyan, hogy a nyilasuralom kezdete után minden rádiókészüléket be kellett szolgáltatni, nehogy nem hivatalos értesüléseket szerezzünk, de nekem volt egy második, kisebb rádióm is, melyet megtartottam, s ezen állandóan a londoni magyar adást hallgattuk. Ezáltal mindenről elég jól voltunk tájékoztatva. A parlamenterek lelövése egyértelművé tette, hogy a legsúlyosabb bombázásra és utcai harcokra kell felkészülnünk.
December második felében a gyakori óvóhelyre történő menekülés kapcsán ott magától alakult ki egy bizonyos elhelyezkedési rend. Emiatt később sem támadt semmiféle súrlódás. A klinikai személyzet, valamint a betegek egy része a kórbonctan felé eső részt vette birtokba. Az orvosok, műtősnő, zsidó bújtatottak inkább a Bőrklinika felé eső részt. Középütt helyezkedtem el én a családommal, valamint Nagy Ferenc felesége, anyja és Ági nevű újszülött lánya. Ok a Práter utcában laktak ugyan, de Feri még bevonulása előtt megkért, hogy ha nehéz idők jönnének, vegyem családját pártfogásomba. Ezért mindjárt karácsony után behoztam őket a klinikára, s egyenesen a mi óvóhelyi részünkben adtunk nekik helyet. Nónay, aki a közeledő ostrom miatt rendkívül passzívvá, szinte letargikussá vált, egyenesen kért, hogy a lejárat közelében helyezkedjek el, mivel látta, hogy az események engem nemcsak hogy nem törnek le, hanem még aktívabbá, határozottabbá tettek, s nagy szüksége volt egy agilis ügyintézőre, aki nem veszíti el könnyen a fejét, hanem azonnal tud megfelelően intézkedni.
Január elsejével elszabadult a pokol. A szovjet hadsereg a körbezárt fővárost teljes erővel támadni kezdte. A szovjet bombázók feltehetőleg igyekeztek a stratégiailag fontosabb célpontokat bombázni, a német vadászrepülők és stukák azonban igyekeztek őket ebben meggátolni. Emiatt nagyon sok bomba „polgári célpontokra hullott” és „asszonyokat és gyermekeket” ölt meg.
Január elsején az alagsor csaknem minden ablaka betört. Délelőtt egy bombázási szünetben hároméves Miklós fiamat kiküldtük az alagsori folyosóra, hogy egy kis friss levegőt szívjon. Nemsokára egy irtózatos detonáció rázta meg az épületet, mintha földrengés lett volna. Miklós üvegcsörömpölés, vakolathullás és porfelhő közepette, rémülten rohant be a szobába. Szerencsére pont két ablak között, a főfal védelmében tartózkodott, s az ijedségen kívül nem esett semmi baja. Még aznap megtudtuk, hogy az Üllői út és Szentkirályi utca sarkán álló Belklinikát érte súlyos bombatalálat, s az épület a földszintig összeomlott. Ezután sürgősen leköltöztünk óvóhelyi helyünkre, s nem is ok nélkül. Nemsokára egy másik hatalmas bomba a Bőrklinika sarokrészét döntötte romba. Az óvóhelyen ez már nem hallatszott annyira iszonyatosnak, mint fent, de azért a hosszú ideig tartó földrengés félelmetes volt. Amíg a repülőket feltöltötték bombával, illetve megérkezett a következő támadáshullám, rendszerint volt egy tíz-tizenöt perces bombázási szünet.
Ilyenkor szaladtunk fel a WC-re, hoztunk le vizet, élelmet.
Mivel sötétedés után a bombázás erősen lecsökkent, Nónayék még nem akartak aznap éjszaka lejönni, inkább alagsori szobájukban aludtak. Az előző napi izgalmak után Nónay és leánya, Zizi kissé tovább lustálkodtak az ágyban, mikor is kilenc óra körül közvetlenül a szobájuk közelében csapódott be egy légi bomba (az új lifttől pár méterre a kert felé), melynek ereje az ablakfélfájukat is forgáccsá aprította. Miközben a hatalmas porfelhőből kibontakozva az óvóhelyre rohantak, úgy néztek ki, mintha egy zsák liszttel szórták volna le őket. Tiszta csoda, hogy épségben úszták meg ezt a halálos veszélyt.
Az újév utáni napokban súlyos veszteséget jelentett, hogy megszűnt a központi fűtés. Mivel a bombázás következtében az összes ablak kitört, s mivel kint rendkívül hideg idő volt, szétfagytak a radiátorok és a csövek.
Ahogy a város bombázása, ágyúzása, vagyis a szovjet csapatok előnyomulása közeledett felénk, mind több sebesültet hoztak be hozzánk a Szemklinikára is. A nyolcadik és kilencedik kerület legsúlyosabb bombázására január elseje és harmadika között került sor. E napokon olyan sűrű volt az össztűz, hogy még sebesülteket sem lehetett szállítani. Negyedikétől kezdve kissé csitult ez az egész napi tüzelés, illetve inkább hullámokban jött. Ekkor kezdődött el, hogy a bombázási szünetben a sebesült- szállítók tucatjával hozták be a klinikára hordágyon a súlyosabbnál súlyosabb sebesülteket. Azzal nem törődtek, hogy ez csak szemészeti klinika, hanem az előcsarnokban csak letették a hordágyat, s futottak vissza, hogy még a bombázási szünetben visszaérjenek saját óvóhelyükre.
Mi próbáltuk ezeket eleinte valamiféle kötéssel ellátni, de hát a kötszerünk hamarosan elfogyott. Többségük azonban olyan súlyosan sérült volt, hogy még csak le sem tudtuk őket vetkőztetni, s némelyüket csak a ruha tartotta össze. Ezeket az alagsornak a légvédelmi ajtókkal biztosított belső részén kezdtük elhelyezni, ahol is nem volt olyan dermesztő hideg. Egyik bombaszünetben átszaladtam a sebészetre, hogy megkérdezzem, nem tudnák-e átvenni őket. Semmiképp, mondták. Már náluk is körülbelül ötszáz hordágyas fekszik ablak nélküli folyosókon, s műtő híján ők sem tudnak velük semmit sem kezdeni. Közben ahogy közeledett a front a klinikához, mind több és több sebesültet hoztak be. Akármilyen sűrűn helyeztük is el a hordágyakat, már jutott belőlük az alagsor légvédelmi ajtókkal védett területén kívülre, sőt később a jelenlegi porta körüli területre is. Számuk ez idő tájt százhúsz-százötven között ingadozott.
Iszonyatos volt ez a szituáció, a teljes tehetetlenség érzése. Az óvóhelyre egyetlen hordágyast sem tudtunk leszállítani, mivel a lejárat túl keskeny volt, és ott hely sem volt. Ezekben a napokban saját családtagjaink, munkatársaink túlélése fontosabbnak is tűnt, mint ismeretlen súlyos sebesültek megmentésének a kísérlete. Nagyon elszomorító volt az is, hogy e súlyos sebesültek közt aránylag sok fiatal férfi volt, akik félve attól, hogy a pincében tartózkodó lakók feljelentik, s a nyilasok elviszik őket, bombázáskor nem mertek lemenni az óvóhelyre, s rájuk szakadt a ház vagy a lakás. Számuk pedig napról napra gyarapodott. Az egyedüli, amit tehettünk értük, hogy reggelente sorra vettük őket, aki még élt, annak adtunk egy csésze teát, amíg volt fájdalomcsillapítónk, egy-egy tablettát, a halottakat pedig átszállítottuk a szomszédban lévő kórbonctan hullakamrájába. Egy ilyen hullaszállítás kapcsán fedeztük fel, hogy a kórbonctan pincéjében két hatalmas helyiség áll üresen, s mivel ezek mélyen a föld alatt voltak, ott nem volt olyan dermesztő hideg. Ezért a hidegnek legjobban kitett sebesülteket átcipeltük oda, s áttelepítettük hozzájuk Sípos Irma kolléganőmet, valamint egy ápolónőt is, hogy a legminimálisabb ellátásukat biztosítsuk.
Számomra a sebesültekkel szemben való teljes tehetetlenségünk volt az egész ostrom alatt a legborzalmasabb élmény. Hallani könyörgésüket, hogy mentsük meg őket, s egyben tudni, hogy nem tehetünk értük semmit, szörnyű érzés volt.
Január elején egyik este kisebb izgalmat keltett, hogy egy a klinikán rekedt vidéki asszonyka, kiről tudtuk, hogy gravid, szülési fájdalmakról kezdett panaszkodik. Éppen én voltam az óvóhely ügyeletes őre (Remenárral váltottuk egymást), még örültem is, hogy Remenárra bízhatom a szülés levezetését, aki - gondoltam - mivel nálam öt évvel volt fiatalabb, jobban emlékszik a tennivalókra. Bözsi főnővérrel megtették a szükséges előkészületeket. Melegítettek egy lavór vizet, a nő alá egy tiszta lepedőt tettek stb. Mivel az asszony már kétszer szült, ez is könnyen és simán zajlott le. Az anya kérdésére, hogy fiú-e vagy lány, Remenár, aki felületesen nézte meg az újszülöttet, közölte az anyával, hogy fia született. Az asszony nagyon boldog volt, mivel otthon már volt két lánya. Csak két nap múlva, a fürösztésnél vette észre a nővér, hogy bizony ez is lány, s nem fiú. Az asszony szomorúan vette tudomásul. Mi pedig éveken át bosszantottuk Remenárt e balfogása miatt.
Január tizenkettedikén-tizenharmadikán újabb súlyos bombatámadás érte környékünket, minek folytán hordágyon újabb nagyobb sebesültszállítmányt hoztak be. Még december harmincadikán felállítottunk a konyha felé eső átjáróban egy műtőasztalt, valamint műszereket is készítettünk elő, hogy szükség esetén legalább sebvarrást tudjunk végezni, de a bombázási időszakban szó sem lehetett arról, hogy oda fölmerészkedjünk. Egyébként is mindent annyira belepett a por, hogy sterilitásról szó sem lehetett. Január negyediké és tizenkettedike közt mégis amennyire lehetett, kitakarítottuk a „műtőt”, s néhány sebesültet, akinek csupán fej- vagy arcsebe volt, el is láttunk. Január tizenkettedikén, épp egy ilyen műtét közben, ismét iszonyatos detonáció rengette meg az épületet. Ablakok repültek, a tégla, cserép, vakolathullás, mint egy óriási vízesés dübörgött. Remenárral hirtelen beugrottunk a főfalban lévő ajtónyílásba, hátha az épület összeomlik, s az ajtónyílás talán megment. Szemünk, szánk tele lett porral, olyannyira, hogy az óvóhely lejáratát sem láttuk meg, pedig ott volt a közelben. Mint később kiderült, ismét a közelben csapódott be egy nagyméretű bomba. Szerencsére ezt is sértetlenül megúsztuk. Ezután már fel is adtuk az orvosi tevékenységet, már vágytunk arra, hogy az oroszok bár foglalnák már el a várost, s lenne vége ennek a pokolnak. Az állandósult súlyos harcokat hallván már úgyszólván fel sem mentünk az óvóhelyről, csak reggelente, hogy a még élő sebesülteket megteáztassuk. Szerencsére még mindig volt villanyáram, s a villanyfőzőkön az óvóhelyen is tudtunk fazékban teát főzni.
Január tizenharmadikán váratlanul egy csomó visszavonuló német katona szállta meg a klinika épületét. Minket leparancsoltak az óvóhelyre, s közölték, hogy aki felmerészkedik, akár a sebesültekig, azt azonnal agyonlövik. Mivel tudtuk, hogy a németekkel nem lehet packázni, ki sem dugtuk az orrunkat az óvóhelyről.
Másnap, január tizennegyedikén a késő délutáni órákban óriási lövöldözés kezdődött. A géppisztolyok tucatjai szünet nélkül kerepeltek. Időnként egy-egy nagyobb dörrenés jelezte, hogy kézigránátot is dobálnak. Ez így tartott körülbelül este nyolcig. Ekkor rövid időre teljes csend támadt, majd egy nagyobb robaj hallatszott, utána egészen közelről közeledő géppisztolyozás indult meg, de úgy, hogy a ravaszt el sem engedték. Sejtettem, hogy mi történhetett. A németek elmenekültek, s a szovjet katonák jönnek le az óvóhely felé. Mindenkiben meghűlt a vér. Gondoltam, itt valamit tenni kell, hiszen ezek képesek lemészárolni minket, mivel németeket „bújtattunk”.
Felszaladtam az alagsori lejáró tetejére, feltartottam a kezeimet, s torkom szakadtából ordítani kezdtem, hogy „csekáj bolnica, csekáj bolnica”. Erre rövidesen elhallgatott a géppisztoly. A nyitva álló légvédelmi ajtó mögül először két géppisztoly csöve meredt elő, majd óvatosan két puskaporfüsttől fekete arc bontakozott ki. Csekélyke orosz tudásommal próbáltam magyarázni nekik, hogy ez kórház. Őket azonban csak az érdekelte, hogy hova bújtak el a „nyemeckik”. Közöltem velük hogy ez itt lent a klinika óvóhelye, itt nincs egyetlen nyemecki sem. „Davaj” mondták, majd mi megnézzük. Közben még két társuk is előkerült, s végig kellett vezessem őket az egész óvóhelyen, miközben előreszegezett géppisztollyal, lövésre készen jöttek mögöttem. Miután meggyőződtek róla, hogy lent valóban nincsenek fegyveres nyemeckik, valamelyest megnyugodtak. Ezután olyan esemény következett, melyre ha rágondolok, ma is borsódzik a hátam. A két katona azt követelte tőlem, hogy az alagsor légvédelmi ajtóin kívül eső részt is vizsgáljuk át, ahol előzőleg sok német katona tartózkodott, mégpedig olyképp, hogy én menjek előre, ők pedig a hátam mögé bújva követnek, tehát védőpajzsként használnak. Ha a németek valahonnan tüzelnének, engem találjanak el. Nem volt mit tenni. Életemmel ebben a pillanatban leszámoltam. Különös, hogy ebben a vérfagyasztó szituációban mégis teljesen nyugodtnak éreztem magam. Vagy van német katona, akkor végem, vagy nincs, akkor megmenekültem. Minden alagsori helyiség ajtaját ki kellett nyissam, a villanyt meggyújtsam, szétnéztek. A szekrényeket, WC- ajtókat ki sem nyitották, hanem egyszerűen egy sorozatot eresztettek beléjük.
Feleségem, kollégáim az óvóhelyen rémülten hallgatták e sorozatokat, s nem tudták mire vélni, így ment ez, míg az összes alagsori helyiséget át nem kutattuk. Óriási szerencsémre az alagsorból minden német elmenekült a kert felé, s ezt a veszélyes szituációt is sikerült élve megúsznom. Közben több másik csoport átfésülte az emeleti helyiségeket is, szerencsére ezen már nem kellett részt vennem. A németek közül kettő nem tudott már elmenekülni, ezeket ott a helyszínen agyonlőtték.
E számomra rendkívül izgalmas esemény után a négy szovjet katona lejött velem az óvóhelyre, hogy kissé kifújják magukat, s mint akik jól végezték dolgukat, cigarettára gyújtottak, majd rövid pihenő után eltűntek.
Utólag a következő derült ki: a Práter utcán át egy elitcsapatokból álló szovjet ék nyomult messze előre, a Pál utcán át egészen a klinikánkig. Mégpedig nem az utcán jöttek, hanem a házak pincéjében áttörték az egymás mellett lévő óvóhelyek válaszfalait, tehát láthatatlanul nyomultak a belváros felé. A németek a Szemklinikán megpróbálkoztak feltartóztatásukkal, de az orosz emberutánpótlás olyan nagy lehetett, hogy nem tudták a klinikát tartani, hanem átmenekültek a kerten át a Szent- királyi utcai Belklinikára. Utána még két napon át tartott a klinikakertben közöttük a csata. A német és a nyilas felderítés annyira nem tudott erről az előreszaladt ékről, hogy két nap múlva, január tizenhatodikán a Rákóczi téren, valamint a Mária Terézia laktanyánál még nyilasok igazoltatták a férfiakat. Az oroszok a németek megfutamodása után egy páncélkocsival benyomták a klinika kapuját, ez okozta a robajt, majd közelharcra felkészülve kezdték el a klinikát átfésülni.
Bár a klinika megostromlása, valamint elfoglalása közben közülünk senkinek sem esett bántódása, az a tény, hogy ez az ék pont a Szemklinikát foglalta el elsőként, később még sok izgalmat, rettegést tartogatott számunkra. A szintén Mária utcára néző Női, valamint Bőrgyógyászati klinikát a szovjet katonák egy ízben ugyanígy átfésülték, de oda többet úgyszólván be sem tették a lábukat, tehát a „felszabadítást” teljesen simán úszták meg. Nem így volt nálunk.
Az történt ugyanis, hogy még aznap éjjel egy fontos telefonvonaluk központját telepítették a klinikára, ráadásul pont a mi elhagyott alagsori szobánkba, s az utánpótlási csapatok is heteken át a Szemklinikán keresztül vonultak előre, s még jóval a pesti oldal eleste után is ott töltöttek egy-két éjszakát.
Az újabb és újabb csapatok érkezése, randalírozása, zaklatása, zabrálása idegileg talán még jobban kikészített minket, mint a bombázás. Végül is a bombázás ellen az óvóhely meglehetősen jó védelmet nyújtott, de ezeknek az ázsiai hordáknak teljesen ki voltunk szolgáltatva. Amint kis pihenőjük volt, berúgtak, randalíroztak, fenyegetőztek. Állandóan zaklatták nőtagjainkat. Nem győztük őket eléggé öregnek kamuflálni és dugdosni. Amint valamelyest megszelídítettük őket, már mentek is tovább, és jöttek az újabbak. Az óvóhely két lejáratánál állandóan őrséget tartottunk, s amint minket félretolva kezdtek oda részegen letántorogni, máris szaladt az üzenet szájról szájra: fiatal nők gyorsan a WC-be!
Január tizenkettedike táján két hatalmas, tizenöt centiméteres ágyút állítottak fel közvetlenül a klinika előtt az utcán, csővel a Baross utca felé. Ezek elsütése olyan hatalmas dörrenést és földrengést okozott még az óvóhelyi falakon keresztül is, mintha bomba esett volna. A szovjet ütegparancsnok egy ízben, hogy a fülét kímélje, lejött közénk az óvóhelyre. Barátságosan viselkedett, civilben állítólag „inzsinér” volt. Kérdeztük, hogy tulajdonképp hova lőnek. O a térképen a mostani Marx térre [ma Nyugati tér - a szerk.] mutatott. A lövöldözés után másnap kilesve láttam, hogy a klinika előtt a hóban két- három tucat óriási réz lövedékhüvely feküdt szanaszét. Mivel ezek még huszadika után is ott voltak, egy csendesebb időszakban három darabot be is vittem magammal s eldugtam, hátha később jó lesz valamire. Egy ma is megvan belőlük. Bottartónak használom.
Az óvóhelyről természetesen csakis fehér köpenyben és vöröskeresztes karszalaggal merészkedtünk fel az alagsorba vagy a kapuba. A kapuőrök nem kedvelték, ha felmászkálunk, mindjárt lezavartak, holott sebesültjeinket is el kellett lássuk. Egy kevés cigarettával azonban többnyire le lehetett őket kenyerezni.
Különösnek tűnt, hogy a szovjet katonák sebesültjeinkről úgyszólván tudomást sem vettek, élettelen tárgynak tekintették őket. Képesek voltak a haláltusájukkal küszködök közé letelepedni és röhögcsélni csak azért, mivel ott valamivel enyhébb volt a hőmérséklet.
A szobánkba telepített telefonközpont miatt oda négy héten át be sem tehettük a lábunkat. Egy ízben, hosszas könyörgésre engedték csak meg, hogy kisgyermekeimnek tiszta fehérneműt hozzunk ki. A szobában szétnézve hajmeresztő rendetlenséget és piszkot találtunk. Miközben Iluska keresgélte a ruhácskákat, láttam, hogy a vaskályhánkat az odamenekített értékes könyveimmel fűtötték.
Egyik délután, amikor egy eléggé csúnya takarítónőnk élelmiszert vitt át a kórbonctani részlegbe, a szovjet katonák elkapták, s állítólag tizennégyen mentek rajta keresztül. Bár már asszony volt, ez a kiadós szexuális érintkezés túl sok volt neki is. Szerencséjére nem szedett össze semmiféle betegséget.

(Forrás: Első közlés - kiadatlan gépirat, a család tulajdonában.)

 
Jegyzet

 
Dr. Györffy István (Budapest, 1912 - Budapest, 1999), szemorvos, egyetemi docens, Györffy István néprajz-professzor fia. Orvosi tanulmányait a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi Karán végezte. 1936-ban a budapesti Szemészeti Klinikára került, és egészen nyugdíjazásáig, 1972-ig itt dolgozott, de tudományos tanácsadóként a továbbiakban is szorosan kötődött a klinikához. Fő szakterülete a szemészeti optika volt, különös tekintettel a kontaktüveg készítésére és rendelésére. 1939-ben elsőként kezdte az ún. scleralis kontaktüveget törhetetlen műanyagból készíteni. Később kidolgozott egy speciális préselési eljárást, amely lehetővé tette, hogy a scleralisnál kisebb, korneális kontaktlencsét közvetlenül a mindenkori páciens látásához igazítva készítse el. Szabadalmát az ötvenes évek végén átvették a Szovjetunióban, és Nyugat- Európában, illetve az Egyesült Államokban is nagy érdeklődés és elismerés övezte. A hatvanas években a Szemklinikán is működni kezdett vezetésével a Kontaktlencse Laboratórium. Publikációs munkássága, érdeklődése és hozzáértése kiterjedt az orvos-történet, a szemészettörténet, az orvosi numizmatika terére is.


« vissza