Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Menekülési meditációk

Szeptember végén Thüringiában jártam szolgálati úton egy regionális tervezési konferencia apropójából – vonattal mentem Bad Blankenburgba, amely nemcsak bűbájos kisváros a Thüringiai-erdő eldugott völgyében, hanem elsősorban pedagógusok körében fogalom: itt alapította (Pestalozzi és Brunszvik Teréz grófnő mellett) a világ egyik első, de mindenképpen eredeti pedagógián alapuló óvodáját Friedrich Fröbel, az időközben az angolba és más nyelvekbe is átszivárgott Kindergarten szó alkotója. A kis „hétszilvafás” thüringiai fejedelemségekben gyakran találkozunk a kreativitás meglepő példáival. A hegyoldalak lábán, a sötétlő erdők alatti réteken tehenek legelésztek, a kora reggeli, kissé már deres-csípős időben ködpászmák szállingóztak, miközben izgatottan figyeltem, hogy mikor bukkan fel a kanyarban Paulinzella kolostor romja, Hirsau közvetítésével a nagy clunyi reformkolostor „unokája”, a középkori nagy európai szellemi áramlatok egyik előretolt állása. Meg is láttam a romot, ahogy egy fasor és a favázas erdészház mögött elbújt – ritkán lát az ember in nuce ilyen sűrítetten képeskönyvszerű Németországot európai összefüggésben. A vonaton iskolások is utaztak – noha figyelmem el volt foglalva, félig tudat alatt mégis füleltem, de csak egy részüknél értettem, milyen nyelven beszélnek: a jellegzetes helyi német tájszólás mellett néhányuk erősen torokhangon, számomra nem egyértelműen beazonosítható nyelven beszélt, feltevésem szerint arabul. Később, a konferencián az egyik előadó azt fejtegette: Thüringia, sőt egész Németország – szó szerint idézem – „olyan, mint a szivacs, arra vár, hogy teleszívja magát migránsokkal”.

Szinte szédültem: mi is történik ezekben a napokban-hetekben? Előzmények persze voltak, legalábbis az erre érzékeny megfigyelők már láthatták a jeleket a falon, ha látni akarták, hivatalos német forrásból: a Bundesrat (a tartományi kormányok kamarája a német szövetségi törvényhozásban) már 2014. október 8-án, 18/2752 irományszámmal ellátott indítványában a Bundestagnál (szövetségi képviselőház) kezdeményezte az építésügyi jog könnyítését menekültek elhelyezését szolgáló létesítmények javára. Az indoklás: „Sok önkormányzat Németországban jelenleg az erősen megemelkedett bevándorlás kezelésével szembesül. A Bundesamt für Migration und Flüchtlinge (Szövetségi Migrációs és Menekültügyi Hivatal, a német Szövetségi Belügyminisztérium alárendelt szerve – B. J.) aktuális bevándorlási számadatai arra utalnak, hogy ebben az évben legkevesebb 200 000 menekült fog érkezni a Szövetségi Köztársaságba. Ezen emberek elhelyezése, akik gyakran válságövezetekből jönnek Németországba, nagy problémát jelent az amúgy is feszült lakáspiacú agglomerációkban” (az iromány 7. oldalán).1 A menekültek számát egyre feljebb helyesbítették, idén legkevesebb 800 ezer fővel számolnak, de lehetséges, hogy a szám a milliós határt is túllépi.2

Rendkívül nagy elismerést érdemelnek mind a német hatóságok, mind azok a civil szervezetek, amelyeknek tisztviselői, illetve tagjai önzetlenül és fáradhatatlan munkával próbálják a sok emberi szenvedést enyhíteni, de ezzel az egy elismerő mondattal, amely mindenképpen ide kívánkozik, a kérdés humanitárius oldalát el is hagyom – rajtuk egész biztos nem múlik a további válságkezelés. Furcsa és talán tragikus végkifejletű jelenség, hogy a német társadalomban meglévő rengeteg segítőkészség, szolidaritás hosszú távon a társadalom jelen formájának olyan változásával végződhet, amivel eredetileg jóformán senki sem számolt, és ami (az önjelölt „jó emberi” mivoltot mondhatni hivatásszerűen gyakorló baloldaliakon kívül) senkinek nem állt szándékában. A lassan népvándorlás-nagyságrendet elérő migrációs hullám közvetlen okaival sem foglalkozom, ezt nálam sokkal hozzáértőbb szociológusok, politológusok stb. elemzik, mindössze két dolog érdekel: a német politika hozzáállása és a probléma azon vetülete, amely a német-magyar kapcsolatokat érinti.

Mi vezetett ide? 2015 nyarán, majd szeptember elején drámai, napi többezres nagyságrendre szökött fel a Magyarország déli, schengeni övezeti külső határán bebocsátást óhajtó személyek száma. A magyar kormány erre műszaki határzár létesítésével reagált – a német balliberális közbeszéd egyik kedvenc toposzává vált ezt a berlini fallal összehasonlítani, elhanyagolva azt a jelentéktelen mellékkörülményt, hogy a „fal” az NDK népességének bent, azaz ketrecben tartását szolgálta, míg a szerb határon a kerítés célja a schengeni övezetbe való illegális belépés megakadályozása. Természetesen a magyar kormány sem tévedhetetlen, magam is elhibázottnak tartottam a bevándorlóellenes plakátkampányt (már csak azért is, mert épp az állítólagos címzettek nem értettek belőle egy kukkot sem), ugyanakkor a kormány vitathatatlan demokratikus legitimációval rendelkezik.

Akárhogy is: a magyar kormány engedett a tízezrek nyomásának és – a Szíriából érkező migránsok felvételét jelző német döntésekkel összhangban – az amúgy is túlnyomórészt Németországba igyekvők jelentős részét továbbengedte. Ezután a müncheni főpályaudvaron sajátos jelenetek játszódtak le, a szemlélőben furcsa déjà vu érzést keltve: a vonatról leszállókat ugyanolyan üdvrivalgással fogadták, mint 1989-ben a szintén Magyarországról érkező keletnémet honfitársakat. Hegel és Marx parafrázisaként: a történelem, úgy látszik, néha valóban ismétli magát, bár nehéz lenne megmondani, hogy a két helyzet melyike volt pozitív kimenetelű dráma és melyik tragikus félreértés. Magyarország ugyanakkor a német közbeszédben afféle új „gonosz birodalma”-ként szerepel. Egy magyar ismerősöm, akit elfogulatlanul és kiegyensúlyozottan ítélő emberként ismerek, múltkor a foga közt sziszegve azt mondta nekem a telefonban: „lehet, hogy kár volt 1989-ben kiereszteni a keletnémeteket, most nem lenne a németeknek olyan nagy pofája velünk szemben”. Persze nyilván ő sem gondolta komolyan, de az új német hajlam, a politikai erkölcs Grál-lovagjának szerepében való tetszelgés nyilvánvalóan kínos visszatetszést kelt azon közép-európaiak körében, akik józan eszüket még nem adták le a political correctness ruhatárában. Különösen visszatetszőek azok az időnként felbukkanó javaslatok, hogy európai menekültkvótákkal szembeni kvázi „engedetlenség” esetén vonják meg a különösen húzódozó, elsősorban közép-kelet-európai tagállamoktól az európai fejlesztési segélyek egy részét. Eltekintve attól, hogy ezzel az EU saját magának ártana, hiszen ezek a pénzek éppen a regionális egyenlőtlenségeket és ezzel többek közt az Unión belüli migrációt hivatottak mérsékelni, bizonyára a balti államokban örvendeznek a legjobban az ilyen innovatív ötleteknek. Ott máig él nemcsak a több évtizedes szovjet idegen uralom, az önálló állami lét kioltásának traumája, hanem a migráció – óvatosan kifejezve – egész sajátos válfajának, az erőszakos orosz bevándorlásnak következményeit kell kezelniük.

Világos, hogy nem elég, amit a probléma megoldásáról Merkel kancellár immár csaknem rögeszmésen a legkülönbözőbb variációkban és szinte minden médiumban hirdet: „megoldjuk” („wir schaffen das”).3 Mellesleg: a német társadalmat eddig senki sem kérdezte meg, hogy meg akarja-e egyáltalán oldani a részben saját kormányfője által előidézett helyzetet. De tekintsünk vissza néhány héttel: Angela Merkel szeptember 11-én kiadta a jelszót, miszerint „a menedékalapjog nem ismer felső határt”.4 Noha a kancellár a Rheinische Post ugyanazon interjújában arra is utalt, hogy pusztán a jobb életfeltételek (érthető) keresése nem alap a menedékjogra és hogy ezen embereknek gyorsan vissza kell térniök hazájukba, az üzenet elsősorban Szíriában, Irakban és más, konfliktusok gyötörte országokban – valamint az ezen országok környezetében lévő menekülttáborokban – talált nyitott fülekre és arra az értelmezésre: jöhetünk Németországba. A kancellári kommunikációs stratégia újabb Waterlooja a szeptember 15-i, Werner Faymann osztrák kancellárral közös sajtókonferencián következett. Ennek fő üzenete az lett volna, hogy a menekültek nem kereshetik ki maguknak azt az európai országot, ahova menni szeretnének, ám Merkel egy tőle teljesen szokatlan érzelmi felindulásban még rátett egy lapáttal: „Egész őszintén meg kell mondanom: ha most elkezdjük, hogy még bocsánatot kelljen kérnünk azért, hogy vészhelyzetekben barátságos arcot mutatunk, akkor ez nem az én országom.5

A három nyilatkozatban van némi furcsaság. Először is: nehéz válaszolni arra a kérdésre, hogy van-e objektív alapja a kancellár optimizmusának, miszerint minden meg lesz oldva. Már 2013 decemberében a Stiftung Wissenschaft und Politik, a német kormány külpolitikai „think tank”- je, ENSZ-adatokra támaszkodva 2,3 millióban adta meg a regisztrált szír menekültek számát, akik nagy része akkor négy, Szíriával szomszédos országban (Törökország, Libanon, Jordánia és Irak) tartózkodott. Ugyanez a forrás a belső (országon belüli) szír menekültek számát 6,5 millió főre becsüli, míg a 21 milliós szír lakosságból 9,3 millió főre teszi a humanitárius segélyre szorulók számát.6 Mivel közben Irakból is bőven jönnek menekültek, nem is beszélve a másik fő irányból, Észak-Afrikából érkezőkről, minden jel arra mutat, hogy a következő években is milliós nagyságrendben kell azokkal számolni, akik Németországban akarnak új életet kezdeni.

Nem kell, sőt talán valóban előítélet lenne a várható integrációs nehézségeket az iszlám vallási háttér rovására írni. Érdekes és elgondolkoztató szociológiai megfigyelés, hogy például még olyan török bevándorlók is, akik a hatvanas-hetvenes években nagyvárosokból, szekularizált és urbanizált háttérrel érkeztek, nem pedig Anatólia eldugott falvaiból, de főként persze ez utóbbiak, sok esetben leszármazottaik második-harmadik generációjában küzdenek problémákkal. Ha kisiklott a német nyelv elsajátítása, az iskolai karrier, akkor ezek a gyerekek – főként a fiúk – identitást keresve hajlamosak vagy az iszlamisták szólamaira hallgatni, vagy a bűnözésbe csúszni. Ez azonban a problémának csak egyik vetülete, egy másikra magyar szociológus barátom hívta fel figyelmemet: mindazok, akik most premodern társadalmi közegből jönnek, hasonló problémákkal küzdenek, mint a kontinensen százötven, Angliában kétszáz éve a falvakból a városokba beáramló valahai „belső bevándorlók”.

Meglehet, az alkotmányos menedékjog valóban nem ismer felső határt, de az ország teljesítőképessége igen – mind a józan ész, mind pedig már a római jog egyik alapelve azt sugallja, hogy senkit nem lehet kötelezni saját lehetőségein felüli teljesítésre (ultra posse nemo obligatur). Merkel kancellárt szemmel láthatólag nem izgatja különösebben, hogy a német hatóságok, elsősorban az önkormányzatok, már most teljesítőképességük felső határán vannak – a szövetségi kormány javaslatára ugyan a parlament nemrég intézkedési csomag keretében segélyeket biztosított az önkormányzatoknak, félő azonban, hogy ez messze nem lesz elegendő, már csak azért is, mert senki sem tudja, mikor lehet a menekülthullám csillapodásával számolni.

Nem hiszem azt sem, hogy bármely ország kormányfője jogosult lenne annak megállapítására, hogy mi az ő országa és mi nem – netán fordítva, nem lenne esetleg célszerű, ha a nép határozná meg a legfelsőbb lenézés ismeretében, hogy ki legyen az ő kormányfője? A kancellári kiszólás óhatatlanul Brecht bonmot-jára emlékeztet, miszerint ilyen esetekben a kormánynak kellene leváltania a népet. Nem tudom, mások ezt hogyan ítélik meg, de ez a kancellári üzenet rám igen rossz hatást tett: egyik olvasata a hatalom arroganciája – amivel eddig felelős német politikusnál nem találkoztam.

A menekültkérdés józan megítélését Kay Hailbronner jogászprofesszornál olvastam a Frankfurter Allgemeine Zeitung 2105. október 12-i számában, miszerint a német és általában az európai menekültügyi jog hosszú évek során hibás ösztönzők sorával saját maga segítette előidézni a válságot. Hailbronner szerint „a talán legfontosabb ösztönző az a többnyire megalapozott várakozás volt, hogy a további tartózkodás magától adódik, amint embercsempészek segítségével sikerült átugorni az óhajtott EU-célországba vezető utazás akadályait. Ez a feltételezés minden szervezett menekülés alapja. E fejlemény mögött a német menedékjog menedékkérő-joggá való mutációja áll. (...) a kérelem gondos és időigényes vizsgálata utáni elutasítása ritkán vezetett önkéntes vagy kényszerű hazatéréshez, helyette tűrésbe és humanitárius tartózkodási jogba torkollott. A (...) kiutasítások alacsony száma az egyre bonyolultabb uniós és nemzeti jog, valamint a politikusok jogkikényszerítő magatartásra képtelenségének, illetve ilyen szándék hiányának kombinált eredménye. A média és a 'civil társadalom' erőteljesen hozzájárult ahhoz, hogy a tulajdonképpen csak az eljárás lebonyolítására 'engedélyezett' tartózkodás átértelmeződött 'menekültstátusszá'. (... ) A tartózkodási jog és a kiutazási kötelezettség közti különbség betemetésénél azonban megnőtt (a migránsok) ösztönzése arra, hogy illegális beutazás és azt követő menedékjogi eljárás segítségével kikényszerítsék az ittmaradási perspektívát.”7

Félreértések elkerülése céljából szeretnék itt a kérdéskörhöz néhány, kifejezetten szubjektív szót hozzáfűzni. 1979 novemberében, csaknem emberöltőnyi ideje, két kofferrel a kezemben érkeztem a hamburgi főpályaudvarra, szerencsére nem menekültként, hanem ösztöndíjasként, de sejtettem, hogy itt lesz az új hazám. Valóban: egy évre rá, mikor az ösztöndíj lejárt, és úgy döntöttem, hogy nem térek vissza Magyarországra (akkori szóhasználat szerint: disszidáltam), egyik percről a másikra se állásom, se lakásom nem volt – van tehát saját gyakorlati tapasztalatom arról, hogy milyen érzés menekültnek lenni. Hála az Úrnak, noha „boldogult úrfikoromat” éltem Hamburgban, volt némi előrelátásom – az ösztöndíjat folyósító hamburgi építésügyi hatóságnál főnökeim nagyvonalúan felajánlották, szinte szó szerint: ha van kedvem dolgozni, szívesen veszik, de ha nincs, ám menjek sétálni, én viszont beálltam a sorba, és próbáltam valamelyes ellenértéket produkálni. Ennek köszönhetően a kapcsolati rendszerem kezdett kiépülni, és származásom alapján ráadásul viszonylag rövid idő leforgása alatt német állampolgár lettem, de így is eltartott vagy két évig, amíg valamennyire gyökeret vertem. Ha mindezt – azonos nyelvi és kulturális háttérrel, minden külső, jogi vagy egyéb integráció-akadálytól mentesen – összevetem a most érkező, németül nem tudó, túlnyomórészt premodern társadalmi normák szerint nevelkedett emberek tömegével, akkor jogosnak tartom a kérdést: vajon az integráció során hogyan fognak megküzdeni mind a saját, mind a befogadó társadalom ezernyi, kisebb- nagyobb problémájával?

Összegezve: számomra különösen fájdalmas módon először szembesülök azzal, hogy két hazám heves politikai konfliktusba keveredett. Így először vagyok érzelmi lojalitási konfliktusban kettejük közt, megtapasztalva, hogy a német sajtó political correctness orgiákat rendez Magyarország kárára, és hogy Németországban divat a magyar kormányt szapulni – annak ellenére, hogy hatályos európai jogszabályokat próbál érvényesíteni, eközben Németország, úgy tűnik, vagy elveszt minden józan iránytűt, vagy komoly belpolitikai felfordulás előtt áll a német egység 25. évében. Jó volna nem adni ürügyet a szélsőjobboldalnak arra, hogy a helyzettel visszaélve, labilis lelkületű polgárokat gyújtogatásra, testi erőszakra bujtsanak fel az érkezőkkel szemben. Adjuk vissza Németországnak és egész Európának a rule of law-t, a jog uralmát, bocsássuk be azokat, akik valóban védelemre szorulnak, de érvényesítsük a magunk jogát azokkal szemben, akiknek nincs jogalapja Európában letelepedni.

A dublini rendszer összeomlott – hogy generációm egyik nagy szabadságélményét, az Európán belüli szabad mozgást megőrizhessük, kíséreljük meg Európát úgy új alapokra helyezni, hogy ne az álszentség, hanem a tisztesség és egymás megbecsülése legyen mérvadó. Üzenem a kancellár asszonynak: nekem Németország is a hazám marad, függetlenül attól, hogy tetszik-e neki a véleményem vagy sem, ugyanakkor hazám Magyarország is, és egyiktől sem vagyok hajlandó bárki vagy bármi miatt elhatárolódni. Mielőtt túlzottan elfogna a pátosz, hadd idézzem értelem szerint Granasztói Pált, aki Fischer József (építészkörökben „Juszuf” becenéven közismert) 1956-os, néhány napig szociáldemokrata építésügyi miniszternek egy kommunista vezetővel történt szóváltásáról ír a forradalom leverése utáni évekből, egy egészen sajátos migrációs lehetőség megpendítéséről. A funkcionárius megkérdezte Fischer Juszufot: „Miért nem mentél ki nyugatra? Adtunk volna neked útlevelet.” Fischer: „Miért menjek ki én? Menjetek ki ti!



 

Jegyzetek:


 

1 A Bundestag dokumentációs rendszerében: http://pdok.bundestag.de/index.php?qsafe=&aload=on&q=18%2F2752&x=0& y=0&df=22.10.2013&dt=09.10.2015 (valamennyi német idézet fordítása ezen és a többi forrásból BJ; a világháló-hivatkozások 2015. októberi állapot szerint).

3 Lásd pl. 2015. október 7-én az ARD (első német közjogi tv) talkshow-jában, https:// www.ndr.de/nachrichten/Wir-schaffen-Lob- aus-dem-Norden,fluechtlinge4228.html

4 Interjú Angela Merkel kancellárral: „Grundrecht auf Asyl kennt keine Obergrenze („A menedék-alapjog nem ismer felső határt"). Rheinische Post online kiadása, 2015. szeptember 11., http://www.rp-online. de/politik/deutschland/angela-merkel- das-grundrecht-auf-asyl-kennt-keine- obergrenze-aid-1.5383275

6 Muriel Asseburg–Heiko Wimmen: Genf II – Chance zur Einhegung des syrischen Bürgerkriegs. SWP aktuell, 2014. január, http://www.swp-berlin.org/fileadmin/contents/products/aktuell/2014A03_ass_ wmm.pdf


« vissza