Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Úton Az elsodort falu felé - Szabó Dezső irodalomszemléletének formálódása

Különös dolog éppen egy író irodalomképéről, irodalomfelfogásáról beszélni. Azt gondolhatnánk, elég erről az, ami a műveiben megjelenik. Szabó Dezső esetében azonban más a helyzet. Nemcsak azért, mert képzett filoszként lett író, hanem mert íróként olyan szerepet vállalt, amely nemzedékek szemében hitelesítette a romantikából örökölt „vátesz-író” típusát. Mondhatni: újraformált egy régi paradigmát. Igyekezett az irodalom világán kívül is figyelmet kelteni. Közéleti szerepvállalása révén kapcsolódott be az irodalmi életbe, hogy aztán az is ragadja ki onnan.
Először tanulmányokkal jelentkezett, majd korai szépírói kísérleteivel, amelyek nem jelentettek sokkal többet irodalmi belügynél. Az elsodort falu azonban a szó szoros értelmében zajos sikert aratott. Olyannyira, hogy ez a zaj szinte elfedte, hogy itt mégiscsak egy regényről van szó: a közíró, a szónok, az ideológus aratta le az író vetését.
Noha meglepetésszerűen került az érdeklődés középpontjába Az elsodort falu, nem a semmiből robbant elő. Úgy látszik, hogy minden korábbi Szabó Dezső-írás egy ilyen karakterű mű irányába mutat, bár kevés jel utalt arra, hogy ezt a művet ő maga meg is fogja írni.
Ha úgy vennénk szemügyre Szabó Dezső életművét, hogy semmit sem tudnánk írói alkotásairól, meglepődnénk, hogy nélkülük is fontos, némely összefüggésben megkerülhetetlen alakja maradna irodalom- és (politikai) eszmetörténetünknek. Tanulmányai, esszéi és közéleti jelenléte tartósan befolyásolta az irodalom és a közönség, az irodalom és a társadalom kapcsolatát, a kapcsolatról alkotott képet, az erre vonatkozó elvárásokat. Egyaránt maradandó nyomot hagyott társadalombírálata, ideológiája, esztétikája. Közrejátszott ebben, hogy már korán követői támadtak, köztük egy olyan lángész, mint Németh László, aki egyetemes műveltségével, írói erejével és kivételes moralitásával egyúttal meg is tisztította salakjuktól a Szabó Dezső által esetenként méltatlan módon hirdetett és gyakorolt elképzeléseket.
Az irodalmon túli Szabó Dezső-hatás vizsgálata mindig kiemelt szerepet kapott az íróról született tanulmányokban. Az irodalomról vallott nézeteinek, irodalomképének kutatása azonban annak ellenére háttérbe szorult, hogy az irodalomról, annak feladatáról vallott elképzelései erősen hatottak az irodalmi kánonra, az irodalom és a közönség kapcsolatára és a magyar irodalom folyamataira (az avantgárdra és a népi mozgalomra) is. Ez a hatás ugyan csak az 1919 utáni küldetéses szerepében jelent meg látványosan, de ott volt már a megelőző évtizedben, a döntően a Nyugat és a polgári radikalizmus vonzásában alakuló szakaszában is. Az elsodort falu előtti évek máig kevesebb figyelmet kapnak, mint rákövetkező korszaka, pedig odáig is jelentős (sok szempontból talán a későbbieknél is érdekesebb) írásokat adott közre.
Oda kell figyelni tehát az irodalomra vonatkozó nézeteire, mert írói gyakorlatában maga valósította meg teóriáit - miközben szépírói munkáit szerette ösztönösen született, a természeti tünemény erejével feltört műveknek láttatni. Valójában nem Babits, hanem ő volt az igazi „filozopter az irodalomban”.1
Elképzeléseivel szabadon kísérletezhetett, hiszen a gondolkodását meghatározó időszakban még fejlődőben volt a mai fogalmaink szerinti irodalomelmélet mint önálló diszciplína, amely inkább csak esztétikai rendszerek részét képezte. A (nagyjából) kortárs magyar irodalom- elméleti gondolkodás (Greguss, Beöthy, Riedl) Szabó Dezsőtől sem kapott különösebb figyelmet. E szemléletet a 19. század öröksége (Toldy Ferenc, Gyulai) határozta meg, a népiesség és a nemzeti gondolkodás középpontba állításával, erős pozitivista beütésekkel. A Szabó Dezső által is nagyra tartott Péterfy Jenő sorsa jelezte, hogy eredetibb, igényesebb, a kortárs európai szinthez mérhető képességű, tudatosságú, felkészültségű, elméletileg megalapozott kritikai életmű mire számíthat.
Ugyanakkor éppen Szabó Dezső irodalmi pályafutásának idején erősödött a kortárs európai gondolkodás hatása, beleértve a formálódó avantgárdnak a korábbi teoretikus gondolkodás kereteit feszegető gyakorlatát is. Magyarországon is érződött annak az irodalmi funkcióváltásnak a hatása, ami Nyugat-Európában évtizedekkel korábban végbement, vagy legalábbis heveny szakaszába lépett. Nálunk a változásokat elsősorban a Nyugat és Ady jelentkezése mutatta. Mindkettő meglepően széles körű társadalmi figyelmet (és elutasítást) kapott: a reformkor kései hagyatékaként az irodalom a társadalom mindennapjaiban fontos tényező maradt. És fordítva, az irodalom számára is fontos volt a maga társadalmi szerepének definiálása. Amíg egyfelől a nemzeti ortodoxia irodalomfelfogása tiltakozott mindennemű irodalmi modernizáció ellen, másfelől az írók és a velük együtt mozduló szerkesztők, teoretikusok számára küldetést jelentett az irodalmi forradalom megvívása.
Szabó Dezső irodalomszemléletének alapjait hazulról és korai tanulmányaiból hozta. Az Életeimben érzékletesen leírja2, mit jelentett családjában az irodalom, és ha ebből a színes és nosztalgikus képből levonjuk az emlékeket jócskán kiszínező írói látásmódot, képet kaphatunk a korabeli magyar társadalom és az irodalom bensőséges kapcsolatáról. Szabó Dezső olyan korban és közegben nőtt fel, amelyben az irodalom a mindennapi élet része volt. A modern nemzetalapítás szinte még tapintható közelségben maradt, s annak irodalma (kiegészülve Jókaival) határozta meg a közélet nyelvét, amelyben testet öltött a magyarság kohézióját megteremtő nemzeti mitológia. Ez az irodalomfelfogás és értékrend jellemezte a kolozsvári Református Kollégium mindennapjait, és erősítette tovább az ott tanuló Szabó Dezső családi körben formálódott elképzeléseit.
Ezen az egyetemi évek közvetlenül alig változtattak. Annál inkább formálta ennek az időszaknak szabadon kiélhető olvasói szenvedélye. Az Eötvös-kollégium legendás könyvtára a világirodalom gazdagságát kínálta a kollégistáknak, és Szabó Dezső élt ezzel a lehetőséggel. Jellemzően a világirodalom klasszikusait és a kortárs európai irodalmat olvasta vég nélkül - ami öntudatlanul is más dimenzióba helyezte a magyar irodalomról alkotott korábbi elképzeléseit. Szerzett azonban egy irodalmon kívüli, de annak világával érintkező tapasztalatot: elborzasztotta az a hivatalnoki törtetés, amellyel az egyetemi karriert választó tanárok a katedra felé igyekeztek. (Ez a kiábrándulás is oka lehetett annak, hogy az egyetemista Szabó Dezsőt jobban vonzotta a nyelvészet.)
Azt is tapasztalta, hogy a gyerekkorától már-már vallási fanatizmusként megélt irodalmisággal nem egyeztethető össze az uralkodó pozitivista megközelítés. Mi több, a pozitivista irodalomtudomány eredményei kifejezetten sértették azt a képet, amelyet a magyar közgondolkodásban legnagyobb alkotóink kultusza formált. A motívumok rendszerezése, összehasonlítása, a mechanikusan értelmezett hatásvizsgálatok nemcsak idegennek hatottak, hanem egyenesen lefokozták, másodlagos, epigon szerepben mutatták a magyar irodalom héroszait.
Szabó Dezső végül mégis elmenekült ígéretesen induló nyelvészkarrierje elől, az irodalom visszahódította már-már dezertáló hívét. Nem véletlen, hogy ez a fordulat Párizsban érte: a művészetek akkori fővárosában ismét átélhető lett számára az irodalom-vallás élménye. Baudelaire, Verlaine, a párizsi irodalmi élet katartikus hatást tett rá, egyúttal fölébresztette benne az irodalmi modernizáció igényét. Ahhoz azonban még évek (és Ady költészetének elementáris hatása) kellettek, hogy megtalálja a maga szerepét ebben a nagyon vágyott megújulásban. Nem volt könnyű dolga sem ekkor, sem később: született és képzett individualistaként valójában csak vezérként tudta magát elképzelni azokban a közösségi vállalkozásokban, amelyekre szüksége volt programja kifejtéséhez, képviseletéhez - és amelyek tőle függetlenül is létrejöttek.
Az egyetem elvégzése után még évekig a vidéki tanár szerepébe kényszerült művész sorsát élte. Feszítő nyugtalansága közéleti kalandokba sodorta, sajátos nézőpontból ismerhette meg az akkori Magyarország szellemi végvárait, a kisvárosok gimnáziumait. Közben sohasem mondott le arról, hogy szellemi értelemben az irodalmi Európa polgára maradjon. Ennek jegyében utazott szünidőben Párizsba, és olvasta az elérhető nyugati irodalmi lapokat. így amikor a tanármozgalomban való részvétele miatt kapcsolatba került a polgári radikalizmus szellemi műhelyeivel, könnyedén konvertálhatta közéletiségét irodalmi szereppé. így íróvá válásának történetében meghatározóvá vált politikai föllépése. Ekkor azonban a folytatásban még az irodalom dominált.
Szabó Dezső egy mélyen jellemző című, szemléletű tanulmánnyal indult, amelyben jószerével már minden ott volt, ami irodalomszemléletét a továbbiakban jellemezte. Szabó Dezső tanulmányai általában a tárgyuk által előhívott általános kérdés áttekintésével kezdődnek, így az 1911-ben írt A romantikus Ady3 is, s legalább akkora szerepet kap benne a szerző romantika-felfogásának kifejtése, mint az, amit Adyról mond. Koncepciójának lényege két művészi alkat szembeállítása: a romantikusé és a klasszikusé. Olyan kitekintéssel, elméleti megalapozottsággal fejtette ezt ki, hogy a fiatal Hamvas Béla számára a továbbiakban ez a képlet határozta meg változékonynak tűnő Szabó Dezső-olvasatait.4 Nyilvánvaló, hogy hozzá a romantikus áll közelebb, amelyik alapjaiban élményszerűbb, és racionálisan (különösen a pozitivizmus módszereivel) nem értelmezhető. „Akik definíciókban keresték a megismerés summáját, nem boldogultak a romanticizmussal. Definiálhatatlan, mint minden, ami élet. Az élet több, mint a logika”5 - írja. (Utóbbi tételét majd József Attila gondolja újra: „A líra logika, de nem tudomány”.6)
A terjedelmes alapvetés mellett azért Ady is szóba kerül, a néhány évvel későbbi Szabó Dezső hangját vetítve előre: „A senkifia magyar faj tragikus kettőssége sír ki belőle: vérében a keleti nap fátuma, mely szerint az álom akció, s a tett csak mint indulat lehetséges, és az irigy csodálkozó szeretet a nyugati nap, a nyugati művészet iránt”.7 Ezzel a tétlenségben is elementáris energiát rejtő, álruhás romantikus hőssel szemben ott a tevékeny, de meddő pozitivizmus ellenpontja is: „Szinte hihetetlen, hogy a patentírozott magyarok, kik szegény kódexirodalmunk cafatjaiban balhásszák a nemzeti szellemet, nem látják meg Adynak [...] tragikus, fatális magyarságát”8.
Az Adyban a magyar sors alapképletét láttató szemlélet a röviddel későbben született Berzsenyi-tanulmányban9 is megjelenik. Ez az írása fontos szerepet töltött be a költő recepciójának történetében, hiszen Berzsenyi hosszú időre kiesett az irodalmi kánonból. Verseinek gyűjteménye az 1842-es összkiadás után csak mintegy fél évszázad múlva jelent meg ismét. Újrafelfedezésében, kultuszában korszakos jelentőségű volt a Szabó Dezső által ráirányított figyelem. Tanulmányában Berzsenyi költészete egyfelől a vidéki élet kisszerűségébe száműzött, a mindennapok gúzsába kötött titán lelki viharainak kifejezője: klasszikus formában megjelenő romantikus lélek (megnemértettségében, a méltatlan körülmények közé kényszerült lángelme kínjaiban az író a saját előképét látja). Másfelől mint a magyar versnyelv kialakításában Vörösmartynak utat nyitó költő jelenik meg. „Az a fátum, mely annyiszor kilopta az alkalmas szót az idea alól, mely annyiszor félreütötte a remekbe induló vonást: magyar fátum volt. Ezt a végzetet töri meg Vörösmarty Mihály. [...] A volt magyar irodalom elsősorban Vörösmarty. A magyar nyelv - sub spécié aeternitatis - Vörösmarty nyelve. De előbb Berzsenyinek kellett lennie”10, annak a költőnek, aki a „világot időmértékben hallja”11 és „lázas látásaiban egybehallucinálja a magyar nyelv minden erőszavait”12. (Ezt a modellt is követte Szabó Dezső, egyebek közt a főnevek igésítésével.) Adyval kapcsolatosan már megtudhattuk, hogy a művész, a zseni legfőbb célja, „hogy saját életét belelobbantsa mások életébe”13. Ilyen alkotó Berzsenyi is, aki lelke szerinti romantikus (ahogyan Ady is): „arra született, hogy lelke roppant arányaiba tömörítse mesét élő kora minden heroizmusát”14. Az ilyen elemi erővel felfakadó alkotás természete szerint fölöslegessé tesz minden további vizsgálatot. „A magyarokhoz, a Fohászkodás, A közelítő tél: minden analízis szószátyárság volna e három remeknél”15 - vallja Szabó Dezső. Meggyőződése, hogy az írói alkotás kínálta katartikus pillanatokat szakrálisnak kell tekinteni, amelyeknek a - főként a pozitivizmus eszközeivel történő - vizsgálata szentségtörés (Petőfiről, a Tündérálom kapcsán ezt mondja: „Itt ízléstelenség, életszegénység az analízis”16).
Szabó Dezső, az író, láthatóan másként olvas, mint Szabó Dezső, a tanár, a filosz. Az író szerint az egyént alapjaiban megrendíteni képes irodalmi-művészeti alkotás szakrális-katartikus jelentéséhez és hatásához méltatlan minden analitikus-racionális közelítés. A tanár azonban kibontja a művek történelmi és közösségi tartalmát, nem csak föl akarja tárni, de meg is akarja magyarázni közönségének a mű önmagán túli kapcsolatrendszerét, általánosabb jelentését.
Erre a kettős olvasatra épül az Eötvös József regényéről írt tanulmány, A falu jegyzője17. „Ha valaha megírják a magyar irodalmi realizmus történetét, ez a regény lesz az első nagy stáció. Ezért a szimpatikus képzeletért, mely a művészetet egy magasabb szociális életté teszi”18- állítja Szabó Dezső. Elutasítja a regényen olykor számon kért lélektani hitelesség követelményét, és kijelenti: „az irodalom talán legnagyobb alkotásaiban mind iránymű. A művészet a maga egészében szociális funkció”, majd így folytatja: „Talán felesleges is megnyitni a nevek zsilipjét: Vergilius, Dante, Cervantes, Rabelais, Rousseau, Hugó, Ibsen etc. És ki tudja, hogy a homéroszi eposzok mennyire irányművek?”19 Az erősebb nyomaték kedvéért befejezésül még egyszer elmondja: „Minden népnek életbevágó szüksége van arra, hogy irodalmában meglegyen küzdelmeinek, problémáinak folytonossága. Ez hiányzik még nálunk. A magyar irodalomra nagy szociális feladatok várnak.”20
Az itt felvetett elképzelést Az irodalom mint társadalmi funkció című tanulmányban21 fejti ki részletesen. Általánosabb igénnyel fogalmaz, messzebbre mutat. Gondolati háttere sokban megegyezik Az individualizmus alkonya című tanulmányéval22, amelyben kora egészére kiterjesztve fogalmazta meg az individualista-liberális és a közösségi-szociális világkép viszonyáról vallott elképzelését.
Itt az oly jellemző pán-irodalmiság uralkodik. Az irodalom Szabó Dezső számára „az élet egységének legáltalánosabb megérzése, s így a leguniverzálisabb szociális érzést szuggerálja”23. Mélyen jellemző az írás egyik lábjegyzete is: „Az úgynevezett teljesen egyéni líra nem kivétel a szociális jelentőség tekintetében. Bármily új és bizarr összetétele a lelki tényezőknek a költő, egy nagy rokon societasnak ad kifejezést”24. E tétel bizonyítására azt az Adyt hozza fel példának, akit par excellence romantikusnak tart. Nem is nagyon tehet mást.
      Romantikafelfogása messzemenően meghatározza nem csak a gondolkodását, de személyisége egészét is: a magyar romantika irodalmának nemzeti és társadalmi küldetése élt benne tovább. így Eötvös nemcsak regényíróként volt számára minta, hanem ars poeticájával is: „Kit nem hevít korának érzeménye / Szakítsa ketté lantja húrjait”. Ezt az imperatívuszt erősítette Petőfinek a „lángoszlop költő”-ről vallott elképzelése, vagy Az apostolban megmintázott modellje. Nem volt ebben egyedül: az irodalom közösségteremtő, nemzetépítő erejének axiomatikus elfogadása meghatározta a magyar közönség gondolkodását. E hitet követve kívánta Szabó Dezső is a 19. század költőit a 20. századba költöztetni: „az új társadalmi kialakulás előidézéséhez és megvédéséhez szükséges szociális hitet elsősorban az irodalom fejleszti és tartja fönt”.25 Különösen figyelemre méltó, ahogy már itt megjelenik a formálódó irodalmi „új-népiesség” esztétikai, illetve a majdani népi írói mozgalom gondolati alapvetése, amit saját pályaképén belül Az elsodort falu és a Csodálatos élet megírása elvi előkészítésének tekinthetünk. Úgy látja: „igazi demokratikus kultúrfázis csak akkor jöhet létre Magyarországon, mikor egy igazi demokratikus irodalom pszichét teremt hozzá”26. Az „igazi” jelző ismétlése egy sajátos örökség folytatását és az azzal való szakítást nyomatékosítja. Szabó Dezső leszámol az ifjúkora irodalmiságát átható nemzeti illuzionizmussal, de egyáltalán nem tagadja meg azokat az értékeket, amikre az épült. „Szomorúan érdekes, hogy a magyar vidéki 'intelligencia' pszichéjét mennyire megkötötte - nem is Arany, Vörösmarty, Petőfi, mert nem tiszta forrásból merít, hanem az utánuk éledő parazita irodalom, melynek fő vonásai: hazug demokrácia, hazug népiesség, öt honvéddal egy hídon háromezer muszkát föltartóztató hazafiság, és egy gyalázatos valami, mit idealizmusnak szokás nevezni. [...] Amíg ezt a holt masszát egy új irodalom életre nem masszírozza, értékes társadalmi ténykedést ne várjunk tőle.”27
Két tényezőt feltétlenül ki kell emelni ebből az okfejtésből. Az egyik a „tiszta forrás” kifejezés, amely „a hamis népiesség”-gel szembeállítva pontosan abban az értelemben jelenik meg, ahogyan Bartók Cantata profanajából szállóigévé válva máig használatos. A másik: az irodalom közvélemény-teremtő, közgondolkodást formáló lehetőségébe vetett hit, ami kapcsolódik a mintának tekintett időszak természetéhez: a „magyar irodalom a 19. századig inkább társadalmi tett, mint szépirodalom. Vallásos, morális, hazafias eszköz.”28
Nem egyszerű a képlet: Szabó Dezső a romantika utóvédharcosaként a művészet, még inkább a művész autonómiáját hirdeti, miközben elutasítja az egyént a közösség elé helyező individualizmust. Az ellentmondást zsenitanában oldja fel. Eszerint „a zseni az élet teljessége”, aki „par excellence, saját maga ellenére is, szervezete általános szimpátiájánál fogva, mely őt zsenivé teszi: mindig demokrata”29 - mondja. így békül össze a művész szabadságvágya és autonómiája a közösség kifejezésével és szolgálatával, a művészet közösségi küldetésével.
Gondolkodásában a küldetéses irodalom eszméje kapcsolja össze kedvenc klasszikusait és az avantgárdot. Az egyéni és közösségi küldetés egyeztetésének igénye jelenik meg a Futurizmus: az élet és művészet új lehetőségei című tanulmányában30, a téma első hazai elemzésében. A futurizmus újdonsága és nyers, erőteljes egyoldalúsága ragadja meg, az, ahogyan új tartalmat ad a kiüresedett, „dogma nélküli világ”-nak31. A szerinte a liberális individualizmus okozta válságra csak rendkívüli célkitűzések, radikálisan új válaszok adhatnak megoldást. Ezért (magát változatlanul megrögzött demokratának tekintve!) így fogalmaz: „Dogmát, dogmát a mozaikra tört emberiségnek! Dogmát, mely tüzes cél legyen, s a meddő egyénkéket egy új, teremtő közzé sodorja. Dogmát, mely nagy szeretetet, és nagy gyűlöletet adjon az izomnak, mert csak a szeretet vagy a gyűlölet épít.”32
Óvatlan irracionalizmusa naprakészen európai, beférne a Varázshegy Settembrinije és Naphtája vitájába is. Annak az Európának a hangja ez, amely a béke és a nyugodt gyarapodás évtizedeinek csendességében hanyatlást lát - és amely erre válaszul rövidesen a világháborúba hajszolja magát. (Ha úgy tetszik, ezzel is igazolva Szabó Dezső tézisét, miszerint az irodalom adja a következő korszakhoz a pszichét.)
Szabó Dezső az olasz futurizmusban inkább ideológiai, mint művészi törekvést lát. Utóbb mindkettőből sokat megvalósít maga is. Az elsodort falu olvastán már ismerősek azok az akadályok, amelyeket meg kell semmisítenie a „futuristának” ahhoz, „hogy a modern ember teljes lehetősége szerint élhesse meg magát”33. A regény Böjthe Jánosa tetteivel és mondataival szintre pontról pontra haladva teljesíti e programot. Kiirtja magából a múltat, mert az „mint örökös reflexió bénítja a tettre ránduló kart”34, szerelmi életét élettani funkcióvá egyszerűsíti, „a jövő emberének a nő csak nemi torna, kiáradó erejének egy gesztusa... Meg kell ölni a nőt, mint metafizikát, mert jaj, ha a nőnek spirituális perspektívát adunk”35, szakít minden intellektualizmussal, mert „tégy, és ne analizálj. Légy egységes életalkotó akarat...”36, hiszen a kor parancsa: „Jövőt, folyton jövőt teremteni, a múlt örökös rombolásával. A történelemcsináló elem legyen a fiatal, huszonöt-harmincöt éves férfi, ez gyúrja át a világot, mert ezek még telítve vannak jövővel”37. Mai szemmel nehéz eldönteni, mi a fenyegetőbb: maguk a tézisek, vagy az a gyanútlanság, amivel kimondja őket.
A nem kiáltványnak, hanem tudósításnak szánt futurizmus-tanulmány aligha várt hatása az a visszhang, amit Kassák Lajos gondolkodásában keltett, aki Szabó Dezsőtől kérte folyóiratainak beköszöntő cikkeit. Irodalmi radikálisként így lett a Nyugat körén belül maradva, de mintegy másodállásban a formálódó magyar avantgárd teoretikusa. E szerep fölerősítette eredendő hajlamait a politikai szerepvállalásra, ott volt a Tanácsköztársaságot üdvözlő Az egész emberért38 című írásában, és ott abban a (nem mozgalmi értelemben vett) aktivizmusában, amely 1919 őszén közszereplővé tette.
Ez az irodalomtörténeti gyorsfénykép egy helyét kereső, igazi otthonra nem találó alkotót mutat. Elsősorban talán egy romantikus lázadót, aki az irodalomról szóló korai írásaiban (ahogyan aztán előszavaiban) közreadja írói életműve receptkönyvét és majdani művei védőbeszédeit. Meglepő benne csak az, hogy ezek után miért hatott meglepetésként írói jelentkezése, miként mutatkozhatott az ösztönösség diadalának teoretikusan részletekbe menően előkészített írói pályafutása. Sokfelé indázó írásainak sokféle olvasata lehetett, de azok végeredményben egy irányba mutattak. Bármily meglepő, pontosan arra, amerre indult.



1 Szabó Dezső: Filozopter az irodalomban. In: Kritikai Füzetek, Boór Bálint 1. kötet, 1929, Budapest
2 Szabó Dezső: Életeim I—II. Püski Kiadó, 1996, Budapest
       3 Szabó Dezső: A romantikus Ady. In: Szabó Dezső: Tanulmányok, esszék. Kortárs Könyvkiadó, 2007, Bp., 10-22. (A továbbiakban: RA)
4 Hamvas Béla: Szabó Dezső útja. In: Hamvas Béla: Poétika, Bp. 2014. Hamvas Intézet, 286-292.
5 RA, id. kiadás. 11.
6 József Attila: Ha lelked, logikád... József Attila összes versei. Szöveg gond.: Stoll Béla. Osiris-Századvég, 1995, Bp., 498.
7 RA. 17.
8 Uo. 17.
9 Szabó Dezső: Berzsenyi Dániel, 1912. In: Szabó Dezső: Tanulmányok, esszék. Kortárs, 2007, Budapest, 2-31. (A továbbiakban: BD)
10 BD. 23.
11 BD. 24.
12 BD. 25.
13 RA. id. kiadás. 13.
14 BD. id. kiadás. 23.
15 BD. 28.
16 Szabó Dezső: Petőfi művészi fejlődése (a továbbiakban: PMF). In: Szabó Dezső: Tanulmányok, esszék. Kortárs, 2007, Budapest, 70.
17 Szabó Dezső: A falu jegyzője. In: Szabó Dezső: Tanulmányok, esszék. Kortárs, 2007, Budapest. (A továbbiakban: FJ)
18 FJ. 40.
19 FJ. 41.
20 FJ. 42.
21 Szabó Dezső: Az irodalom mint társadalmi funkció. (A továbbiakban: TF) In: Szabó Dezső: Tanulmányok, esszék. Kortárs, 2007, Budapest, 42-54.
22 Szabó Dezső: Az individualizmus csődje. In: Szabó Dezső: Tanulmányok, esszék. Kortárs, 2007, Budapest, 83-98.
23 TF. id. kiad. 43.
24 TF. uo.
25 TF. 46.
26 TF. 48.
27 TF. uo.
28 TF. 53.
29 TF. 60.
30 Szabó Dezső: Futurizmus: az élet és a művészet új lehetőségei. In: Tanulmányok, esszék. Kortárs, 2007, Budapest, 72-83.
31 Uo. 73.
32 Uo. 74.
33 Uo. 79.
34 Uo. 80.
35 Uo. 80.
36 Uo. 80.
37 Uo. 80.
38 Szabó Dezső: Az egész emberért. Nyugat, 1919/7., 451^58.

« vissza