Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Egy szatirikus meséről, amelynek fele sem tréfa – Gondolatfutamok Houellebecq Behódolása kapcsán

A francia szerző legutóbbi regénye1 már a megjelenés előtt szenvedélyes kommentárokat váltott ki a beavatottságukkal kérkedő magazinokban. A könyv hivatalos bemutatójára éppen a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni merénylet napján került volna sor, amelyet a szerző a tragédiáról értesülve lemondott. Tehát külső – de a regényben megidézett világgal rímelő – események is siettették, hogy a Behódolás felkapott legyen. A könyv tartalma is nagy visszhangot váltott ki, megosztotta olvasóit, hiszen a szerző igen szuggesztíven fogja át a francia társadalom és az iszlám gyakorta drámai viszonyát. A végén aztán csattan az ostor: az ateistává üresedő keresztény maradékok előbb vagy utóbb, de sorra behódolnak az iszlámnak, amely megoldja a nyugati társadalmat feszítő szociális problémákat is.

Kritikusai, méltatói dicsérik a politikai fikció, a társadalmi szatíra és a vallomás sajátos és szerves keverékét, amely a regény fő értékét adja. Voltak, akik – joggal – csalánkiütést kaptak a „mű” körüli médiacsinnadrattától, a szerzőnek pedig felrótták, hogy a kiváló alapötlet után nem rakta rendesen össze könyvét, akadnak fejezetek, melyekben nincs elvégezve a szükséges aprómunka, s így elnagyolt, zsurnalizmussal kitömött a regény. A Chateaubriand Társaság elnöke, Guy Berger szerint2 a Behódolás Michel Houellebecq legjobb regénye, és nem véletlen, hogy az 1994-ben megjelent első kötete óta a legolvasottabb francia szerzők egyike külföldön is.

 

Megjósolt jövendő a morális kötöttségek megszűnése miatt

 

A regényt érdemes belehelyezni abba a ránk váró demográfiai, gazdasági és kulturális viszonyrendszerbe, amellyel a szakértők szerint egyre több európai kénytelen szembesülni. Sorsszerű, hogy a Behódolás magyarországi megjelenése után, mintegy gongütésre hazánkat is elárasztották a közel-keleti, koszovói, afrikai menekültek, és a velük való törődés nehézségei, a kerítésépítés szándéka politikai vitát gerjesztett idehaza, ugyanazon törésvonalak mentén, mint Európában. És miközben a liberális, laikus humanista mezőben a bal és jobb sorakoztatja egymással szemben az érveit, osztják az észt, Houellebecq figyelmeztet Khomeini ajatollah szállóigéjére: „Az Iszlám vagy politika, vagy semmi”. Azaz egységesítő tendenciája és képessége a társadalmi méretű kontrollra, demográfiai erővel párosulva ellenállhatatlanul hatol be részben a francia politikai laicizmus által okozott demográfiai, vallási, világnézeti, identitásbeli vákuumba.

Hónapokkal ezelőtt egy adatsorral riadóztatta olvasóit a The Economist. Eszerint az eljövendő hetven évben Afrika népessége közel négyszeresére, a jelenlegi 1,2 milliárdról 4 milliárdra fog nőni. Ezen belül csak Nigéria 180 milliós lakossága eléri a 980 milliót. Az éhező lakosság legalább fele kénytelen elindulni más kontinensek felé, elsősorban Európába, ahol amúgy is fogy a lakosság, de a jóléti társadalom megmaradt kellékei, múzeumi relikviái még jól látszanak. Persze a döbbenetes víziót csíráztató számsor akkor válik valósággá, ha a demográfiai és a gazdasági trendek olyanok maradnak, amilyenek napjainkban. A jövőt – mint tudjuk – lehetetlen megjósolni.

Az elmúlt években Európa demográfiai összeroppanásáról számos tudományos igényű könyv született. Ilyen volt Thilo Sarrazin Németország felszámolja önmagát című sokkoló hatású műve, amelyért a baloldali szerzőt odahaza nyomban meghurcolták. Nálunk Pokol Béla alkotmánybíró Európa végnapjai című könyvében foglalta össze a többséginek aposztrofált magyarságra leselkedő jövőt – amelynek megvalósulásához persze az is szükséges, hogy Európa-szerte a mostani fősodor uralja továbbra is a médiában a kimondhatóság és a közbeszéd tematizálási terét. Az európai domináns médiában a többséginek vélt magatartás több évtizedes megbélyegzése, az állampolgárok érdekvezérelt átnevelése, a fogyasztási szokások terjedésével párosulva megtette hatását: a közmorál elbizonytalanodott az addig vallott, a közösségi összetartást erősítő értékeket illetően (haza, hazafiság, keresztény vallás, nemzet, család). A Franciaországban élő Tar Pál, hazánk volt washingtoni és vatikáni nagykövete, nemrég megjelent könyvében elmondja: „Negyven-ötven évvel ezelőtt, amikor elkezdtem itt az életemet, akkor sokkal kiegyensúlyozottabb volt a francia sajtó, mint most.”3 A Szovjetunió bukásával – folytatja – a '68-as szellem új lendületet vett. Miután az abortusz ténye a mindennapi élet részévé vált és ma már a házasságok közel fele válással végződik, a homoszexuálisok házasságának a kérdése is napirendre került, amelyet a jelenlegi baloldali kormány törvénybe iktatott. Mi több: a politikai elit csúcsa jár elöl az új módi meghonosításában. Sarkozy volt az első elnök, aki a hivatali ideje alatt vált el, és utána rögtön kötött egy új házasságot. A „normálisság” programjával megválasztott utódja, a baloldali François Hollande a barátnőjével költözött be az Élysée-palotába. Az első amerikai útjuk alkalmával a helyi sajtó azzal élcelődött, hogy megérkezett a first girlfriend, hiszen az elnök feleségét first lady-nek szokás hívni. A „helyzet tovább fokozódott”: Hollande már a second first lady-nél vagy girlfriendnél tart, akit – a légyottra sietve – bukósisakban, motorkerékpáron lopakodva kaptak lencsevégre „korunk hősei”, a paparazzik. Mennyivel célszerűbb és komplikációmentes lenne iszlám hitre térnie és gyakorolni a többnejűséget – a halaszthatatlan teendők mellett!

 

A franciák életének már része a mozlim vallás

 

Kontinensünkön az utóbbi években többszörösére nőtt a mozlim lakosság aránya, és az előrejelzések szerint tovább fog nőni. A korábban munkát kereső, újabban a háborús övezetekből menekülők mellett egyre több a már a kontinensen született, de a gyökereihez nagyon ragaszkodó második és harmadik generációs fiatal is. A becslések szerint 2015 januárjában, Franciaországban mintegy 6,3 millió ember, a lakosság 9,6 százaléka mozlim, tehát arányaiban és népességében itt volt a legmagasabb a számuk. (Összehasonlításképp ez az arány akkor – a „népvándorlás” előtt – Németországban 4,03 millió, azaz 5 százalék, Nagy-Britanniában 2,95 millió, azaz 4,6 százalék és Magyarországon 20 000, azaz 0,2 százalék volt.) Napjainkban Marseille lakosságának 35-40, míg Párizsnak közel 15 százaléka mozlim.4 A második és harmadik generációs mozlimok közül nagyon sokan nem tudnak vagy nem is akarnak beilleszkedni a társadalomba, gyűlölik szülőhazájukat és visszatérnének gyökereikhez. Vannak, akik bosszúra szomjaznak, vérre vágynak és ezért csatlakoznak az Iszlám Államhoz. Megjegyzendő azonban, hogy ehhez a feltehetően nyugati segítséggel „összeügyetlenkedett” terrorállamhoz való csatlakozás során nem feltétel a mozlim származás, jókora arányban vonultak oda európai nihilista lelkek is. Nem véletlen, hogy Franciaországban a börtönbüntetésre ítéltek mintegy 60 százaléka mozlim. Ezzel is magyarázható a bevándorlásellenes párt, a Nemzeti Front rendkívüli megerősödése és az is tény, hogy a lakosság több mint kétharmada szerint túl sok a külföldi országukban, és az idegenek miatt már nem érzik magukénak szülőföldjüket.

Még most is, amikor rázúdul Európára a „csinált” népvándorlás, a jogvédelem zászlaját lengető, laikus humanisták támadják azon államokat, amelyek védekezni próbálnak. Nekik ezúttal azok a rasszisták, a szélsőségesek, akik intézkednek a határaik védelmében vagy támogatják azt. Maxime Tandonnet esszéista, Sarkozy volt tanácsadója – noha a bevándorlókat szétosztó kvóta ellensége – azzal vádolja Magyarországot, hogy politikailag radikalizálódik a beözönlő bevándorlók miatt.5

Éppen Magyarország a jellemző példa arra, hogy mennyire kilátástalan jövőjű és pártpolitikai érdektől vezérelt a bevándorlás kérdése ma Európában, amelyet csak Houellebecq tud egyelőre megoldani – a maga módján.6 Az EU jelenlegi szabályaival nemcsak arra kívánja kötelezni Magyarországot, a frontországot, hogy átvegye a kvóta alapján ideküldött menekülteket, hanem arra is: fogadja tárt karokkal a szerb határon érkező népvándorlókat is. Nálunk az volt gyakorlat, hogy ha valaki illegálisan átlépte a határt, azzal bűncselekményt követett el, és hatósági eljárás alá vonták. Hamar kiderült: tényleg politikai menekült az illető vagy csak gazdasági bevándorló. 2012-ben azonban az EU kötelezettségszegési eljárással fenyegette meg a magyar kormányt, rákényszerítve minket arra, hogy ne tartóztassuk fel a törvénytelenül érkezőt, ha politikai menekültnek nevezi magát. Ráadásul több európai ország is készül visszaküldeni a „megélhetési” bevándorlókat ide, ahonnan – a jobb élet és a szociális juttatások reményében – továbbvonultak az Óperencián túlra.7 Ezzel a vak, életidegen, önfeladó mentalitással – amelyet nyugaton, jelesül Franciaországban évtizedek óta gyakorolnak – Európa politikai és gazdasági elitje bajba rángatja a kontinenst, mert taktikai kérdésként kezeli a ránk zúduló népvándorlást. Nincs egészséges, morális akarat és önvédelmi képesség arra, hogy kontinensünk határain kívül tartsák, ugyanakkor helyileg segítsék a bajbajutottakat. Houellebecq írhatná a soros politikai pamfletjét arról, hogy az EU képtelen választ adni a civilizációs kihívásra, különválasztva – keresztényi felebaráti alapon – a politikai menekültek, a megélhetési bevándorlók és a vendégmunkások ügyét. Mindez akkor is fennáll, ha Magyarország határozott viselkedésével szabad rendelkezést kapott ismét az ügyben az EU-tól.

 

A francia köztársaság identitás nélküli bennszülöttje

 

A demográfiai összeroppanással párhuzamos vagy azt megelőző lélektani folyamatokat azonban szépirodalmi eszközökkel jobban lehet érzékeltetni. Ráadásul az íróknak nincs megkötve a kezük, mint némely felelős politikusnak vagy alapítványi pénzből csipegető közgazdásznak. El kell azonban ismerni, hogy nem csupán a nagy médiafelhajtás, de a regény esztétikai minősége is oka annak, hogy Michel Houellebecq újabb kötete napjaink egyik legolvasottabb könyve.8 Alapötletét – Franciaország, következésképpen Európa várható iszlamizálódását a közeljövőben – igen érzékletesen jeleníti meg.

A regény a Francois nevű narrátor által felidézett események halmaza. A szerző korábbi regényeinek főhőseihez képest nem mondható, hogy ellenszenves alak volna, de ritkán ébreszt együttérzést az olvasóban. A tömegember jegyeit viseli, hiába egyetemi tanár, irodalomtörténész. A kor szomorú produktuma a 2020-as években. A magyar kiadás 213. oldalán találjuk meg passzív lelkének archimédeszi pontját: „Az emberiség nem érdekelt, sőt undorított, egyáltalán nem tekintettem testvéreimnek az emberi lényeket, az emberiség egy szűkebb hányadát, például a honfitársaim vagy a régi kollégáim halmazát pedig még kevésbé.” Annál igényesebb viszont a rafinált ételek, a minőségi italok iránt, és mivel láncdohányos, azt vizionálja, hogy állkapocsrák végez majd vele, azaz úgy jár, mint Freud, vagy dekadens eszményképe: Joris-Karl Huysmans, a kiváló író és műkritikus. Csak akkor lelünk valami emberit „hősünkben”, amikor Huysmansról monologizál és meglátogatja életének néhány színterét: „Csak az irodalom teszi lehetővé, hogy kapcsolatba lépjünk egy halott emberrel, közvetlenebbül, teljesebben és mélyebben, mint egy élő baráttal egy beszélgetés során.”

A nyomott hangulatú regényben füstös ködfüggönyből lépnek elő és vissza az alkalmi szereplők, melyek többsége olajszennyeződésben vergődő madárhoz hasonlítható. Az aprólékosan leírt pásztorórák is rendre pornóvá silányulnak, a főszereplő még meztelenül is többnyire passzív: mintha saját magát és alkalmi csaját kukkolná egy olcsó peep show-ban. Kinyögi azt is, hogy nem érdekli a politika, hogy nem ismeri hazája történelmét, és amikor a vesztésre álló első forduló után, a várható utcai harcok elől Délnyugat-Franciaország felé menekül, rajtakapjuk, hogy a vidéket sem ismeri. Semmi sem köti ezt az a figurát ahhoz az országhoz, amelyben született.

A narrátor vidéken meghúzódva értesül arról, hogy a második fordulóban a Muzulmán Testvérek vezére, Ben Abbes győzött a 2022-es választáson, mivel a szocialisták és a mérsékelt jobboldal is mögéje állt. Franciaország akkorra már túl van Hollande elnök második elnökségén, amely teljes csődbe vitte a gazdaságot. Hazasomfordál és hónapok múlva, muzulmán hitre térve ismét visszakapja egyetemi katedráját, noha a tanítás sem vonzza különösebben. Kozmikus magányából is az iszlám szokásrend emeli ki: fizetéséből három feleséget is eltarthat, akikkel egészen addig hancúrozhat, amíg a Viagra kisegíti férfiasságának hanyatlásában.

A karizmatikus Ben Abbes elnökkel még jól is járnak a gallok kornyadozó sarjadékai, hiszen a köztük élő és viruló harcias szalafiták szemében Franciaország Dar-al-Kufr, azaz a hitetlenek földje, míg a mérsékeltebb Muzulmán Testvérek szerint potenciálisan már a Dar-el-Iszlámhoz tartozik; Európa súlypontja pedig ismét a Földközi-tenger és Észak-Afrika felé kezd csúszni. Győz az iszlám családi és közösségi modellje, amely keresztényi alapokon nem sikerülhetett sem a hagyományos jobboldalnak, sem a Nemzeti Frontnak, mert reakciósnak, sőt fasisztának kiáltották ki őket „az utolsó hatvannyolcasok, a haladáspártiság döglődő múmiái, akik szociológiai értelemben már kivéreztek, de behúzódtak a média fellegvárába, onnan szórják átkaikat a korszak bajaira.”

Ilyen víziót fest Houellebecq arról az országról, amely Charles de Gaulle elnöksége idején Európa büszkesége volt, és akinek volt mersze keresztbe tenni az Egyesült Államoknak is. (Nem véletlen, hogy a „nem létező” háttérhatalmak és külföldi titkosszolgálatok felhasználták az 1968-as diáklázadásokat Pompidou elnök szerint, hogy megrendítsék a nemzetek Európájának hatásos védelmezőjét.)

A szerző más írótársaival – Aurélian Bellanger, Philippe Muray, Maurice G. Dantec, Renaud Camus, Alain Finkielkraut és Emmanuel Carrere – a baloldalra zúduló új re-akciós hullámhoz tartozik, amely megsemmisítő kritikát mond a kortárs francia politikáról, az úgynevezett modernitásról és a Balassa Péter által kapreálnak gúnyolt, amerikai sugallatú kapitalista realizmusról. Érvelésük szerint e mai felfordult világban mindenki kívánatos társadalmi státusz után kapar, miközben „azt hiszik, azt akarják hinni, hogy versengésre épül és különféle ikonok: sportolók, divattervezők, webdizájnerek, színészek és modellek példájából veszik hozzá a lendületet.”

Amint e regény is tanúsítja, Houellebecq – elődjéhez, Huysmanshoz hasonlóan – metafizikai érdeklődésű, de csalódott misztikus, aki szerint a technológiai forradalmak racionalitása nihilizmusra, majd halálra ítélik a degenerált Nyugatot. Európa demográfiai regenerálódását egy új szcientista vallás ösztönzi majd, amely nem más, mint a terrorista vadhajtásaitól megszabaduló konzervatív iszlám.

 

Kísérlet a köztársasági iszlám integrálására

 

A legjobb elemzést és projektet az iszlám vallás beillesztésére a franciaországi életvilágba Hervé Mariton mérsékelt jobboldali parlamenti képviselőtől, Crest polgármesterétől olvastam.9 Az UMP elnökségére aspiráló és azt Sarkozyvel szemben elvesztő politikus a muzulmánok sikeres hazai integrációját jellemzően európai példának tartaná. Mariton figyelmeztet arra, hogy a muzulmánokat nem szabad egységes blokként, monolitikus közösségként tételezni, mivel e szemlélet visszahatásaként az iszlámhívők közös politikai fellépését válthatjuk ki. Különbséget kell tenni a hívők, vagy az iszlám vallás külsőségeit betartók csoportja és a harcias szalafisták között. Ez utóbbiak leágazása a szektás iszlamisták, a dzsihadisták, amelyekkel szemben a jog adta minden eszközzel fel kell lépni.

A francia politikai osztály előtt – folytatja Mariton – nagy a kihívás, hogy az előbbiek csoportját mielőbb integrálja a francia társadalomba. A vallás gyakorlásának lehetőségét vita nélkül biztosítani kell, de – és ebben mindenki megegyezik – a köztársaság törvényei elsődlegesek a vallás törvényeivel szemben. A kultikus helyek, a mecsetek fenntartása, finanszírozása nem jöhet külföldről, tehát – az eddigi elnéző magatartással ellentétben – átláthatóvá kell tenni a pénzügyi támogatásokat. (Mariton szerint ebben Bécs már megelőzte Párizst.) Megengedhetetlen az is, hogy külföldi, fundamentalista narratíva uralkodjon a vallással kapcsolatos eddigi köztársasági gyakorlaton. Csak olyan vallási vezetők, imámok állhatnak a közösségeik elé, akik Franciaországban kaptak képesítést és itt végezték felsőfokú tanulmányaikat. Az igehirdetésnek, a szentbeszédnek is kizáróan francia nyelvűnek kell lennie. A francia muzulmánoktól gyakorlatias és mértéktartó magatartást várnak el. El kell ismerniük a kereszténység vívmányait is, ha együtt akarnak élni a többséggel, jóllehet – bővíteném Mariton érvelését – azok nagy részét a vallási közömbösség, az ateizmus vagy – különösen a médiában – a keresztény vallás és kultuszhelyek iránti megvető magatartás jellemzi, így mutatva követendő példát az iszlám szélsőségesek számára.

A vallási jelképek tüntető, feltűnő viseletét tiltó 2004-ben kiadott törvény Mariton szerint a semlegességet és nem az ellenséges állami hozzáállást jelképezi. Ez a törvény liberális, mivel a vallásos meggyőződés szerinte egyéni választás következménye és a vallás magánügy. A szédelgő multikulturalizmus, illetve a vallást civilizációs csaták eszközének értelmező nézet mellett Mariton szerint van egy harmadik út, amely a francia vallási értelemben integrált iszlámhoz vezetne. Ez – véli a volt miniszter – példát mutatna Európának is.

 

Záró megjegyzések

 

Hajlamos vagyok elhinni, hogy Houellebecq nem az iszlamizálódásról, hanem Európa önfelszámolásáról akart írni. Az iszlám csak apropó. A globalizáció, a tőkés társaságok világhatalma, a híreket és az eseményeket tematizáló médiahatalmak önkénye, a fogyasztási szokások elburjánzása és egyéb okok miatt Európa elvesztheti maradék identitását.

Úgy tűnik, hogy az államok, a társadalmak stabilitása a hitek stabilitásától függ. A köztársaság, mint liberális és szocialista projekt önmagában nem tud identitást adni, csupán a keretét biztosíthatja annak. Képtelen helyettesíteni a nemzeti vagy a vallási közösség adta identitást. Houellebecq továbbmegy: Európa nem pusztán azért hal meg, mert vallási értelemben közömbös és önazonossága sincs, mivel arra oktatták liberális tanítói, hogy a múltja is bűnös és szégyellni való. Európa legnagyobb baja, hogy mindannyiunkból kiveszett az intellektuális kíváncsiság, a beleérző képesség és a megértés szándéka. Üresen jár a malom, nincs mit önteni a garatba.

Már a 19. század elején arra figyelmeztetett Felicité de Lamennais Gondolatok az egyház állapotáról Franciaországban című művében, hogy a vallás nem vethető alá politikai megfontolásoknak, mivel épp az a funkciója, hogy a politika kontrollja legyen. Strukturális értelemben a vallásilag semleges állam analóg az egyházat eszközként használó állammal, mivel mindkettő a politikai elsőbbségét valósítja meg a vallásival szemben.9 Józan ésszel is belátható, amit a teokratikus keresztény demokrácia egyik szellemi atyja tudott: a bevándorlónak csak az erős vallási és közösségi identitás imponál, csak ez ajánl neki identitásképző mintát, amelyhez hasonulni tud. A vallásos közömbösségtől, az absztrakt emberi jogok szajkózásától vérszemet kaphat, és többet követel magának, mint a munka nélküli, kisemmizett, megalázott, hajdan keresztény nagyszülőktől származó védtelen európai kisember. Bár a privát tapasztalatból messzemenő következtetéseket nem illik levonni, de mégis megemlítem: afgán, etióp és szomáliai tanítványaim adták az értésemre a fenti megállapítást.


 

Jegyzetek:

 

1 Michel Houellebecq: Behódolás. Magvető, 2015, Budapest.

2 Lásd Commentaire. Numero 149/Printemps 2015, 197.

3 Koncz Attila: Többet lát, aki távolabbról néz. Beszélgetések Tar Pállal. Budapest, 2015, 174.

4 Lásd László Dávid: Erősödik az iszlám Európában című cikkét, valamint a táblázatot a mozlim lakosság arányáról az európai országokban. Magyar Nemzet, 2015. január 9., 15.

5 Maxime Tandonnet cikke a Le Figaro május 20-i számának 14. oldalán.

6 Külön figyelmet érdemel Denis Jeambar újságíró, a francia LCP tévéműsor elemző-krónikása, aki folyton támadja a magyar politikát. Június 22-i műsorában a magyar határon építendő kerítést a berlini falhoz hasonlította. Egy korábbi adásban úgy beszél a hazánkban dúló fasizmusról, hogy közben Fischer Ivánt bolgár karmesternek véli. (Lásd Fischer Iván, az érzékeny bolgár című jegyzetem a Magyar Nemzet 2013. december 3-i számában.)

7 Lásd a magyar miniszterelnök sajtótájékoztatóját Strasbourgban. Közzététel: 2015. május 25.

8 Hervé Mariton: [Egy köztársasági iszlám kihívásai] Le Figaro, 2015. május 11.

9 Lamennais gondolatvilágáról bővebben: Nyikos Tamás: Az ötfejű sas. Teológia és politika a francia ellenforradalomban. Attraktor, 2014, Máriabesnyő, 92–110.


« vissza