Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A bátrak igazsága

 

Az igazságot, a békét és a megértést mindig

csak azok keresik a Földön,

akiket legyőztek és eltapostak.

(Wass Albert)

 

A közép-európai országoknak a huszadik században nem egy esetben kellett átélniük a vereséget, a megszállást, idegen hatalmak rájuk kényszerített akaratát. Kontinensünk ezen részén minden csapás után egyedül kellett feltápászkodni újra és újra, és ezeknek a nemzeteknek külső segítség nélkül, sőt, számos visszahúzó tényező ellenére kellett bizonyítaniuk, hogy van erejük létezni. A közép-európai sorsnak a cserbenhagyás mintha ismertetőjegyévé vált volna a múlt században, sőt, egy idő után még az igazsághoz való jogot is elvitatták a hatalmasok.

A kommunista rezsimek idején különösen is az utóbbi volt jellemző, ahogyan Vlagyimir Bukovszkij megjegyezte: „egy kis ravasz ügyeskedéssel a gazdaságot is be lehet csapni, a népet is el lehet bolondítani, és a történelmet is meg lehet hamisítani, és így elbolondítva aztán eljutni a mennyországba, amíg senki fel nem ocsúdik.”

A magyarországi kommunizmus egyik legnagyobb hazugsága 1956 után abban rejlett, hogy az úgynevezett konszolidáció közben megpróbálta elhitetni: a rendszer, amelyet működtet, emberközeli, demokratikus és jóléti. A hatalom birtokosai nem feltétlenül akartak a nyílt színen konfrontálódni, hanem megnyerni a társadalmat a maguk hazugságának. Ezért pedig két dolgot kértek cserébe: engedelmességet és felejtést.

Csakhogy ez az a felejtés, amely megbénítja az igazságot. A felejtés igényét pedig a kommunizmus abszurd elvárásként örökítette tovább a rendszerváltás Magyarországára.

Wittner Mária, 1956-os halálraítélt mindezt különösen érzékletesen fogalmazta meg, amikor azt mondta: „Azt várja tőlünk most a világ, hogy pusztán keresztényi könyörületből, bocsássunk meg, lépjünk tovább?! Bocsássunk meg azoknak, kik gyermeket lánctalppal tapostak?! Akik a sortüzet vezényelték, bocsássunk meg a mészárlásért?! A sok évnyi kegyetlen megtorlásért?! Felejtsük el, hogy arccal lefele temették a magyart?! Hogy sokaknak csak az emigráció maradt?! Felejtsük el a kínzások iszonyú borzalmait?! A halálra ítéltek utolsó szavait?!”

Az igazságnak legalább két oldala van: az esetünkben az egyik az áldozaté, a másik az elkövetőé.

Ahogy távolodunk a kommunizmustól, ahogy egyre inkább történelmi távlatba kerül a korszak, a közéletben úgy csökken az áldozatok súlya, fontossága. Ennek okai sajnos biológiai törvényszerűségekben is keresendők, vagyis egyre kevesebben vannak, akiknek az érdekében el kellene, el lehetne járni – mindez igaz akár a jogalkotásra, akár a jogalkalmazásra.

A kérdés az, hogy az igazságszolgáltatás elmaradására elegendő indoknak mutatkozik-e az érintettek magas kora vagy egyre csökkenő száma. Medgyessy Péter értelmezésében biztosan, hiszen szerinte „azok a generációk, akik 56-ban egymással szemben álltak, lassacskán kihalnak. A szereplők jelentős része ma már öregember, nem ezzel kell foglalkozni.”1

A politikai bulvárnak is minősíthető kijelentéssel szemben a magyar ponyvairodalom koronázatlan királya, Rejtő Jenő ugyanakkor találóan jegyezte meg, hogy az igazság akkor is fontos, ha nincs semmi értelme, vagyis ha csak önmagáért létezik. Az igazság keresése nem szorul magyarázatra, akkor sem, ha az érintettek nem élhetik meg, amíg ügyüket méltányosan elbírálják.

A büntetőjog egyik máig érvényes axiómája – amelyet Cesare Beccaria, a büntetőjog atyja fogalmazott meg a 18. század közepén –, hogy a bűnözések legerősebb fékje nem a büntetések kegyetlenségében, hanem azok elmaradhatatlanságában rejlik.

Ez a tétel a kommunista bűncselekmények esetében az egész jogrendszerre vonatkoztatva nyer igazi értelmet.

A kommunista bűncselekmények elkövetői oly mereven hittek és hisznek saját eszméikben, hogy a büntetés – annak súlyosságától függetlenül – sohasem fogja visszatartani őket. A második világháborút megelőzően hosszú éveket börtönben töltött kommunista vezetők könnyedén visszatértek a politikába, hogy aztán hatalomra kerülve Magyarország történetének egyik legsötétebb korszakát hozzák el.

Ezekkel az elkövetőkkel szemben valódi igazságot szolgáltatni csak akkor lehet, ha olyan helyzetbe hozzuk az áldozataikat is, mintha az ellenük politikai indíttatásból elkövetett bűncselekményeket sohasem szenvedték volna el. Ha pedig ez nem lehetséges, akkor mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a sérelmeiket enyhítsük.

 

Áldozatok

 

A Konfuciusz óta ismert tétel szerint nincs megvetendőbb gyávaság, mint ha tudjuk, mi a helyes, mégsem tesszük meg.

Felmerül a kérdés, hogy mi lehet az a helyes cselekedet, amit mi – szinte már kései utódok – meg tudunk még tenni a kommunizmus áldozataiért. Nem tudjuk visszaadni nekik az elvesztett szeretteiket. Nem tudjuk visszaadni nekik az elszaladt életet, amelyet sok esetben partvonalra szorítva, vagy külön nehézségekkel súlyosbítva kellett leélniük. Nem tudjuk visszaadni a lerombolt otthonaikat, és a börtönben töltött évekért az idő kerekét sem tudjuk visszaforgatni.

A jogalkotás szintjén biztosan, de talán a jogalkalmazás szintjén sem lehet mindenkinek, egyenként, teljes igazságot szolgáltatni. Ennek ezer oka közül csak az egyik az idő múlása. Egy másik, hogy a jogalkotás tömegekben és absztrakciókban gondolkodik, elvont kategóriákban, amelyek épp ezért szükségszerűen torzak. Az egykori áldozatok rehabilitációjával foglalkozó jogterület ráadásul mostohagyereke a jogalkotásnak, mert eleve alacsony érdekérvényesítő képességű, egyre csökkenő számú személyt érint.

Egyes évfordulókhoz (például a Szovjetunióba hurcolt kényszermunkások és politikai foglyok 2015-ös emlékéve) köthetők azok a pillanatok, amikor a nyilvánosságot és az ezzel járó reflektorfényt rá lehet irányítani a kommunista korszakra. Más esetekben éppen az igazságszolgáltatás késlekedése – mint például a Biszku-perben – veti fel az áldozatok esetenként elmaradt rehabilitációjának kérdését is. Ezen ritka alkalmak általánosan működő, valós megoldásokat követelnek.

Nehezen lehet vitatni, hogy az áldozatoknak történő büntetőjogi igazságszolgáltatás mellett erkölcsi és anyagi kárpótlásra is szükség van. Az erkölcsi elismerés jórészt megtörtént – bár egyes esetekben még megdöbbentő módon vitatják a történelmi tényeket –,2 de az anyagi kompenzációra máig nem került maradéktalanul sor.

A második világháborút megnyerő, és ennek köszönhetően Európa keleti felében berendezkedő Szovjetunió és csatlós rezsimjei egyik sajátossága volt, hogy a rendszerellenesnek bélyegzett állampolgárokat – ha az életüket meg is hagyták – folyamatos joghátrányok, államilag szervezett jogon túli inzultusok érték.

Ezen üldözött emberek hivatásukban semmi esetre sem teljesedhettek ki, külföldre nem utazhattak, amíg a hatalom számára nem bizonyították lojalitásukat, hasznosságukat. A többség számára a bizonyítás lehetősége sohasem jött el, illetve leginkább nem is kívánták, hogy ez az alkalom elérkezzen.

Mindez azonban azt jelentette, hogy tömegek kényszerültek – valós karrier-perspektíva híján – aktív éveik végéig alacsony presztízsű, rosszul fizetett munkakörökbe. Ezek a munkakörök alacsony jövedelmet biztosítottak, az anyagi felemelkedés legkisebb reménye nélkül. A kommunizmus emiatt pedig képesnek bizonyult továbbörökíteni magát az összeomlása utáni időszakra, méghozzá nemcsak téves nosztalgiák képében, de konkrét anyagi hátrányok formájában.

Akik ugyanis alacsony jövedelmet értek el, azok most ehhez igazodva, alacsony nyugdíjat is kapnak. Akiket tehát aktív éveikben anyagilag így megnyomorított a kommunista hatalom, azokat a mai, demokratikus, biztosítotti elvet követő társadalombiztosítási rendszerünk tovább bünteti.

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) kidolgozott egy javaslatot, amely a probléma megoldása érdekében egy úgynevezett vélelmet állít fel:

Nem tudhatjuk utólag, hogy a kommunista rendszer áldozata milyen életet élhetett volna, milyen karriert futhatott volna be, ha a rezsim nem lehetetleníti el. Az egyetlen méltányos – bár korántsem minden esetben egyedileg igazságos – vélelem ezért az, ha ezeket az embereket átlagos karriert befutott egykori munkavállalóknak tekintjük. Mivel az érintettek életkorukból adódóan mind nyugdíjasok, ezért átlagos bérjellegű jövedelmet már nem lehet biztosítani számukra, de átlagos nyugdíjat igen.

A magyarországi nyugdíj átlag a nyugdíjszervek, valamint a Központi Statisztikai Hivatal jelentéseiből megismerhető. Esettanulmányokkal rendelkezünk arra nézve, hogy a kommunista rendszer egyes áldozatainak nyugdíja – az elszenvedett sérelmeikre figyelemmel, a számukra biztosított nyugdíjpótlékaik ellenére – sem éri el ezt az átlagot. Képzeljük el azt a személyt, aki éveket töltött börtönben, és manapság két-három jogcímen összesen 80.000 forint nyugdíjat kap – miközben az átlagos nyugdíj összege 2014-ben 116.266 forint volt.3 Különösen nagy a kontraszt, ha ezt az összeget a rendszer korábbi kegyeltjeinek nyugdíjával hasonlítjuk össze.

A jogalkotásnak az érintett jogalanyok minél szélesebb körét szükséges elérnie. A jogalkotás szempontjából értelmezhetően általános, kivitelezhető megoldás ezért az lehet, ha ezen személyek öregségi nyugellátását a mindenkori nyugdíjátlag összegére felhozzuk, és azt évenként indexáljuk.

Fentiekkel természetesen nem azt szeretnénk sugallni, hogy az állam nem törekedett vagy ne törekedne a kommunizmus áldozatainak erkölcsi-anyagi rehabilitációjára. Erkölcsi, morális kompenzációt jelentenek azok a törvények, amelyekben az Országgyűlés kimondta az egyes kommunista korszakban, politikai okból hozott ítéletek semmisségét.4 Kormányrendeletek biztosítanak anyagi kárpótlást különböző jogalapon az érintetteknek.

Mindez azonban nem jelent egységes rendszert, mindössze több jogszabályt, ezen konstrukció előnyeivel és hátrányaival.

A semmisségi törvények elfogadására ugyanis lépcsőzetesen került sor, így a morális rehabilitáció anyagi konzekvenciáit is lépcsőzetesen, más-más jogalapon vonta le a magyar állam. Nem segítette az előrehaladást, hogy az Alkotmánybíróság lényegében az állam diszkrecionális jogává tette, hogy kompenzálja-e anyagilag az áldozatokat, és ha igen, akkor milyen mértékben.

Ebben a szerteágazó, ellentmondásos szabályozásban pedig kódolva vannak rendszerhibák, igazságtalanságok. Néhány kirívó példával:

Egyes üldözöttek egyszerűen kimaradtak – akik ítéleteinek semmisségét az 1956. évi forradalom és szabadságharc utáni leszámolással összefüggő elítélések semmisségének megállapításáról szóló 2000. évi CXXX. törvény alapján állapították meg.

Egyes anyagi természetű kompenzációkra lezárult az igénybejelentési határidő 2012. március 30-án.

Az egyes, tartós időtartamú szabadságelvonást elszenvedettek részére járó juttatásról szóló 267/2000. (XII. 26.) Korm. rendelet magyarországi lakóhelyet ír elő a nyugdíjpótlék folyósításának feltételeként. Mindez abszurd és feltehetően az uniós joggal is ellenkezik.

Az 1956-os érdemekért járó nemzeti helytállási pótlék folyósítását állandó jellegű magyarországi tartózkodáshoz köti a jogszabály, ami egyszerűen kikényszeríthetetlen.

Az 1945 és 1963 között törvénysértő módon elítéltek, az 1956-os forradalommal és szabadságharccal összefüggésben elítéltek, valamint a korábbi nyugdíjcsökkentés megszüntetéséről, továbbá az egyes személyes szabadságot korlátozó intézkedések hatálya alatt állt személyek társadalombiztosítási és munkajogi helyzetének rendezéséről szóló 93/1990. (XI. 21.) Korm. rendelet nem tekinti a hat hónapnál rövidebb magyarországi hadifogolytábort olyan súlyos szabadságelvonásnak, amiért kárpótlás járna.

Az idők folyamán – főleg az érintettek korából adódóan – kiüresedett a normatartalom: bizonyos szabályozás szerint a jogosult halála esetén a szülő részesül kárpótlásban. Ez a rendelkezés azonban ellenkezik a biológia törvényszerűségeivel.

A juttatások megítélése nem automatikus, a jogosultak viszont túl bonyolultnak látják a szerteágazó jogi szabályozást.

Ezen rendszerhibák orvoslásában a NEB egy komplex jogalkotási javaslatcsomag elkészítésében kíván közreműködni, amely egyenként azonosítja és korrigálja a jogszabályi hiátusokat.

 

Elkövetők

 

Az Alaptörvény szerint „a kommunista diktatúra törvényben meghatározott vezetői részére az állam által jogszabály alapján biztosított nyugdíj vagy más juttatás törvényben meghatározott mértékben csökkenthető; az ebből származó bevételt törvényben meghatározottak szerint a kommunista diktatúra által okozott sérelmek enyhítésére és az áldozatok emlékének ápolására kell fordítani”.5

Erre történtek már sikeres és kevésbé sikeres kísérletek. Megvalósult egyes, kommunista kitüntetések után korábban járt nyugdíjpótlékok elvétele, másrészt felmerült az egykori kommunista vezetők rendes öregségi (szolgálati) nyugdíjainak törvénnyel történő felülvizsgálata, az érintettek „érdemeire” tekintettel.

Korábbi példánkat megfordítva világossá válik, miért lenne utóbbira is égető szükség:

A kommunista rendszer kegyeltjeinek kiemelt jövedelmet és ezzel együtt kiemelt életszínvonalat biztosított már aktív éveikben. A rendszerváltás utáni korszak nyugdíjrendszere pedig itt is kritika nélkül érvényesíti a biztosítotti elvet: a korábbi magas összegű befizetés ma magas nyugdíjat jelent. A jövedelem forrását nyugdíjrendszerünk politikai szempontból közömbösnek látja/tartja. Ez a szemlélet az Alaptörvény felhatalmazása alapján mára feladható lenne.

A nyugdíjszabályozás igazságosabbá tétele féloldalas az elkövetők megbüntetése nélkül.

A helyzet nehézsége nem jelenti azt, hogy eltekinthetünk az elmúlt rendszer kiszolgálóinak jogszerű felelősségre vonásától – ahogy ugyancsak nem jogállami megoldás lámpavasat kiszemelni számukra, vagy áldozataik sorsához hasonló módon, bírói ítélet nélkül mindenükből kiforgatni, koldusbotra juttatni őket.

A kommunizmus persze soha nem volt szemérmes, ha az ellenfeleivel történő leszámolást szükségesnek ítélte. Ahogy a korabeli kommunista dogma fogalmazott, „Akkor győznek a forradalmak, ha vértől vöröslenek a folyók. Érdemes is vért ontani, ha tökéletes emberi társadalom a jutalma.”

A kommunista értelemben vett tökéletes emberi társadalom megteremtésére irányuló hiábavaló törekvés eredményezett olyan súlyos bűncselekményeket, ahol még az áldozatokat is kihívás pontosan számba venni, nemhogy az elkövetőket megtalálni és bíróság elé állítani.

Az Alaptörvény kidolgozásáig a magyar jogrendszer nem adott egyértelműen lehetőséget a büntetőjogi felelősség érvényesítésére, ennek pedig a jogalkalmazás akként vonta le a konzekvenciáját, hogy érdemi, valódi büntetéssel záruló büntetőperekre alig került sor.

A 2012-ben hatályba lépett Alaptörvény mondta csak ki, hogy „nem tekinthető elévültnek azoknak a törvényben meghatározott, a pártállam nevében, érdekében vagy egyetértésével a kommunista diktatúrában Magyarország ellen vagy személyek ellen elkövetett súlyos bűncselekményeknek a büntethetősége, amelyeket az elkövetéskor hatályos Büntetőtörvény figyelmen kívül hagyásával politikai okból nem üldöztek”.6

A kommunista diktatúrában elkövetett egyes bűncselekmények üldözéséről szóló törvény7 (közismert nevén a Lex Biszku) kidolgozását követően pedig végérvényesen úgy tűnhetett, hogy a büntetőjog rendszerében a kommunista bűnök feltárása előtt álló akadályok, így a valós felelősségre vonás már csak idő és bizonyítás kérdése – ez utóbbiban kaphat a NEB tudományos munkája is többek között szerepet.

Lengyelországban a nyomozó hatóságok több ezer ilyen ügyben jártak és járnak el, a vádemelések száma mára a több százat meghaladta. Ez a nagy szám persze tizenöt éves működés, a kommunista ügyekben önállóan eljáró specializált szervezet, valamint a mindezt lehetővé tévő célzott jogalkotás eredménye.

Felmerül a kérdés, hogy idehaza miért nincsenek büntetőeljárások? Miért nincs tömeges felelősségre vonás?

Az okok szerteágazóak lehetnek, mi a saját tevékenységünk során az alábbi problémákkal szembesültünk:

Sajnos nem hárult el minden jogi akadály. Az egyik ilyen akadály a „kegyelem” intézménye, amelyet a hatályos Büntető Törvénykönyv (Btk.) büntethetőséget megszüntető oknak tekint,8 míg a Büntetőeljárásról szóló törvény (Be.) szerint olyan ok, amely miatt az ügyész elutasítja a feljelentést9 vagy épp megszünteti a nyomozást.10

A kommunisták akkor, amikor az általuk elkövetett bűncselekmények vonatkozásában nem tudták fenntartani a jogszerűség látszatát ezen, utólagos eszközzel biztosították büntetlenségüket. Ilyen volt a Tildy Zoltán köztársasági elnök által kommunista nyomásra, 1948. január 31-én kiadott közkegyelmi határozat,11 amelynek I. fejezete több, politikai okból végrehajtott erőszakos bűncselekmény elkövetőjét volt hivatott menteni.

A határozat szerint kegyelemben részesültek azok, „akik a demokratikus átalakulás előtt uralmon volt politikai rendszer háborús vagy népellenes ténykedései miatt keletkezett felháborodás hatása alatt, vagy abban a meggyőződésben, hogy a demokratikus átalakulás ügyét szolgálják, az 1946. évi augusztus hó 1. napjáig bezárólag bűncselekményt követtek el.”

A közkegyelem gyakorlásának joga az Országgyűlést illette 1948-ban csakúgy, mint ma, ugyanakkor az 1948. évi VI. tc. a közkegyelem terjedelmének és feltételeinek meghatározását köztársasági elnöki szintre delegálta. Tudomásunk szerint a kegyelmi határozat jelenleg is hatályban van, alkotmányosságát az Alkotmánybíróság nem vizsgálta.

A határozat azt a visszás üzenetet közvetíti, hogy a kommunista rendszer kiépítése érdekében elkövetett erőszakos bűncselekmények üldözése elől, ellentétben a második világháború idején elkövetett háborús és emberiesség elleni bűntettekkel, állami pecséttel menekülni lehet. A határozat puszta létezésével is súlyosan sérti a meggyilkolt áldozatok emlékét, ráadásul a „demokratikus rend kiépítésére” vonatkozó megállapításai ellentétesek nemcsak az Alaptörvénnyel, de a történettudomány fő sodrának megállapításával is, amely ezeket az éveket az ország szovjetizálásának korszakaként, illetve egyszerűen a kommunista hatalomátvétel kibontakozásának idejeként ítéli meg.12

Mivel a hivatkozott köztársasági elnöki határozat I. fejezetének rendelkezései sem az Alaptörvénnyel, sem az elévülhetetlenségi törvénnyel, sem a modern büntetőjogi felfogással nem állnak összhangban, éppen ezért szükséges ennek mielőbbi hatályon kívül helyezése – még ha mindez, a jelentős időmúlásra is tekintettel a konkrét esetben inkább szimbolikus aktus lehet. Feltehetően nem ez az egyetlen ilyen tartalmú kegyelmi határozat, ezért ezen a területen további kutatások szükségesek.

A büntető-igazságszolgáltatás további akadályát jelenti az elkövető halála. Ez az akadály különös jelentőséggel bír a kommunista bűncselekmények miatt történő felelősségre vonás során.

Hatályos jogunkban ugyanis az elkövető halála büntethetőséget megszüntető okot jelent.13 Kevésbé érthető azonban, hogy miért jelenti ez egyúttal a büntetőeljárás megindításának14 vagy folytatásának15 akadályát, hiszen a gyanúsítás megtörténtéig a nyomozó hatóság a bűncselekmény – és nem az elkövető – ügyében nyomoz.

A probléma mélyebb megértéséhez szükséges egy kicsit visszalépni az időben: a kommunista bűncselekmények üldözése a rendszerváltoztatásig fel sem merülhetett. A jogalkotó ezt követően is csak az Alaptörvény 2012-es hatályba lépésével, valamint a Lex Biszku elfogadásával teremtette meg az emberiesség elleni bűncselekmények, valamint a kommunista diktatúrában politikai indokból elkövetett bűncselekmények üldözésének lehetőségét.

Többek között a megkésett jogalkotás eredménye az, hogy ezen ügyek egyik közös jellemzője mára a jelentős időmúlás lett, annak összes következményével együtt: az elkövetők – csak úgy, mint áldozataik – gyakran már nem élnek, a bizonyítás nehézkes.

A büntetőeljárások emiatt sok esetben eleve nem lehetnek eredményesek, ha a jogalkotó az időmúlásra tekintettel nem egységesíti a szabályozást. Mivel a jogalkotó az Alaptörvény U) cikkének és a Lex Biszkunak is egyszerre vonta hatálya alá az el nem évülő, valamint a kommunista bűncselekményeket is, az időmúlással tudatosan számolnia kellett. Mivel a kiindulási alap ez, a jogi környezet akkor lesz koherens, ha a jogalkotó a jelentős időmúlás következményeit az elkövetők vonatkozásában is levonja.

Lengyelországban a Nemzeti Emlékezet Intézete kötelékében működő ügyészi szervek – jogi szabályozásuk talaján – úttörő példát adnak, hiszen abban az esetben is elfogadják a feljelentést, megindítják a nyomozást és folytatnak büntetőeljárásokat, ha kezdettől nyilvánvaló számukra, hogy a feltételezett elkövető nem él.

Ebben az esetben ugyanis nem az elkövető egyedi megbüntetése lebeg a jogalkalmazók szeme előtt, sokkal inkább annak tudatosítása a társadalom számára, hogy ezek a bűncselekmények nem maradhatnak feltáratlanul, hiszen ezt követeli meg az áldozatok maradéktalan erkölcsi kárpótlásának igénye is.

A NEB ezt a példát tartotta szem előtt, amikor olyan jogalkotási javaslatok16 kidolgozásába kezdett, amely alapján a jövőben a hatáskörébe tartozó ügyekben akkor is büntetőeljárást lehetne folytatni, ha az eljárásra az elkövető halála miatt egyébként már nem lenne lehetőség.

Az eljárás végkimenetele ebben az esetben az lehet, hogy nyomozóhatósági határozat / bírósági ítélet állapítsa meg a tényállást, és ha bűncselekményt követtek el, akkor ezt a tényt az eset körülményeinek kifejtésével rögzítse, utalva egyúttal arra, hogy az elkövető tényleges megbüntetésére – annak halála miatt – nincs már valós lehetőség.

Az intézmény jogtechnikailag már létező büntetőeljárási megoldásokat venne alapul: megtartva a kommunista bűncselekményekkel kapcsolatos ügyek – a büntetőeljárási törvény szerint jelenleg is – kiemelt jellegét, az eljárás sokban hasonlítana a távollévő terhelttel szemben folytatott büntetőeljáráshoz is. Mindkét intézmény közös vonása ugyanis, hogy a terhelt nem vesz részt fizikailag az eljárásban.

A módosítás – bár dogmatikailag tagadhatatlanul radikális újítást jelentene – beilleszthető a büntetőjog jelenlegi rendszerébe. Megfelelne a társadalom igazságérzetének, egyúttal hozzájárulna az igazságszolgáltatásba vetett közbizalom növeléséhez.

 

Záró gondolatok

 

A kommunista korszakkal kapcsolatos őszinte szembenézés olyan szemléletet követel meg, amelyben nem aljasul jogszolgáltatássá a büntetőjog, nem konzervál korábbi igazságtalanságokat a társadalombiztosítás. Amelyben a hagyományos európai értékek mentén világosan el tudjuk határolni, hogy milyen intézkedések nyújtanak megnyugvást az áldozatoknak és családtagjaiknak, mi tükrözi a társadalom jogos igazságérzetét, mi a morálisan helyes. Amennyiben mindehhez jelen jogalkotási keret nem elegendő, úgy látnunk kell azt is, hogyan szükséges a vonatkozó jogszabályainkon változtatni.

Az őszinte fellépés természetesen bátorságot követel. „A bátorság fokmérője pedig... éppen az a képesség, amellyel meggyőződéseinkhez ragaszkodunk – nem csökönyösen vagy dacból, nem bosszúból, hanem azért, mert hiszünk benne.”17

Őszintén hiszek abban, hogy a szakmai becsület talaján állva az igazságszolgáltatás – mind az áldozatok, mind az elkövetők vonatkozásában – nemcsak jogilag szükséges, de egyben morálisan helyes is, ebből kifolyólag pedig elkerülhetetlen.


 

Jegyzetek:

 

1 ATV Emberközelben, 2001. december 23.

2 Lásd például: Máthé Áron: Kísértet járja be a történelemtudományt (a Krausz Tamás főszerkesztette A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban című könyvről), in: Kommentár 2013/3. (évfolyam nélkül), 107–111.

3 Forrás: Országos Nyugdíj-biztosítási Főigazgatóság.

4 Az 1956-os népfelkeléssel összefüggő elítélések orvoslásáról szóló 1989. évi XXXVI. törvény, az 1945 és 1963 közötti törvénysértő elítélések semmissé nyilvánításáról szóló 1990. évi XXVI. törvény, az 1963 és 1989 között elkövetett egyes állam és közrend elleni bűncselekmények miatt történt elítélések semmissé nyilvánításáról szóló 1992. évi XI. törvény, az 1956. évi forradalom és szabadságharc utáni leszámolással összefüggő elítélések semmisségének megállapításáról szóló 2000. évi CXXX. törvény.

5 Magyarország Alaptörvénye U) cikk (5) bekezdése.

6 Magyarország Alaptörvénye U) cikk (6) bekezdése.

7 Az emberiesség elleni bűncselekmények büntetendőségéről és elévülésének kizárásáról, valamint a kommunista diktatúrában elkövetett egyes bűncselekmények üldözéséről szóló 2011. évi CCX. törvény.

8 Btk. 25. § c) pont.

9 Be. 174. § (1) bekezdés d) pont.

10 Be. 190. § (1) bekezdés e) pont.

11 A Magyar Köztársaság elnökének 1948. évi január hó 31. napján kelt elhatározása közkegyelem tárgyában, I. fejezet. 1 pont.

12 Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Osiris, Budapest, 274., ill.: Máthé Áron: Április 4 – Egy „népi demokratikus forradalom” in Valóság, 2015. május LVIII. évf. 5. sz. 87–99.

13 Btk. 25. § a) bekezdése.

14 Be. 174. § (1) bekezdés d) pont.

15 Be. 190. § (1) bekezdés e) pont.

16 http://www.neb.hu/jogalkotasi_koncepciok.html2015. június 16-i állapot.

17 Rollo May.


« vissza