Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Krízis és felemelkedés 1. rész

 

1. rész
 

Mindenekelőtt arra kérem, hogy pár szóban vázolja a kormánybeli státuszát 1990 októberében.

KODOLÁNYI GYULA: A kormányzat első két évében a Miniszterelnöki Tanácsadó Testület vezetője voltam, majd a későbbiekben külpolitikai főtanácsadó. Közvetlen főnököm a miniszterelnök volt. '90 kora őszén merült fel, hogy a miniszterelnök szeretné, ha ott volnék a kormányüléseken is. Tekintettel arra, hogy Antallnak rendkívül szigorú közjogi gondolkodása volt, azt mondta, hogy ez csak úgy lehetséges, ha előléptet államtitkárnak és a kormányülés állandó tagjának. A kinevezésem formálisan még meg sem volt, de az biztos, hogy a taxisblokád környéki sorsdöntő, rendkívül forró kormányüléseken már ott ültem, alkalmi meghívottként.

A Tanácsadó Testület növekvő, majd csökkenő létszámú hivatal volt, szakmailag kiemelkedő politikai szakértőkből állt. Hozzám tartozott a külpolitika, de foglalkoztam a médiával, kultúrával is. A nevesebb emberek közül megemlíteném az író és újságíró Czakó Gábort, akinek jelentős szerepe volt testületi feladatként az Új Magyarország című napilap szakmai megtervezésében, s később oda is távozott lapigazgatónak. Meg kell említeni Ferencz Csabát, aki nemzetbiztonsági és technológiai ügyekkel foglalkozott. Ismert fizikus és mérnök, nagy rálátással a technika jelentős területeire. Híradástechnikához, geológiához, űrhajózáshoz és repüléstechnikához is ért. Ott volt köztünk M. Kiss Sándor, a közelmúlt történetének kiemelkedő szakértője, belpolitikai tanácsadóként. Kiss György pszichológus, a miniszterelnök ifjúkori barátja kezdettől ott volt. Távoznia kellett, amikor kiderült '91-ben, hogy jelentéseket írt Antallról a kádári évek alatt. A testületben munkája értékes volt, viszonya velünk őszintén baráti - így többszörösen is megrázó volt a felfedezés. Voltak mellettünk Antallnak külföldről visszatért barátai is, mint személyes tanácsadók - mind egy térben dolgoztunk, és több ügyben is együttműködtünk, de ők nem voltak fizetett alkalmazottak. Ilyen volt a miniszterelnök gazdasági főtanácsadója, a Genfben élő Hieronymi Ottó. Ő az államadósság-enyhítés nemzetközi megoldásán dolgozott. Tar Pál és O'sváth György, akik a miniszterelnök régi barátai voltak, az Európai Közösség és a nemzetközi gazdaság és bankvilág ügyeiben voltak jártasak.

A Parlament főemeletén helyezkedtek el irodáink, négy egymásba nyitható neogótikus, faborítású, festett terem az északi szárnyban. A keleti oldalon mi voltunk a legközelebb a miniszterelnök irodájához az épület északkeleti sarkában - száz lépést, hetven métert tettem meg, míg odaértem.

Milyen eseménysor előzte meg azt az október 22-i, vasárnapi kormányülést, amikor a kormány az üzemanyagár jelentős emeléséről döntött? KGY: Élesen élnek bennem a benzináremelés vitájának momentumai. Rendkívüli előzmények után került sor erre a halasztott kormányülésre, vasárnap délután. A kormányülések szokott csütörtöki időpontjára Antall és küldöttsége még nem érkezett vissza az amerikai hivatalos útjáról. Ez az amerikai út tulajdonképpen diadalút volt. Én is tagja voltam a küldöttségének, és megtapasztaltam a különleges bánásmódot. Az amerikai elnöknél ilyen úgynevezett állami látogatás (state visit) évente tíznél nincsen több. Ilyenkor az elnök ünnepélyes fogadtatásban részesíti a vendéget és kíséretét a Fehér Ház kertjében, felvonulnak a történelmi katonai díszegységek, 21 ágyúlövés hangzik el. Beszédet mondott George Herbert Bush elnök és Antall József is. Szállásunk a Blair House-ban, az elnök gyönyörű, 18. századi vendégházában volt, a Fehér Ház szomszédságában. Ez a nagy tiszteletadás két dologról szólt: Magyarország jelentőségéről a '89-es békés forradalomban, és Antall József nemzetközi szerepéről, akit Bush már akkor is kiemelkedő államférfinek tartott. A díszvacsora előtt az elnöki pár meginvitálta a lakosztályába Antallt és feleségét, ami ritka baráti gesztusnak számít. A két vezető délelőtti bizalmas tárgyalására az Ovális Irodában, amelyen csak Brent Scowcroft és én vettünk részt mint főtanácsadók. 20 perc volt előirányozva - 75 perc lett belőle. A Capitolium épületében Tom Lantos rendezett ünnepséget egy különteremben a külügyi bizottság nevében - ott négy neves kongresszusi tag méltatta Antall politikai érdemeit. Utána megkoszorúztuk az épületben Kossuth szobrát.

Nagy szeretettel fogadtak bennünket az amerikai magyarok a washingtoni Kossuth Házban, és Los Angelesben is, egy több száz fős díszvacsorán, amelyet Szörényi Éva és a Szabadságharcos Szövetség szervezett. Antall másnap beszédet mondott a Mindszenty-szobornál. Kaliforniába az elnök flottájába tartozó különleges DC-9-es gépen repültünk át, és meglátogattuk Reagan elnököt is az Elnöki Könyvtárban, Hollywoodban. Kifejeztük, mennyire tiszteljük őt a hidegháború befejezéséhez és a rendszerváltozáshoz vezető merész, sorsdöntő lépéseiért. Jó hangulatú beszélgetés volt ez is.

Ezen az úton néhány fontos miniszteren kívül, mint Mádl, Kádár Béla, Jeszenszky, Surányi György MNB-elnök is velünk utazott, de egy incidens bonyolultabbá tette a helyzetet. Surányi ugyanis az út előtt tett egy nyilatkozatot a sajtónak arról, hogy milyen gazdaságpolitikát kellene folytatnia az Antall-kormánynak. Antall ezen felbőszült, és úgy döntött, hogy az ő társaságában Surányi nem vehet részt semmilyen hivatalos tárgyaláson. Antall rendkívül határozott és kemény volt az ilyen dolgokban. Ezt érdemes megemlítenünk, mert jelzik, milyen komolyak voltak a gazdaságpolitikai ellentétek az egész társadalomban, az értelmiségben, és a politikusok között. De a kormányon belül is, s éppen ezek az ellentétek is szerepet játszanak majd egy hét múlva a taxisblokádhoz vezető úton, és ezért ki kell térnem rájuk.

El kellett mindezt legalább röviden mondanom, hogy érzékeltessem azokat a viharzó hangulatváltásokat, amelyeket átéltünk a taxisblokád előtt.

A benzináremelés témája hogyan merült fel?

KGY: Rabár Ferenc pénzügyminiszter, Surányihoz hasonlóan, de más felfogással, lényegében sokkterápiát akart a gazdaság helyreállításához, de se Antall, se senki más a miniszterek között nem akarta ezt. Rabár szeretett volna gazdasági csúcsminiszter lenni, de Antall nem volt hajlandó kinevezni. De kétségtelen, a pénzügyi tárcának volt e téren a legmagasabb a prioritása. Akkoriban csúcsosodott ki ez a dráma is, Rabár ambíciói és helyzetfelmérése körül. Ő már október elején tárgyalt Washingtonban az IMF-nél. Az IMF a vártnál sokkal szigorúbb feltételeket ismertetett vele az adósságtörlesztés ügyében. Hazajövet Rabár október 8-án bizalmas, hosszú ultimátum-levelet írt Antallnak a gazdasági helyzet kezeléséről, lényegében teljhatalmat követelve egy sokkterápiához - amit ő nem nevezett annak. Személyes megérzésem az, ami nyilván a kollégáimmal folytatott beszélgetések során kristályosodott ki, hogy ő gyakorlatilag akkor eldöntötte, hogy a feltételeket csak fájdalmas, drámai lépésekkel lehet teljesíteni, s különben ő lemond. Nem volt türelme a fantáziát és szívósságot kívánó kis lépések útjához.

Rabár rendkívül ellentmondásos ember volt. Spekulatív, emelkedett gondolkodású kereszténydemokrata értelmiségi, egy modellező közgazdász. Gyakorlati érzéke azonban nemigen volt, és ami ugyanilyen súlyos, nem volt hajlama a csapatmunkára, és megoldáskereső gondolkodásába sem a többi gazdasági minisztert, sem a miniszterelnököt nem vonta be. Antall nagyon szerette volna, hogy az 1956- os emigráns Lámfalussy Sándor, az Európai Központi Bank vezetője legyen a pénzügyminisztere, de nem lehetett szó arról, hogy ő ezt elvállalja. Lámfalussy ajánlotta Rabárt Antall figyelmébe, aki neki még Magyarországon iskolatársa volt, és a bizalmát élvezte. Rabár évekig az osztrák Laxenburgban dolgozott, a rangos IIASA kutatóintézetben.

Tény, hogy Hieronymi Ottó, Bod Péter, Kádár Béla és Matolcsy György, Antall Józseffel együtt azt képviselte, hogy a háború utáni német gazdasági újjászületésben kipróbált erhardi modellt, a szociális piacgazdaságot kell megvalósítani. Ez fokozatos áttéréssel, nagyobb szociális érzékenységgel jár együtt, és forrásbevonást kíván. Itt meg kell jegyezni, hogy szemben a sértett Bethlen István és mások beállításaival, Antall jól értett a makrogazdasági kérdésekhez. Teljesen tisztában volt azzal, hogy milyen alternatívák állnak előttünk.

A hosszú kitérőt nem véletlenül tettem. Véleményem szerint a döntő, 22-i kormányülésen az történt, hogy Rabár kenyértörésre akarta vinni a dolgot, erőltetve a magasabb benzinárváltozatot Bod Péter kisebb és kétlépcsős tervével szemben. Jussunk túl a dolgon egy nagy lépéssel, érvelt Rabár, és ez a többségnek tetszetősen hangzott. A taxisblokád kialakulása tehát a kormánymunka felől nézve Rabár Ferenc balul sikerült kísérletével kezdődik, s az egész történet egyik drámai főszereplője is Rabár Ferenc marad, végig a szüntelen tárgyalásai során, ahogy 1998-ban maga is elmondta. És akkor sem csapatjátékosként. Természetesen nem gondolom, hogy ez az áremelés volt a taxisblokád oka - de a mértéke és a rossz kommunikációs kezelése alkalmas volt az érzelmek felfokozására.

A másik főszereplő, Antall pedig nem figyelt eléggé oda. Fáradt volt az amerikai úttól, és beteg - neki sokkal inkább az járhatott a fejében, hogy be kell vonulnia a kórházba, ahol operálni fogják. Véleményem szerint nem lett volna szabad engednie, hogy ez a fontos kérdés akkor, az operációja előtt napirendre kerüljön. Nyugodtan lehetett volna várni egy hetet a benzinár-emeléssel, ha már addig elhúzódott. Antallt én óriási tehetségű államférfinak tartom, de mindenkinek vannak kihagyásai, gyengébb pillanatai. Azt gondolom, hogy az ő közeledő operációja már elvonta a figyelmét a késő esti kormányülés-vitától.

A történet további iróniája az, de Rabárra is különös fényt vet, hogy az áremelés sajtó- és politikai kezelését az ipari minisztériumra, Bod Péter tárcájára hárították át. De nem is a miniszterre. Fogalmazhatok nyugodtan úgy, hogy az áremeléshez nem született kommunikációs stratégia, hiszen voltaképpen csak egy miniszter, mégpedig Rabár Ferenc tudta volna azt hitelesen megindokolni a lakosság előtt. És szó sem esett a pártfrakciók, koalíciós partnerek tájékoztatásáról stb. Nekem nagyon rossz érzésem volt az egész miatt, de nem szóltam, hiszen csupán alkalmi meghívott voltam akkor ott.

De az is lehet, hogy Antall gesztust, egy pillanatnyi engedményt akart tenni Rabárnak, akinek lemondását egyelőre lebegtette. Ide tartozik még egy kevéssé ismert fontos esemény. Antall az október 23-i országházi ünnepség után nem azonnal vonult be a kórházba. Az irodájában gyűlt össze vele egy maroknyi bizalmasa - a hazalátogató Lámfalussy Sándor, a gazdasági főtanácsadó Hieronymi Ottó, Forrai István kabinetfőnök és jómagam. Oda vártuk Matolcsy Györgyöt, a Miniszterelnökség gazdaságpolitikai államtitkárát, és Rabár Ferencet. Antall azt remélte, hogy Lámfalussy Sándor oldani tudja majd kettejük ellentétét, és az egész makrogazdasági vitát a kormányon belül. Matolcsy eljött - Rabár Ferenc nem!

E történet fényében ki-ki elképzelheti, hogyan vélekedhetett Rabár a maga miniszteri szerepéről a taxisblokád előtti napokban. És hogyan a türelmes, de rátarti Antall. A válság tárgyalásos kezelésében majd Antall egyre inkább Bod Pétert és Szabó Tamást tolja előtérbe - amelyen 1998-ban némileg méltatlankodik a magát békekereső árokharcosnak leíró Rabár, aki a blokádot nyilván a saját lelkiismereti ügyeként tekintette.

Mennyire volt köztudott a kormányon belül Antall József betegsége? KGY: Antall rendkívül szemérmes ember volt. Ő a betegségéről nem szívesen beszélt, sem akkor, sem később. Amerikai delegációnkban terjedt el először a hír, és amikor egyszer kettesben maradtunk, nekem is említette fájdalmait és operációját. Ezek a hetek valóban drámákkal voltak tűzdelve már a taxisblokád előtt is. Elindulásunk előtti napon zajlottak le az önkormányzati választások. Az eredmény rendkívül lehangolta Antallt, levert volt a repülőtéri indulás előtt. De aztán az út nagyon feldobta őt. Az amerikai fogadtatás, mint láttuk, felemelő és páratlanul sikeres volt. Más kérdés, és ez újabb ütés volt Antallnak, hogy a magyar sajtó ezzel a diadalmenettel alig foglalkozott, mert olyan volt a posztkommunista sajtó 1990-ben, hogy kormánysikerről nem adott méltón hírt. A legkevésbé sem tájékoztatott tárgyilagosan. Gyakorlatilag negyedik hatalmi ágból elsővé igyekezett avanzsálni, és Antallt és kormányát ellenségesen kezelte.

Miután hazaérkeztünk, Antallnak a gondja tehát már a műtét volt. Az áprilisi országgyűlési választásokkor világos jelei jelentkeztek a betegségének. Ő az orvosokkal tanácskozott, akik tudtommal megmondták neki, hogy pesszimista becslés szerint három éve van hátra, ha nem gyógyul meg. A dolog súlyosságával tehát szembesült, de azzal a reménnyel is, hogy a ciklust meg tudja csinálni, és ez az ő elhivatottságát, elszántságát erősítette. Hozzá kell tennem azt is, hogy ő végigdolgozta ezt a három és fél évet, a kezelési időszakokat is, éspedig a maga színvonalán és igényességével. Csak a programjait csökkentette. Pedig volt olyan időszak, hogy a kezelések mellékhatásaként, vagy más okból, állandó fejfájásai voltak. Bementem hozzá egy sor üggyel késő délután, és volt olyan, hogy szinte sötétben ültünk mindketten, mert annyira zavarta a szemét a lámpa. Nem gyújtott lámpát, de gondosan figyelt, és válaszait a szokott fantáziával és eszességgel fogalmazta meg.

Mennyire aggódott a kormány amiatt, hogy az áremelésről hozott döntés akár egy puskaporos hordó is lehet?

KGY: Nyilván másoknak is voltak rossz érzései a várható társadalmi fogadtatásról. Bod Péternek se tetszett, de továbbléptünk a témán. Mint mondtam, nem gondolom, hogy ez a benzináremelés volt a taxisblokád oka. A taxisok felháborodásának lehetett oka, de a blokádnak aligha. Az események soha nem lineárisan működő erőtérben zajlanak. A felszínen ezt az áremelést beágyazták egy olyan sajtótálalásba és ellenzéki tálalásba, hogy a kormány részéről hazugság, ígéretszegés történt. Ebben a hangulatban aztán, amely felszínre hoz a bizonytalanságtól való általános és természetes szorongást az emberekben, a taxisblokádra az első pillanattól kezdve könnyen rátelepültek más dolgok is. Ha csak az ország lezárásának a módját nézzük, akkor látható, hogy az teljesen profi terv szerint történt. Ezt taxisok az egész országra kiterjedően rövid pár óra alatt így aligha tudják kitalálni. Amint aztán a parlamenti vizsgálat kiderítette, 50 körüli volt azoknak a taxisoknak a száma, akiket frissen bocsájtottak el a titkosszolgálatoktól, elmentek taxisnak, és ezek az emberek végezték a CB rádiók összehangolását és az egész irányítását. Nem ők voltak a koponya, de a kommunikációt ők bonyolították.

Én azt sem tartom véletlennek, hogy a blokád akkor történt, amikor Antall kórházban volt. Például történt olyasmi, még a nyáron, hogy bekopogtatott a házunkba a család egy régi baloldali barátja, akiről utóbb kiderült egyébként, hogy ügynök volt. Ő azt üzente nekem, az anyósommal és a feleségemmel, hogy én feltétlenül hagyjam ott ezt az állást. Antall súlyos beteg, mondta ő, és hamarosan meg fog halni, a kormány megbukik, engem pedig tönkre fognak tenni, mondta nekik őszinte aggodalommal... Orvosi körökben nyilván nem volt ismeretlen Antall betegsége. A kommunista titkosszolgálat maradványai tudhattak erről. Tudhattak arról is, hogy operálni fogják. Nem kell különösebben erős képzelet, hogy dolgokat összefüggésbe hozzunk. Ha az én fejemben ez összekapcsolódik, akkor más fejében is összekapcsolódhat, mint egy lehetőség.

Az, hogy történt egy brutális áremelés, és hogy ez krízist okozott az ország életében, azt gondolom, ez szinte természetes. Ha belegondolok abba, hogy amíg nálunk ez a kormány végigcsinálta a négy évét, addig négy lengyel miniszterelnök fogyott el, négy miniszterelnök ült a találkozókon velünk szemben: Mazowiecki, Bielecki, Suchocka és Pawlak. Jugoszlávia és a Szovjetúnió ezalatt felbomlott, Csehszlovákia kettéhasadt. Tehát a magyar rendszerváltozás akár simának is mondható. Ez persze köszönhető annak is, hogy mind a reformkommunista vezetők, mind az ellenzék 1989-ben rendkívül felelősen viselkedett. De az, hogy ez a nehéz átállás mindvégig megrázkódtatások és dráma nélkül folyhatott volna le, illúzió. Hogy az áremelések és sok egyéb népszerűtlen intézkedés a lakosság elégedetlenségét fogja kiváltani, hogy ilyesmire előbb-utóbb sor fog kerülni, arra számítani lehetett. De hogy ezzel az ürüggyel egy egész országot megbénítanak, azért ez a reakció nem volt kiszámítható.

Csütörtökön, aznap, amikor bejelentik az áremelést és a taxisok kivonulnak az utcára, lezárják a hidakat. Hogyan élték ezt meg?

KGY: Nagyon gyorsan értesültünk a dolgokról. Mi általában reggel 8-tól este 7-ig, 9-ig dolgoztunk, többnyire egész nap benn voltunk a Parlamentben. A Tanácsadó Testület a blokád idején egyike lett a hír- és gondolatcsere központjának, ki-be jártak kormánytagok, képviselők, szakértők - szinte nem volt fontos szereplő a kormánykoalíció holdudvarában, aki ne fordult volna meg nálunk. Így a bejövő hírekről azonnal tudomást szereztünk, s nagyon hamar belekerültünk ennek a drámának és a kiútkeresésnek a sűrűjébe. Antallnak is az volt a véleménye, hogy voltaképpen az első pillanatban történt a hiba. Akkor talán eréllyel még meg lehetett volna megakadályozni a blokádot. De hát az első csapás az volt, hogy a budapesti főkapitány nem engedelmeskedett a belügyminiszternek, ráadásul félretájékoztatta őt. Akkor derült ki, hogy Horváth Balázs még nem tudta végrehajtani azokat a személycseréket, amelyek a rendőrség lojalitását garantálták volna. A dolog igazán drámaivá pénteken vált. Kora délelőtt Horváth Balázs az MDF-frakciót vezető Kónya Imrével együtt felkereste a köztársasági elnököt - de nem tudta rávenni, hogy a konfliktuson felülemelkedve nyilatkozzon a médiában és kérje a rend és a nyugalom helyreállítását. Ő egyértelműen a taxisoknak és az oldalukra állt politikusoknak ad igazat, újságolta nekünk a belügyminiszter a testület irodájában. Újabb kísérletet próbált tenni - ezúttal már Szabad Györggyel, az Országgyűlés elnökével, és velem mint főtanácsadóval fogva össze. Elmesélte, hogy Lőrincz altábornagy, a hadsereg főparancsnoka hajlandó volna darus kocsikat biztosítani arra a célra, hogy polgári személyzettel eltávolítsák az útból a blokádot képező járműveket, és egyéb technikai segítségre is a közellátás érdekében.

Hogyan zajlott le a találkozó?

KGY: Akkor még a köztársasági elnöki hivatal ott volt a Parlamentben, a déli, I-es kapu fölött. Horváth Balázs, Szabad György és én akkor végigvonultunk a főemelet piros szőnyegein, el a képviselőház terme mellett, jó 120 métert. Úgy emlékszem, Kiss Gyuri is velünk tartott, mint a miniszterelnök bizalmas tanácsadója, s ez így már valóban tekintélyes delegáció volt, hozzáadva Szabad György rangjához az erkölcsi tekintélyét is. A Göncz irodájához kapcsolódó Munkácsy-terem szegletében ültünk le egy kis dohányzóasztalhoz. Göncz feszülten fogadott, tekintete nyugtalanul ugrált. Három javaslatot terjesztettünk eléje.

Az egyik Horváth Balázs reggeli javaslatának megismétlése volt, de most már Szabad György tekintélyével erősítve: tegyen olyan nyilatkozatot, amelyik segít abban, hogy az indulatok nehogy kiéleződjenek, és hogy a kormánnyal való tárgyalással oldódjék meg a kérdés. A nyilatkozattételt Göncz megtagadta! Akkor viszont azt kérjük - mondtuk -, hogy vonja vissza utasítását Lőrincz altábornagy vezérkari főnöknek, miszerint a hadsereg nem adhat át darus kocsikat, amelyek civil személyzettel szétszednék az útakadályokat. Ő ezt is megtagadta. Kivörösödött az arca, és kiabálva mondta, hogy én vagyok a hadsereg főparancsnoka és nem tűröm, hogy bármely erőszakszervezet civil személyek ellen föllépjen. Erről persze egyáltalán nem volt szó. A dolog másik szépséghibája pedig az volt, hogy ő alkotmányosan csak szimbolikusan volt a hadsereg főparancsnoka, és nem volt szolgálati elöljárója a hadsereg vezérkari főnökének! Az alkotmányos jogkörét tehát túllépte, de ezt szó nélkül hagytuk. Harmadik javaslatunk az volt - ez talán Ferencz Csabától származott, és az ő emlékezete szerint ezt is említettem, utólagos beszámolóm szerint a testületben -, hogy szükség esetén a hadsereg kapjon engedélyt pontonhíd építésére a Dunán, a közellátás biztosítására. Az elnök ezt is megtagadta. így summázta álláspontját: „Ti hoztátok össze ezt a dolgot - oldjátok meg ti!” Indulatosan jöttünk el mi is - ekkor történt, amint már egyszer említettem, hogy ahogy felugrottam, a faragott neoreneszánsz szék karfájának hegye végighasította a nyitott zakóm bélését. Nekem egyébként is emlékezetesek maradnak Szabad Györggyel való szerepléseim, mert azok mindig fordulóponton történtek - például őt, Ferencz Csabát és engem bízott meg az MDF 1989 júniusában, hogy Németh Miklóst keressük fel miniszterelnöki irodájában, és kérjük a nagymarosi gátépítés leállítására. Németh szívélyesen fogadott, és megtette, amit kértünk.

Mit mondott Göncz a délutáni kormányülésen, amelyre elfogadta -feltételesen - Horváth Balázs meghívóját?

KGY: Végül eljött a kormányülésre, az Antallt hivatalosan helyettesítő belügyminiszter meghívására, és egy darabig józan érvek hangoztak el mindkét oldalról. Göncz összegezte a helyzetről való véleményét, miszerint országos elégedetlenségi mozgalom indult, s ez a nép hangja. Bod Péter sorolta, hogy milyen okok tették szükségessé az áremelést. Jeszenszky az elmúlt években kiharcolt nagy nemzetközi tekintélyünket féltette a válság elhúzódásától. Kónya Imre frakcióvezető mint meghívott vendég az elnök és a blokádépítők magatartásának jogi buktatóit említette meg. Ferencz Csaba - szintén mint meghívott vendég - a válság kibontakozásának nemzetbiztonsági kockázatait vette végig. Göncz egy ponton elvesztette türelmét, felugrott, és sötét arccal a délelőtt nekünk mondott mondatot ismételte el - ez a ti dolgotok, én nem kockáztathatom miattatok a tekintélyemet. És ezzel elment, szó szerint bevágva az ajtót.

A blokád hátralévő idejében a kormány már nem is kommunikált vele? KGY: Nekem nem volt vele több kommunikációm. Akkor világossá vált mindenki számára, hogy nemhogy segítséget nem lehet remélni tőle, hanem egészen máshogy látja a dolgokat.

Arról tudott a kormány, hogy ő kinn a barikádokon is járt?

KGY: Természetesen. S aztán következett az éjféli nyilatkozata, amely- lyel kihúzta a szőnyeget a taxisokkal kötött első kormányegyezség alól. Nyilvánvaló lett, hogy nem egyszerűen arról van szó, hogy ő úgy gondolja, hogy népi mozgalom indult el és a nép hangja őelőtte szent, hanem hogy ő a tekintélyével is fellép az ellenoldal javára.

Hogyan élte át ezt Antall a kórházban, még alig túl a műtétjén?

KGY: Antall hamar magához tért, és televízió, valamint telefonok útján követte az eseményeket a kórházi ágyból. Göncz viselkedését fájó hátbatámadásként élte meg, nem volt rá felkészülve. Azt gondolom ez az egyik legdrámaibb eseménye ennek a blokádnak. Göncz Árpád a hivatalát Antallnak köszönhette, az úgynevezett SZDSZ-paktumból kifolyólag. A köztársasági elnök személyének kérdésében a vita nem folyt le zökkenőmentesen. Antall ragaszkodott Göncz Árpád jelöltségéhez, mire az SZDSZ részéről tárgyalók azt mondták, hogy ő közétek tartozik, ő nekünk nem jó. Erre Antall azt mondta, hogy rendben, akkor most ő elmegy Göncz Árpádhoz, és ezt elmondja neki. Erre meghátráltak az SZDSZ tárgyalói: rendben van, legyen, akkor legyen Göncz.

Mindennek a hátterében egy negyvenéves barátság állt. Tudjuk azt, hogy Antall írt egy nagyon komoly levelet Göncznek '92-ben, melyben szemrehányást tesz neki még néhány ilyen mozzanatért Göncz elnöki tevékenységében, és ez a levél kikerült a nyilvánosság elé. Antall és Göncz viszonya egy izgalmas történelmi dráma témája is lehetne. Antallék segítették a Göncz családot rendszeresen, miután Göncz börtönbe került '56- ban. Azt hiszem, Antall soha nem gondolkodott arról, hogy neki riválisa lehetne esetleg Göncz, de az derül ki a fejleményekből, hogy Gönczben sokkal nagyobb volt a nagyravágyás, mint ahogy Antall azt el tudta volna képzelni. Érdekes ebben az összefüggésben, hogy '45 után Kovács Béla titkára Göncz volt, '56-ban pedig Antall. Antall fogalmazza meg a kisgaz- da vezetők nevében a legtöbb nyilatkozatot és állásfoglalást a forradalom napjaiban. Azt gondolom, hogy a szónak a jó értelmében Göncz valóban talán plebejusabb volt Antalinál, de azért ő még mindig ahhoz a magyar középhez tartozott, amelyen Antall politikája alapult. Antall inkább a centrumában volt ennek a középnek, míg Göncz egy kicsit balra került ettől, ahogy Bibó is. De mindenképpen komoly barátság volt köztük. Én is jóban voltam Göncz Árpáddal. Tiszteltük őt a múltja miatt, rokonszenves, rendes ember, kiváló műfordító. Antallnak ezért is hozott a taxisblokád nagy megrendülést. Erről nekem később is sokat beszélt, mert ezt nehezen dolgozta fel. Hogy Gönczre milyen mértékben nem lehet számítani, ez a taxisblokád alatt vált teljesen világossá. Korábban is voltak már fura lépései, megnyilatkozásai - például amikor egy amerikai egyetemen kora ősszel úgy nyilatkozott, hogy Magyarország nem támogatja a német újraegyesítést. Ezt a beszédet neki az Alkotmány szerint egyeztetnie kellett volna Jeszenszkyvel, de nem tette meg, és a kormányállásponttal szemben nyilatkozott, nem sokkal Antall hivatalos látogatása előtt egy, a Bush elnöknek különösen fontos ügyben.

De egyértelmű hátbatámadás először a taxisblokád idején történt a részéről. Jellemző egyébként Antall és Szabad higgadt, távlatos államférfiúi gondolkodására a taxisblokád idején, hogy arra kértek bennünket, a nyilvánosság előtt mi ne bírájuk Gönczöt, mert az a demokratikus rendszer tekintélyét súlyosan gyengítheti. Azt hiszem, Antall mellett Szabad György és Mádl Ferenc voltak 1990-94 legnagyvonalúbb és legszilárdabb politikusai.

Külpolitikai tanácsadóként nyilván követte, hogy hogyan fogadta a taxisblokádot a nemzetközi közvélemény ezekben a napokban.

KGY: Természetesen az nagyon fontos volt, hogy az eseményeket hogyan fogja fel a Nyugat, egyáltalán a külvilág, és ebben a helyzetben hogyan viszonyul a magyar kormányhoz. El kell mondani, hogy a Nyugat számos formában kiállt a kormány mellett. Ezeknek a szimpátiamegnyilvánulásoknak illő értékelését sem látjuk a sajtóban, akkor sem, és a mostani, meglehetősen felületes évfordulós sajtó-összefoglalókban sem, pedig óriási jelentőségük volt. Az egyik legkomolyabb kiállást jelentette - erről Antall József is beszél Osskó Judittal folytatott beszélgetésükben - az Európai Közösségtől kapott segítség. A taxisblokád ideje alatt zajlott Rómában az Európai Közösség ülése a Közös Piac kormányfőinek részvételével. Itt Kohl kancellár, miután Antall telefonon éppen indulása előtt, a repülőtéren megtalálta őt, Antall kérésére javaslatot tett arra, hogy az Európai Közösség demonstratívan szavazzon meg egy soron kívüli hitelt Magyarországnak a készenléti keretből, és az Európa Parlament nevében egy rokonszenv-nyilatkozatban álljon ki a kormány mellett. Az előre tervezett programot felborítva, napirendre is tűzték Magyarország ügyét. Kohl személyesen számolt be a taxisblokád eseményeiről és annak veszélyeiről. A résztvevők egyhangúan és azonnal meg is szavazták a hitel felszabadítását. Ebben a kiállásban nagy szerepe volt Kohl és Antall személyes barátságának és Antall József nemzetközi presztízsének.

De számos egyéb jelét is tapasztaltuk, hogy a nyugati demokráciák mellettünk vannak. Szombaton este történt, csak a feleségem volt otthon, hogy becsöngetett Lafosse követtanácsos, vezető francia diplomata hozzánk. Régi ismerős, aki a rendszerváltozást Budapesten csinálta végig, kiváló ember. Szimpátiáját fejezte ki a kormány iránt, és kérdezte, hogy tehet-e valamit a helyzetben. Használna-e az - kérdezte -, ha Mitterrand elnök küldene egy, a támogatását és a szimpátiáját kifejező üzenetet Antall Józsefnek? Másnap meg is érkezett Mitterrand üzenete.

De már péntek este, a válságnak talán a mélypontján, a Parlamentben fölkeresett az amerikai követtanácsos is, Richard Baltimore III. Ő egyike volt a legjobban informált diplomatáknak Budapesten, jól ismerte az itteni viszonyokat és az egész volt ellenzéket. Előző budapesti kiküldetése alatt attaséként végig követte Csoórival és velem az 1986-os írószövetségi lázadást. Kérdeztem tőle aggódva, mit gondolsz, merre tart ez a dolog. Rendbe fog jönni - válaszolta széles mosollyal -, meglátod, minden rendben lesz. És hát így történt. Nyilván tudták az amerikai kormányelemzők is, hogy koncepció nélkül, valódi vezető nélkül a taxisok szembenállása nem tartható sokáig.

A vezető nyugati államférfiak és a diplomaták tehát nagyon hamar felfogták, hogy ez rossz dolog. Ők rögtön megérezték azt, amit a magyar társadalom csak lassabban fogott fel, és nagyon sokan csak az események lefolyása után: itt ebből nagyon súlyos tragédia lehetett volna, anarchia és polgárháború, és éppen a rendszerváltozás politikai „mintaországában”.

Ezt a végén nyilván a taxisok is felismerték. El tudom képzelni, hogy a velünk ellentétes politikai körökben is sokan felismerték. Mert kezdett a helyzet egyre anarchikusabbá válni a barikádoknál, blokádoknál. Kezdtek feltűnni szélsőséges utcai elemek is. És akkor bármi megtörténhet. Kiderült, hogy a második lépést a taxis vezetők nem tudták. A velük tárgyaló minisztereink is konstatálták, hogy egy gondolatot ismételgetnek: vonjuk vissza az áremelést. Nem voltak felkészülve arra, hogy egy tárgyaláson hogyan lehet eredményt elérni, politikai háttértanácsadóik - lettek légyen bárkik azok - fokozatosan elszivárogtak mellőlük. A blokád kicsúszhatott volna mindenféle kontroll alól, és a lakosság spontán hangulata is ellenük fordult az idő haladtával.

(Folytatjuk)



« vissza