Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Konzervatív kreativitás 1. rész

 

Összefoglaló

 

A mérsékelt konzervativizmus nem mond le az eszmék harcában a cselekvőképességről, ebből a szempontból a politikai kreativitás egy sajátos módját jelenti, melynek különleges elvei vannak. Olyan impulzust jelent a gondolkodásban, mely belátja, hogy az újításnak vannak korlátai, hogy az ítélőerő mérsékletre szorul, hogy a hagyományok megkerülhetetlenek, és hogy ez nem feltétlen múltba révedést, hanem az időbeliség folytonosságát hangsúlyozza. A konzervativizmus olyan politikai felfogás, mely figyelembe veszi a kreativitás lehetőségeinek természetes korlátait, a kivételes megoldásokkal szemben előnyben részesíti a rutint, a rombolás helyett szívesebben választja a megőrzést, az egyéni helyett a közösségit, a radikálissal szemben a reálisat, a forradalmival szemben a mérsékeltet. A konzervatív beállítottságú kreativitás olyan egyensúlyi állapotot keres a politikában, mely támaszkodhat a tapasztalat gyakorlati bölcsességére, mely nem diktátum, hanem útmutató, és nem fenséges szenvedély szülte célokat szolgál, hanem a mérséklet politikájának megfelelően teremtő megőrzést jelent.

 

Konzervatív kreativitás

 

A politikai gondolkodás területén fontos kérdés a kreativitás, maga az újítóerő, ami nélkülözhetetlen a politikai szereplők cselekvőképességének megteremtéséhez, céljainak kitűzéséhez és a cselekvésre ösztönzéshez. Mikor a kreatív cselekvő megpróbálja „birtokba venni” a rajta kívül álló körülményeket, olyan feladattal találja szembe magát, ahol egyszerre kell alkalmazkodni és változtatni, újítani. Ez a kreativitás az, ami fenntartja a politika dinamikáját, egyszerre biztosít állandóságot és jelent folytonos változást, folytonos alkalmazkodókészséget. A politikacsináló egyszerre támaszkodik a biztos meglévőre, és egyszerre kell megtalálnia valami újat, hogy a változó körülményekhez alkalmazkodni tudjon, és céljait azok között is meg tudja fogalmazni, illetve el tudja érni.

Az eszmék versenyében különféle minták alakultak ki ennek a kényszerűségnek a feloldására. Friedrich A. Hayek a Miért nem vagyok konzervatív? című esszéjében az általa gondolt konzervativizmust azzal vádolta, hogy csak fékezni akar, és ő maga ezzel a kisszabású beállítottsággal nem tudja beérni. A megfogalmazott vádak arra vonatkoznak, hogy a konzervativizmus az előrehaladás fékezésén túl semmilyen önálló jelleggel nem bír, ha már más ideológiák elfogadtattak bizonyos elveket, akkor azokat beolvasztotta magába, de mint önálló gondolkodásmód nem képes általános elvek szerint tervezni. Az elhangzó főbb vádak a következők: „belső természeténél fogva képtelen alternatívát kínálni az általunk követett iránnyal szemben”, „sorsa mindig is az volt, hogy nem maga választotta útra kényszerült”, tehát az előrehaladást maga nem segíti elő, csak azokat az eszméket teszi magáévá, amiket a radikális propaganda már elfogadhatóvá tett.1

Mindezt arra vezeti vissza, hogy a konzervatívok a „középút hívei”, félelmük van a szélsőségektől és a változásoktól, „félénk gyanakvás” jellemzi őket az újjal szemben, illetve ez a beállítottság „lényegében opportunista és nincsenek elvei.”2 Az újítással kapcsolatban beszédes a képzeletszegény és maradi jelző, mely jól mutatja a konzervatívok – a szerző szerinti – két kritikus hibáját. Az egyik az önálló elvek hiánya, amiből következhetne a politikai kezdeményezőképesség, illetve ebből fakad, hogy a konzervativizmus „önként lemond azokról a fegyverekről, amelyekre az eszmék harcában szükség volna.”3 A másik felrótt hibája a múlthoz való viszony, mely megköti gondolkodását, és ezért nem hajlandó szembenézni a tényekkel, bizalmatlan az ismeretlennel szemben.

Az alkotás szerepével és módjával kapcsolatos konzervatív reakciók valóban azt mutatják be, ahogyan az „alkotó képzelet” egyes eseteiben veszélyeket látnak, illetve korlátokat állítanak az effajta újítóerő köré. Innen ered az a beállítottság, a politikai kreativitás és politikai alkotás folyamatának egy olyan iránya, mely önmagában a változást ennek ellenére nem ítéli el, csupán hangsúlyosan szem előtt tartja, hogy az újítás csak bizonyos keretek között helyénvaló, és emiatt csak a cselekvés bizonyos korlátai között lehetséges.

Russell Kirk Amiért konzervatív vagyok (Why I Am a Conservative) című esszéjében Nathaniel Hawthorne szellemiségében fogalmazta meg, mi az, amit egy amerikai konzervatívnak követni érdemes.4 Ez a gondolatvilág gyanakvó a változásokkal, szkeptikus a progresszióval szemben. Elfogadó a hibás emberi természet irányába, inkább ezen természeti karakter jelen állapotának elfogadásán áll, mintsem annak radikális átalakításán egy utópia kedvéért. A változó sokféleséget egy egészséges társadalom természeti jegyeként, míg az egyformaságot dekadenciaként kezeli.5 Kirk azonban ezt a szellemiséget nem állítja szembe azzal, amit Hayek hiányolt a konzervatív gondolkodásmódból. A célszerű változtatásra való hajlam ugyanis szerinte nem eszme, hanem intelligencia kérdése: „The intelligent conservative does not set his face against reform. A helyénvaló változások (prudent social changes) eszközt jelentenek az életképesség megújításához, viszont mind a belátó változtatás, mind az állandóság nélkül eltűnnénk.

Ezt az újítást és konzerválást egyszerre magában foglaló kettősséget alapul véve a következő fejezetek röviden a kreativitást, a kreativitás politikában betöltött szerepét tárgyalják, illetve a konzervatív gondolkodásmód vele kapcsolatos beállítottságát vázolják fel, bemutatva a hagyomány kihagyhatatlan szerepét és a képzelet határait, ami miatt a konzervatív gondolkodók egy sajátos beállítottságot tartanak a kreativitás helyes módjának. A dolgozat kiindulópontja tehát, hogy a konzervativizmus egy olyan szemlélet, olyan beállítottság, mely a kreativitás egy módját vallja, mely nem fékez minden újítást, hanem annak egy sajátos módját képviseli. A következő fejezetek lehetséges hangsúlyi elemeket vázolnak fel a konzervativizmus pozíciója és a politikai kreativitás viszonyában, melynek a mérsékelt konzervatív cselekvés lehetséges keretét adhatja. Olyan gondolatokhoz tartozó fogalmak merülnek fel, melyek rámutatnak a cselekvés korlátaira, az újítás korlátbontásaira és annak veszélyeire, az ítélőerő kérdéseire, az ebből eredő intoleranciára, az emberi tökéletlenségből eredő tökéletlen motivációkra, illetve arra a paradoxonra, amit a képzelőtehetség szülte képzelőerő és a szűklátókörűség kettőssége jelent.

 

Kreativitás mint tartomány és kombinációalkotás
(tartomány, kombináció, teremtő rombolás)

 

Értelmezési keret: a tartomány

 

A kreativitás jelentése alkotóerő, az alkotás, az alkotó változtatás egyfajta képessége, Csíkszentmihályi Mihály definíciója szerint minden olyan tett, ötlet vagy termék, amely egy létező tartományt vagy megváltoztat, vagy új tartománnyá alakít át.”6 Példáiban ez a létező, vagy megújuló terület „szimbolikus szabályok és folyamatok rendszere. Ilyen tartomány például a matematika vagy még finomabb felbontásban az algebra és a számelmélet”, melynek saját logikája, rendje és struktúrája van. Olyan rendszer tehát, melyen belül viszonyítani tudjuk az innováció újdonságát egy meglévő struktúrához. Az alkotásra nemcsak a körülmények vannak befolyással, de a képességek, a tapasztalat és az előzetes tudás is, az „egyén nem lehet kreatív olyan »tartományban«, amelynek nem része.”7

A megalkotott nóvum nem jelent addig kreatív újdonságot, míg az nincs hatással szakmai környezetére, „tartományának” szimbólumrendszerére, vagy „egy társadalom szimbolikus tudáshalmazára”. Az újításnak szüksége van valamilyen felülvizsgálatra. Erre a túlélés miatt van szükség, mivel annak a szabálynak a feltétlen követése, mely úgy szólna, hogy „az új mindig jobb”, felelőtlenség volna: „a kultúrák nem véletlenül konzervatívak – egyetlen kultúra sem képes a káosz veszélye nélkül magába olvasztani az összes létrehozott újdonságot.”8 Nem minden újítási szándék eredményez tehát kreatív produktumot.

A kreativitás nélkülözhetetlen eleme a reprodukció, nem elegendő a kreatív újdonság ismerete: aki kreatív eredményt akar elérni, annak „elméjében az egész rendszert reprodukálnia kell”, más szóval az egyénnek meg kell tanulnia a tartomány szabályait és tartalmát, a kiválasztási kritériumokat, valamint a szakértői kör preferenciáit is”.9

 

Kreativitás mint kombinációalkotás

 

A kreativitás tehát nem a semmiből való teremtést (creatio ex nihilo), nem a valóság tabula rasaként való új ötletekkel történő kifestését jelenti. Ahogyan a megoldások, úgy maguk a problémák is a gyakorlati életből következnek. Legyen szó akár a művészet, akár a tudomány, vagy akár a politika területén született újdonságról, a szükséges előzetes tudást, a tapasztalatokat és az ihletet a valós életből, tapasztalataikból, kialakult előítéleteik révén nyerik az alkotók. Ebből következik a kreatív folyamatok evolúciós jellege.

Schumpeter, aki a kreativitást innovációként értelmezi a közgazdasági értelmezési keretben, szintén a „meglevő dolgok” felhasználására hivatkozik. A rendelkezésre álló erőforrások új kombinációjaként értelmezi az innovációt. Megkülönböztet továbbá kétféle változást, fokozatukat tekintve szerves épülést, fokozatos megújulást; illetve „lökésszerű”, forradalmi innovációt. Nemcsak fokozatokat tudunk itt megkülönböztetni, de Schumpeter különbségtételéből megkülönböztethetjük az újítás és a megújulás fogalmát is. Az előbbi a tudatos, szándékolt, általunk előidézett változtatás, utóbbi pedig, aminek történése rajtunk kívül áll.10

Másik fontos megállapítása, hogy a szereplők, akik az alkotásért felelősek, vagyis az innovatív cselekvők általában nem a „régiek”, hanem „azok, akik a régiek mellé lépnek”, erre közismert példája, hogy „általában nem a postamesterek alapították a vasutakat”.11 Schumpeter különbségtétele fontos az innovatív alkotómunka körülményeinek vizsgálatakor is, hiszen a kreatív újdonságok legitimációja során számításba jöhetnek az érdekellentétek, illetve a verseny a régi és új módszerek, az eddig használt és a most felfedezett megoldások között. Az újdonságok létjogosultságát ez a verseny dönti el, „ha bizonyos emberek közül a változást elegen tekintik javulásnak, akkor a kultúra részévé fog válni”.12 Az innováció legitimációja végül tehát nem egy emberi döntésen fog alapulni, mely elfogadhatónak, tehát valóban innovatívnak találja, hanem a tartományon belüli működőképességen. Ha valami nem válik bevett gyakorlattá, vagy nem fedezik fel és ismerik el annak innovatív jellegét, akkor a nóvum nem válik egy kreatív folyamat érvényes eredményévé. Az átörökítés szerepe pedig ismételten rávilágít arra, hogy az alkotás aktusa nem mehet végbe előzetes tudás és az adott kor praxisával való kapcsolattartás nélkül, hiszen ehhez szükséges az a „szociális és intellektuális közeg”,13 amely a gondolkodást inspirálta.

Schumpeter az új kombinációkat a termelőeszközök új kombinációjával mutatja be: „általános esetben azonban az új kombinációnak valamely régi kombinációtól kell elvonnia a számára szükséges termelési eszközöket…”14

Az úgynevezett „teremtő rombolás” mozzanata ez, mikor a régi kombinációk „a versenyből való fokozatos kiszorítása”15 történik, valami elpusztul, miközben valami más létrejön. Ez azt jelenti tehát, hogy egy új megoldás elfogadottá válik valamilyen probléma kezelésében, miközben a régi kiszorul a megoldások, eljárások, kombinációk versenyéből.

A kreatív újdonság tehát, közgazdaságtani erőforrásokon szemléltetett példáján vázolva a „gazdaság meglevő termelőeszköz-állományának más alkalmazását”16 jelenti. Természetesen az idő előrehaladtával beszélhetünk új erőforrások megjelenéséről is, új gondolatok, új ismeretek, új technikai vívmányok formájában. Gondolhatnánk, hogy az újításra, új kombináció megtalálására felhasználható eszközök számának növekedése önmagában magyarázza és feltételezi a kreatív újdonságokat, azonban Schumpeter állítja: ahogy a „termelési eszközök nemzeti készletének” folyamatos növekedése, úgy ezeknek az erőforrásoknak a bővülése is elhanyagolható jelentőségű az „új célra felhasználáshoz képest.”17

A kreativitás képessége ebben az értelemben tehát többnyire az új céloknak megfelelő rendszerezés művészetét jelenti, hiszen meglévő erőforrásaink, eszközeink, ismereteink és tapasztalataink új kombinációkba való rendezése, vagy azok új kombinációinak megtalálása teremt nóvumot.

 

A kreativitás mint politika

(creatio continua, configuration of creativity, policy, egyensúly, ideiglenes egyensúly)

 

A kreativitás a politikában is a rendezés és rendszerezés képességét jelenti: a kombinációk szervezésének képességét abban az értelemben, ahogyan ez esetben tartománya, maga a politika megmutatkozik. A kreativitás mindig valami innovációt jelent, ami a politikai gondolkodás természetes jellemzője, hiszen a cselekvőképesség megteremtésétől kezdve a szituációk politikai céloknak megfelelő manipulálásáig változtató- és alkalmazkodóképesség szükséges. Tilo Schabert Boston Politics című könyvében a kreativitás ama folyamatát ábrázolja, ami a politika maga. Egyfajta bevezetés a creatio continuába,18 amelyben a politika történik. Eszerint a „politika maga a tiszta kreativitás”,19 és a politika formaöltése a „káoszmosz”20 létrejötte, azaz kozmosz teremtése a káoszban. Ahogyan maga a kreativitás általánosan definiálva, úgy a politika is a teremtő rendezés folyamatával írható le, az ideiglenes kozmosz létrehozásának vagy átalakításának egy módjaként. A politikai cselekvőképesség megteremtése és a politikai célok elérése tehát a „káoszban” való alkotást jelenti.

A kreativitás úgy jelent meg a kormányzásban, hogy egy politikai vezető teremtette meg annak lehetőségét. A hatalom gyakorlásának gyakorlati problémái kapcsán tehát a kreativitás azon jellegzetességére is rávilágított, hogy magát a káoszmosz kreatív fejedelmét, egyik példájában Mitterrand-t, „nem igazán lehetett megragadni a gondolkodásában”. Nem is volt egy állandó, végső pontszerű célkitűzése politikájának, a politika kreativitását a folyamatosság jellemezte. Ezt takarja a creatio continua fogalma: „[…] a politika nem ismer lezárt alkotásokat; csak mozgás az, amit nyújthat: mozgás a kreativitás mozgásának az irányába. Az alkotás, amelyet a politika képes lehet elérni, valójában a szakadatlan alkotás maga. A creatio continua emberi változata: a forma és az alaktalanság, a folyamatos idő és a megszakadtság, a tervszerűség és felbomlás közötti kreatív különbség.21

Schabert is rávilágított arra, hogy a politikai kreativitás nem a semmiből teremtést jelenti, a kreatív cselekvés számára soha nem létezik tabula rasa.22 A politika alanyai, a személyek, a cselekvők és az őket körülvevő közösségi körülmények határozzák meg a kiindulópontot a kreatív építkezéshez (configuration of creativity).23 A politika tehát állandó politikai nóvumot igényel, a kombinációk folyamatos újrarendezését, legyen a cél a status quo egyensúlyának megtartása, vagy annak megtámadása. A politikai kreativitás a politikai motivációk és a változó körülmények között segít biztosítani a folyamatos cselekvőképességet. Schabert szerint nem más ez, „mint a politika a maga eredeti, kezdeti módozatában. Ennek során a politikai folyamat »láthatóvá« válik.”

A cselekvés tehát folytonos szabályozási kísérlet az ideiglenes kozmosz létrehozására, vagy másképp, az ideiglenes káosz rendszerezésére. A kreativitás vitatott tartománya a politika, ez esetben annak is egy toposza, a policy24 aspektusa, mely a szituációk megítélését és az azzal kapcsolatos döntéseket a cselekvés felől közelíti meg. Ez a perspektíva jövőorientált elveket fogalmaz meg azzal kapcsolatosan, hogy „mit kellene »realizálni« a lehetséges, szóba jöhető, illetve felmerülő »jövőlehetőségek« közül.”25 Mivel az innováció a jövőre irányul, a kreativitás a politics jövőre vonatkozó teendőiben kap szerepet. A policy azonban korlátozza a politikai cselekvők szabadságát, „méghozzá a szabályok olyan szintjein keresztül, amelyek egy objektív ideál körül szerveződnek”.26

Egy irányelv minden esetben szűkítést jelent, korlátot az elképzelhető lehetőségek tekintetében és a váratlan eshetőségek ellenében. Normatív elvek és az eszményekben való hit mellett azonban jogos kívánalom az ideál teljesíthetősége27 is, mely reálpolitikai megközelítést ad a policy aspektusának.

A „mit kellene realizálni” kérdéssel kapcsolatos témát érint Körösényi András a Lehangoló tudomány, vagy a politika művészete? Vezetés, manipuláció és demokrácia címmel írt publikációja, melyben az általa hivatkozott rikeri heresztetika28 továbbgondolása során a politikát visszavezette a klasszikus szerzőktől tanult bölcsességhez: „a politika a vezetés művészete”.29 Nála a politika a politikában az egyensúlyi helyzetek kialakításában jelenik meg, mely szintén a rendszerezés művészetéhez köthető.

Tanulmányában a demokrácia és az önkormányzatok problémájából indult ki, vagyis abból, hogy a méltányos eljárás nem oldható meg elméletileg, ha az egyéni preferenciákat összegezni szeretnénk. Körösényi a társadalmi választások elméletének paradigmáján keresztül mutatta be, hogy „az egyéni preferenciákból kiindulva – azok aggregációja révén – a közérdek nem határozható meg egyértelműen…”30 A politikai egyensúlyt tehát nem lehet egy adott formába önteni, ugyanakkor ez mégsem jelent gyakorlati problémát.

Ennek a kérdésnek feloldásakor a közösségi döntések elméletén belül rávilágított a politikai folyamatok egyensúlytalanságára, ugyanis az elmélet „egyik középponti fogalmává az egyensúly természettudományból vett fogalma vált”.31 A demokrácia is az egyensúlykeresés32 problémájával küzd a politikai folyamatokban, hiszen a „politikai világ kaotikus. A racionális és autonóm egyénekből álló társadalomban nincsen eleve harmónia, azaz »természetes egyensúly«, sőt, miként a szavazási paradoxonok jelzik, diszharmónia, konfliktus jön létre.”33 Két elemet helyez előtérbe Körösényi a káoszban való rendteremtés kapcsán. Az egyik az intézmények strukturáló funkciója, a másik pedig a politikai vezetők és a manipuláció szerepe. A politikai vezetés szerepe azonban ezen belül is kiemelendő, mivel az intézményi strukturáltság korántsem teljes; azaz elég »szabad tér« marad a politikai szereplők, a vezetők révén megvalósított manipulációra. Ez utóbbi adja a politikai vezetők mozgásterét, ami gyakran szélesebb a feltételezettnél.”34 A politikai vezetők feladata az ideiglenes egyensúly megteremtése, és valójában ez az, ami meghatározza a politikai folyamatok dinamikáját. „A politikai vezetés számára […] éppen a valódi egyensúly hiánya nyit teret. Ha a politikai térben valódi egyensúly létezne, nem lenne szükség politikai vezetőkre.” A politika dinamikájából következik, hogy minden egyensúly ideiglenes egyensúly, és ebből következik, hogy a politikai vezetés ennek megteremtésére vagy megbontására vállalkozik – attól függetlenül, hogy a status quo fenntartásában, vagy egy új egyensúly létrehozásában érdekelt. Tehát a politikai vezetők szerepe értelmezhető úgy is, „[…] mint az egyensúly megtörésére irányuló innovatív tevékenység, amely új (ideiglenes) egyensúly kialakítására törekszik”. Mindebből következik, hogy „a vezetők ideiglenes egyensúlyteremtő illetve egyensúlybontó tevékenysége adja a politikai folyamat dinamikáját.”35

A schumpeteri értelemben vett kombinációalkotás és az új alternatíva létrehozásának logikája ekképpen értelmezhető, a Körösényi által Rikertől átvett manipulációs eszközök példái ezen a logikai kereten belül képesek innovatív megoldást találni a „politikai káoszban”. A kreativitás ebben az értelemben is a rendezés művészetét jelenti, vagyis a politikai célok szerint történő strukturálást, mely jelenthet innovációt az ideiglenes egyensúly megőrzésének, vagy egy új egyensúly létrehozásának céljából.

A fentebbi gondolatok arra mutatnak rá, hogy maga a politika mibenléte elválaszthatatlan a kreativitástól. A politikai cselekvést állandó egyensúlyalkotás jellemzi, a politikai cselekvők pedig állandó kihívásokkal szembesülnek, akiknek szituációkhoz kell igazodniuk, célokat kell megfogalmazniuk − az ezen a területen tanúsított magatartásokban, a habitusban, mérsékletben pedig különbségek fedezhetők fel.
 

(Folytatjuk)

 

 

Jegyzetek:

 

 

1 Hayek, Friedrich A.: „Miért nem vagyok konzervatív?” In Ludassy Mária (szerk.): Az angolszász liberalizmus klasszikusai II. Atlantisz, 1992, Budapest, 149–171. [Hayek 1992], 150–151.

2 Hayek 1992, 151–155.

3 Hayek 1992, 159.

4 Kirk, Russell: What Is Conservatism? In George A. Panichas (szerk.): The Essential Russell Kirk. Selected Essays. Wilmington, 2012, ISI Books, (second paperback edition), 4–22. [Kirk 2012a], 42–45.

5 Kirk 2012a, 43.

6 Csíkszentmihályi Mihály: Kreativitás. Akadémiai, 2008, Budapest [Csíkszentmihályi 2008], 31.

7 Csíkszentmihályi 2008, 36.

8 Csíkszentmihályi 2008, 49.

9 Csíkszentmihályi 2008, 56.

10 Schumpeter, Joseph A.: A gazdasági fejlődés elmélete. Vizsgálódás a vállalkozói profitról, a tőkéről, a hitelről, a kamatról és a konjunktúraciklusról. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1980, Budapest [Schumpeter 1980], 110–111.

11 Schumpeter 1980, 112.

12 Csíkszentmihályi 2008, 14.

13 Csíkszentmihályi 2008, 14.

14 Schumpeter 1980, 113.

15 Schumpeter 1980, 112.

16 Schumpeter 1980, 113.

17 Schumpeter 1980, 113.

18 Schabert, Tilo: Boston Politics. The Creativity of Power. 1989, De Gruyter Studies. [Schabert 1989], 1. és Schabert, Tilo: A politika méltóságáról és jelentőségéről. Századvég, 2013, Budapest [Schabert 2013], 184.

19 Schabert 1989, 1–5.; Schabert 2013, 25.

20 Schabert 2013, 177.

21 Schabert 2013, 26.

22 Schabert 1989, 141–142.

23 Schabert 1989, 141–142.

24 Palonen, Kari: Küzdelem az idővel. A cselekvő politika története. L’Harmattan, 2009, Budapest [Palonen 2009], 127–148, 290–291.)

25 G. Fodor Gábor: Kormányzás/tudás. Századvég, 2008, Budapest [G. Fodor 2008], 29.

26 Palonen 2009, 133.

27 Palonen 2009, 135–140.

28 Riker heresztetika-fogalmát átvéve értelmezte Körösényi a politikai szereplők jelentőségét a politikai folyamatokban: „A heresztetika célja a politikai helyzetek strukturálása, manipulációja. Ellentétben a retorikával, a politikailag kívánatos eredményt nem elsősorban az állampolgárok politikai preferenciáinak a megváltoztatása (meggyőzés, befolyásolás) révén, hanem a választási helyzet strukturálása, manipulálása révén kívánja elérni.” Riker, H. William: Political Theory and the Art of Herestics. In: Ada W. Finifter (ed.), Political Science: The State of the Discipline. The American Political Science Association, Washington D.C., 1983. 47–67.

29 Körösényi András: Lehangoló tudomány, vagy a politika művészete? Vezetés, manipuláció és demokrácia. Politikatudományi Szemle. 2009/3., 33–56. [Körösényi 2009], 53.

30 Körösényi 2009, 33.

31 Körösényi 2009, 36.

32 Körösényi 2009, 54. Az egyensúly-fogalom alatt olyan állapotot ért a szerző, „amelytől az adott feltételek között már a szereplőknek (vagy azok többségének) nem érdeke eltérni”.

33 Körösényi 2009, 34.

34 Körösényi 2009, 34.

35 Körösényi 2009, 40–41.


« vissza