Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Saul fia

     Bombaként robbant a hír még május elején, hogy Nemes Jeles László első nagyjátékfilmjét beválogatták a Cannes-i Filmfesztivál versenyprogramjába. Rég volt hasonlóra példa, majd öt évtizede. Egészen pontosan 1967-ben történt, hogy Kósa Ferenc Tízezer nap című diplomafilmje a legjobb rendezés díját kapta Cannes-ban. Mondanom sem kell, más idők jártak, akkor nemigen volt valamirevaló fesztivál magyar film nélkül. Az „aranykor”. Talán igaz sem volt? Ma már vannak, akik megkérdőjelezik, mondván, nem a filmek művészi értéke, inkább a politikai pikantéria tette érdekessé, izgalmassá a magyar filmeket külföldön, mert beláthattak rajtuk keresztül a vasfüggöny mögé. No persze, ha ezek a hajdani alkotások is csak másolták volna a külföldi sikereket, s nem Magyarországról és nem magyarul szóltak volna, a kutya sem figyelt volna fel rájuk. Arról nem beszélve, hogy a hatvanas-hetvenes, sőt még a nyolcvanas évek hazai valóságát és a magyar történelem sokáig letagadott, elhazudott történéseit is a magyar filmművészetből ismerhetjük meg.
Nemes Jeles László 38 éves, és 13 éves kora óta többnyire Párizsban él. Apja Jeles András, a magyar film egyik legeredetibb tehetsége, volt tehát kitől örökölnie vonzalmát, érzékét a filmhez. S úgy tűnik, öntörvényűséget is. Kamaszként is állandóan kezében volt a kamera, Párizsban mégis történelmet és közigazgatást tanult, s csak később tért vissza a filmhez. Kevés rövidfilmet készített, amelyek azonban számos fesztiválon sikert arattak. Türelem című, egyetlen női arcot egy hosszú snittben bemutató műve például a velencei fesztiválon is szerepelt. A magyar filmszemlén is bemutatták 2006-ban, díjat is nyert, s ha hiszik, ha nem, ma is emlékszem a rejtélyes, szorongó, kiismerhetetlen női arcra, aki valamilyen táborban dolgozott, meghatározhatatlan munkakörben.
Sokat elárul a rendező mentalitásáról, hogy amikor Velencében egy újságíró megkérdezte a harmincéves alkotót: kik a kedvenc rendezői, Antonionit, Tarkovszkijt, Bergmant és Kubrick- ot nevezte meg. Valami újabbat esetleg - faggatta az újságíró, hiszen a felsoroltak jóllehet a filmművészet legnagyobbjai, ma valahogy avíttnak hatnak. Terrence Malik - mondta Nemes Jeles, mert lehet, hogy akkor még nem tudta, hogy Elem Klimov is meghatározó lesz az életében.
A Saul fiát hosszú előkészítés előzte meg. Sok évvel ezelőtt egy könyv került a kezébe a Sonderkommandóról, s az élménytől nem tudott szabadulni. A különleges egység tagjai szinte mind zsidók voltak, akik az SS felügyelete alatt végezték a legszörnyűbb munkát. A többnyire hetven-nyolcvan tagú csoport működtette a krematóriumokat és a gázkamrákat. Voltak, akik már első nap öngyilkosok lettek. Treblinkában, Sobibornban és Auschwitzban is felkelést szerveztek. A felkeléseket rendre leverték, de néhány fogvatartottnak sikerült megszabadulni.
Felkelést készítenek elő a filmbeli Sonderkommandó tagjai is, mert tudomásukra jut, hogy néhány nap múlva kivég- zik őket, s már szervezik az új csapatot. Saul munka közben felismeri kamaszfiát a halottak között. S ettől a perctől fogva megszállottként gondol rá, hogy nem engedi elégetni, tisztességes zsidó temetést akar, rabbival. A boncoló orvost ráveszi, hogy rejtse el a gyereket, aki ki is cseréli a holttestet. Rabbit azonban, aki együttműködne terve végrehajtásában, nehezen talál. Semmi másra nem tud gondolni, csak hogy el kell temetni a fiút. Társait viszont a felkelés szervezése foglalkoztatja, s nem mindenki érzi át Saul gondját. „Te cserbenhagyod az élőket a halottakért” - veti szemére egyikük. Valóban, Saul annyira megszállottja tervének, hogy még a robbanóanyagot is elveszti, amit nehéz konspirációval megszerez a lázadáshoz. Csoda, hogy társai agyon nem verik, nem igazán azonosulnak Saul lázas tervével. Nincs is fiad - mondja egyikük. Házasságon kívül született - válaszolja Saul. De aztán a néző is kételkedik, vajon nem egy jelképes fiú testét menekíti-e, cipeli vállán árkon-bokron keresztül a meneküléskor. Majd egy folyón próbál átúszni vele, de a holttest a folyóba merül. Sault valahogy kimenekítik társai. Egy faházban gyűjtenek erőt, de az SS katonák utolérik őket és csak a lövések hangját halljuk.
A film kapcsán a kritikusok paradigmaváltásról beszélnek a holokauszt ábrázolásában. Míg a legtöbb koncentrációs táborban játszódó film ugyanis kívülről szemlélve követi az eseményeket, Nemes Jeles belehelyezi a nézőt az események sűrűjébe. Elem Klimov 1985-ben bemutatott Jöjj és lásd című filmjének megoldását használja, ahol egy kamaszfiú tekintetén keresztül látjuk a nácizmus poklát.
Saul, a film főhőse abszolút főszereplő; a másfél óra során nem is nagyon látunk mást, csak az ő alakját, lényegében az ő arcán keresztül éljük át mindazt, ami körülötte történik. S ami történik, az persze maga az infernó. Saul az egyetlen gyermekének mondott halottra koncentrál a körülötte zajló tömeges halál közepette. A tömeges halál mechanizmusát nem látjuk, csak sejtjük... Egy-egy meztelen hulla életlen felvillanása... háttérben elmosódott tömegek vonulnak. Rémült, homályos tekintetek.
A befogadás mechanizmusának ebben a filmben megteremtett lényege, hogy nem a realista látványon keresztül kíván hatni, hanem a nézői képzeletre épít, s hajlíthatatlan alkotói szigorral koncentrál Saul alakjára, mely a borzalmak övezte térben küzd saját borzalmának emberi feloldására.
A holokauszt halálmechanizmusát nem látjuk, viszont nagyon élesen, árnyaltan halljuk, s így a néző számára a konkrét eseményből - minden eddigi filmes próbálkozásnál hatásosabban és átélhetőbben - teremti meg a nézői képzelet által teremtett élmény belső vizualitását.
Egyébként nem véletlen, hogy a díjözönnel kitüntetett film hangmérnöke, Zányi Tamás is a díjazottak között van. Annak ellenére, hogy a film óvatosan bánik a kegyetlenség naturális ábrázolásával, nem tartom helyesnek a 12 éves korhatárt. Egy 12 éves gyermek, jóllehet, legtöbbjük a borzalom minden árnyalatát ismerheti a televízióból és az internetről, az e filmben látottakkal- hallottakkal aligha tud mit kezdeni, hiszen nincs háttértudása, kapaszkodója. S annál sokkolóbb az élmény.
A szereplők többsége, a főszereplő is civil. Saul alakítója, Röhrig Géza rendező szakot végzett Budapesten, bár New Yorkban él, régi barátja a rendezőnek. Alakítása kongeniális. Az operatőr a fiatal magyar operatőrök egyik legtehetségesebbje, Erdély Mátyás. Hálás lehet a rendező a sorsnak, hogy nem jött össze az évekig szervezett koprodukció, s a film magyar pénzből készült, mert nem kellett semmilyen művészi kompromisszumot kötnie, például sztárokat szerepeltetnie. Bár, mint tudjuk, a film a kompromisszumok művészete. Legelső kis- filmje forgatása után mondta a rendező: „Akkor tanultam meg, hogy meddig van kompromisszum, mikortól árulja el az ember a filmjét, és hogy mikor lehet elvállalni bizonyos alkukat.”
Nemes Jeles László előtt a cannes-i díjakkal most számtalan lehetőség áll. Ott és arról csinálhat filmet, amiről akar. Most kell igazán résen lennie a kompromisszumokkal.


« vissza