Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

A szobor lelke - Kölcsey 225

A nagyság átkai között fenyegetően elöl áll a szoborrá válás csapdája. Kölcseyt is elérte ez a kelepce, s talán még másoknál is nehezebb belőle kiszabadítani: ő „a Himnusz költője”. Nem is lehet más, mint a nemzet elé állított szobor.

Himnuszukban a nemzetek azt akarják kifejezni, amit önmagukban a legfontosabbnak tartanak. Többnyire éteri magaslatba emelik legszebb álmukat, vagy éppen bánatukat. Ha nem is olyanok, amilyennek itt mutatják magukat, de ünnepi pillanataikban, kívül vagy belül, olyanok szeretnének lenni. Minden himnusz a nemzeti géniusz sűrítménye. A mienk is az. Sokat elárul rólunk, hogy a miénk a megrendültség himnusza.

A magyar himnuszt nem csupán a protokoll szerint kell állva hallgatni, énekelni: máshogy nem is nagyon lehet. Nem csoda, hogy szinte agyonnyomja költőjét: róla is csak feszes „vigyázz!”-ban tudunk beszélni.

Kölcsey Ferenc születésének 225. évfordulója alkalmából illő méltón emlékezni rá. Az emlékezés szinte magától értetődően a lelkekben és a köztudatban élő szobor-alakot hívja elő. Az ünnepi alkalom ismét árnyékban hagyja az embert, aki rövid és termékeny életében nemcsak a nemzet boldogabb jövőjéért fáradozott, akinek hétköznapjait

és közéleti küzdelmeit nemcsak az emelkedettség jellemezte. Nem őmiatta: sokszor arra kényszerült, hogy méltatlan ellenfelekkel harcoljon. És szinte sohasem gondolunk arra, hogy lelkének démonaival is megrendítő küzdelmet vívott. Intellektuális szeméremből erről hallgatni szoktunk: ahogyan hallgatott ő is. A halhatatlan Kölcsey elfedi a halandót. Pedig talán még nemzetként is jobban látnánk magunkat, ha jobban figyelnénk rá, az esendő emberre.

Az utókor Kölcsey-képe alapvetően egybevág azzal, amit Ferenczy István közismert márvány remekében mintázott meg. Emelkedetten szép: olyan véglegesen, ahogyan klasszikus síremlékeken szokás. A nemzet sorsán érzett aggodalom és töprengés terhe és gondolkodás okán előrehajtott fej, a mégis rendíthetetlen nyugalmú, az örökkévalóságba dermedt alak merevségét az Athén vagy Róma államférfijait idéző öltözet gazdag redőzete sem tudja feloldani.

Valóban ilyen lehetett? Nehéz elhinni. Csokonaira, Berzsenyire, Petőfire, Aranyra, Vörösmartyra, de akár Adyra, József Attilára jobban jellemzők szobraik, mint Kölcseyre. Ez a dicsfény övezte, finomra csiszolt alak alkalmas lehet ideálnak, de miért ne közelíthetnénk másként hozzá? Annál is inkább, mert közelebbről nézve, figyelmesen olvasva szíven üt az az ellentmondás, amely a lélek viharai és a külső harmónia között feszül. Azt kell észrevennünk, vagy inkább megéreznünk, hogy alkata még a vadromantika hőseinek tépettségéhez, zaklatottságához is közelebb állt, mint egy tökéletesre csiszolt márványszobor csillogó nyugalmához. Az utókor formálta kép mintha Goethét idézné, de ebben az emberben Byron viharai tomboltak. Példás önfegyelemmel szenvedte életének kettősségét: a sorsa diktálta, méltósággal vállalt szerep és a lélek másfelé vágyó hajlama közti feszültséget. „Keservesen megbántam, hogy valaha publikum elé léptem. A literátori pályán legalább azt önthettem papírra, amit akartam” - írta egy levelében. Pedig még költőként sem szólt magáról nyíltan. Hite és erkölcse parancsa az volt, hogy nehéz sorsú nemzete végzetével szegüljön szembe, és ne a maga lelkével foglalkozzon - és kora esztétikája, poétikája is a visszafogottságra intette.

Egy szenvedésre hajló lélek még abban is talál okot a keserűségre, ami másnak öröm. Kölcsey már gyerekkorában egész életét meghatározó sebeket kapott. Korai árvasága, fél szemére vakságot okozó himlője, tüdőbetegsége, testi gyöngesége, vagyoni kérdésekben folyó pereskedései, szerettei elvesztése, az az érzés, hogy mindenért ő a felelős, szüntelen kínozták. Az ilyen szenvedésnek már nem kell kiváltó ok. Maga a létezés fájdalom. Fájdalmas még az is, ami szép benne, és azok a sérelmek, sebek, amiket egy derűsebb lélek könnyen elvisel, kétségbe ejtik. Kölcsey megpróbáltatásainak egy részéréről tudhatunk csupán. A legismertebb összeütközése az őt az országgyűlésre küldő megyéjével, amely lemondásával ért véget. Korábban nem volt példa arra, hogy valaki lelkiismereti okból mondjon le mandátumáról. Ő ezt tette, mert legmélyebb meggyőződése ellenére kellett volna az örökváltság ellen szavaznia.

Pozsonyi követtársaitól búcsúzva mondta: „Jelszavaink valának: haza és haladás...” Lehet, hogy még a lemondásnál is jobban bántotta, ami ezt megelőzte: a megyegyűlés leitatott közönsége elmondani sem engedte beszédét. De fájt neki minden. (Az is, hogy Berzsenyi nem vele akart beszélgetni, hanem a kor istenített cigányprímását, Bihari Jánost hallgatta inkább. Az ettől a sérelemtől aligha teljesen független Berzsenyi-kritika viszont a költőtárs pályáját törte meg: személyes érzéseit ő sem vallhatta meg. Az érzékeny, sérülékeny szellemek könnyen a fájdalom csapdájába estek, mert még csak el sem mondhatták, mi bántja őket...)

Emlékbeszédében Eötvös József mesterét, atyai barátját, és, kimondatlanul ugyan, de a rokonlelket siratta benne. Ő kezdett elsőként a kora szellemét kifejező, átszellemült Kölcsey szobor mintázásához. „Midőn ily férfiú száll sírjába, méltó, hogy az egész haza gyászt öltsön magára, nemcsak, mert ki egész életét hazájának szentelt, az egész haza bánatára érdemes, de mert [...] jó emlékoszlopokat rakni a jövő nemzedéknek, útmutatóul - mondta.

Az emlékbeszéd nem a realizmus műfaja. Nem róhatjuk fel, hogy amikor a maga és a nemzet veszteségét vette számba, Eötvös is eltekintett Kölcsey élete és műve részletekbe menő elemzésétől: azonnal arra a magaslatra emelte, ahol már életében is helye lett volna. Nem érezte időszerűnek, hogy kibontsa, amit Wesselényi mondott Kölcsey haláláról értesülve: azt, hogy „Nem közénk való volt”. De miért nem? Mert több, nemesebb volt, mint kortársai, mint az őt körülvevő világ.

Az utókor boldogan beérte a szobor-Kölcseyvel. így elmaradt sokféle arcának megmutatása, mára jószerével egyetlen olvasatunk maradt róla. Az, amelyik minden másikat elfed. Csodálni mindig könnyebb valakit, mint megérteni. Gondolatait esetleg igen, de őt magát nem. így aztán Kölcsey utókorától sem kapja meg azt a szeretetet, amelyet éltében nélkülözött. A szeretethez mindig kell némi részvét is. De lehet-e részvétet érezni egy tökéletességet mintázó szobor iránt?

Ahhoz, hogy szerethessük Kölcseyt, nem elég a szoborra figyelnünk. Van rá okunk bőven. Figyeljük, mit ír Országgyűlési naplójában: „Én, mint minden versfirkáló, mikor világról és emberekről szólok, legtöbbnyire csak magammal vesződöm”. Máshol szinte soha nem ilyen személyes: különös, hogy éppen egy természetéből adódóan tárgyilagos műben nyílik meg a leghitelesebben. Őszintébb itt, mint gyakorta kicsit biedermeier, kicsit szentimentális személyes lírájában, mely inkább a kordivatot, mintsem lelki életét tükrözi. De elmélyedve ebben a ma emberétől távolinak tetsző versvilágban, mást is észrevehetünk. Azt, hogy a magyar verselés megújításáért, a formákért folytatott küzdelem nemcsak korparancs, hanem a vergődő lélek menedéke is. Kölcsey leggyakrabban idézett, a prédikátorok veretes nyelvén megszólaló mondatait hordozó, nemzetébresztő versei magáról a költőről is szólhatnak. Ha nem is könnyű, el kell hinnünk neki, hogy volt kor, amelyben - ahogyan később Vörösmarty írta - „keservben annyi hű kebel szakadt meg a honért”.

A haza ügye: Kölcsey személyes ügye, nem pusztán, akár a legnemesebb fajtából való, küldetéses retorika, hanem a legmélyebb lelki valóság. A nemzetét megszólító, legnagyobb versei, köztük maga a Himnusz - róla is szólnak. Hatalmas erő - de mögötte, mint annyiszor, egy töprengő, kétkedő ember. Ha őt is meglátjuk, esendősége a részvétünket is kiváltja. Kölcseynél minél fényesebben lobog a szellem, kétségeinek annál mélyebb vermeibe világít be. Amikor Herderrel vitázik: azt gondolhatjuk, csakis a nemzet sorsa foglalkoztatja, a magyarság életösztönét akarja fölrázni. De eközben saját kétségbeesésével, mélakórjával is birkózik.

Ezt a drámai összetettséget mutatja egy töredékben maradt verse, a Kölcsey. Befejezetlen, mert befejezhetetlen. Magát szólítja, jellemzi benne. Így indítja: „Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöke fámnak, / Nyúgoti ég forró kebelem nem tette hideggé”. Azt várnánk: így is folytatja. De az erőt demonstráló szavak sötét kétségbeesésbe futnak: „...az elkomorult sorsnak nyila dúlva lecsattant / S könnypatak áradozott a bánatölelte teremben, / S áldozatát vérben fogadá vala boltja sötétén”.

Reménytelenség és a reményért való küzdelem, a pusztulás fenyegetés és az építés akarata, a nemzet sorsa fölötti megrendültség és a közjó szolgálata együtt járnak. Szép lenne, ha mindent betöltene az építő szándék és a sikerbe vetett hit. Csakhogy Kölcsey nem azonos a szobrával. Maga is olyan rendíthetetlenül szeretne hinni, ahogyan másokat bíztat. Csakhogy mindennek látja az árnyékos, vagy éppen pokol-sötét oldalát is. Így aztán már-már természetes, szinte észre sem vesszük, ahogyan együtt jár költészetében a kétségbeesés és az ünnepélyes elragadtatottság.

Legismertebb példája ennek maga a Himnusz. Szerkesztésében, ahogyan az ellentétekkel bánik, a művészi erő szép példáját látjuk: az egész költemény a fény és az árnyék, a diadal és bukás szembenállásának dramaturgiájára épül. Sokan megjegyezték, hogy a magyarok himnuszában nem egy jövőjében bízó nemzet hite jelenik meg, hogy egy sebzett lelkű nemzet fájdalmát fejezi ki. Más himnuszokhoz viszonyítva alighanem igaz is ez az állítás. De Kölcsey világán belül mindenképpen a megszenvedett hit és a reménység verse ez. Hogy mennyire, azt a szorosan rákövetkező Vanitatum vanitas mutatja meg, amihez Kölcsey már akkor hozzákezdhetett, amikor kitette a felkiáltójelet a Himnusz végére. Ha nem is dolgozott rajtuk egyszerre, de azok párhuzamosan dolgoztak benne. A Himnuszban a dicsőség és fájdalom képei feleselnek egymással: tézis és antitézis. A Vanitatum vanitasban „minden hiábavaló”, maga a nagyság és diadal minősül kudarcnak. Egyetlen tagadás: antitézisre antitézis következik. A Himnusz meghagyja a szintézis reményét, hogy jó és rossz a históriában nemcsak kiegyenlítheti egymást, hanem még jóra is fordulhat a világ. A Vanitatum vanitas már nem ismeri a jót. Maga a történelem, az emberi élet nagy foglalata, örökérvényűnek tekintett diadalaival együtt bizonyul könnyűnek A Prédikátor Könyve tanítása és Kölcsey azt idéző lételméleti és a teológiai mérlegén. Aki akár egyetlen pillanatában is így látja a világot, az máskor is a lét és nemlét határán egyensúlyozik. Olyan ember, akinek az élete maga táplálja a kétségbeesést. Még akkor is, ha nem akarja elpusztítani magát.

Magyarázhatjuk ezt Kölcseynek a személyes életében és kora közéleti küzdőterein elszenvedett keserves tapasztalataival, de ezt a verset Kölcsey nem az utókor által is ismert, látványos megpróbáltatási után írta. Ez a kor és ez a közélet a nemzeti emelkedés aranykora volt, ő mégis másként élte meg.

Hiába szervezett álmosdi és csekei intellektuális és személyes magányának ellensúlyozására alkalmas kis kört, a megyei és az országos politikában való szereplésének tapasztalatai, anyagi gondjai, személyes sorsának alakulása, fájdalmai akár külön-külön is elegendőek lehettek ahhoz, hogy úgy lássa: nincs remény. A romantika diadalát követően Vörösmarty ezt nyíltan kimondhatta. De az ember már Kölcsey antropológiájában is fájt a Földnek, amit félreérthetetlenül ki is fejezett. A maga filozofikus módján, szemérmes visszafogottsággal, a Szentírást hívva segítségül. Illendőségből? Szokásból? Tapintatból? Vagy a megpróbáltatások embereként megérezte, hogy mindenütt jobban kedvelik az ideálképeket formázó szobrokat, mint a teljességhez szeretetet éhező, szenvedő embereket?



« vissza