Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Egy betöltött küldetés – Hetven éve ment el Bartók Béla

Egy zseni születésének titkai kifürkészhetetlenek. Hogy miként lesz aztán belőle valóban zseni, arról már lehetnek elképzeléseink. Amit Bartók Béla őseiről tudunk, nem magyaráz meg semmit, noha láthatóan derék, sőt kiváló ősök, rokonok előzik meg, veszik körül. A tehetség is korán megmutatkozott - ám a gyermek Bartók élete többször veszélybe került. „Soha mással nem okozott nekem gondot, mint betegségével, gyenge szervezetével” - írta később édesanyja. Sajátos módon az orvosok első ötlete rendre az volt, hogy hagyjon fel a zongorázással, egyikük a jogi pályát ajánlotta neki (Bartók viszont úgy gondolta, neki ilyen élet nem kell). Betegeskedéseiben odáig jutott, hogy orvosa közölte édesanyjával a végső ítéletet: nincsen mentség; bárhova viszi a beteget, élete nem menthető meg többé. Egy anya dolga azonban az, hogy vitába szálljon ilyenkor is a halállal. Tudta, hogy a fia kimagasló tehetség, de azt még nem tudhatta, hogy zseni. Azt azonban igen, hogy a szellemi erőforrások a gyógyulásban is mekkora tartalékot jelentenek. És a család anyagi erejéhez hatalmas áldozatot hozva olyan szanatóriumba küldte fiát, ahol az meggyógyulhatott.
Bartókot betegségei vitték a maga varázshegyére. Korosztálya, mai szemmel nézve, még városi környezetben is természetközeli életet élt. De a hegyi szanatóriumok világa, az Alpok csúcsai, a nyugágyban töltött napok magát az eget hozták közelebb hozzá. Egyszerre kellett átélnie a halál és a kozmosz közelségét, a végességet és a végtelenséget. Azt is megérezhette, hogy ez a porszemnyi lét is része a világ végtelenségének.
Aki a halál küszöbéről tér vissza, egy másik életre gyógyul fel, mint amit addig élt. Bartók nem szakadt el jelenétől, a mindennapjai nem sokban változtak. De már olyan titkokat hordozott, amiket csak ő ismert, és amiket szavakkal nem lehetett elmondani. Neki azonban megadatott a zene nyelve, azt kellett kiművelnie, hogy megoszthassa másokkal titkait.
Nem egyik napról a másikra történt ez: a mesterségben, művészetben fel kellett nőnie titkos tudásához: erre is szüksége volt, hogy zsenivé érjen.
Életének, művészetének jellemző kettőssége: mint minden igazi művészé. Köztünk, emberek közt élve a mindenség hatalmaival lép kapcsolatba. Megtanulta és megismerte mindazt, amit megtanulhatott és megismerhetett: közben, már a mindenség fiaként, kora gyermeke is maradt.
A 20. század elejének nagy nemzeti felbuzdulásában indul fölgyűjteni a magyar zene ősrétegét. Ugyanaz a szenvedély hajtja, mint egykor Kőrösi Csomát: őshazát keres, nem a földi, hanem a szellemi tájakon. Amiért indult, megtalálta. És talált mást is. A magyarsággal együtt élő népek zenei hazáját, és a felismerést, hogy a népek hazája több, mint egyetlen nemzeté. Innen csak egy lépés az emberiség közös zenei őshazájának feltételezése. („Mellesleg mondva az a gyanúm, hogy a földkerekség minden népzenéje, ha elegendő népzenei anyag és tanulmány áll majd rendelkezésünkre, alapjában visszavezethető lesz majd néhány ősformára, őstípusra, ősstílusfajtára” - írta. Akkor, amikor már tudta, hogy a szó klasszikus értelmében vett népzene a modern tömegkultúra nyomása folytán a végét járja. Azt pedig már csak az utókor látja, hogy a tétel bizonyításához olyan formátumú tudósra, tudománya zsenijére lett volna szükség, amilyen Bartók volt...)
A parasztzene gyűjtésének csak az egyik része volt a tudományos szenvedély, a zene iránti elkötelezettség maga. A kimerítő gyűjtőutaknak megvolt a maguk másfajta hozadéka is: a falvak világának, a távoli vidékeken megmaradt ősi, természeti életformáknak megismerése. „Tévednek. akik azt hiszik, hogy ezeknek a földből kisarjadzott erőknek a helyszínen való tanulmányozása, köznapi nyelven szólva: a népdalgyűjtés valami rettentően fáradságos, lemondással és áldozattal járó munka volt. Ami engem illett, csak annyit mondhatok, hogy az idő, amit ilyen munkával töltöttem, életem legszebb része; és nem adnám oda semmi másért sem. Legszebb, a szó legnemesebb értelmében, mert egy egységes, de már eltünedező társadalmi berendezkedés művészi megnyilatkozásának lehettem így a közvetlen szemlélője. (. ) Nyugaton talán el sem tudják képzelni, hogy vannak még Európában területek, ahol minden használati tárgy, ruhától kezdve a szerszámokig, házilag készül; ahol nem látni gyárilag készült kaptafalimlomot. Ezek felejthetetlen élmények; fájdalmasan felejthetetlenek, mert tudjuk, hogy a falunak ez az állapota pusztulásra van ítélve. És ha egyszer kipusztult, soha többé föl nem fog támadni, helyét soha valami hasonlónemű nem fogja betölteni. Nagy üresség támad majd utána: félreismert városi kultúra és álkultúra hulladékainak gyűjtőhelye számára.”
Talán hosszú is ez az idézet, hosszú a helyzetelemzés. De félreérthetetlenül benne van a Cantata profana üzenete, a természettel azonosulás gondolata. Az, ahogyan Bartók számára a parasztzene több mint csak zene: egy kozmoszra nyitott kultúra sajátos kifejeződése. És ennek megfelelően: Bartók kapcsolata is átfogóbb hozzá, mint csak a művészé. Totális metafizikai élmény, egész lénye ide köti. Amerikában, amelynek civilizációja minden elemében e világ tagadása, csak a természet, a csillagos ég kínálhatott Bartóknak valamiféle otthonosságélményt. Ezért jelentett neki többet még egy macska is, mint a kutatásaihoz kínált sokféle lehetőség.
De itt már rá is, ahogy a történelem sodorta falvakra, az elmúlás leselkedett.
Amikor hetven éve meghalt, abba a kozmoszba tért, aminek élménye a halál közelében, még zseniális életműve megteremtése előtt eltöltötte. Élnie kellett, amíg ezt a művet létre nem hozta. Élete így a lélek erejének nagy példázata is. Kodály pontosan látta ezt: „Akaratereje legyőzte a test gyengeségét. Már-már elpusztíthatatlannak hittük, azért ért halálhíre mindenkit annyira váratlanul. Mozart harmincöt éves korára teljesen felőrölte szervezetét. Ha tovább él, aligha írt volna valamit. De Bartókban volt még egy évtizedre való munka- és életerő. Halálát csakugyan szerencsétlenségnek tekinthetjük, és fájlalhatjuk, hogy titokzatos betegsége, amellyel szemben az orvostudomány ma még tehetetlenül áll, megfosztott bennünket tőle. Nem mondhatta ki az utolsó szót, és más sem mondhatja ki azt helyette. Csodáljuk, hogy küldetését ennyire is betölthette” - búcsúzott barátjától.
Azt hiszem, Kodály a maga fájdalma elől menekült a szabatos mérlegkészítés itt látott tárgyilagosságába. Mégsem gondolom, hogy egészében igazat kellene adnunk neki. Minden mű, befejezetlenségében is, már úgy teljes, úgy kerek, ahogyan ránk marad. Bartóké is, aki még sok értékkel ajándékozhatott volna meg minket, de küldetését nem tölthette volna be teljesebben.


« vissza