Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Helmut Kohl - Német és európai

1990. június 22-ét írjuk. Antall József, Magyarország miniszterelnöke hivatalos látogatást tesz Németországban, Bonnba érkezik. A kancelláriahivatal előtt felsorakozik a díszszázad és a magyar küldöttség, várakozunk, majd megjelenik a kancellária ajtajában egy hatalmas ember. Kilép, és így kiált: „Guten Tag, Soldaten!” Mennydörgő hangon válaszol a díszszázad: „Guten Tag Herr Bundeskanzler!” Következik a bemutatkozás, a kancellár természetesen üdvözli Antall Józsefet, majd pedig megáll előttünk, ránk néz, és azt mondja, Jozef, milyen fiatal munkatársaid vannak. (Szerintem Matolcsy Györgyre nézett, de lehet, hogy rám is értette.) Mellettem állt a miniszterelnökünk személyes tanácsadója, O'sváth György, és amikor meglátja őt a kancellár, tágra nyílt szemekkel kérdezi: „...was treibst du denn hier?”, mit csinálsz te itt? „...ich wollte dich einmal von dieser Seite begrüssen...”, erről az oldalról akartalak egyszer már üdvözölni - mondja O'sváth György. Azért meséltem ezt el, mert valószínűleg akkor fogtam fel a nagy geopolitikai átrendeződésnek, a rendszerváltozásoknak és a magyar rendszerváltozásnak, a német egységnek a lényegét. Tudniillik helyreállt a dolgok rendje: az 56-os szabadságharcos, későbbi emigráns, majd német kereszténydemokrata aktivista hazatért Magyarországra, és a magyar miniszterelnöknek lett a főtanácsadója. A társa lett az egyesített Németország kancellárja, akivel együtt dolgoztak a német kereszténydemokrata mozgalomban. Végül is minden a helyére került.

Történhetett volna másként is? Föl lehet vetni a történelemben ezt a kérdést, de nincs semmi értelme, mert így történt. Beszéltek többen erről a bizonyos kegyelmi pillanatról, vagy mágikus évről, ez a bizonyos göttlicher Zeitpunkt, ez mind igaz. Ez a csodáknak az időszaka volt, és ezekben a csodákban, nem kétséges, Helmut Kohl volt az egyik, a mi szempontunkból talán a legfontosabb, meghatározó szereplő. Helmut Kohl valóban a 20. század történelmének, világtörténelmének az egyik meghatározó szereplője. És ha már a 20. századról esik szó, akkor egyetlenegy rövid megjegyzést szabadjon tennem, mert az igaz, hogy ez a század rövid volt, vagy akár rettenetes is volt, de azért ne hagyjuk figyelmen kívül a 20. század második felét. Ne becsüljük le azt a hatalmas különbséget például, ami az első világháború lezárását követő időszak és a második világháborút követő időszak európai történelme között fönnáll. Nekem ezt a két szerződés közvetíti szimbolikusan. Mind a kettőt egy városban, vagy majdnem egy városban kötötték. Az első szerződéseket Versailles-ban hozták létre, ezek a szerződések a leszámolás, a büntetés szerződései voltak. De Párizsban készült a második világháború után egy másik szerződés, amelyik létrehozta az Európai Szén- és Acélközösséget, és elindította az európai integrációs folyamatot. Azt a folyamatot, ami nem kétséges - és itt osztom ebben is Wolfgang Schüssel véleményét -, egy hatalmas sikertörténet. És végül ennek az integrációs folyamatnak is szerepe volt abban a hatalmas, mágikus változássorozatban, ami 1989-ben és 1990-ben megtörtént.

Fölmerült többször, hogy voltaképpen mi a személyiség szerepe, ki csinálja a történelmet, és erre is választ kaptunk több megközelítésben. Azt hiszem, hogy Helmut Kohl egyik kiemelkedő érdeme mások mellett az, hogy ő abban a pillanatban nem csak megragadta a pillanat, a csoda által adott lehetőséget, hanem helyes választ tudott adni egy közel 150 esztendős dilemmára, aminek a lényegét ismerjük. Ez az a bizonyos német kérdés: mi legyen Németországgal? Európa közepén legyen egy domináns erő, egy Zentralmacht, amelyik megpróbálja befolyását mind Nyugatra, mind pedig Keletre önállóan kiterjeszteni, és ezzel persze elősegíteni egyrészt a nyugati, másrészt a keleti szomszédai közötti, Németországgal szembeni összefogást. Bismarck egyébként világosan látta ezt, nem véletlenül beszélt a coalition de cauchmare-ról, tehát arról a bizonyos lidérces koalícióról, ami a két oldalnak a Németországgal szembeni szövetségét jelenti. Hát ez az a bizonyos conditio germaniae, amit azóta is nagyon sokan megfogalmaztak; Németország az európai egyensúlyhoz túl nagy, de ahhoz, hogy Európát dominálja - szerencsére ez kiderült többszörösen -, túl kicsi. Globális világhatalomnak túl kicsi. Európai hatalomnak, önálló, különálló európai hatalomnak viszont túl nagy. Ez a dilemma végigvonult a német történelmen. 1945-ben Nyugat-Németország esetében kapott egy nagyon egyértelmű feleletet, és ezért érdemes itt említeni már csak Helmut Kohl szempontjából is azt a helyes választ, amit erre a kérdésre annak idején Konrad Adenauer adott. Ő teljesen világosan azt mondta, hogy Németország a nyugati szövetséghez tartozik. Németország igenis az Atlanti Szövetségben kell hogy helyet kapjon, legyen szó a NATO-ról vagy a kezdődő európai integrációs folyamatról. Ez persze Nyugat-Németországra vonatkozott, és a német dilemma más formában továbbélt, hogy tudniillik mi legyen Németország megosztottságával, létrejön-e valaha a német egység. Volt olyan államfő, aki azt mondta - ezt is hallottuk nemrégen -, hogy akkor lesz Németország egységes, amikor a francia űrhajós megjelenik a Marson, tehát viszonylag távolinak tűnt a német egység. A német dilemma tehát ebben a formában élt tovább, de azután, egyszer csak jött ez a bizonyos annus mirabilis, és akkor belép Helmut Kohl.

Fölmerül újra a kérdés: mi legyen Németországgal? Hova tartozik Németország? Hova tartoznak a németek? És most már az egységes Németországról beszélünk. Persze az első kérdés az, hogy egységes Németországot kell létrehozni. Ez sem olyan egyszerű, a 10 pont még ezt egy viszonylag hosszabb időtávban látja előre, de az alapkérdésekben már teljesen világos, egyértelmű. Nem lesz Németország semleges ország. Németország a nyugati szövetségi rendszernek lesz része. És ezt fokozatosan azok is elfogadják, akiknek kezdetben fenntartásaik vannak, mind Németországon belül, gondolok itt a baloldal bizonyos nem befolyás nélküli köreire, akik a semlegességnek az elképzelését is ápolták, és hát persze Németországon kívül is voltak jó néhányan, akik úgy képzelték, hogy az egységes Németországot valamilyen más geopolitikai struktúrában kell majd elhelyezni.

És jött a következő csoda: mindenki megérti, hogy Németországnak a nyugati szövetségi rendszerben van a helye, Németországnak az egységesülő Európában van a helye, és Európát csak akkor lehet majd egységesíteni, hogyha a német egység bekövetkezik. Ez, az egységes Németország lesz majd az egységes Európa továbbépítésének a katalizátora, a legfontosabb tényezője. Itt függ tehát össze már rögtön a kezdet kezdetén a német egység és az európai egység kérdése. Persze vannak fönntartások, vannak kétségek. Ezeket el kell oszlatni, és ebben Helmut Kohl szerepe döntő volt. Rögtön felmerült, hogy ha Németország egységes lesz, akkor erősebben be kell kötni az európai integráció rendszerébe. Megjelenik a közös pénznem bevezetésének határozott igénye, sőt követelése. Kohl megérzi, megérti azt, hogy ez mindenféleképpen feltétele annak, hogy Németország az egységes Európában legyen elhelyezve, és igent mond, de hozzátesz valamit. Mégpedig azt, hogy rendben van, legyen egységes pénz, ez tulajdonképpen jó dolog, mert irreverzibilissé teszi az európai integrációs folyamatot, de akkor legyen politikai unió is, politikai unió nélkül nem lehet közös pénzt csinálni, a kettőnek együtt kell történnie. De ha csinálunk politikai uniót, akkor mi lesz Európa másik felével? Akkor nyilvánvaló, hogy nem csak jelszóként kell hangoztatni, hanem komolyan kell venni és el kell indítani a bővítési folyamatot Közép- és Kelet-Európa felé, tehát el kell kezdeni Európa újraegyesítését. Így áll össze a logikai rendszer: német egység, euró, politikai unió, bővítés, tehát Európa újraegyesítése. Ami Európa újraegyesítését illeti, ez gazdasági, biztonságpolitikai, erkölcsi, sőt alkotmányos és jogi szükségszerűség is volt, hiszen azt a Római Szerződés világosan leszögezte, de ezt a szükségszerűséget megint csak fel kellett ismerni, gyakorlatba kellett ültetni és azt kellett látni, amit Helmut Kohl világosan kimondott, hogy a német egység és az európai egység ugyanannak az éremnek a két oldala.

Mik ebből a tanulságok, a következtetések? Az első, hogy az alkalmakat, a nagy, a különleges alkalmakat, azokat a bizonyos Zeitfenstereket a történelem kreálja. De hogy ezeket az lehetőségeket azután kihasználják-e a szereplők, az már a személyek döntésén múlik. És itt jött a személyiség döntő szerepe, itt Helmut Kohl szerepe, amikor azt a bizonyos alkalmat, amit a történelem akkor és nem máskor nyújtott, felismerte, és megfelelően ki is tudta használni.

A másik ilyen következtetés, hogy világosan kell mindig tudni, hogy kik vagyunk, mi az identitásunk, hogy hova tartozunk. Ehhez több dolog kell. Egyrészt kell egy történelmi tudat, egy történelmi szemlélete a dolgoknak. Ismerni és érezni kell a történelmet. Nem szabad elutasítani a történelmet. Másrészt kell egy nagyon világos stratégiai vízió, egy stratégiai kép, és ebben a stratégiai képben el kell helyezni az illető személyiség célját. És van még egy fontos dolog, melyre Orbán Viktor, majd később Schüssel kancellár úr is visszatért: bátorságra is szükség van. Kell tehát a történelmi szemlélet, kell világos stratégiai vízió és célkitűzés, de kell bátorság is, és hogy az illető a céljait meg tudja, meg merje valósítani.

És a három feltételen túl kell még valami. Társak kellenek, partnerek kellenek, együttműködni kell tudni. Sokszor a dominancia könnyebbnek, egyszerűbbnek, gyorsabbnak látszik. A konszenzus, az egyeztetés, az egyetértés, az együttműködés bonyolultabb, nehezebb, talán hosszabb ideig tart, viszont tartósabb. És Helmut Kohlnak ez sikerült. Mert végül az említett különbségek ellenére mindenki együttműködött. Megértette a szükségszerűséget Párizs, megértette London. Az első pillanattól kezdve jól értette Washington, és a leglényegesebb szempont, megértette az akkori Szovjetunió is. Nem kétséges, hogy az akkori szovjet vezetés, úgy is lehet fogalmazni, hogy nagyvonalú volt. Felismerte az elkerülhetetlent, de ezt is fel kellett ismerni. És amikor arról beszélünk, hogy esetleg történhetett volna másként a dolog, akkor azért mindig arra gondolunk, hogy mi lett volna, ha akkor a szovjet vezetés másként reagál. A Szovjetunió akkor még nem esett szét, '89 őszéről beszélünk. Akkor a szovjet katonai potenciál lényegében még érintetlen volt. A hidegháborút már elvesztette, és ezt a vezetés már felmérte, de ez még nem volt mindenki számára nyilvánvaló. Nagyon lényeges tényező volt, ahogy Kissinger írta levelében nemrégen Kohlnak, hogy végül Franciaországgal barátságban - mert hiszen az európai ügyek Franciaországhoz kapcsolták elsősorban -, Washingtonnal, tehát az Egyesült Államokkal partnerségben és Moszkvával pedig együttműködésben érte el Helmut Kohl, amit elért. Moszkva akkor azt is megértette, hogy bár a szovjet külpolitikának alapvető célkitűzése volt korábban egy semleges Németország, amit le tud választani a Nyugatról, nem biztos, hogy ez a jobb számukra. Világossá vált, hogy egy semlegesség felé mozduló, az akkor még meglévő két világrendszer között lebegő Németország egy folyamatos stratégiai bizonytalanságot és feszültséget teremthet. Ennél egyszerűbb, ha elfogadják Németországnak a nyugati szövetségi rendszerhez, a NATO-hoz való tartozását, és ennek alapján építik ki az együttműködést. Hogy ez a legutóbbi időszakban milyen fordulatot vett, más kérdés. De az együttműködés azt bizonyítja, hogy bizonyos helyzetekben, bizonyos feltételekkel Oroszországgal is együtt lehet működni. Nem biztos, hogy ez könnyű. A mondás szerint Oroszországgal két baj lehet: az egyik az, ha túl gyenge, a másik ha túl erős. Tehát valahol a kettő között kell egyensúlyozni, de biztos az - és ez derül ki egyébként Helmut Kohlnak a legutóbbi könyvéből is -, hogy Oroszországgal is együtt lehet és együtt is kell működni.

Helmut Kohl könyvéről (Aus Sorge um Európa), mely az európai integrációval foglalkozik, Orbán Viktor is szót ejtett. A legfontosabb tétel, amit azt hiszem, mindannyian osztunk, hogy Európa közös sors, közös kötelezettség, közös felelősség és közös lehetőség. Az európai integráció nincs könnyű helyzetben. Nem kell most itt felsorolnunk a gondokat. Nagyon sok minden átalakításra szorul, de az alaptételek változatlanok. Helmut Kohl már 1976-ban megfogalmazta az alaptételeket, azt mondta, hogy ezek a Geschichtsraum, történelmi egységes tér, Kulturraum, egy kulturális, civilizációs egységes tér és Wertegesellschaft, azaz értékközösség.

Ma is ugyanezekről a tételekről van szó. És mindez úgy kell megvalósuljon, hogy béke legyen a szabadságban. A kettő egymásnak elválaszthatatlan feltétele. Béke legyen tehát szabadságban, de ez a béke nem csak az európai országok egymás közötti viszonyára vonatkozik, hanem az egész globális rendszerre. És itt jön az európai integrációs fejlődés egyik nehézsége, hogy ugyan megoldotta a béke dilemmáját, meghozta a „béke hozamot” az elmúlt 50-60 év alatt, ami az európai országok, tehát az integrációban részt vevő országok egymás közötti viszonyát illeti, de közben kifelé, mint globális szereplő valójában folyamatosan teret veszít gazdasági és geopolitikai értelemben véve egyaránt.

Amikor arról beszélünk, hogy a 20. század második felét becsüljük meg jobban, akkor azt is látnunk kell, hogy a 21. század, amit mindig dicsérünk, elismerően emlegetünk, nem indult a legjobban. Egy pénzügyi-gazdasági világválsággal kezdődött, majd pedig háború folyik Oroszország és Ukrajna, két komoly európai hatalom között, amelyek közül az egyik nukleáris szuperhatalom. Megindult egy iszlám fundamentalista hullám, ami nem kétséges, Európát is fenyegeti. Tehát nem állunk olyan nagyon jól, mint ahogy hisszük. Ezt pedig egy olyan európai egységgel kell ellensúlyozni, az egységnek olyan erősítésével kell ellentételezni, ami ebben a helyzetben elkerülhetetlen. Úgy érzem, hogy ez Helmut Kohl legutóbbi könyvének a legfontosabb üzenete. Ezt az üzenetet nekünk meg kell hallanunk, ebben a helyzetben ez most a leglényegesebb.

Európának meg kell mutatnia, hogy kifelé is tud békét teremteni, kifelé is aktora a világrendnek. Még akkor is, hogyha gazdaságilag teret veszít. Bízom abban, hogy ha az eredeti értékei mellett kiáll, javítja a kormányzását, csökkenti a szabályozását, és még ezer más dolgot megcsinál, akkor azok a gondolatok, amelyek Helmut Kohlt és még nagyon sok társát vezették, irányították az elmúlt évtizedekben, továbbra is érvényesek maradnak az egységesülő, az egyre egységesebb Európában.

(A Pesti Vigadó dísztermében 2015. június 2-án, a XX. Század Intézet és a Konrad Adenauer Alapítvány által a 85 éves Helmut Kohl tiszteletére rendezett Helmut Kohl - Az egyesítés kancellárja című konferencián elhangzott előadás szerkesztett anyaga.)


« vissza