Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

„Mert szemben ülsz velem” – Anyámról

A jelenlévők közül egypáran talán tudják, hogy mostanában apám hagyatékában hátramaradt iratok rendezésével foglalkozom. Apám - magyar költő és író - a magyar történelemnek olyan korszakában alkotott, amikor élete egy jó idejében papírhiány volt. Akkor szokta meg, hogy takarékoskodnia kell, és ezért az egyszer már teleírt lapok hátoldalára fogalmazta verseit, prózáit. Később is folytatta ezt a szokását, amikor a szükség már nem kényszerítette rá.

Számomra nagyon hasznosnak bizonyult ez a kényszer hozta gyakorlat, mert sok publikálatlan fogalmazvány túloldalán lévő szövegből tudok következtetni az írások készülési időpontjára.

Egészen véletlenül, néhány hónapja történt, hogy megfordítva egy kéziratot, pszichológiai szakszöveget láttam ott. Azonnal fölismertem anyám 1967-es Gyógypedagógiai pszichológia szakkönyvének a saját kezűleg javított gépiratát. Annak idején természetesen olvastam, de azóta már bizony jószerivel elfelejtettem. Most újra láttam, hogy milyen kiváló szöveg! Milyen nagyszerűen érthető, elsőrangú magyarsággal megírt! És milyen érdekes. Fontos esettanulmányokkal. És ami legjobban meglepett: nem éreztem elavultnak. Főleg a differenciáldiagnosztikai részt, a beteg gyermekeknek az átlagostól eltérő lelki problémáinak a megállapítási módját éreztem még ma is érvényesnek. Hogy igazam volt-e, azt majd az utánam következő Gereben Kati tudja megerősíteni vagy megcáfolni.

Elővettem a könyvet is, és újra megbizonyosodtam az előbb felsorolt erényekről, amelyekkel a huszadik század második felének magyar tudományossága nem mindig dicsekedhetett, de amelyek fölfedezhetőek anyám munkatársainak, tanítványainak dolgozataiban, tanulmányaiban. Nem akarnám azt sugallni, hogy anyám iskolateremtő személyiség volt, ő csak folytatta a huszadik század elején még egyetemi követelményként jelen volt nemes hagyományokat. Szakmai igényesség és tisztesség, lelkiismeretesség, a források széles körű ismerete, tárgyilagos és kritikai fölhasználásuk: tanítványai is követték ezen az úton, ez tette a gyógypedagógiai szakmát olyan magas színvonalúvá a huszadik század második felében.

Anyám folytatója volt tehát egy akkor még általános tudományos hagyománynak, anélkül hogy ő maga különösképp tudós asszony lett volna. Legalábbis olyan értelemben, hogy nem a tudományos elméletek, nem az elméleti kutatás érdekelte elsősorban, hanem a gyakorlat - a tettek területe. Noha tág rálátása volt nemcsak szűkebb szakterületére, hanem a lélektani értéshez és megértéshez szinte kötelező szépirodalomra is, mégis elsősorban cselekvő ember volt, kutatási eredményei is a lélektani laboratóriumban folytatott munka során, tehát konkrét feladatok és célok elérésének folyamatában jöttek létre.

Az ő szakmába lépésekor a gyógypedagógia már meglévő szerkezeti építménnyel rendelkezett, ezt anyám összehasonlítva az európai országokéval megállapította és gyakran hangoztatta is, hogy a magyar mennyivel jobb és átfogóbb: egész életében ennek a továbbfejlesztésén gondolkodott. Az elve az volt, hogy a fogyatékkal élőket születésüktől halálukig követni és segíteni kell, és ehhez meg kell teremteni a megfelelő intézményi rendszert. Terveiből nem minden valósult meg, és a megvalósultból mára nem minden maradt meg.

Építkező személyiség volt, a szó konkrét és elvont értelmében is. Határozott, következetes és erős akaratú asszony volt, akit szigorúság, munkabírás és kitartás jellemzett. Azok azonban, akik személyesen találkoztak vele, visszafogottnak, csöndesnek, visszahúzódónak láthatták. Figyelő és figyelmes volt apám környezetében, baráti társaságában, írók, költők, művészek között: elsősorban ez volt az ő társadalmi életének a tere, mert egyébként munkatársain, tanítványain és néhány barátnőjén kívül nem tartott mással kapcsolatot.

Társaságban hallgatag volt, de velem sokat beszélgetett a családjáról, fiatalságáról, szakmájáról és sok más olyan témáról is, ami egy felnövekvő kislányt érdekelhet. Isten létéről föltett kérdésemre válaszolta azt - mintegy magyarázatul -, hogy gyermekkorában volt egy rajongó vallásos korszaka, amelyet a serdülőkora után mély kiábrándulás váltott föl, a világban látott és tapasztalt sok szenvedés, baj és rossz elhatalmasodása láttán. A huszadik század első felében, az első világháború után eszmélő nemzedéknek - így apámnak is - sorsfordító alapélménye volt ez a csalódás a vallásban, sőt sokaknak a hit elvesztése is. Ugyanakkor a minden szellemi emberben élő transzcendenciaigény vezette el anyámat Pauler Ákos filozófiájához és tette előadásainak lelkes hívévé. Erről is több alkalommal beszélt nekem. Innen eredeztetném azt, hogy anyám az élet értelmét a világot jobbra fordító cselekvésben kereste és lelte meg. Vezérlőelve a szigorú erkölcsiség volt. Ezt is a 20. század elejének hagyományától kapta, a szüleitől tanulta. Apja - kúriai bíró, aki a praxisát igen hamar föladta, nem tudván magában föloldani az égi és a földi, az eszményi és a valóságos igazságszolgáltatás konfliktusait - egész életükre maradandó etikai tartalmat adott át gyermekeinek. Akár Pauler Ákost is idézhetném az 1907-ben megjelent Az ethikai megismerés természete című munkájából:

Kíméljük és fejlesszük életünket, de nem önmagáért, hanem tekintsük azt merő eszköznek erkölcsi eszményeink megvalósítására.”

Valahogyan ilyen eszköznek tekintette anyám a saját életét, amelyet mások szolgálatába állított. Pauler munkássága iránti megbecsülését mutatja, hogy még 1938-ban is foglalkozott (még a Magyar Filozófiai Társaság tagjaként, de már kinevezett gyógypedagógiai tanárként) Szkladányi Mária Pauler Ákos életművészetéről írt kötetével; recenziót fogalmazott az Athenaeum egyik 1938-as számába.

Anyám vezérelve az az elképzelés, hogy a rossz kijavítható: munkásságát és cselekedeteit - a legapróbbaktól a legjelentősebbekig - ez a javító szándék vezette. Makacsul hitt a világ jobbra fordíthatóságában, abban, hogy földi életünk eszköz erkölcsi eszményeink megvalósításához. Ez volt mozgatóereje. Egyik kedves idézett verssora Illyés Gyulától ez volt: „Ne nyugodj bele rosszba, semmibe!

Annak, aki a munkáit jól elvégzi, annak újabb és újabb végeznivalókat rendel a sors. Anyám számára természetes volt, hogy házasságában - hivatali és főiskolai tennivalói mellett és után - apámat segíti a munkájában. Azok az író-, költő- és művészfeleségek, akiket ismertem, Déry Tibornétól Németh Lászlónéig, Sárközi Györgynétől Juhász Ferencnéig, mind tudták, hogy feladatuk társuk munkájának a támogatása. Mind más-más módon, személyiségük szerint meg is feleltek ennek a kötelességnek, amely a fizikai és szellemi munkából és promóciós részből is állt.

Amikortól apám felesége lett, anyám végezte kéziratainak a gépelését. Hallom még ma is, ahogy éjjelente a konyhába kivitt írógépen kopogtatott, hogy bennünket ne zavarjon, és hallom apám aggódó és néha ingerült szavát, ahogy kéri, hogy hagyja már abba, pihenjen ő is. De az erőt próbáló fizikai munkán túl szellemi társa volt a művek létrejöttében és megőrzésében. Nemcsak apám posztumusz műveinek kiadását végezte el, mint ahogy a kiállítás mutatja, hanem jelenléte végigkíséri apám egész alkotó életét. A Naplójegyzetek nyolc kötetét nemcsak ő írta le, ő rendezte kiadásra, hanem apám életének utolsó évtizedében a megírásukra is ő ösztönözte. Szinte valamennyi apámról szóló kiadvány létrejöttét és fennmaradását segítette. Illyés Gyula saját maga elmondott verseinek rádiós rögzítését is neki köszönhetjük.

Kiadatlanok még azok a följegyzései, amelyeket apám mondott el neki egyes versei létrejöttének körülményeiről, részleteiről, utalásairól. Anyám teljes munkásságának a megértéséhez még sok ismeretlen anyag áll föltárás előtt.

Hogyan tudott ennyi föladatot ellátni? Amikor erről kérdezték, többször válaszolta azt, hogy jó géneket örökölt. Pedig ez nem gének dolga, mert az embert a szellem viszi előre. Anyámat a hite a munkája értelmében, a makacs bele-nem-nyugvása a rosszba vitte előre.

És még egy nagy erő. Nem volt egyedül. Voltak támaszai. Elsősorban apám, akire mindig számíthatott érzelmi és szellemi téren. Ott voltak, ameddig éltek, a szülei. A főiskolán pedig olyan munkatársak, akikkel közösen, egyetértésben dolgozhatott. De a mindennapok zökkenőmentes vitelében anyám mellett állt, teljes segítő erejével a testvérnénje, Kozmutza Mária, akinek áldozatkész jósága és önfeláldozása lehetővé tette, hogy anyám sokkal többet vállalhasson másokért, apám mellett és a hivatalában is. Anyám nem volt egyedül. És talán ez az ő életének a legfontosabb üzenete: nem szabad egyedül maradnunk.


(Elhangzott a Mert szemben ülsz velem... címmel a 110 éve született Illyés Gyuláné dr. Kozmutza Flóra életéről nyílt kiállítás megnyitóján, 2015. szeptember 1-jén. A kiállítás az Országos Széchényi Könyvtár 7. emeletén november 28-ig látható.)



« vissza