Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Messze túl a taxisok ügyén 1. rész

 

1. rész
 

SZEKÉR NÓRA: A korabeli parlamenti vitákból, a visszaemlékezésekből kitűnik, hogy a taxisblokádot kiváltó áremelés kapcsán a kormányon belül voltak viták. Erre Antall József is utal az Osskó Judit által készített interjúban. Mint ipari és kereskedelmi miniszter, hogyan emlékszik vissza erre a vitára?

BOD PÉTER ÁKOS: Az események megértéséhez lényeges az a vasárnapi kormányülés, amelyen sok egyéb nehéz téma mellett a hatósági energiaárakról is döntöttünk - hosszú vita után. A kormányon belül az áremelés mértékét tekintve alulmaradtam a szavazásnál. Amikor évekkel az események után Rabár Ferenc visszaemlékezésébe beleolvasva azt találtam, hogy ő szelídebb emelést akart, de a kormány agresszívebb tagjai, beleértve Bod Péter Ákost, a magasabb emelés mellett törtek lándzsát, majdnem leestem a székről. Elkértem rögtön a kormányülés jegyzőkönyvét, mert egészen máshogy emlékeztem. Valójában én voltam az, aki ipari és kereskedelmi miniszterként a kisebb emelést, a pénzügyminiszter pedig a nagyobb áremelést vitte be a kormány elé.

Nagyon ritkán van kettős előterjesztés és szavazás a kormányülésen, mert a szokás az, hogy előtte az érintettek egyeztetnek. E kettős előterjesztésű energia-áremelés ügyben azonban szavaztunk. És leszavaztak. Azt is tudom, hogy miért. Például a kettővel arrébb ülő Siklós Csaba közlekedési miniszternek, aki jó barátom volt egyébként, már elege volt a filléres vacakolásokból. A kabinettagokat mind nyomasztotta, hogy a büdzsé nagyon ki volt feszítve. A Németh Miklós kormánya által hátrahagyott valutaalapi szerződést az új kormány elfogadta, mert nem tudott volna mást csinálni: ha visszadobja és egy új szerződést kezd előkészíteni, akkor megszakad a hozzáférése a készenléti hitelhez. A Nemzetközi Valutaalap viszont a finanszírozás fejében 1990 márciusában lényegében kiegyensúlyozott költségvetést várt el arra az évre: a hitelszerződés keretében az éves maximális deficit 10 milliárd forint lehetett. Ezért az év vége felé (ekkor szeptember után voltunk) már lehetett látni, hogy egy sereg célra kellene a kormánynak kiadást fordítani, közlekedésre, honvédségre, mezőgazdaságra.

Akkor viszont be kell seperni ugyanannyi pénzt valahonnan, mert nem lehet a deficitet elengedni. Azt sem lehetett pontosan tudni, hogy mennyi a deficit, mert ehhez naprakész, nagyon precíz informatikai rendszer kellett volna, ami akkor még nem volt. Igazából ködben kellett vezetnünk. Mindenesetre az áremelés elkerülhetetlenségét mindenki értette; a mértékén vitatkoztunk, és azon, hogy egy vagy két lépésben történjen.

Akkor még széles körben létezett hatósági ár, ez is az előző rezsim öröksége. Az üzemanyag ára sok más termékkel együtt ilyen hatósági kategóriába tartozott. Nem a Mol (akkor még: Áfor), a Shell és a többi forgalmazó cég alakította az árat a kereslet-kínálathoz igazodva. A rendszerváltozás után egyenként iktattuk ki ezeket; mindegyik hatósági ár piacivá tétele külön döntés, egyeztetések és kompromisszumok eredménye volt.

A kormányülésen a kérdés tehát az volt, hogy mennyi legyen az emelés. Lépésenként történjen? Most egy emelés, majd január környékén még egy, vagy inkább egy drasztikus döntéssel legyünk túl rajta? Az ár megváltoztatása nem olyan egyszerű, mint ma, pláne az üzlet világában, mert egyrészt a hatósági árváltoztatás jogi folyamat, másrészt maga az átárazás technikai oldalról sem egyszerű dolog, hiszen akkor ez még nem elektronikusan történt. Mostanság megnyomok egy gombot. Akkor ki kellett nyomtatni az árlistát, elküldeni minden Áfor-kúthoz, kézzel egyenként átállítani a számlálókat. Két árhatóság volt akkor, a Pénzügyminisztérium és a szakminisztérium. Én - mint szakminiszter - úgy ítéltem meg, és a szakembereim is ebben erősítettek meg, hogy az egyszeri nagy áremelés túl nagy sokk, és nem csak a lakosságra nézve. Ugyanis ebben a csomagban szerepelt az ipari áremelés is. Erről nagyon keveset beszélnek, de tulajdonképpen nekem, mint ipari miniszternek ez volt tartalmilag a fontosabb. A lakosság csak egy szelete a gazdaságnak, de az energiaszektor termelői árainak jelentős megemelése közvetve mindenkit érint, egész iparágak helyzetét befolyásolja. Az ipari áremelés elmaradása implicit szubvenció, azaz támogatás lett volna az energiaigényes és környezetszennyező iparágaknak. Miért kell az adófizetők pénzéből támogatni például a nehézvegyészetet és egyéb energiaigényes tevékenységeket? A pénzügyminiszter racionális érve velünk szemben az volt, hogy egyszeri nagy áremelés esetén nem kell hozzányúlni az árhoz januárban sem. Amit nem mondott, de nyilván gondolt: az emelés a lakosságra nézve többletkiadás, viszont bevételtöbblet az államnak. Talán kis puffert is lehet ebből képezni a költségvetésben. Végül Rabár Ferenc határozati javaslatát fogadták el, így megszületett a kormánydöntés. Eldöntöttük az áremelést azzal, hogy október 25-én, csütörtök éjféltől lép életbe.

SZN: Tehát Antall József úgy ment be a kórházba, hogy erről a kérdésről már döntöttek?

BPÁ: Így van. Itt azonban szeretném még azt hangsúlyozni, hogy a hatósági árról szóló döntés az államigazgatásban embargós. Ez is fontos az események értékelése szempontjából, hiszen talán leggyakrabban azt hozták fel ellenünk, hogy a kormány hazudik. A hatósági ár változtatásáról azonban addig, amíg az életbe nem lép, nem beszélhet senki a nyilvánosság előtt. Az embargó fogalma létezik a sajtóban, az üzleti világban, de kormányzati munkában is: amíg az intézkedést életbe nem léptetik, addig arról nem lehet nyilatkozni. Ez pedig olyan ügy volt, amelyről sok százan tudtak. Én rögtön a kormánydöntés után tájékoztattam a stábomat, hogy a kormány az emelést eldöntötte, méghozzá nem az általunk javasolt B, hanem az A terv szerint. Ők felhívták az Országos Kőolaj- és Gázipari Trösztöt (OKGT), hogy akkor a terv alapján meg kell kezdeni a szükséges intézkedéseket mind a termelői árak átállítására, mind a trösztön belüli üzemanyag-kiskereskedelemben, az Áfornál. Megemlítek egy melléktényezőt: az OKGT akkor még hivatalban levő vezérigazgatója korábban az MSZMP KB tagja volt, és sok vezető kötődött személyesen az előző rezsimhez, ők nem szimpatizáltak az új, demokratikus erőkkel. A nagy állami cégek szervezetének és felső vezetésének átalakításán már dolgoztunk, de csupán néhány hónap telt el addig a kormányváltás után.

SZN: Visszatérve az áremelésről hozott döntésre és annak nyilvánosság felé való kommunikációjára: áttekintve a korabeli sajtóközleményeket, ezek alapján úgy tűnik, hogy ezt a döntést lényegében az Ipari Minisztérium és nem a Pénzügyminisztérium vállalta fel a közvélemény előtt. Miért alakult ez így?

BPÁ: Ez visszavezet Rabár Ferenc személyéhez. A minisztériumok rangsorában a Pénzügyminisztérium primus inter pares, azaz „első az egyenlők között” költségvetési vagy árügy esetén, sőt azon felül is. A szakminisztérium egymagában nem árhatóság. Bár mindketten előterjesztői voltunk a témának, a pénzügyminiszter a krízis kirobbanását követően jó ideig nem szólalt meg, nem állt ki a nyilvánosság elé. A Pénzügyminisztérium egyszerűen ránk hagyta ezt a feladatot. Rabár Ferenc egyébként személy szerint sem volt a médiának lelkes híve. Zárkózott, kutató alkatú ember volt. Ehhez a különös minisztériumközi „kommunikációs munkamegosztáshoz” az is hozzájárult, hogy mivel a hírek benzinről és energiaügyről szóltak, a szakminisztériumot kezdték bombázni, hiszen az ipari és kereskedelmi miniszter képviselte az államot tulajdonosként az OKGT-ben, amely lényegében monopolistája volt az üzemanyag-kereskedelemnek. Szegény Kardos Antalnéra, Katira, a sajtóosztály vezetőjére nehezedett a dolog, akit már jóval az áremelés bejelentése előtt ostromoltak az újságírók. Ő persze értesült a döntésről, de mint felelős tisztviselő azt is tudta, ha megkérdezik, még csak nem is utalhat a meghozott döntésre. A sajtó egyik fele persze kiválóan tudta a dolgokat. Nem tartom kizártnak, hogy az OKGT volt MSZMP-tag vezérigazgatójának és más vezetőinek ebben része lehetett. Nyilván leadták a hírt a volt párttársaiknak, akiknek egy része az utódpártban ténykedett, a párt pedig leadta a hozzájuk közel álló médiának. Miután a média óriási hányada vagy az MSZP-hez vagy az SZDSZ-hez húzott, a kormánydöntés részleteiről perceken belül tudomást szereztek hozzájuk közel álló újságírók.

SZN: Ez azt jelenti, hogy az ellenzék és a sajtó befolyásos szereplői közvetlenül a kormány döntése után az áremelés tényéről lényegében már tudhattak, arra megfelelő módon felkészülhettek?

BPÁ: Persze. Azt nem tudhatták, hogy esetleg a kormány nem vonja-e vissza ezt a döntést. Azért a dolgok gyorsan változtak akkor. Jött október 23. Ez munkaszüneti nap, nincs is jelentős üzemanyag-felhasználás. Igaz, az átárazási munkálatok is álltak az ünnepek alatt. Mindenesetre hétfőtől csütörtök délig kellő idő volt arra, hogy sokan felkészüljenek, ha akarnak.

 

Nem szóltak a „politikai csengők”

 

SZN: Amikor erről a magas áremelésről megszületett a döntés, akkor számított-e arra a kormány, hogy ez az emberekből heves reakciókat fog kiváltani?

BPÁ: Nyilván az események azt mutatják, hogy nem. De azért el kell mondani egy-két dolgot, hogy világosabb legyen ez az ügy. Először is - nem a leglényegesebb, de lényeges elem -, hogy nem a szokásos rend szerint a hét közepén, hanem vasárnap volt a kormányülés, mert a miniszterelnököt meg kellett műteni. Ezen az ülésen pedig rengeteg ügyet tárgyaltunk, mondjuk 14-15-öt. Nagyon hektikus időszak volt ez politikai értelemben is, hiszen nem sokkal előtte zajlott le például az önkormányzati választás. Nem tudok már pontosan visszaemlékezni, mi minden került ezen az ülésen szóba, de egy sor fontos napirendi pontot tárgyaltunk, az üzemanyag-áremelés ezek közül egy volt, de a többi sem lehetett kis horderejű. Nekem volt három ügyem, ahol előterjesztő voltam, de a többire is fel kellett készülnöm, hozzá kellett szólnom. Az áremelés kérdésén a kormánytagok szerettek volna mihamarabb túllenni. A miniszterelnök figyelt, meg nyilván mindannyian figyeltünk, de olyan volt a hangulat, hogy a kormány alapvetően szakmai és pénzügyi ügyet látott ebben az előterjesztésben. Talán a miniszterelnök gondolatai is kicsit máshol jártak. Tehát azok a bizonyos „politikai csengők” nem szólaltak meg. Az sem dőlt el, hogy ki fogja kommunikálni, és hogyan.

SZN: A kormányülésen vagy az azt következő napokban tehát nem volt érzékelhető egyfajta szorongás vagy aggodalom amiatt, hogy ez a drasztikus áremelés társadalmi ellenállást válthat ki a kormánnyal szemben?

BPÁ: A kormány tagjainak akkori gondolatairól, félelmeiről nem tudok nyilatkozni. Engem aggasztott az emelés elfogadott nagy mértéke, és annak reálgazdasági következménye. Arra is felkaptam a fejem, amikor a Magyar Rádió bemondta hétfőn, hogy a világpiacon megindult az olajáresés, Bécsben már csökkennek a benzinárak. Van egy olyan érzésem, hogy ezt célzatosan mondták be. Az akkori Magyar Rádió nagyon szuverénnek gondolta magát, és az is volt. Ezt nagyon nehéz elképzelni a mai közszolgálati rádió ismeretében, ami praktikusan a mostani kormánynak a szócsöve; ez egyébként nagyon az ízlésem ellen való. De az akkori forma is végletes volt: az újságírók büszkén mondogatták, hogy ők alkotják a negyedik hatalmi ágat. Lényegében ugyanazok az emberek voltak a közmédiában, akiket még az MSZMP rakott oda. Féltek ugyan attól, hogy kidobják őket, de a legnagyobb ellenzéki párt, az SZDSZ hathatós támogatását tudva maguk mögött nem véletlenül érezték, hogy erős a pozíciójuk.

Tény, hogy az öbölháború magasra pumpálta a nyersanyag-árakat. A külpolitikai fejlemények következtében a világpiaci árak ugráltak: az egyik héten fel-, a másik héten leszaladtak. Elképzelhető, hogy hétfőn tényleg lejjebb ment az olajpiaci ár, s nem csak a rádió pécézte ki azt az egy országot, ahol csökkent a kiskereskedelmi ár. Engem a probléma nagyipari része is foglalkoztatott, hiszen ha hirtelen azt mondjuk a Tiszai Vegyikombinátnak (TVK), hogy a nyersolaj hatósági ára tonnánként nem ennyi, hanem annyi, akkor a TVK minden kalkulációja borul.

SZN: Elhangzott akkoriban, hogy az üzemanyag-tartalék nagyon kevés volt. Már akkor fennállt ez a helyzet, amikor a kormány átvette az irányítást, vagy a tartalék a kormányváltást követően csökkent folyamatosan? Van-e köze a tartalékok megcsappanásának a szovjet olajszállítmány ütemezéséhez?

BPÁ: A kérdés jogos. Azt, hogy a Magyar Népköztársaságnak nem volt komoly tartaléka, fizikai kapacitása, lehetett sejteni. Miniszterként ezt már pontosan tudtam. A helyzet azonban az öbölháborúval, ami olajszűkét idézett elő, tovább romlott. Speciális magyar helyzet, hogy nagyon keveset vettünk a szabadpiacról, mi a szovjet olajat importáltuk. A Szovjetunió, bár szétesőben volt, de még létezett - viszont pénzügyi válságba zuhant, nemsokára fizetésképtelenné vált, tehát drágán adta az olajat, a korábbi szerződéseket meg igyekezett nem betartani. A szállítás kimaradozott. Valamire mindig volt hivatkozás, a csővezeték hibájára vagy másra, amiről én nem tudtam megállapítani, hogy igaz volt-e vagy sem, de az olaj néha nem jött. Ha bementem a minisztériumba, mindig ott volt az asztalomon a napi jelentés, hogy áram, gáz, olaj van-e. Volt olyan nap, amikor mind a három volt, de volt olyan, hogy átmenetileg egyik sem.

SZN: Ez lényegében azt jelenti, hogy ez az első perctől kezdve probléma volt?

BPÁ: Igen. Ezért sem lehetett bejelentenünk előre, hogy mondjuk egy hét múlva brutális áremelés lép életbe, mert egy ilyen bejelentés következményeihez nem állt rendelkezésre elégséges tartalék. Így is az lett a krízis elején, hogy a mentőknek, a rendőröknek a katonai bázisokra kellett „bekéredzkedniük”, hogy tudjanak tankolni, mert a sorban álló autósok miatt nem lehetett megközelíteni a kutakat. Ha mindenki elkezd „spejzolni”, abból ebben a helyzetben hatalmas baj lett volna. A rendszer tehát ingatag volt. Egyébként mi benzint nem nagyon importáltunk, inkább csak nyersolajat. Az olajból üzemanyagot a finomítóban készítenek. 1990-ben az olajtároló kapacitásunk kicsi volt, az üzemanyag-tároló képesség ehhez képest nagyobb. Az anomáliának speciális oka volt: hadi megfontolásokból alakították ezt ki, hogy majd ha a Varsói Szerződés részeként a Magyar Népköztársaság megtámadja a NATO-t, legyen annyi motorüzemanyag, amivel a tankhadjáratot meg lehet vívni. Tehát nekünk nem volt 200 napos készletünk olajból, mint egy rendes országnak, hanem ennél sokkal- sokkal kevesebb. Szakmai szempontból teljesen logikus volt, hogy az üzemanyagárakat meg kell emelni, ami a fogyasztás fékezésének legnyilvánvalóbb közgazdasági eszköze, és a döntésnek gyorsnak kellett lennie.

 

Bonyolult problémaköteg

 

SZN: A rendszerváltást követően voltak vezetőcserék az ipari vállalatok élén. A kormány által vezető pozíciókból leváltott személyek, vagy az ő érdekkörükhöz tartozók elégedetlensége, haragja a kormánnyal szemben játszott-e valamilyen szerepet a taxisblokád kirobbanásában, eseményeiben?

BPÁ: Nem az Antall-kormány által felmentett felső vezetők mentek az utcára. Vagy, ha voltak is, biztos, hogy nem ők adták a masszát a taxisok között, de még az őket támogató utcai megmozdulók között sem. A társadalmat erősen megosztotta a taxisblokádhoz való viszony.

Eleinte csak a fuvarosokat támogató tömeget lehetett látni a tévében, de később megjelent egy több tízezres ellentüntetés is. Ami a taxisokat illeti, ott máshonnan fújt a szél, véleményem szerint. Ez egy furcsa és feszültséggel teli időszak volt. Itt van például a munkásőrség kérdése. Németh Miklós miniszterelnök 1989-ben elég bátran lefegyverezte a munkásőrséget. Én azonban friss miniszterként mégis találtam az Ipari Minisztériumban fegyvereket, géppisztolyokat! A munkásőrségé lehetett. A rohamrendőrök emlékem szerint 40 géppisztolyt számoltak össze és szállítottak el. Hogy miként kerültek oda, addigra már senki sem tudta a minisztériumomban. Egy másik eset: A volt minisztériumi MSZMP-titkár írt nekem egy levelet, amelyben bejelentette, hogy a napokban a Zbrojovka típusú személyi lőfegyvere elveszett. Pech. Nagyon jó! S akkor mit csináljak, ha elveszett? - gondoltam. Ez nem volt miniszteri hatáskör, legalábbis nem az iparügyi miniszteré. De azért amikor csapódott mögöttem a fém csapóajtó a minisztériumi folyosón, akkor néha belém villant: nem találta-e meg valaki azt a Zbrojovka típusú marokfegyvert, amivel most hátba lő. Nagyon furcsa időszak volt. Fenyegetve érezte magát az apparátus egy része, de a győztes is, mert nem tudta, mikor milyen aknákra lép rá. A titkosrendőrségtől is százakat bocsájtottak el, akik ily módon az utcára kerültek. Mihez kezdhet mondjuk egy 37 éves rendőrtiszt, akinek nincs kedve a lakótelepen körzeti megbízottként a zajongókat megfékezni? Elmehet fuvarosnak, taxisnak, teherautó-sofőrnek. Professzionális jogosítványa van, a várost ismeri. El tudom képzelni, hogy mind a taxisvállalatok vezetésében, mind a taxisok között nagy volt az aránya azoknak, akik korábban félkatonai szervezetekhez tartoztak.

SZN: De a kádári állambiztonság természetéből adódóan az is feltételezhető, hogy fontos lehetett a kapcsolat a külföldi személyeket és mindenféle állampolgárokat szállító taxisokkal.

BPÁ: Igen, valószínűleg eleve megvolt a belügyi kapcsolat. Az is elég logikusnak tűnik, hogy valaki, amikor megszűnik a belügyi állása, az általa ellenőrzött taxitársasághoz megy. Eddig mondjuk a külföldi turisták lehallgatására és követésére alkalmazták, most jobb híján átül, és taxizik.

SZN: Rátérve az eseményekre: amint a kormány bejelentette az áremelést csütörtök délután, megkezdődött a taxisok mozgolódása. Ez a heves reakció még ekkor is meglepetésként érte a kormányt? Semmi jelzés nem jött sehonnan, hogy készülődik valami?

BPÁ: Én éppen nem voltam Magyarországon. Azon a csütörtökön Németországban, a német gazdasági kamarák éves rendezvényén tartottam előadást, ahol Antall József miniszterelnököt helyettesítettem. Autóval jöttünk vissza. Akkor még nem létezett mobiltelefon, csak te- kerős kormányzati telefon volt a kocsiban, azon keresztül értesültem, hogy mi történt. A sofőrnek már ügyeskednie kellett, de a kertek alatt haza tudott vinni. Otthonról aztán beszéltem telefonon kormánytagokkal. Akkor még csak taxisügynek nézett ki a dolog, s bár az kereskedelmi ágazat, de közlekedéssel is kapcsolatos, így a közlekedési miniszter, Siklós Csaba is illetékes volt. Csütörtökön ő tárgyalt a fuvarozókkal. Este otthon a feleségem azzal fogadott, hogy a megbízott miniszterelnök, Horváth Balázs keresett. Kérte, hogy másnap, pénteken reggel 8-kor legyek bent a tárgyalódelegáció részeként a Belügyminisztériumban. Úgyhogy kialudtam magam, megborotválkoztam reggel, fölhúztam a szürke kockás zakómat, és bementem dolgozni. Ez reggel 7 órakor már nem volt könnyű. Először a minisztériumomba mentem, onnan aztán átmentem - mivel a Lánchíd járható volt - a Belügyminisztériumba, ahol a taxisokkal kezdtünk tárgyalni.

SZN: Mi volt a kormány koncepciója, elképzelése arról, hogy meddig enged? Alternatív ajánlatra készültek-e?

BPÁ: Az, hogy vonjuk vissza az áremelést, szóba se jött. És nem etikai vagy tekintélyi okok, hanem a fennálló helyzet miatt. Arra nem lehetett számítani, hogy a világpiaci olajárszint tartósan és érdemben csökkenni fog. Azt pedig nem lehet csinálni, hogy az áremelés körüli huzavonát elölről kezdjük minden alkalommal, amikor feljebb kúszik a világpiaci ár. A pénteki tárgyalást úgy éltem meg, hogy valójában nincs nagyon miről tárgyalni. A taxisok azt mondták, hogy ez a brutális áremelés megöli az ő szakmájukat. Ez alapvető hazugság volt egyébként, mert nem a taxis fizeti a benzint, hanem végső soron az utas. Azt mondhatja a fuvarozó, hogy ha ő nem 10, hanem 15 Ft-ot kér el egy km-ért a megemelkedett költségek miatt (már nem tudom, mennyi volt akkor a tarifa), akkor sok ember, akinek nincs elég pénze, nem fog taxizni, tehát a szolgáltatás iránti kereslet valamilyen mértékben csökken. No mármost, abban az időpontban vagy negyvenezer taxis volt az utcákon, ez egy felduzzasztott szakma lett. Ha a taxisoknak kizárólag az a problémájuk, hogy a világpiaci árszintre beállított üzemanyag ennek a szakmának túl drága, akkor a tárgyalás arra való, hogy találjunk valamilyen átmeneti megoldást. Ha ez alapvetően iparági probléma, akkor lehet azt mondani, hogy most mindenki menjen haza, és a kormány megígéri, hogy a taxisoknak a kedvezményes üzemanyag-ellátását három napon belül kidolgozza, ahhoz hasonlóan, ahogyan a gazdák sok országban kedvezményesen vásárolhatnak üzemanyagot a traktorjaikhoz. De ezt ők nem akarták. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem is nagyon törekednek megállapodni. A helyzetet nem megoldani akarták, hanem gerjeszteni. Azt mondták, hogy a társadalom nevében lépnek fel, ők szolidárisak, és nem fogadnak el ilyen alamizsnát. Hát akkor mi legyen? Ezek szerint nem a taxisokkal, hanem a társadalommal kell tárgyalni... Ekkor jött valahol az a döntés, hogy miután létezett már az Országos Érdekegyeztető Tanács (OÉT), legyen a további tárgyalásoknak ez a kerete. Annál is inkább változtatni kellett a tárgyalások keretét, mert péntek délelőtt már világosan látszott, hogy itt rég nem a benzinárról van szó, messze túlnő a taxisproblémán a dolog. Ez már országos ügy volt. A tárgyalás folyamatába itt mások is bekapcsolódtak, így megjelentek a szakszervezetek. Jött az MSZOSZ, tehát a szocialista irányultságú szakszervezet, megjelentek a nem szocialista szakszervezetek is; mind így akartak pozíciókat szerezni maguknak. A szakszervezetek, munkáltatók, azaz az OÉT tagjai félre is tolták a fuvarosokat. Egy idő után én már taxisokkal nem is találkoztam. Talán egy ideig még ott volt Horváth Pál, a taxisok képviseletében, aztán már nem is láttam. De nem is ez volt már a lényeg. Miután leállt az ország, az ipari termelés is veszélyeztetve volt. Az állatokat közúton szállították exportra, a marhák ott álltak a blokádba ragadva, itatni kellett őket, mert különben elpusztultak volna. Az emberek szerettek volna elmenni hétvégén - jött a halottak napja -, és nem tudtak eljutni a temetőbe. Nehéz volt elérni a repülőteret, márpedig az oroszországi zsidókat ekkor szállították Magyarországon keresztül Izraelbe, erről volt egy megállapodásunk. Ez is egy nagyon érzékeny ügy, ezek az emberek mindig ki vannak téve terrorveszélynek. Érkeztek a turisták - Magyarország iránt a békés rendszerváltozás kapcsán nagy lett az érdeklődés -, s nem tudtak Ferihegyről bejönni. Tehát egyszerre olyan problématömeg támadt, amely már messze túlmutatott a negyvenezer taxis ügyén.

(Folytatjuk)

(A Bod Péter Ákossal és Kodolányi Gyulával készült interjú eredetije a Taxisblokád I-II. című kötetben olvasható, mely a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum gondozásában jelenik meg 2015 decemberében.)



« vissza