Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Cella-magányban – Mensáros László kihallgatásáról három tételben


A belügyi levéltárban előkerült nagy színészünknek, Mensáros Lászlónak egyik 1956-os kihallgatási jegyzőkönyve.1
Ez indított arra, hogy körbeírjam az eseményt, mert a háromnapos debreceni cella-magány nagyot fordított Mensáros sorsán, ahogy Péter fiának írt akkori, de el nem küldött Naplója tanúsítja. Dolgozatom a helyzetet próbálja felidézni.

 

I.

Dánia: börtön”

 

Az Éjjeli menedékhely színésze, Rómeó és Hamlet alakítója, a város ünnepelt művésze, Mensáros László a Csokonai Színház és a városi Forradalmi Bizottmány tagjaként kitüntetett szerepet vállalt az 1956-os debreceni ősz eseményeiben.


Hamlet – Mensáros László Márkus Lászlóval és Simor Erzsivel, 1956

A szovjet csapatok a „hadüzenet nélküli háborút” 1956. november 4-én hajnalban indították a cívisvárosban is. Miközben ellenállást nem érzékelhettek, lőtték a középületeket, az ártatlan embereket; kiskatonákat öltek meg. A szovjet hadi rontást követte a lelki, a korábban elmenekült pártvezérek: Komócsin Zoltán, Tatár Kiss Lajos, Ménes János tanácselnök visszatérése után megkezdődött a bolsevik rendteremtés. Pontosabban: a bosszú hadműveletei. Mensáros néhány napon át a Téri Árpád–Hotti Éva házaspárnál lakott, aztán a színház pincéjében rejtőzött el. Évtizedek múltán
már kacagtuk is a helyzetet Mensárossal: ő, aki a nyugalmat, a tisztességet és a színház művészi, emberi értékeit védelmezte, együtt pincézett azzal a Görbe Jánossal, aki fegyverrel a vállán handabandázott a társulati ülésen, s még a városi őrséget is kihívta, hogy Mensárost letartóztassák, míg végül Für Lajos rendezte el az abszurd helyzetet. Görbe 1957 januárjában eltűnt Debrecenből, s az évad közben (!) Békéscsabára igazolt. Különös história: fegyveres hőbörgése után senki illetékes nem kérdezte elvakultságának okát. Mensáros Debrecen után éveken át változtatta még helyét. Így hát életbeli és teátrumi jelenetnek egyként mulatságos, amint Mensáros és Görbe együtt kosztol a Csokonai Színház pincéjében; azt falatozták, amivel Mensáros felesége, Juhász Judit szolgált a nappali és éjjeli menedékhelyen.


Éjjeli menedékhely – Mensáros László Solti Bertalannal, 1955

Téri Árpád igazgató világháborús fogságában megtanulta az orosz nyelvet, így a város magyar vezetése mellett a szovjet parancsnoksággal is kapcsolatot teremtett. Igyekezett megnyugtatóan rendezni a helyzetet, hogy a társulat, s főként Mensáros tovább dolgozhasson. A belügyi levéltár Mensáros-dossziéja
(ÁBTL 3.1.9. V-144162) őriz egy vallomást, amelyet a művész kézjegye szerint 1956. november 10-én rögzítettek, és arra utal, hogy Mensárost előzőleg kihallgatták a debreceni eseményekről. Az utólag készült vallomás a művész elhatározásából jött létre, és benne korábbi életét is fölidézve összegzi a forradalmi napokban vállalt szerepét. „A többéves bizonytalanság, a kényszerű vélemény-nem-nyilvánítás évei után most már kötelességemnek éreztem hangot adni véleményemnek éppen a zavaros időkben” – olvashatjuk. Erkölcsi tisztesség és humánum vezette felszólalásait, cselekedeteit. Intellektusa és tekintélye a színházban, valamint a városi forradalmi testületben is a nyugalmat, a bosszú nélküli békés megújulás eszméjét képviselte. Cselekedeteinek néhány mozzanata: a debreceni delegációval Pesten járt, s ott volt, amikor a debreceni küldöttség Losonczy Gézával tárgyalt; beszélt a 23-i sortűz két áldozatának (egyik Ács Zoltán, a színház díszletmunkása volt) sírjánál a november 1-jei temetésén; követelte az ÁVH feloszlatását; felolvasta a gyermekklinikán üzemelő Csokonai Rádióban Kulin György professzor kiáltványát, mely az emberség és a törvényesség jegyében visszhangzott a próbatételes napokban; szervezte a munkástanácsokat, amit egyébként Kádár János is szorgalmazott a fordulat kezdetén. November 10-i vallomásának végén Mensáros László cáfolja az ellene terjesztett rágalmakat. Mert ne feledjük, egy kivételes művész sorsáról van szó: az ÁVH pedig civil szolgálatosok után kutakodott, okkal remélve: némely irigy, szerény képességű, vagy megzsarolt teátrista és műszaki személy majd hajlandó statisztálni a hajszához.


Ármány és szerelem – Mensáros László Örkényi Évával, 1954, Debrecen

A debreceni színház egyelőre folytatta a munkát; 1957 januárjának elején felújították a
Hamletet. A helyi újság, a Néplap néma; az előadást nem véleményezi, noha 1956 márciusában éltette a bemutatót. (Koczogh Ákos: „Ember volt végig Mensáros, aki ráfizet, mert egy hazug, kétszínű, üres, embertelen világtól a maga emberségét kéri számon.” (Néplap, 1956. március 25.) A megújult, januári Shakespeare-előadásra Für Lajos úgy emlékezett, hogy döbbenetes időszerűséggel erősödtek fel Mensáros monológjai, s a „Dánia börtön” sistergő erővel hatotta át az előadást. A Hamlet után Madách Tragédiáját kezdték próbálni, s noha Téri Mensárost jelölte Lucifernek, ő Bángyörgyi Károly kérésére a szerepet átengedte idősebb kollégájának. A Tragédia ügye hamarosan befagyott. Mensáros az 1956/57-es évad második felében még fellépett a Tacskó elhalasztott bemutatóján (1957. január 27.), majd Horvai István két vendégrendezésében játszott (Shaw: Fekete papagáj, Sheridan: A rágalom iskolája), de 1957 tavaszán felbomlott a kiváló debreceni együttes: Téri Árpád a budapesti Madách Színház igazgatója lett, vitte magával Márkus Lászlót és Mensárost is, aki a fővárosban 1957 augusztusában próbálni kezdte A kaméliás hölgy Armand-ját, mert a szerepet alakító Darvas Ivánt időközben letartóztatták. Már összpróbákon készült az Anna Frank naplójának Péter szerepére, amikor 1957. október 10-én Mensárost is kihallgatásra idézték a fővárosban a Deák téri kapitányságra; a forradalmi bizottságban vállalt szerepéről faggatták. A négyoldalas kérdezz-felelek játék tárgyszerű, rutin beszélgetést dokumentál. Ami azért jelzi: a nyomozást elindították Debrecenben, de Mensáros akkor még gyanútlan volt.

1958. március 29-én Köves Mihály helyett Mészáros László osztályvezető-helyettes aláírásával, tanúk bevonásával Debrecenben „Összefoglaló-jelentés” készült „Mensáros László ügyében”. Az iratból kitűnik: a debreceni forradalmi bizottmány más tagjai ellen folytatott korábbi nyomozásban többen „Mensárosra mint hangadóra hivatkoztak”. Formálódott a rágalom-dramaturgia, mert a jelentés megállapítja: „… cselekménye bizonyítható, így a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel büntetési tétele 5–15 évig terjedhető börtön”. Egy megjegyzés is olvasható az irat végén: Mensárost már őrizetbe kellett volna venni, de: készülő magyar filmben szerepet játszott, így az őrizetbe vételből kimaradt. Utána sem lett semmiféle korlátozó intézkedés ügyében bevezetve. Azóta több esetben tettünk intézkedést őrizetbe vételére, vagy szilencium alá való helyezésére, azonban az megoldatlanul maradt.” Az ÁVH-s irat kifogásolja, hogy Téri Árpád és Mensáros a forradalom után „magasabb beosztásba kerültek”, a záró mondat pedig így szól: Kérjük a megyei pártbizottságot, hogy ez ügyben vonalakon a kellő intézkedéseket tegyék meg.” Íme ez is a Biszku-szellem igazolása: a párt- és az állami vezetés érvényesítse a nyomozók akaratát. A belügyi irat egy filmet említ, de kettőről van szó: Fábri Zoltán Bolond április című alkotásáról, amelyet Mensáros 1957 tavaszán-nyarán forgatott, majd Apáthi Imre Játék a szerelemmel című munkájának a főszerepéről. Vélhetjük: a filmgyári vonal „népgazdasági érdekre” való tekintettel az alkotások bemutatásáért küzdött. Mert a raktárban gyűltek a filmesdobozok: jónéhány ’56-57-es alkotást zároltak, Az eltüsszentett birodalom címűt, aztán Puskásék távozása okán részben újra kellett forgatni A csodacsatárt. A hazatért Páger első szerepével a Nagyrozsdási eset is az anatéma szakadékához ért: valamennyi szatíra a Rákosi- és a bolsevik világot idézte meg. A Bolond április hasonló sorsra számíthatott. Ezt jelzi, hogy a Film Színház Muzsika címlapra tervezte Mensáros portréját, de vélhetően belügyi értesülés nyomán, vagy titkos politikai sugallatra elvetették a tervet. Erről Mensáros már a forgatás idején értesült. Az ügy csöndesítéséért és halasztásáért kampányolhatott Téri Árpád a Madách igazgatójaként is. Ugyanis 1957 őszétől színésze kiiktatásával megbénult volna a repertoár, hiszen a két korábban említett szereposztása tovább gyarapodott: 1958. január 24-én Brecht Pártos Géza rendezte Kurázsi mamájában az egyik fiút játszotta, március 14-én pedig Vámos Lászlótól kapott főszerepet Mészöly Dezső Éva lánya című romantikus vígjátékában. Mentésére csöndes akciók kezdődtek; tudjuk például, hogy meghurcolása ellen Pártos Géza rendező nyilvános fórumon tiltakozott.

Földes Gábort, a győri színház főrendezőjét, ártatlan társaival 1958. január 15-én kivégezték, s a próbagyilkosságok sorában februárban következett Szirmai Ottó, a rádió dramaturgja. Tavaszon pedig már a Nagy Imre és társai elleni bestiális terv utolsó heteiben vagyunk. Major Tamás például, vidéki ipari városok pártnapjainak szónokaként piszkolja a forradalmat, és politikai igazolásként József Attila-verseket szaval. Aztán bevégeztetett Nagy Imre és társainak sorsa is, 1958. június 16-án. Az ország dermedt bénultságban; így a Kádár–Marosán–Biszku banda terrorkedvében felbátorodva folytathatta az ország megfélemlítését.

1958. június 7-én Debrecenben Farkas Béla rendőrnyomozó főhadnagy pontokba szedve sorolja a teendőket, s a kihallgatandók névsorát. Az arcpirító helyesírási hibáktól zsúfolt szöveg lényege a 10. pontban olvasható. Bár a tanúkat még nem hallgatta meg Farkas elvtárs, de koncepciója már kész: „… Mensáros Lászlót legalább 72 óra időtartalomra őrizetbe veszem. Ezidő alatt terheltté minősítem és alapos gyanúsítottként kihallgatom. Ha szükséges lesz, célravezető tanúval szembesítem.” Július 9-én Farkas feljegyzésben közli feletteseivel: a debreceni forradalmi tanács más személyeinek vizsgálati anyagaiban Mensárosra utaló tények nem szerepelnek, „Így bírósági anyagba való betekintés érdemtelen.” 1958. július 23-án Farkas Béla az alább olvasható kihallgatást követően már határozatban közölte a művésszel: „1956 októberében, majd azt követően tevékenyen részt vett a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben.” S az alábbi mondatok árulkodnak arról, hogy a békés, humánus cselekedeteket miként lehet politikai rágalommá fordítani: „Szervezte a színház »forr«. bizottmányát, majd abban tevékenykedett.” Pedig éppen a nyugalmat és a rendet képviselte, és kérte a társulatot a Prágában tartózkodó Téri Árpád igazgatói tisztében való megtartására. S a szavazás megerősítette Térit. Holott a forradalom idején a Nemzetit irányító Major Tamástól kezdve, Pesten és vidéken a színházakból egymás után távolították el az igazgatókat. További vád: Tagja volt a városi »forr« bizottmánynak, annak plénum ülésein uszító, izgató ellenforradalmi beszédeket mondott, követeléseket tett. November 4-e után szervezte az úgynevezett »központi« munkástanácsot, részt vett a sztrájkok szervezésében.” Farkas július 24-én két részletben folytatta a színész gyanúsítottkénti kihallgatását, 26-án pedig fölöttesei, Horváth Boldizsár és Köves Mihály jóváhagyásával egy határozatban tudatta: „a BHÖ. 1. pont (2) bekezdésébe ütköző” cselekedetei folytán Mensáros László ügyét átadják a Hajdú-Bihar megyei ügyészségnek. Ennek folyományaként a színészt augusztus 22-én hajnalban Budapesten, Zoltán bátyjának Hajnóczy utcai lakásán letartóztatták, s vitték a Maros utcai rendőrségre, s onnan Debrecenbe. Az őt kísérő fegyőr levette kezéről a bilincset, mert, mint mondta: zavarja a látvány, hogy a művész urat így kell utaztatnia; a vonaton jól elbeszélgettek, és nyoma van a belügyi iratokban annak, hogy a hadműveletet a minisztérium illetékese, vagyis mint területi felelős, vélhetően Aczél György jóváhagyásával megkezdték. Így következett a debreceni tárgyalás, majd az újabb forduló Budapesten, s folytatódott molière-i fiskális pillanatokkal színesített nehéz hónapokkal. Végül Mensárost a Hajdú-Bihar Megyei Bíróság 1959. április 9-én két év két hónapi börtönre ítélte, és az ítéletet a Legfelsőbb Bíróság 1959. szeptember 15-én jóváhagyta. Az előzetesben töltött hónapokat beszámítva, a művész 1960. július 20-án szabadult Márianosztráról. Még a kezdeti, pesti hónapokban Tolnay Klári heti váltásban ment beszélőre; két egykori lovagjának vitt tiszta fehérneműt, könyveket, kottákat és színi szövegeket. Merthogy a szocialista-realista büntetőpolitika népnevelési gondoskodásának igazolásaként a Gyűjtőfogházban Darvas Iván és Mensáros László színházat szervezett és játszott rabtársainak.



II.

A kihallgatás (1958. július 23.)

 

Farkas Béla: Tegyen vallomást arról, hogy mikor és hogyan kezdte meg tevékenységét, hogyan folytatta.

Mensáros László: Tevékenységem kiinduló pontja 1956. október 23-a. E napon a „Tacskó” c. színdarabot próbáltuk. Közben ismeretlen egyetemisták jöttek a kamara színházhoz és engem kértek, hogy menjek szavalni a Déri múzeum előtti térre. A próbázás miatt főleg, nem mentem el. Helyettem aztán Görbe János színész szavalt ugyan ott. Ekkor szereztem tudomást a tüntetésről. Kijelentem, hogy az ellenforradalom előkészítésében nincs szerepem. Október 23-a a próbázással telt el, a tüntetésben nem vettem részt. Tagadom, hogy részt vettem volna a vörös csillagok leverésében, ez rólam csak pletyka volt.

A városi „forradalmi” bizottság megválasztása után mi is megválasztottuk a színház „forradalmi” bizottmányát. Valószínű, hogy én jelentettem be a választás fontosságát, annak lefolyását, de erre már pontosan nem emlékszem. A bizottmánynak tagjai velem együtt: Szedő Lajos, Bángyörgyi Károly, Oszvald Gyula, Krempel Béla, Schaffler Zoltán, és Borbás László. Arra nem emlékszem, hogy a bizottmánynak választott elnöke lett volna.

Október 25-ét követően a színházban a bizottmány ülésein mely majd minden nap volt, ki, ki fejtettem nézeteimet. Emlékszem, hogy arról beszéltem, hogy a színház tagjaival szemben előző politikai magatartásuk miatt, semmilyen intézkedést nem szabad tenni. Az eseménnyel kapcsolatban úgy foglaltam állást, hogy „nem a rendszert megdöntő mozgalom indult el, hanem egy belső megreformálás” tisztulási folyamat. A bizottmány az igazgatósággal együtt intézte a színház belső ügyeit. Téri Árpád igazgató Budapestről nov. 3-án jött meg. Ekkor tartottunk egy társulati ülést, ahol az igazgató személyével foglalkoztunk. Vagy marad, vagy nem. A társulati ülésen többek között magam is felszólaltam. Kifejtettem, hogy hálával tartozom Téri Árpád igazgatónak. Neki köszönhetem, hogy színész lettem mint volt büntetet. Ezt megelőzően november 1-jén úgy volt, hogy ujjá választják a színház „forr” bizottmányát. Ekkor kikelve magamból mondhattam Téri igazgató mellett, hogy senki személyével kapcsolatban kifogást nem tehet, mert megőrizte nyugalmát, igazgatói tevékenysége alatt mindenkiért kiált. Semmi nem történt. Azt tagadom, hogy olyan kijelentést tettem volna ekkor, vagy más esetben, hogy elvadult. kommunista rendszerben is megőrizte nyugalmát.

Mind színházi „forr.” bizottmány tagja, átjártam a városi „forradalmi bizottmányba” tájékozódni az ott zajló eseményekről. Rajtam kívül más bizottmányi tagok is voltak a városi bizottmányban. Közös megállapodás alapján mentem én is több esetben át. Az ott vagyis a városi bizottmányban hallottakat, a plénum ülésein szerzett híreket elmondtam a színházi bizottmány tagjainak, azokat megbeszéltük, majd utána tájékoztatókat adtam a színház dolgozóinak társulati ülésen. Az egyik városi bizottmány plénum ülésén maga Csorba [Csorba László, a Debreceni Forradalmi Bizottmány elnöke] bizottmány elnöke bejelentette, hogy most már pedig meg kell szervezni az „üzemrendőrségeket”. Ezután visszajöttem a színházhoz, megbeszéltük a színházőrség megszervezésének kérdését a vezetőséggel, majd összeirtunk vagy 10. vállalkozó személyt az őrségbe. Társulati ülésen felolvastam az őrség névsorát, melyet helyben hagytak. Az őrség parancsnokául Görbe János bíztuk meg. Az őrségnek a színházon belüli szolgálatot kellett ellátni váltással. A városi bizottmányban szó volt arról, hogy az őrség fegyveres őrség lesz, fegyvert kapnak. Ezért az őrség névsorát be kellett adni a városi bizottmánynak. A névsort én adtam át, de fegyvert az őrség részére nem kaptunk. Így a színház őrsége fegyver nélkül látott el szolgálatot, úgy emlékszem november 4-ig.

Kapcsolatban álltam a „Kossuth” egyetemmel. Mindennap délelőttjén kimentem az egyetemre, szintén tájékozódás végett. Az ott hallottakról ugyancsak adtam a színház tagjainak tájékoztatást. Az egyetemnek kapcsolata volt Budapesttel. Így tudtam, hogy Pesten hol folynak harcok. Ott voltam egy tanácskozáson mint hallgató az egyetemen, mely alkalommal arról volt szó, hogy kormányt kell alakítani Debrecenben, annak elnökének Kulin professzort kell jelölni. Kulin ezt leintette. Ezeket elmondtam a színházban is.

November 3-án este az Orvostudomány Egyetem rádió magnetofonjára önként jelentkezve beolvastam Kulin professzor kiáltványát. Azt nem tudom, hogy a rádió a kiáltványt sugározta e. A kiáltvány tartalmazta ahogy vissza emlékszem „a vérontást be kell szüntetni, veszélyeztet bennünket az antiszemitizmus, szivárognak haza nyugatról stb”. Más alkalommal ilyen szereplésem nem volt, rádióban nem szavaltam.

F. B.: A városi „forradalmi” bizottmány nagy plénum ülésein milyen uszító, izgató beszédeket mondott, követeléseket, javaslatokat tett, azokat milyen céllal?

M. L: Mint színész itt Debrecenben nagy népszerűségnek örvendtem. Ahol megjelentem, személyem már mások közül feltűnt. Az akkori követelésekkel egyetértettem, mert azokat helyesnek találtam, mivel a Rákosi idő alatt sok mindent nem találtam helyesnek. Amikor a kormány az ÁVH feloszlatta, hallottuk, hogy a Sámsoni úti laktanyában az áv. karhatalmisták között forrongások vannak, a katonák haza akarnak menni. Erre a bizottmány vezetősége többedmagammal kiküldött, hogy nézzük meg mi a laktanyában a helyzet. Ki is mentünk a laktanyába, és láttuk, hogy a kormány rendelete nem lett végrehajtva, az ávósok nem lettek lefegyverezve, leszerelve. Visszamenve a bizottmányba, annak plénumán magamból kikelve követeltem az ÁVH azonnal feloszlatását, a tisztek letartóztatását is követeltem volna. Azt is felvetettem, hogy nem lett még tisztázva, az sem, hogy az ávósok részéről kilövetett a tüntető tömegre. Arról nem beszéltem, hogy saját bőrömön, hogyan tapasztaltam a törvénytelenségeket. Tagadom, hogy áv. laktanya megtámadását követeltem volna. Felszólalásom után egy Erdélyi nevű tanár vállalta, az ávósok lefegyverzésének a megszervezését. A végrehajtását csak hallomásból tudtam aztán, vagy hogy több áv. tisztet letartóztatták.

Egy alkalommal ugyancsak plénum ülésen szóvá tettem, hogy helyesnek tartanám a fegyveres nemzetőrség megszervezését. Ugyanis, rendfenntartó fegyvereseket nem láttam, az épületek nem voltak biztonságban, mivel a városi bizottmány épületének kapuját is betörték. Ez a javaslatom, felvetésem nem harcra való felfegyverzésre irányult. Ezen felvetésem után került sor az üzemőrségek megszervezésére is. Tagadom, hogy fegyveresek küldését követeltem volna Budapestre.

Azt is tagadom, hogy ilyen javaslatok érvényesítése mellett hangoskodtam volna.

Az lehet, hogy olyan követeléseket, mint a szovjet csapatok kivonása Magyarországról, a Varsói Szerződés felmondása, az uránium visszahozása stb. támogattam plénum ülésen. Erre azonban csak úgy emlékszem, hogy felálltam, és pár szóban kifejtettem egyetértésemet. Én azonban ezeket „nem követeltem”. Tagadom, hogy az ENSZ. segítését követeltem volna. Arra emlékszem, hogy ilyen felvetés is volt, melyen egy mérnök felháborodott s elment, de nem tudom, hogy kivetette fel.

F. B.: Milyen pártellenes, pártot gyalázó kirohanásai voltak ugyancsak a városi bizottmány plénum ülésén?

M. L.: Tagadom és kijelentem, hogy a kérdéssel kapcsolatban kijelentéseim, sem a plénum ülésén, sem máshol nem volt.

Farkas Béla: Válaszát nem fogadom el. Adataink vannak arra vonatkozóan, hogy Ön a városi „forr.” bizottmány plénum ülésén magából ki kelve hangoztatta: „a volt párt vezetők 12 éven keresztül becsapták a népet”. Felszólítom, az őszinte beismerő vallomás tételre, mert az őszinteségével enyhítheti ügyét.

M. L.: Fenti vallomásomat fenntartom, mert kijelentéseim nem voltak. Arra emlékszem, hogy egy plénum ülésen Szedő Lajos beszélt arról, hogy a pártbizottság nagyobb összegért italt vásárol. Erről Szedő a helyi lapba cikket is irt.

F. B.: Válaszát ismét nem fogadtam. Tegyen továbbá arról vallomást, hogy kinek a kezdeményezésére menesztett a városi bizottmány küldöttséget Budapestre és Győrbe, valamint milyen feladattal?

M. L.: Nem tudom, hogy ki kezdeményezte a küldöttségek küldését, hogy fog menni az elnökség jelentette be. A küldöttséget, a plénum javaslatok alapján választotta. Engem is beválasztottak a budapesti küldöttségbe, melynek vezetője Für Lajos tanár volt. A küldöttség a követelési pontokat vitte a kormányhoz. A győri küldöttség feladatát nem tudom. A követelési pontok az alábbiak voltak: „a szovjet csapatok kivonása, a varsói szerződés felmondása, szabadválasztás kitűzése, a semlegessége Magyarországnak.” Úgy emlékszem négypontos követelés volt. Október 30-án autóbusszal mentünk Budapestre. A kormány részéről Losonczi Gézával tárgyaltunk, neki adtuk át követeléseinket. A küldöttség részéről Für Lajos és Vass Imre vasutas tárgyalt Losonczival. Én csak hallgattam a beszélgetést. Követeléseinkre részben választ kaptunk, egyes pontok későbbi megoldására kaptunk biztatást. Losonczi azt mondta, el kell érni, hogy felvegyék a munkát.

Utunk során megtekintettük a Köztársaság teret, melyről közben tájékozódtunk, vagyis, hogy ott milyen harcok voltak. Láttam a megrongált épületeket, az emberi holttesteket. A színház társulati ülésén beszámoltam a pesti útról, a Pesten látottakról, hallottakról. Azt nem tudom, hogy a bizottmány plénumán ki számolt be a pesti útról.

F. B.: Hogyan lett Ön tagja a városi „forradalmi” bizottmánynak, a vezetőség ellenőrzésére létrehozott úgynevezett „Ellenőrző Bizottságnak”, mit ténykedett?

M. L.: A városi „forr” bizottmány ellen a városban bizalmatlanság volt. Magam is osztottam a bizalmatlanságokban. Az intézkedések mérsékeltségében magam is tehetetlenséget láttam. A pesti út alkalmával azt láttam, hogy a „jogos” törekvések embertelenségé fajultak és fajulhatnak itt Debrecenben is. Für Lajossal beszélgettünk főleg erről. Vissza jőve elhatároztam, hogy most már aktívan részt veszek a bizottmány munkájában. Gondoltam arra, hogy hátha rám még hallgatnak. Személyesen beszéltem Csorbával és kértem öt, hogy részt vehessek a biz. munkájában, „segíthessek”. A bizottmány vezetősége egyetértése után november 1-től, ilyen minőségben kapcsolódtam be munkájába. Adminisztrációs munkát végeztem, eligazító voltam, részt vettem a megyei tanács épületébe való átköltözésben.

A városi „forr.” bizottmány ellen mint mondottam bizalmatlanság volt. Tagadom, hogy a bizalmatlanság szítója lettem volna. Arról nem tudok, hogy a bizottmány vezetőségének ellenőrzésére bizottságot hoztak létre. Tagadom, hogy ilyen bizottságnak tagja lettem volna. Az lehet, hogy amikor a fegyveresek felállítását kértem említhettem a bizottmány vezetőségének, hogy tehetetlenek, lassúak, de ezirányban nem hangoskodtam.

F. B.: Kihallgatását megszakítom.

A jegyzőkönyvet átolvastam, vallomásomat helyesen tartalmazza, melyet aláírtam.

Felvette:

Farkas Béla rny.fhdgy.

Mensáros László

gyanúsított.

 

III.

A Jajkiáltástól az Úristenig

Jó kis séta volt, mondhatom! Találkoztam valakivel, aki elmondta, hogy hallomása szerint az új igazgató nem szerződtethet, vissza fognak kényszeríteni vidékre. Kisfiam, most mitévő legyek? …Az ember élete kívül-belül egy nagy jajkiáltás!!!...” – olvassuk Mensáros László 1958. május 8-i sorait tízéves Péter fiához írott Intelmeinek elején. Megrendítő vallomás a művész életének erről a nehéz időszakáról (május–augusztus). Való igaz, amit Naplóinak utószavában Vértesaljai László atya ír: Mensáros László levélfolyama a nagy vallomástévők, Szent Ágoston, Pascal, II. Rákóczi Ferenc confessióinak sorába tartozik. Amelynek egyik indító gondolata: „Aki önmagával törődik, az a világgal törődik.” Mert az egyénben benne sűrűsödnek a világ törvényei is. Ebben pedig ott feszül a felelősség és az ember esendőségei közötti dráma.


A nagy ékszerész – Mensáros László Téri Árpáddal és Simor Erzsivel, 1955

A világ mámorító felfedezésének igényében Mensáros a heisenbergi tételre utal: „
a mindenütt meglévő erőt, azt egy egyenletben ki lehet fejezni”. Nem említi Heisenberg megújító tételét, de a bizonytalansági állandóra gondol. Mensáros László öntisztázó írásának igazi mélységét az igazolja, hogy a bizonytalansági állandó kutatásában a Bizonyosságot akarja megtalálni. „Sokszor kiáltani szeretnék valahová, valakinek, mentsen meg!” – írja, mert a gyermekkori hitvilágból kikerülve, a „külső életben, Istent elutasítva, a színház, szakma lett a vallása. De a taps, a siker rádöbbentette: talentuma nem vezet belső teljességhez, mert a célhoz, az emberi hivatáshoz ennél mélyebb és magasabb igény vezérli.

A nagy kérdés: ebben a küzdelemben mi a bűn, ki mondja meg, mi a valódi vétség?

Július 27. Debrecenből a kihallgatás és a cellamagány, és „… három gyönyörű nap csodájá”-val tért vissza. Mensáros László Intelmeiben feltárja, hogy a rendőrségi idézés nyugtalanító érzésétől, az első kihallgatás rosszullétet okozó légkörétől az önmegnyugtatáson át milyen stációkon jutott el a megbékélésig és tovább… Gondolt azokra a debreceni társaira a forradalomban, akiket már korábban meghurcoltak, aztán emlékezett Martinovicsra, Dosztojevszkijre, a zsidók üldözésére, Dajka Gáborra, vagy Kazinczyra, akinek Kufsteinben „a körülményei is ezerszer rosszabbak voltak”. Körbenéz a cellájában: tiszta a padló, a matrac „szalmával tömött matrac a priccsen.” S az ablakon besüt a nap! Aztán újabb személyes emlék erősítésként a múltból: 1949-ben micsoda állapotokat kibírt a szombathelyi börtönben, amikor mint határsértőt letartóztatták és elítélték. Öntisztázó gondolatfolyamában Mensáros az önuralomra szoktatás tényeit leltározza: a cigarettáról leszokhat, a könyv és a zene hiánya? … Arra döbben cella-meditációjában: milyen keveset olvasott az utóbbi időben, s a zene hiánya se igen foglalkoztatta. Meditációja végén már mosolyogta magát, hogy a „külső élet” hiányában „semmi okom zúgolódásra”. Mert: Ami igazságtalanság és szenvedés, az csak az anyagi törvények szerint az.” Hevert a priccsen, és boldog volt:

Átadtam magam a Törvény megnyugtató gondolatának, melynek bölcsessége nélkül semmi nem történik, és semmi nem hiábavalóan történik.” Ahogy írja: „rendes légkörben” hallgatták ki, vagyis Farkas Béla ember-mód kérdezte, az udvari sétán őrzője pedig figyelmesen művész urazta. Így a megbocsátás érzésével tért vissza a cellájába: „… eloszlottak bennem a különben olyan gyötrő gondolatok is azokkal szemben, akik ebbe a helyzetbe hoztak. Nem gyűlöltem őket, nem haragudtam rájuk, hiszen a törvény kezében ők csak egy közvetítő láncszem voltak, azt hajtották végre, amihez saját akaratom gyenge volt.” Kései éveiben Mensáros László ezt úgy is értelmezte, hogy a debreceni eseményekben ugyan ártatlan volt, de elég bűnt elkövetett ahhoz, hogy börtönre ítéljék.

Az imádságról való elmélkedései átszövik Mensáros László Intelmeit. Miután gyermekkori vallásos neveltetését, majd hitének fogyatkozását elbeszélte, visszatért a gyermekkorhoz. Most fiának, Péternek írva önnön elsüllyedt emlékezetének mélyéből a tisztázott újrakezdés pozíciójába, lelki alapozottságába helyezi magát, s lejegyzi az Angyali köszöntést, az Üdvözlégy Máriát s az Apostoli hitvallást. A cellában az önmagára találás misztériumában felismerte: nem a külső gonosz világ ítélkezése a fontos, hanem a „magam javítás” képessége. S ebben a „helyes imádság” ereje: Soha nem azért imádkoztam, hogy történjék velem valami jó, hogy például kiszabaduljak. A törvényszerűséget életem medrében elfogadtam. »Legyen meg a Te akaratod.« Azért imádkoztam, hogy mindig értsem, bármi történik, ezt a törvényszerűséget, ne lázadozzam ellene, hiszen akkor az anyagi tényező oldalára billenek át…” Ilyenképpen az ő indíttatása: „A lelkiállapot megteremtéséért kell imádkozni”.

Az 1958. augusztus 4-i bejegyzéssel a panaszkodás naplólapjai következnek. A debreceni kihallgatás utáni pesti életében „szétesett lötyögés”-sel ténfereg, porlasztja óráit, napjait. Éjszakázik, iszik. „Ma semmim sincs, úgy érzem, ha arra kerülne sor, hogy megint valami jót játsszak, nem tudnám eljátszani. Mintha nem is én lettem volna az, aki Debrecenben annyit dolgozott, tanult, tervezgetett.” Kedve-fogyott az íráshoz is. Augusztus 21-én írja: társulati ülés a Madáchban. Új igazgatóját hallgatva kedvetlen, Ki mit képvisel – ez a döntő! Komor hangulatában az évadra tekintve a maga sorsában az Egészről, a színház hivatásáról is tűnődik. „Ilyen körülmények, amikor a színjátszás elvesztette önálló világképet éppoly visszaadó jellegét, mint minden más művészet, a nevelő jellegét, és lesüllyed a szórakoztatás, a kikapcsolódás nívójára, amikor vezető színészek legtöbbjének belső világa, s a világhoz való szellemi hozzáállása nem több, mint egy átlagemberé, amikor az ábrázolás nem egyéb, mint érzelmek és hangulatok ábrázolása értelmi törekvés nélkül, ugyan hogy is érezné magát színésznek a magamfajta ember.” Már csak néhány sor, és a mondat megszakad, s így 1958 nyarának confessiója abbamarad.

Valóban megszakad?

Dánia börtön” – mondta 1957 januárjában, s most újra Debrecenben 1958 őszén egy plébánossal zárták össze; sokat beszélgettek.

A papnak az édesanyja szőlőt küldött be és kovásztalan kenyeret. Egy reggel azt mondta az atya: újabb kenyérre nem számíthat, egy szem szőlője maradt. „Laci, gondold meg, az esti gyónás után holnap reggel áldozzál meg. Valami olyan megrendítő volt ez számomra, és megvilágosodást jelentett. Rögtön éreztem, hogy ez nem véletlen, hanem útmutatás. El kell fogadnom. És ez nem megfontolás, észbeli felfogás kérdése. És ez a damaszkuszi út, meg kell hajtanom a fejem egy ilyen jel előtt: Uram, itt vagyok!… Krisztus örökös jelenlétét, ez az utolsó szőlőszem, utolsó mise és az áldozásom jut eszembe és meggyógyulok, vagyis kigyógyulok az eszemből” – idézte a debreceni cella-pillanatot.

Mensáros László életének bizonyossági állandóját megtalálta.

Amit holtáig naponkénti önvizsgálatában, folytonos töprengéseiben, gyötrelmeiben megerősített.

Intelmeinek végén a színház hivatásáról való elmélkedésében Karinthy Frigyes Előszóját idézte: „Egy szószéket a sok közül kibérelek,… / Engedjetek fel a lépcsőre, kérlek. / Még nem tudom, mit mondok majd én, / De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.”

Mensáros László 1961-ben szabadult, változatos foglalatosságok után előbb Szolnokon játszhatott, majd 1964-ben visszatérhetett a Madách Színházba. És 1965 novemberében az Egyetemi Színpad szószékére léphetett XX. század című estjével. Debrecenben először 1970. március 15-én találkozott a közönséggel; ötévi országjárás után a megszenvedett század krónikáját elmondhatta végre Debrecenben is, az egyetemistáknak. Majd április 11-én a Költészet Napján pedig az egykori Hamlet a Csokonai Színház színpadára léphetett: Weöres Sándor Nagyság című versét mondta. Izgalmában vétette is a szöveget; „cipőt szegelek” helyett „szöget cipelek”-et mondott. De a költői gondolat sugárzott Mensáros művészi fényében: „Minden nagyság kicsiség is.”

1984 őszén Willy Lomant alakította Az ügynök halálában. Zúgó taps fogadta, amikor a debreceni színpadra lépett – és mosoly futott át az arcán, amikor sasszézó lépésekkel Willyként végső útjára indult…

 

FORRÁSOK:
 

Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. szám – Debrecen, 1989).

Shakespeare: Hamlet (ford.: Arany János – Európa Kiadó, 1961).

Felhasználtam Filep Tibor Debrecen 1956 Forradalom, nemzeti ellenállás, megtorlás című könyvét (Csokonai Kiadó, 2000).

Felhasználtam Mensáros Lászlóval, Für Lajossal folytatott beszélgetésem és a „Szélfútta levél…” Évek Mensáros Lászlóval (Codex Print, 2004) című könyvem adatait is. Köszönöm Filep Tibornak, hogy megvitathattuk Debrecen forradalmas napjait.


 

JEGYZET
 

1 Mensáros László kihallgatási anyagait az Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltára őrzi. Köszönöm Pőcz Erzsébet segítségét. A jegyzőkönyv legsúlyosabb helyesírási hibáit javítottuk, a magyartalan szófordulatokat meghagytuk a belügyi jelentésekben. Mensáros Lászlónak a fiához, Péterhez írott Intelmeit a művész Naplója tartalmazza, melyet én még kéziratban megismerhettem Mensáros Péter jóvoltából (Szerk. P. Török Margit Anna, Kairosz K. – Mensáros László Alapítvány, 2010).



« vissza