Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A realitás rajongója – Görgey Artúrról

 

Mese, mese: mit találtam

E világban járván?

Szép ibolyát villámzúzta

Délceg cserfa árnyán;

Oroszlánnak felszakított

Kebeléből mézet –

Igy elegyít erőt bájjal

Az anya-természet!”



Nem tartozik Arany János nagy költeményei közé ez az emlékkönyvbe szánt kis verse. Sőt, ne kerteljünk, úgy indul, mint egy bugyuta locsolóvers. Más szempontból viszont nagyon fontos! Arany ugyanis ezeket a sorokat Görgey Artúr lányának szánta, ami önmagában is állásfoglalást jelentett a tábornokra kiáltott vádakkal szemben. Ha lányának emlékkönyvébe verset adott, az azt jelenti, hogy nem tartotta árulónak Görgeyt. Sőt: tölgyfához és oroszlánhoz hasonlította, az erő és bátorság jelképeivel tisztelgett előtte, és nem az emléke előtt. A tábornoknak még évtizedekig el kellett viselnie a közvélemény megvetését, amit csak részben ellensúlyozott sok kiváló kortárs megbecsülése. Ne felejtsük: az elismerés attól a költőtől érkezett, akinél hívebben senki sem őrizhette a forradalom, a szabadság és a hűség jelképének tekintett Petőfi emlékét. Vagyis Arany e verssel mintha Petőfit is maga mellé állította volna a Görgey-perben. Így tehát van okunk arra, hogy Görgey halálának centenáriumán megemlékezzünk egy másfél száz éves versről is: talán segít tisztábban látni egy különös, fájdalmas és felemelő történetben.

Az évfordulók természete szerint az ünnepléshez tartozik az egyértelműség. Az, hogy az emlékező közösség egyetértsen a jubileum hősének megítélésében. Ehhez a megegyezéshez hosszú út vezet, és a legfontosabb dolgok mindig többértelműek. Idén van évfordulónk bőven, és akad köztük egy, amelynek ünnepeltje évtizedeken át kíméletlen feszült viták középpontjában állt. Idén emlékezhetünk az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc meghatározó tábornoka halálának 100. évfordulójára. Görgey Artúr élete és működése majd másfél évszázadon keresztül éles viták tárgya volt. A róla alkotott vélemények mögött nem szakmai, hanem ideológiai és politikai álláspontok húzódtak. Sokszor irracionális szenvedélyek kerestek maguknak medret, az eszmecserék olykor a hitviták szenvedélyességét idézték, melyek során a történelmi valóság rendre vereséget szenvedett.

2016-ban Görgeyre emlékezni: tisztelgés a magyar hadtörténelem egyik legkiválóbb katonájának emléke előtt, és – ettől elválaszthatatlanul – valamiféle jóvátétel is. Hiszen nincs annál látványosabb példa arra, hogy mit jelent a történelmi karaktergyilkosság, mint az, ami Görgeyvel történt. Éppen ezért fontos, hogy soha ne felejtkezzünk meg róla: a nemzeti emlékezet természetéhez éppen úgy hozzá tartozik a hőskultusz, mint a folyamatos korrekció.

Görgeyre emlékezve sohasem csak a szabadságharc tábornokáról beszélünk. Szavainkban már szinte megszólalásunk előtt ott van egy másik történet is: a Görgey-kérdésé. Mert igaz ugyan, hogy személyével kapcsolatosan az árulás vádja a legjobbak körében úgy halt el, hogy meg sem erősödött, de a közbeszédben máig ott él az egykori stigma emléke. Miért kell erről beszélnünk? Azért, mert a sokfelvonásos Görgey-per egyike a legdrámaibb példáknak arra, hogy politikai szempontból jól hasznosítható (hamis) legenda történelemformáló erő lehet.

A kérdéskör tengernyi szakirodalmában régóta ismeretes, amit a józanabb és tájékozottabb kortársak szinte az első pillanattól tudtak. Elsősorban az, hogy Görgey bűnbakká tételében nem a tények, hanem a szabadságharc leveretését elfogadni nem tudó nemzeti életakarat kapott döntő szerepet. Lehetetlen volt elfogadni Világost és Aradot, mint elkerülhetetlen és fájdalmas realitást, ahogyan azt is, hogy a szabadságharcot jelképesen is megjelenítő Petőfi Sándor halott. Ezért jelentek meg szerte a hazában az ál-Petőfik, és ennek távoli visszfényeként várják vissza egyesek még ma is – legalább haló porait. Az ál-Petőfik mellé kellett egy ál-Görgey is: az áruló…

Nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a nemzet szabadságába vetett hitet 1849 után sokáig a szabadságharc újrakezdésének reménye táplálta. Ehhez kellett az emigráns Kossuth visszatértének gondolata. És, hogy a korhoz illően fogalmazzak, ahhoz, hogy Kossuth lángoszlopként ragyogjon e mitológia egén, Görgeyt kellett megtenni a sötétség urának. Ahogy Péterfy Jenő 1885-ben írta: sokan „még mindig azt hiszik: Kossuth annál fényesebb, minél sötétebb Görgey”.

A magyar történelemnek tragikus eseményeit olykor nagy pillanatokkal jellemezhetjük. Olyanokkal, amelyek valóságukban is metaforikusak, és amelyekben még a realitás is szürreálissá válhat. Ilyen az a csatajelenet, amelyben Petőfi az őt is menekülésre hívó, és az aggasztóan közeledő orosz dzsidásokra mutató társaknak legyintve csak ennyit mond: „Potomság”. Azt hiszem, a legyintés nem a veszélynek szólt. A romantikus lélek nem súghat mást akkor, amikor a világszabadság, a nemzet szabadsága válik veszendővé. A kétségbeesés nem súghat mást, ami igazán fontos: nincs többé. És akkor a futással megmenthető nyomorúságos élet miatt már nem érdemes menekülni… Hasonlóan érezhetett a dolgozószobájában a forradalom utolsó felhívását szövegező Bibó István is az oroszok által megszállt Országházban.

Megint egy forradalom, megint egy szabadságharc, és megint az oroszok.

Amikor a nemzetre rátör a sötétség, amikor a forradalmi harcban visszanyert szabadságot letiporják, amikor a szent ügy, amire valaki az életét teszi, a semmibe zuhan, akkor a maradék életidő elveszíti fontosságát. „Potomság” – lehet legyinteni, és a többi már a győztesek dolga.

Ezeknek, a lélek diadalát hirdető sokkolóan szép képeknek méltó társa Görgey vállalása: az, ahogyan a végzetes aradi éjszakán elfogadja a Kossuth által ráruházott diktátori szerepet. Mert mit is jelentett a ráruházott teljhatalom? 180 ezer jól kiképzett, jól felfegyverzett, korlátlan utánpótlással segített katonával szemben 30 ezer fáradt honvédet, akik közül ötezernek még fegyvere sem volt, és akiknek közülük jutott egyáltalán puska, azok átlagosan másfél lövésre való lőszerre számíthattak.

Vagyis a teljhatalom csak egyet jelenthetett: a feltétel nélküli megadás jogát, A tábornok nem kertelt: tájékoztatta Kossuthot arról, hogy csak ez az egyetlen lehetőség áll előtte. Kossuth ennek tudatában adta át a hatalmat neki. Ő a felelősséget, Görgey a fegyvert tette le. Elfogadta azt a realitást, amivel a nemzet még két évtizedig nem tudott és nem is akart megbékélni.

Széchenyi szerint minden magyar született enthuziaszta, Kemény Zsigmond szavával élve: rajongó. Amikor Görgey meghozta döntését a harc befejezéséről: reális döntést hozott. Egyéniségét, hadművészeti zsenialitását, indulatos fegyelmezettségét látva, a róla alkotott kortársi véleményeket összegezve látnunk kell: vannak pillanatok, amikor a realizmushoz van szükség a legnagyobb enthuziazmusra. A haza és a nemzet, a jelen eseményei iránti felelősségvállalás és a történelem ítélőszéke elé lépés olyan bátorságot követel, amely elképzelhetetlen a legmagasztosabb rajongás nélkül.

Görgey vétkességét éppen a menekvését neki köszönhető Kossuth hirdette a legmeggyőzőbben. A közvélemény nagyobbik fele szemében kétségbevonhatatlan tekintélyű egykori kormányzó szavainak hatásával szemben csak az időhöz lehetett fellebbezni. Száz év talán elég ahhoz, hogy ne az egykori viták jegyében ítélkezzünk Görgeyről, jó volna, hogyha már nem a méltatlan vádakkal szembeni védelme állna a középpontban. A rehabilitációról kellene beszélnünk, e nagy hazafi, e zseniális hadvezér, és a lélek terheit is hősiesen viselő férfiú emléke előtt kellene tisztelegjünk.



« vissza