Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Ő volt a Menedék... - Száz éve született Gellért Endre (3. rész)

A Peer Gyntre készülve változatos művészi szakításokat kellett tudomásul vennie. Eredetileg Sinkovits Imrével szerette volna játszatni Ibsen hősét, de '56 szónoka, aki nem engedett az AVH kísértésének, s Aczél Györgynek sem, már csak epizódokat játszhatott. Vélhető: Gellért még nem ismerte a felsőbb tervet, amiről Major már értesült, hogy Sinkovitsnak az évad végén mennie kell a Nemzetiből. így Gellért Ladányi Ferencet jelölte, aki már kétszer más színházban játszotta a fjordok álmodozó legényét. Elfoglaltsága miatt novemberben Ladányi helyett Szirtes Adám kezdett próbálni, majd őt is szólította a film, de hogy a színház igazgatósága miért volt ily engedékeny, s bizonytalanította el Gellértet és a készülődést éppen egy monumentális mű sorsában, azt egyedül Major Tamás igazgató tudhatta. Ladányi 1958 januárjában aztán mégis visszatért és próbált. Áprily Lajos átdolgozta fordítását az új bemutatóra; Gellért szeretett volna váltani: Grieg romantikus műve helyett egy modern norvég szerző alkotását óhajtotta kísérőzeneként. A partitúra meg is érkezett, de az olyan modern hangzásokkal kísérte volna a drámakölteményt, hogy Szabolcsi Bence javaslatára maradt Grieg. Vele a vetített díszletek, a stilizációs látomásban romantikus színek tartósodtak. Kárpáti Aurél is így látta: Gellért nagy apparátusát mozgatva, előadásában „fénypontokká avatva a Dovre barlang jelenetét, Anitra táncát, a hajótörést és Peer bolyongását a havas erdőben. A díszleteknek vetítéssel való kiegészítését gyakran alkalmazza, dekoratívségre törekszik. Ellenben Grieg remek kísérőzenéjének túlzott felhasználása mégiscsak tehertételévé válik az amúgy is elnyújtott előadásnak.”
Erősödött a tusakodás a próbák folyamatában. Nézem a képet: Gellért mosolyogva tekint Ladányira, aki pedig görcsösen mosolyog a kezében tartott kéziratlapra. A mesterségesen beállított felvétel lappangva tudósít arról, ami soha nem történt addig Gellért próbáin; veszekedésig menő hangoskodások terítették be a hangulatot. Gellért halála után írt Ladányi a Peer Gyntről, sejthető, hogy a színész alighanem a régi szerep interpretációit akarta megismételni Gellért ellenében, aki az álmokat hajszoló Peer sorsát ironikusabbra akarta hangolni. Vélhetően lappangó ellenszenv is hevítette kapcsolatukat: ahogyan Gellért Gábor Miklós hangos politizálásától viszolygott, hasonlóan Ladányi elvakult elvtársiságát sem kedvelte. Tudta jól: Peert csak nagyformátumú színésszel szabad játszani. Ladányi pedig nem volt az. És Ladányi alja-módon viselkedett Gellérttel, a hangos és folytonos viszálykodást a társulat is hallotta. A méltatlan légkör pedig a bukás viselőse. S ebben az alkotói-színi dilemmában és személyességben Demeter Imre érinti is az előadás kérdéseit: „Peer a nagyságot, a diadalt űzi, hogy önmaga lehessen. A mesebeli nagy Görbe, a megalkuvás szelleme azt súgja neki : »Kerülj kívül!« A föld alatti manóbirodalom ura, a Dovre király pedig azt: »Légy elég önmagadnak!« S Peer, ha a szörnyű útvesztők között, képzeletének és a valódi világnak összecsapásában vergődik, nagyot akar és elbukik, megalkuszik és utakat kerül is, emberi mivoltát mégsem adja fel.” A méltatások elegyesek, s nemcsak Ladányi vélekedésében és a rendezés megítélésében, de Törőcsik Mari Solvejgje folytán is. Ki tudja, talán Gellért is gyengének mutatkozott. A filmen, főképpen a Körhintában vibráló Mari őt is elkápráztatta, pedig a színpadon még esendő volt, és az előadás vele is rokkant. Bár az osztályában a Dadával nagy sikerrel vizsgázó Szabó Ildikót is Solvejg-próbára hívta a Nemzetibe, de Törőcsik Mari mellett döntött. Szabó Ildikó aztán Lengyel György kiváló debreceni előadásában (1965) Linka György hatalmas alakítása mellett később a várakozás poétikus szépségével és erejével eljátszhatta Solvejget.
A Peerre készülődés vitái tovább roppantották Gellért önbecsülését; megtörtént, hogy munkatársainak suttogta próba közben: „Nem tudok rendezni, nem tudok rendezni!” Ebben már művészi jajdulását kell hallanunk. És még egy megrendítő esemény a próbák közepette: 1958. január 15-én kivégezték tanítványát, Földes Gábort! Ezekből a napokból való Lengyel György története; a Glembay család egyik előadása előtt az öltözőben Gellért nézte, amint Major sminkelte magát, s így szólt: „Tudod, Tamás, az a te nagy szerencséd, hogy te kijátszhatod magadból az őrületedet, én meg nem.” Czímer József egy 1958. márciusi Peer-előadás nyomán többször találkozott Gellért Endrével, s emlékiratában részletesen beszámol a beszélgetésekről (Átszállás ugyanarra a vonatra). Azt írja Czímer: Gellért „nagyon” meglepődött, amikor a Peer és a Tragédia közös pontjaira hívta fel a figyelmét. Hogy a bizonytalanság azonos a harmadik keresztútnál, mert: „...a Gomböntő sem hajlandó elárulni Peernek” a jövőt, mint ahogy Adám holnapja is homályos. „A főalak beállításával rendezőileg sem értettem egyet... Peer kezdettől fogva hazug szélhámos, csirkefogó, és az is marad mindvégig, sőt még gyilkossá is lesz az elvetemült” - mondja a dramaturg emlékiratában. Czímer József emlékirata Gellért válaszait már nem ismertette. Annyit még tőle Gellért hogylétének jelentéseként: „Gellért Endre fogalmazásai bizonytalanabbak voltak, mint ahogy az ő intellektusától a próbákon és a beszélgetésekben megszoktam. Egész idő alatt valami olyasféle érzésem volt, mintha keresne valamit, csak nem tudja, mit.” Peer világbolyongásával Gellért a maga boldogságkeresésében élt, s az üres ég alatt a „semmi” kísértette.
Magakeresésében Gosztonyi János Rembrandtja következett. (1958. IV. 18) Gosztonyi színészként végzett a főiskolán, ahol 1950-től már tanított, s Gellért párfogásával a Nemzeti tagja lett, ahol epizódokat alakított. Emlékezésében írja: előbb tanítványa, majd barátja lett Gellértnek, akiről pontos és bensőséges skiccet készített, de feltűnő: a Rembrandt előadásának részleteiről nem beszélt. Gosztonyit Kolumbusz című darabjával a Pécsi Nemzeti Színház avatta szerzővé 1956-ban. A Magyar Színjátszás Ünnepi Hetének (június 7-16.) záró előadásaként a budapesti közönség és a szakma is láthatta. Both Béla a minisztérium képviseletében értékelésében „nagyigényű, nemesveretű, gondolatokban gazdag és megoldásokban új”-ként méltatta Gosztonyi darabját, s a hivatali dicséretet „hosszantartó, ütemes, nagy taps” kísérte. A Rembrandt szövegkönyvét olvasva némely motívum és szöveg sejdíti: Gellért, a rendező a szokottnál több ihlettel szolgált Gosztonyinak. A Bessenyei Ferenc által eljátszott holland festő például azt mondja: rokonai vannak Kínában: „Ugyanarra tették az életüket, mint én. Veszkődünk képpel, szoborral, zenével...” - a Kínát járt rendező élményére és sugallatára utal. Gellért vívódásainak személyessége is mintha átsugározna Rembrandt alkotói gondolataiból: „... égi és földi hatalom között egy döntő különbség mutatkozik. Az égi nem tudja keresztülvinni akaratát. Istennek nincsenek végrehajtói. A városnak vannak.” - felsejlik ebben a brechti előadás dilemmája is. Gosztonyi az Éjjeli őrjárat festése köré szövi történetét, s mint egykori tudósításokból kitűnik: az előadás központi pillanata a festmény élő képi megelevenítése. Mívesen rendezett, látványos előadás született, melyben az egykor a Pázmány Egyetemen művészettörténeti órák hallgatójának az ihlete is munkált, aki rendezéseiben a fényárnyék teremtésének gondolati és érzelmi erejét szívesen alkalmazta. Gellért rendezőpéldányait tanulmányozva nyomatékosan érzékelhető ez a Fáklyaláng előadásában is, amelyben a különféle hanghatások mellett az aradi vár pincéjének világítása, változásai erősen jellemezték Kossuth és Görgey vitájának árnyalatait. A kormányzó (Bessenyei Ferenc) markában szorított gyertyatartó sugárzó fénye is kérdések és válaszok viaskodásának drámaiságát erősítette fel. A Dózsa György jeleneteinek beállításait pedig a magyar történeti festészet, Benczúr Gyula és Madarász Viktor munkái is ihlették. S a képiség igénye és fegyelme az előadás minőségét meghatározta. Gellért a Rembrandt valamely előadásának pontatlanságait észlelve felvonásokra, képekre utaló figyelmeztető sorokat írt az ügyelőnek. Ebben olvashatjuk: „A függöny Saskia keze lehullására induljon.”, aztán: „A hitelezők döngetése lehet hangosabb.”, vagy: „A rézkarc képet kicsit hátrább kell tenni.”; „Az árnyéknál a felvonás megkezdése előtt ki kell próbálni a lámpa előtt a tüllt vagy a szitát”. Annyi páros munkájuk és sikerük után Gellért Bessenyeivel utoljára dolgozott együtt, aki Rembrandtként az első felvonást így zárta: „Úristen! Ha nem az ő füttyükre táncolok, mindjárt eldobnak. Voltaképpen megfesthetném úgy is, ahogy ők kívánják, ha utánuk kapnék... De ezek meg akarják állítani az időt, hogy már most örökre az ő kedvükre fessen-lásson mindenki... És ezek az emberek emeltek vállukra, iktattak hetente hét vasárnapot az életembe... Lehet akkor jó, amit eddig csináltam? Lehet jó, ahogy éltem? Úristen, hát én csak egy divatos festőcske voltam?”
Osztálya vizsgaelőadásának egyik darabjaként. Shaw A sors embere című egyfelvonásosát rendezte, amely Maupassant Gömböc című novellájának dramatizálásával egy estén a Katona József Színházban került színre (1958. május 23). Az azelőtt egyszer, Hevesi fordításában a Magyar Színházban (1912), azóta egyszer sem játszott korai Shaw-játék miként kerülhetett Gellért figyelmébe? Bizonyos: Shaw valamennyi darabját olvasta, ismerte. így tanári ambíciója vezette: elbocsátó nagy exámenre alkalmas szerep szükséges Bodrogi Gyulának, akit több főiskolai botrányból kimentett. Shaw Napóleonja pedig alkalmas volt Bodroginak. Napóleon itt még nem császár; 1796. május 12-én a francia csapatok megszálló tábornokaként az észak-itáliai Tavazzoni fogadójában tűnik elénk, s egy bizonyos hölggyel levéljáték bonyodalmában folytatott elmés küzdelem a tét. A szerzőt kedvelte, a darab replikái szellemesek. Célzott irányuk a szerelem, a férfi és a nő kapcsolata, a hatalom és a hétköznapiság kérdése. Kedvvel dolgozott; egyik próbán például Fonyó Józsefnek pénzt adott, hogy kelléknek a játék légköréhez illő olasz bort vásároljon, s ez Gellértnek ürügy is volt, hogy diákjának szerepében ő próbáljon. Osztályától búcsúzva az ironikus és kételyes axiómák igazságait kibontani kedvderítőnek ígérkezett. Azt mondja például Napóleon: „Egyetlen egyetemes szenvedély van: a félelem.” Másutt a hatalom és a köznép dolgáról: „... másokért dolgoznunk, vezetnünk és kormányoznunk kell őket a saját javukra. Minden igazi nemes jellem alapja az ön- feláldozás.” Az istenítés kérdéséről a hölgy azt mondja a tábornoknak: „Ön megtanít minket arra, mire juthatnánk, ha volna hozzá akaraterőnk és bátorságunk; és ezért kezdjük mindnyájan isteníteni.” Önirónia és játékos elevenség a színpadon - szólt a tudósítás az előadásról, amely - nehéz leírni - Gellért Endre utolsó színházi rendezése volt. Bodrogi Gyula azt mondja: Gellért pontosan, részletes gondossággal irányította. Odáig menően, hogy csaknem egy órát dolgoztak azon, melyik lábával lépjen a lépcsőre, mert a szerep, a játék harmonikus mozgásának folyamatát akarta kialakítani. Shaw darabját még tévéfelvételre is igazította augusztusban, de az előadást nem rögzítették, vagy legalábbis nem maradt meg a kópiája. Csak az Úri muri filmváltozatának játékmestereként és az Ármány és szerelem 380 méternyi felvételének jelenetével maradt meg láttató erővel az utókornak.
Naptárának nyári hónapjaiban sose rögzítette tennivalóit. Olvasott, balatonozott a családjával, járta az országot, beszélgetett az emberekkel. Tudta, hogy mi az igazság, tudta, hogy nem az, amit a Szabad Nép, majd szellemtestvére, a Népszabadság jelent köz-állapotunkról. '58 nyarán - még saját magával is - egyre keservesebbnek érezhette a társalgást. Mert ha visszatekintett az év első felére, a közügyek réme szakadt rá: januárban a színházi élet egyetlen mártírjaként kivégezték Földes Gábort, egykori diákját, tavasszal a Központi Bizottság küldötteként Major az országot járta, és nyílt pártnapokon gyalázta a forradalmat - a közhangulatot a bestialitás igazolására hangolván: Nagy Imre és társainak kivégzéséhez (június 16.). Nem tudunk semmit Gellért Endre nyaráról, de azt igen, hogy amikor augusztusban a Peer Gynt felújítását vezette, az Őrültek háza képhez érve zokogásban tört ki. Az akkori hetekben pszichiátriai kezelésekre kísérte testvérét. A Tizenhetedik baba nyara című előadás rendezésével kezdte volna új évadját a Katonában, a szereposztást el is készítette, de elfogyott az ereje, a próbákat és a bemutatót már Várkonyi Zoltán jegyezte. Szeptember végén összeroppant. Illyés Gyula naplójában olvashatjuk: a tragikus hírt Flóra csak október végén merte tudatni vele.
Tragédiájának végső stációja kezdődött. Verse, melyet még 1934-ben írt, jól írja le lelkiállapotát.

 
Színház

 
A színház szép, régi épület,
Egy hatalmas szörny lakhelye!
Nincsen feje ennek a szörnynek,
Csak feje van, sok-sok feje,
És nincsen tagja sem, azért
Mert itten a 'tag' a fej maga.
Az egyik nagyobb fej, generális,
Aztán kisebb a legkisebb: fejbaka.
És mindegyik fejen van egy száj.
És mindegyik száj üvölt.
Vagy hallgat, akkor pletykázik:
Apró, igaz meséket költ.
És azt hiszi mindegyik száj,
Hogy üvölteni kell, muszáj.
A rendező üvölt
a segédrendező üvölt
a nagy jó színész üvölt
a kis rossz színész üvölt.
Mert azt hiszi mindegyik száj,
hogy üvölteni kell, muszáj:
Az ügyelő üvölt
a világosító üvölt
a díszletes üvölt
a bútoros üvölt
a statisztavezető üvölt.
És én: - hallgatok.
A tag szörnyfej, de esze nincs,
Az egész fej egy óriási száj. -
Hát csak a nem-tag tudhatja azt,
Hogy üvölteni nem muszáj!

 
Elnémulásának utolsó állomása következett.
A világítóudvar mélye. Nem-taggá változott.
Major bestiális cinizmussal emlékiratában azt mondja: „Na most, hogy ebből mi volt megint színjáték, és mi nem... Ott a porban, piszokban a lichthofban, ahová esett, talált üvegcserepeket, amivel vagdosta az ereit, de nem úgy igazán...”
Illyés erős iramban dolgozott darabján, hogy összeroppant barátját az életbe és a színházba visszasegítse. Gellértet 1959 tavaszelőn is kórházban ápolták. „Meszlényi” jelzetű spicli 1959. április 4-én jelentette: „Regéczy Lilla, a Filmvilág munkatársa, aki Gellért Endrének, a Nemzeti Színház főrendezőjének volt a felesége, elmondotta, hogy a válásukat kimondták. Volt férjétől már el is költözött, egy garzon kis lakást szerzett, illetve szereztek neki. Anyagilag le van égve...” (3.1.2. M-18667/5/1).
1960. március 1-jén Gellért Endre gyógyszerrel életét mégis bevégezte.

 
Utóiratként

 
1960. április 8-án iskola után szokott utamon haladtam Debrecenben a Csokonai Színház előtt, s látom a hirdetőtáblán, este a budapesti Nemzeti Színház vendégjátékát ígéri: Csehov: Ványa bácsi. Egy közeli este emléke is hevítette káprázatomat: vívóedzésre indultam, ám a színház előtt megtorpantam, mert egy csodavilágba toppantam. Ranódy László forgatta a Légy jó mindhaláligot, s a fél századdal korábbi debreceni színi élet elevenedett meg előttem; egyszer, kétszer, háromszor, mert ismételték a felvételt. A színház előtti teret míves vasrács zárta; urak s asszonyságok érkeztek konflison és rádlis kocsikon, egy öreg villamos csilingelt, s az este párájában valami álomszerű ködös fény vonta be a színházat... - én bűvölten meredtem a régvolt világra, csak Misit nem láttam felbukkanni. A színházban már varázslatos előadásokat láttam Téri Árpád éveiben, de most egy különös, oly messzinek tűnő káprázatot ígér a Vitéz Mihállyal, Kölcsey szobrával díszített palota. Merthogy Nemzeti Színházzá avatja magát! Se az írót, se darabját nem ismertem, esti kimaradásom otthoni engedélye se hőköltetett: a bejárati pénztár felé siettem, remegve kérdeztem, van-e még jegy? A kakasülőre - válaszolta a hölgy, s mondta is az árat, majd kérdően rám nézett. Három forint! - annyi volt is nálam, s már tépte is a jegyet - este a magosba kapaszkodhatom! Addig, s azóta se ültem ott, de amint felment a függöny, s Gózon Gyula kezében a gitárral előremeredten a nézőtérre tekintett! S érkeztek a többiek Asztrov - Bessenyei, Jelena - Lukács Margit, Szonya - Mészáros Ági, Ványa - Makláry Zoltán, Szerebrjakov - Major Tamás, Marina - Pártos Erzsi. Gózon mintha csak szemembe nézne...! - áthajoltam a vaskorlát alatt, s úgy éreztem, a színház első sorában ülök, és csak nekem játszanak addig csak filmen látott művészek. Bessenyei direktorként mintha a Kollégiumból érkezett volna, s Makláry, a Légy jó... pedellusa pedig most a csehovi kúria mindenese...! Lelkem árvasága, fájdalom, s hiábavalósága emberi voltunknak... - sors-hangok szólaltak meg a színpadon, és egyre elmerülve a játékban magamra, magunkra ismertem, döbbentem: csonka családunk mindennapjaira. Hisz ugyan mi más bátorít naponta, mint ahogy Mészáros Ági oly szív-hangon elmondta: élni kell! Türelmesen viseljük a megpróbáltatásokat, s majd az Úr elé kerülhetünk jó lelkiismerettel! Több mint fél évszázad távolából az előadás lélek-árama melegszik fel, ha arra az estére gondolok; képek villannak: ahogy Bessenyei a térkép fölött a természet pusztulásáról beszélt; Makláry Jelena lábához térdel; Lukács Margit fülledt-kérdő tekintete...; s hogy én egyszer ezt nekik is elmondhatom!... gyermeki édenem delejes-mámorító-gyanútalanságának szép estéje.
Sok ezer előadás képe és emléke merül fel hat évtizedes teátrum-járásomból, kevesek egyike a Ványa bácsi, amely hökkenetes erővel a Színház sors-ébresztő hatalmával hatott. Tyelegin gitárján pendülő bús dallamok molljának szépségében kíséri életemet Csehov életté emelt színháza, de az emlékezet különös szerkesztő rendje folytán két jelenet összerántva elevenszik meg. A vihar éjszakája: villámlás, a sötétkék égbolton s a szalon ablakában a tüllfüggönyt a szél csapkodja: álomszerű kép, s ebben félszeg-dermedtséggel megjelenik Ványa- Makláry. Az emlék hívó-szerkezete ehhez a második felvonás természeti-képi zaklató pillanatát vetíti össze a harmadik felvonás zárásával, amikor Ványa zaklatottan megjelenik a szobában és rálő Szerebrjakovra. „Puff” - mondja mert nem talál, aztán megint durrant, és ismét: „Puff”. És a közönség nevetett, én pedig odafenn a magasból döbbent ámulatomban nem értettem: miért e kacagás a kudarc fölött?
Gyermeki lélekkel úgy hittem, hogy a gyilkosságkísérlet a dráma vihar-villámos pillanata, talán ezért is az emlékezet sűrítő kopírozása; megrendülés helyett a nézők miért nézik mulatva a Makláry kezében alákornyadó fegyvert? A lázadó, cselekedni akaró ember kudarcos bukása. A sírhatnékság mélyéből visszhangzik a csőd kacagásos beláttatása - íme a Színház emberi létünk minden dimenzióját képes víziókban megjeleníteni. Szerebrjakov zsarnoki árnya kísértette a birtokot, Ványa életét, aki megpróbálta megölni a magában apokaliptikussá növekedett Rémet. Altatva magát abban, hogy megszabadulhat a zsarnokságtól. Nem, a lélek-morzsoló, emésztő és elégető zsarnokságtól már nem szabadulhatunk: rontása bennünk él, és felfalja napjainkat. Akkor nem értettem, most Gellért Endre sorsát kísérve, hosszú és gyötrelmes elbeszélésének végén sejlik előttem: a kacagás a sírásnál is megrendítőbb erővel tudja életünk dantei mélységeit felvillantani.
Az 1959-60-as évadra elfogytak a Gellért-előadások a Nemzetiben, már csak a Pygmalion tűnt fel a repertoárban. De jelenlétének igazolására - s higgyük, terápiás bátorítással - felmerült valamely rendezésének felújítása. Bonyodalom épp elég torlódik naponta, a színházi üzemmenet ezért is hajlik az egyszerűsítésre. A Ványa ügyében a kis személyzetű előadás a színészek kedvében is találkozik - vélte a direkció, de főképpen Gellért akarata erősíthette a közös óhajt. Még egy szempont: az orosz-szovjet dráma tartós hiányát is igyekeztek a Ványa bácsi előadásával pótolni. így történt ez már az 1954. november 7-i felújításnak mondott előadással is, amelyről az ügyeletes rendező azt írta: „Percekig állva tapsolt a közönség”, „felejthetetlen este”. A november 29-i előadásról pedig ezt olvashatjuk: „Illyés Gyula végignézte az előadást, és mint mondta: igen elégedett.” 1960-ban Csehov darabjának felújítása mellett tehát erős igazgatói érv volt az orosz dráma hiányának enyhítése a műsorban.
A Blaha Lujza téri épületben a Sok hűhó... felújítása kezdődött az 1960-as év elején. Major keveset járt a próbákra, asszisztenseire és a színészek emlékezetére bízta a munkát, melynek indulásakor Gellért Endre is megjelent. Major így okolta a társulatnak: „Gellért elvtárs is eljár próbánkra, az ő nagy tudásával segíti majd az előadást.” Gellért hallgatott akkor, amint a próbákon se volt szava; egy hölgy kíséretében tíz órakor mindig megjelent, s úgy 1 óra körül távozott. A Ványa bácsi kevés felújító próbája szigorúan zárt ajtók mögött bonyolódott, még a színháziak se ülhettek be, vélhetően a színészek emlékezete és szeretete gyújtotta életre Csehov darabját; s valaki úgy hallotta: mintha Gellért a főpróba végeztével, távozóban azt mondta volna: „Úgy látszik, tényleg egészen jó rendező voltam.”
A február 24-i Ványa-előadáson Gellért „.. .a Katona József Színház már sötétedő nézőterére lábujjhegyen, csendesen belépett, (...) s leült a legszélső székre...” - olvassuk a színházi lap nekrológjában (d.i.). Poétikus emlékezésében azt nem írta, hogy Gellért rezzenéstelen messziségből nézte az előadást. És nem igaz az, hogy a következő napokban „vibrált, sziporkázott és boldognak látszott” a Shakespeare-próbákon. Mert változatlan némaságban nézte a Sok hűhó... próbáit. A színészek kerülgették, de nem lehetett szót váltani vele szünetben sem. Mészáros Ági közelítette meg leggyakrabban, de Gellért néma maradt. Február 27- én meghalt Apáthi Imre, a Nemzeti Színház tagja, a magyar színművészet máig eléggé nem méltatott színész és rendező kiválósága. Ezen a napon jelent meg Karinthy Ferenc írása a Ványa előadásáról, melyben idézte az 1952-es bemutatót is: „...emlékezetes ünnepe volt a magyar színjátszásnak, most számos új ötlettel, beállítással, árnyalattal frissítette” Gellért, melynek szuggesztiója változatlan: „szó és cselekvés interferenciája mindvégig oly finom, (...) a mű áramköre sehol sem szakad meg.” Február 28-án a Ványa bácsi újabb estéje következett, melyről az ügyeletes rendező, Bodnár Sándor a naplóba jegyezte: ünnepi előadás volt, „szinte végig feszített és szuggesztív volt... A közönség hosszan tapsolta a színészeket előadás végén.” Gellért Endréhez már nem értek el a lelkesítő hírek. És Apáthi halála? Megrendítő ütéssel: Németh Antal egykori Peer Gyntje 51 évesen távozott.
Gellért Endre elhunytét („tragikus hirtelenséggel”) az MTI március 2-i jelentése nyomán közölték a lapok, de halála okát nem tudatták, s a nekrológok is a hivatalos gyászhírt variálták. Lengyel György, a Sok hűhó semmiért felújításának segédrendezője felhívta a Nemzeti titkárságát: gyászhírek szokását követve a próba elmarad-e? Major titkárnője rikácsoló indulattal mondta: „Miért ne lenne próba? Azért mert a főrendező meghalt? Mi köze ahhoz a Nemzeti Színház működésének?” A próbára Major üdén, frissen érkezett; Mészáros, Básti és a többiek, színészek és műszakiak őszinte megrendültségükben valósággal ténferegtek. A Farkasréti temetőben március 7-én Major Tamás, az MSZMP Központi Bizottságának tagja hűvösen, szív-hiányos hangszerelésben beszélt. Szokott stilisztikai fordulat: a közhely-búcsúztatók záró szakaszában a szónok közös többesre vált, mondván: a halott emlékezetét mindannyian, gyászolók őrzik az emlékezetükben. De Major, a direktor-”barát” magát kivonva a közös többesből, a színészekre testálta az örökséget „Munkatársai, akik néhány nappal ezelőtt még együtt dolgoztak vele, ezután is gyakran fogják a Ványa bácsit játszani, melynek minden beállításában, mozdulatában, hangsúlyában ott él Gellért Endre.” Egykori Hamlet-értelmezéséről pedig ezt mondta: „remek előadást rögtönzött.” Valótlan állítás, mert a jegyzőkönyv igazolja: a Szövetségben 1952. január 11-én Gellért Majorral párban és összehangolt készültségben folyamatosan beszélt a Shakespeare-előadásról. De Major „a rögtönzött”-ségre utalóan mondta: „Talán éppen ennek a nagyszerű tulajdonságnak elvesztését féltette, amikor véget vetett életének.” Bődületes sületlenség, s aztán az ateizmus is előkerül: mondván: Gellért „(...) a másvilággal kezdett feleselni”, hogy így folytassa: „Mi, realista művészek, nem hiszünk a másvilágban” (Kortárs 1960/4). A temetőből Major a Nemzetibe kocsizott; és tanú mondja: soha ilyen vidámnak nem látta; a szekrényből demizsont húzott elő, és töltött a maga és a munkatársa poharába. A Balaton-felvidéki misebort igen kedvelte.
A Ványa bácsi további történetéhez tartozik: az 1952-es ősbemutatóhoz hasonlóan, a felújításon Balázs Samu játszotta Szerebrjakovot, Gellért halála után szerepét az ügyeletesnapló fordulata szerint „Major elvtárs” vette át, március 26-án, amikor a tévé közvetítette az előadást. Május 5-én Angyal Mária ügyeletes „tökéletes”-nek minősítette a Csehov-estét, bár a közönség olykor „bántóan rosszul reagált, de végén hosszan ünnepelt”. Meglehet, ÁVH-s civilekkel teli volt a nézőtér, mert: „Kádár és Aczél elvtárs is végignézte.”
Évad végén Major elbocsátotta Gosztonyi Jánost, aki Gellért szellemi, erkölcsi közelségét elvesztve vette a bátorságot, hogy megírja Tiszta szívvel című darabját, amely az Illyés-József Attila-Flóra történet alantas szcénája, s a Petőfi Színház játszotta. Illyésnek 1956 óta nem jelent meg verseskönyve, darabja se kerülhetett színpadra. Benedek kifejezésével: a Malom a Séden című drámája szinte észrevétlen hullott ki a Nemzeti tervéből. Mert Illyés konokságára a hatalom tiltással válaszolt, és „Major ehhez igazodott”. Illyés 1959. november 29-i feljegyzése szerint észlelte, amikor Major a Népszabadságban nyilatkozott az új magyar darabokról „Abból, hogy a Malom a Sédennek címét sem ejti ki, rám az az illendőség háramlik, hogy tudomásul vegyem az elutasítást, s ha véletlenül összeakadnánk, szót se ejtsek róla.” De ez se erősítette Major helyzetét. 1961. április 30-án Major Tamás személyi változtatások dolgában levelet írt a minisztérium illetékesének, Meruk Vilmosnak, melyben egyebek mellett javasolta: „Benedek András fődramaturgnak tudományos intézetbe, vagy könyvtárba való áthelyezését.” Benedek Gellért legjobb barátja, Illyés Gyula, Németh László és a Nemzeti Színház együttműködésének szellemi transzformátora.
Az 1961. június 22-i társulati ülés Major Tamás tizenöt oldalas jegyzőkönyvben rögzített beszédével kezdődött, majd Bessenyei Ferenc kért szót. Hasonló hevű monológot a magyar színjátszásban, de nyilvánosan a Nemzetiben bizonyosan, színész még nem mondott direkciójáról. „Szégyenteljes dolog, hogy 15 éve hallgatjuk a beszámolókat, bízunk Major megjavulásában, hogy törődni fog az emberekkel, biztosítva lesz az életük, egzisztenciájuk. 15 éve írjuk együtt, és hallgatjuk a beszámolókat és 15 éve nem történik semmi. Nem tudok higgadtan beszélni, ha azt hallom a »társulat segítsége«. Mit segítsen a társulat, ha nincs vezetés? A társulat bízik egy vezetésben, ami nem létezik, ami nincs. Az igazság az, hogy a felelősséget nem lehet megfelezni... 15 éve vesztegetjük az éveket. Hogy lehet ezt tűrni?...” És tények áradatával folytatta.
Bessenyei nem említette Gellért Endre nevét.
Némasággal siratta hiányát.
Bessenyei szenvedélyes monológjában a rendteremtő Gellért Endre hiányát jajdította nevének említése nélkül. Megroppant a Nemzeti! 1962 nyarán Majort leváltották, és a minisztériumi főosztályvezető, volt katonatiszt Meruk Vilmos lett a Nemzeti igazgatója. Bessenyei 1963-ban a Madách Színházba távozott. Dr. Lakatos István, Németh László veje jegyezte fel: Sinkovits Imre azt mondta egy szilveszteri beszélgetésben: Bessenyei további futásában Gellért Endrét kereste. Sinkovits nyugtalanságát, pokoljárásait megismerve bizonyos immár: Gellért emlékétől mindannyiunk Siki-je (Sinkovits) se szabadult, holtáig kereste Gellért Endrét. A Nemzeti további omlását, épületének felrobbantását követően írta jegyzetében Illyés Gyula: „Az ő kiesésével ment tönkre ez a nagy múltú, nagyszerű intézmény.”
Miként gyászolta utolsó osztálya? - kérdezem Kóti Árpádot. Öngyilkosságának hírére feketébe öltözötten ültek a Nemzeti társalgójában, Hárti néni büféjében, s jött derűsen Marton Endre és kérdezte tőlük: „Na, na mit ülnek itt, mint a siralomházban?” „Gellért tanár úr..- rebegte valamelyikük, és némaságba hullottan gubbasztottak tovább. Marton kért egy pohár valamit, felhajtotta és elsietett.
Mondom Kóti Árpádnak: osztályuk már 1958 őszén nem volt együtt, hiszen társaival ősztől pesti és vidéki színházakhoz szerződtek. Szeretett tanáruk első ön- gyilkosságát sem, de majdani gyászát pedig különösen nem sirathatták együtt a Nemzetiben. Köti ragaszkodik emlékéhez. Már-már gyengülök, mert igazát erősítendő neveket említ, kiket hívjak telefonon. De mint hallgatom Kóti győzködését, egyre bizonyosabb: senki tanút nem kérdezek. Emelkedjen balladássá Gellért Endre emléke: hogy Kótit 1958 novemberében Békéscsabán még meglátogatta, és a vonatindulásig vendéglőben beszélgettek... S mint hallgatom a művész hevült történeteit, már Gellért diákjai körében ülök magam is, s örök gyászunk némaságában rebegjük Ványa fájdalmát: milyen nehéz a szívem. O, ha tudnád milyen nehéz!”
 

 
Irodalom
 
Ablonczy László: Nemzeti Lélekharang - Jászai Maritól Bubik Istvánig. Codex Print, 2007;
Ablonczy László: Régimódi színháztörténet - ÁVH-s iratokkal... - és Raksányi Kutyával. Kairosz, 2012;
Bálint György: A toronyőr visszapillant I-II. Szerk., utószó: Koczkás Sándor. Magvető, 1966;
Bános Tibor: A csárdáskirálynő vendégei, Cserépfalvi, 1996;
Benedek András: Színházi műhelytitkok. Magvető, 1985;
Benedek András: A torreádor. Magvető, 1987;
Bodrog Miklós: Fények és árnyak. Szerk.: Ugrin Aranka és Szilágyi Ágnes. Kairosz, 2012;
Czímer József: Közjáték. Pátria, 1992;
Czímer József: Átszállás ugyanarra a vonatra. Printself, 1996;
Egri István: Színház egy életen át. Múzsák, 1990;
Gábor Miklós: Kos a mérlegen. Szépirodalmi, 1990;
Gábor Miklós: Egy csinos zseni. Magvető, 1995;
Gábor Miklós: Nyomozok magam után. Palatinus, 2003;
Gellért Endre: Helyünk a deszkákon. Szerk., előszó, jegyz.: Molnár Gál Péter. Népművelési propaganda Iroda, é. n.;
Gosztonyi János: Láttalak - elmeséllek. Argumentum, 2005;
Gyárfás Miklós: Színész-könyv. Szépirodalmi, 1958;
Gyárfás Miklós: A tettes mindig Oidipusz. Gondolat, 1978;
Horváth Teri: Sári-gyöp. Szépirodalmi, 1978;
Illyés Gyula: Drámák I-II. Szépirodalmi, 1969;
Illyés Gyula: Naplójegyzetek - 1946-1960. Vál., szerk., sajtó alá r.: Illyés Gyuláné. Szépirodalmi, 1987;
Karcsai Kulcsár István: Mesterek és komédiások. General Press, 2001; Kárpáti Aurél: Színház. Gondolat, 1959;
Koltai Tamás: Major Tamás - A Mester monológja. Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, 1968;
Lengyel György: Színházi emberek. Corvina, 2008;
Molnár Gál Péter: Emlékpróba. Szépirodalmi, 1977;
Nagy Péter: Két évad és ami megelőzte. Szépirodalmi, 1966;
Németh László: Galilei -A dráma „pere” 1953-56. Szerkesztői munkatárs: Töreki Attila. Csokonai Színház, 1994;
Sarkadi Imre: Cikkek, tanulmányok. Összegyűjtötte: Kónya Judit. Szépirodalmi, 1974.
(Az idézett művek fordítói: Ványa bácsi: Háy Gyula; Peer Gynt: Áprily Lajos; A sors embere: Szász Imre.)

Írásomban az előadások szövegére, menetére utaló adatokat a Nemzeti Színház, az OSZMI és a Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Osztályának tulajdonában lévő rendezői, ügyelői és súgópéldányokból merítettem. A Ványa bácsi rádiófelvételét Konkolyné Erőss Annának, a Magyar Rádió egykori közvetítései munkatársának jóvoltából hallgathattam meg.
Köszönöm Lengyel György egyetemi tanár, egykori főrendező és igazgató sokirányú emlékeit, tanácsait, továbbá Kávási Klára, Balog Sándor segítségét. A. Szabó Magda pedig Bodrogi Gyula emlékeit tolmácsolta; az OSZMI (Csiszár Mirella, Füle Péter) és a Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Osztálya munkatársainak készséges együttműködése, Szabó Ildikó és Kóti Árpád emlékei is hozzájárultak Gellért Endre életének felidézéséhez.


« vissza