Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

De Gaulle emlékezete


A
Charles de Gaulle Alapítvány székhelye ma abban az épületben található, amely egykor a de Gaulle tábornok által alapított RPF pártnak adott otthont. A tábornok irodája a mai napig eredeti állapotában és berendezéssel várja a látogatókat a párizsi Solférino utcában. De nem csak a helyiségek őrzik Franciaország második világháborús felszabadítójának és későbbi elnökének emlékét. Párizsba látogatva ismerhettem meg Michel Anfrolt, a Charles de Gaulle Alapítvány Baráti Tagozatának elnökét, akit sokan csak a „gaulle-izmus élő memoárjaként” emlegetnek. Az egykori professzionális újságíró, televíziós és rádióriporter személyesen is ismerte de Gaulle-t. Páratlan, egyedi elbeszélései nem csak a történelem és a politika szerelmeseit ragadják magukkal, hanem mindazokat, akik kalandos történeteken keresztül szeretnék megismerni a múlt és a jelen összefüggéseit. Megtisztelő volt számomra, hogy Michel Anfrol úr vállalta, hogy a magyar közönséggel is megosztja gondolatait. A Nemzeti Közszolgálati Egyetemen, Gaulle-izmus: az állam, a jog és a nemzeti szuverenitás szerepe a modern európai demokráciákban címmel szervezett konferenciát 2016. március 3-án a Századvég Alapítvány az Igazságügyi Minisztériummal és az NKE-vel, melynek meghívottja volt Michel Anfrol. Ekkor készült az alábbi interjú.

G. Á. B.: Rendkívül kalandos, mozgalmas életúttal büszkélkedhet. Hogyan lett újságíró?

M. A.: A szüleim először jogra írattak be, amiből meg is szereztem az alapdiplomát. A legkedveltebb tanárom Michel Debré volt. Később, de Gaulle tábornok elnöksége alatt miniszterelnök lett, és a jelenleg is hatályban lévő francia alkotmány szövege is az ő nevéhez fűződik. Michel Debré rendkívüli ember volt, akinek az órái motiváltak engem a jogtudományra. Amikor viszont egyik diákját meggyilkolták, tiltakozásul felhagyott a tanítással. Ezután a jog iránti maradék lelkesedésem is alábbhagyott. Apám ragaszkodott hozzá, hogy ha már nem lépek jogi pályára, legalább nyelveket tanuljak. Olaszországba mentem nyelvet tanulni, olasz felsőfokú tanulmányokból egyetemi diplomát is szereztem. Oroszul is beszélek, mert édesanyám Oroszországból emigrált Franciaországba a bolsevik forradalom idején. Mindig ragaszkodott hozzá, hogy használjam a nyelvet, ha franciául írtam neki levelet, nem is válaszolt. Egy évet Barcelonában is eltölthettem egy katalán családnál. Ott elsajátítottam a spanyol és a katalán nyelvet is, a mai napig gyakran utazom Spanyolországba és Latin-Amerikába, követem az eseményeket. A külföldi kitérő után tanulmányaimat végül a Science Po Paris-n folytattam, ahol szintén diplomát szereztem. Nem lettem azonban politikus, vagy diplomata, huszonéves koromtól egyre inkább az újságírás iránt éreztem elhivatottságot. Először humoros történeket jelentettem meg egyetemi lapokban, majd komolyabb témák felé eveztem. 25 éves koromban, 1960-ban kerültem a francia rádiókat és televíziókat tömörítő RTF-hez (1964-től ORTF). Először 1961-62-ben, majd 1968-69-ben voltam a francia híradó főszerkesztője és televíziós műsorvezetője. 1963 és 1968 között, valamint 1970 és 1972 között az USA-ban voltam állandó tudósító, 1970-től 1972-ig Olaszországból, 1980-tól 1987-ig pedig Buenos Airesből tudósítottam a TF1 televíziócsatornának. 1987 és 1992 között a Radio Latina elnöki pozícióját töltöttem be, 1980 és 1990 között a Quotidien de Paris napilappal is együttműködtem.

G. Á. B.: Magyarországi tartózkodása alatt utalt arra, hogy Afrikából is tudósított.

M. A.: Afrikában nem voltam állandó tudósító, de egyszer valóban a kontinensre delegáltak. Egy hivatalos eseményről kellett közvetítenem. Amikor már hazaindultam volna, a párizsi szerkesztőségből szóltak, hogy még ne jöjjek, mert egy szomszédos országban államcsíny történt, amelyről „jó lenne többet tudni”. A helyszínre siettem. Mivel az afrikai politika annak idején meglehetősen képlékeny volt, még egy harmadik országba is tovább kellett utaznom hasonló okból. Végül három hét után repülőre szállhattam. Indulás előtt a légi utaskísérők jelezték, hogy a mellettem lévő helyet egyelőre üresen kell hagyni, mert lehet, hogy érkezik még egy utas. Az utolsó pillanatban meg is érkezett a rejtélyes útitárs. Személyesen Léopold Sédar Senghor, a Szenegáli Köztársaság elnöke, a Frankofónia koncepciójának megálmodója
ült le mellém. Izgalmas dolgokat tudhattam meg az afrikai politikáról és az elnök személyes gondolatvilágáról.

G. Á. B.: Sokan csak a történelemkönyvekből ismerik Charles de Gaulle-t, de ön személyesen is ismerte.

M. A.: Igen, való igaz, hogy többször találkoztunk személyesen, és olyankor röviden el is beszélgettünk. Az első de Gaulle-lal kapcsolatos közvetlen élményem egybeesik sok más franciáéval. Emlékszem, amikor 1944. augusztus 26-án Párizsba jött és hatalmas tömeggel körülvéve végigvonult a Diadalívtől a Champs-Elysée-n át a Notre Dame-ig. Akkor láttam először. Később már mint aktív gaulle-ista találkoztam vele. A de Gaulle által alapított párt, a Francia Népi Tömörülés (RPF) ifjúsági tagozatának utolsó főtitkáraként ugyanabban az épületben volt az irodánk. Ünnepekkor a tábornok általában összehívta az épületben dolgozó munkatársakat, és olyankor volt lehetőség a személyes eszmecserére is. Később, 1958-ban, amikor de Gaulle elnök lett, már mint újságíró követtem munkásságát. 1962 szeptemberében de Gaulle tábornok Németországba utazott, hogy találkozzon Konrad Adenauer német kancellárral. Tagja voltam az újságíróstábnak, amely a helyszínen követte és folyamatosan közvetítette az elnök németországi programját. Nem volt mindig egyszerű dolgunk. Az egyik fogadásra például kötelező dresszkódot írtak elő, így fél napot azzal töltöttünk, hogy szmoking után kajtattunk, mire sikerült bérelni egyet. Az öltözékhez elengedhetetlen speciális inget azonban nem lehetett bérelni, kénytelenek voltunk venni egyet. Persze az árát soha nem térítették meg, de megérte a befektetés. A németországi látogatás végén de Gaulle egyszer csak megjelent a helyiségben, ahol az újságírók tartózkodtak, kedélyesen kezet rázott velünk, érdeklődött, hogy minden rendben van-e. Feltettem neki a kérdést, hogy hogyan értékeli a látogatását. De Gaulle erre elmondta, hogy annál is inkább örült a lehetőségnek, hogy az egyik őse német, Ludwig Kolbnak hívták és a 18. század végén érkezett Franciaországba. Ezt akkoriban senki sem tudta, tulajdonképpen nekem mondta el először. Ezt követően a Le Canard Enchainé folyóirat humoreszkjeiben évekig hivatkozott „Kolb nagybácsira”.

G. Á. B.: Hol a helye Charles de Gaulle-nak Franciaország történetében?

M. A.: Charles de Gaulle tábornok egyértelműen beírta magát Franciaország vezető történelmi személyiségeinek a sorába. Nevét XIV. Lajos és Napóleon mellett szokás említeni. Van azonban egy fontos különbség, amelyre mindig felhívom a figyelmet. Napóleon egy erős országot vett át, azonban hódító háborúi után egy romos Franciaországot hagyott maga után. De Gaulle éppen ellenkezőleg, a II. világháború után egy romos Franciaországot örökölt, ám amikor 1969-ben távozott a hatalomból, egy talpra állított, megerősített, életképes országot hagyott utódaira.

G. Á. B.: Melyek azok az elvek, amelyekkel de Gaulle sikeressé tette Franciaországot?

M. A.: A tábornok egész életében Franciaország függetlenségéért és szuverenitásáért küzdött. A II. világháború alatt nem ismerte el a Pétain marsall vezette vichyi köztársaságot, és ellenállást hirdetett. De Gaulle zsenialitását mutatja, hogy rövid idő alatt egy maréknyi katonából álló néhány csapatból sikerült jelentős hadsereget kovácsolnia. Manapság kevesen tudják, hogy de Gaulle-nak nem csak Németországgal szemben kellett megvédenie Franciaország függetlenségét és szuverenitását. Jelentős vitákat folytatott a szövetségesekkel is, ha úgy tetszik, az USA akkori elnökét, Franklin Rooseveltet is le kellett győznie. Roosevelt nem akart de Gaulle-ra úgy tekinteni, mint a felszabadított Franciaország jövőbeli vezetőjére. Az amerikai kormány 1941 decemberétől mindent elkövetett, hogy megakadályozza a tábornok hatalomra kerülését, az volt a terv, hogy a felszabadított Franciaországot az amerikaiak fogják igazgatni. Elegendő megnézni a korabeli újságok címlapjait. Míg az angol napilapok Franciaország felszabadításáról írtak 1944. június 7-én, a normandiai partraszállás másnapján, addig az amerikai címlapok Franciaország „inváziójáról, megszállásáról” számoltak be. Nem messze a CIA központjától ma is megtalálható az az épület, ahol egykor kiképezték azokat az embereket, akiknek a feladata lett volna átvenni Franciaország igazgatását a megyékben dolgozó prefektusoktól. Ugyanebben a szellemiségben 1944-ben az amerikaiak több millió bankjegyet is nyomtattak, az úgynevezett „frank-dollárt”. Amikor de Gaulle 1940. június 18-i BBC-rádióbeszédét követően megalapította a Szabad Franciaországot, mindössze pár száz emberrel a háta mögött, kérdéses volt, hogy ezt milyen jogi alapokra helyezi. De Gaulle a kiváló jogászt, későbbi Nobel-békedíjas René Cassint kérte fel, hogy folytasson tárgyalást a britekkel a Szabad Franciaország jogi státuszáról. Cassin ekkor megkérdezte tőle, hogy pontosan kinek, minek a nevében kellene tárgyalnia. A tábornok frappáns egyszerűséggel csak annyit válaszolt: „Franciaország nevében”.

G. Á. B.: De Gaulle egész életében az ország függetlenségéért küzdött. Tehát a háború után is érvényes maradt ez az elv?

M. A.: Igen. De Gaulle fontosnak tartotta a háború utáni nemzetközi együttműködést, mint ismeretes, az ő nevéhez fűződik a Németországgal való megbékélés is. Ugyanakkor óva intett attól, hogy országa bármely nemzetközi szervezetben feloldódjon, elveszítse szuverenitását. Hitt az európai együttműködésben, ugyanakkor Európát a nemzetek Európájaként képzelte el, nem pedig egy föderális Európaként. Fontosnak tartotta a nemzeti identitás és a különböző európai államok kultúrájának megőrzését. Úgy vélte, ha Dante, Goethe, vagy Chateaubriand nem olasz, német, vagy francia lett volna, hanem egy eszperantó nyelven író és gondolkodó hontalan, nem sok szolgálatot tettek volna Európának. Egyébként de Gaulle gondolataiban Európa az Atlanti-óceántól az Urálig terjedt. Fontosnak tartotta, hogy Oroszországgal megmaradjon a kapcsolat. Bár a kommunizmus veszélyére sokszor felhívta a figyelmet, úgy vélte, hogy Oroszország előbb-utóbb elnyeli majd a kommunizmust, mint tintát az itatóspapír. Különbséget tudott tenni a tagadhatatlan jelentőségű ország és az éppen aktuális vezetése között. Álláspontja szerint az, hogy egy országot elismerünk, még nem jelenti azt, hogy támogatjuk a regnáló rezsimet. Ez egy olyan gondolat, amelyet a mai európai vezetőknek is érdemes lehet megfontolniuk.

G. Á. B.: De Gaulle gazdasági téren is sikereket ért el, új, kreatív megoldásokat vezetett be.

M. A.: De Gaulle nem csak a politikai, katonai függetlenségért, hanem Franciaország gazdasági függetlenségéért is sokat tett. Utóbbi egyébként előfeltétele az első kettőnek. A tábornok számára az államadósság csökkentése elsődleges cél volt, hiszen az ország tartozásai növelték a külföldnek való kitettségét. 1958-as hatalomra kerülése után utasította a francia haditengerészetet, hogy szállítsa vissza az USA-ból a francia aranykészlet ott tartott részét. Szigorú gazdaságpolitikát folytatott, ügyelve az államháztartási egyensúlyra, hogy a költségek ne haladhassák meg a bevételeket. Gazdaságfilozófia tekintetében sem a kapitalizmus, sem a szocializmus mellett nem tette le egyértelműen a voksát, egy harmadik utas, Franciaország korabeli szükségleteinek megfelelő gazdaságpolitikát vezetett be, amely az állami irányítás és a liberalizmus kínálta eszközöket egyaránt alkalmazta. De Gaulle innovatív gazdasági módszereket is használt. Az ő nevéhez kötődik a „participation” (munkvállalói részesedés) megteremtése, amely közvetlenül érdekeltté tette a munkavállalókat vállalatuk eredményességében. A napjainkban is alkalmazott megoldás lényege, hogy a munkavállalók részvényt, részesedést kapnak a vállalatból, így minél sikeresebb a vállalat, annál több haszon ütheti a munkavállaló markát is. Szintén a függetlenség és szuverenitás jegyében, a tábornok megteremtette a nukleáris és a légi ipart, valamint nagy hangsúlyt fektetett a kutatási szektorra. De Gaulle gazdaságpolitikai sikerét mutatja, hogy tízéves kormányzása alatt sikerült megteremtenie és megőriznie a francia gazdasági stabilitást és a frank értékét. Mai szemmel visszatekintve már-már gazdasági csodáról beszélhetünk, hiszen 1958 és 1969 között évi 5-6%-kal növekedett a gazdaság, a munkanélküliség pedig rendkívül alacsony volt.

G. Á. B.: Charles de Gaulle-t nevezhetjük politikusnak?

M. A.: De Gaulle-t a legjobban az „államférfi” kifejezéssel lehet jellemezni. A tábornok mindig a nemzet érdekét tartotta szem előtt, ahogy ő fogalmazott, mindig volt egy határozott elképzelése Franciaországról. Egész életében azért dolgozott, hogy ezt megvalósítsa. De Gaulle elítélte a különböző politikai pártok közötti folyamatos harcokat, amelyek egyéni, illetve rövid távú pártérdekeken alapultak, de semmiben sem szolgálták Franciaország jövőjét. Bírálta a második világháború után létrejött IV. Köztársaság intézményrendszerét, amely átmentette a háború előtti politikai instabilitást, és cselekvésképtelenné tette a kormányzatot. Az 1940-es évek második felében és az 1950es évek elején tartott beszédeiben sokszor élesen jelenik meg ez a kritika. De Gaulle az erős elnöki hatalom híve volt, úgy vélte, Franciaországnak mindig szüksége van egy emberre, aki képes a pártcsatározásokon túllépve döntéseket hozni a nemzet érdekében. Amikor az algériai válság miatt Franciaországot is a polgárháborús veszedelem fenyegette, de Gaulle-t tartották az egyetlen embernek, aki képes kezelni a helyzetet. 1958-ban visszahívták a hatalomba. De Gaulle csak szigorú feltételek mellett fogadta el a felkérést. Fél év teljhatalmat kért, valamint leszögezte, hogy meg fogja változtatni az alkotmányos intézményrendszert. Ekkor született meg, mindössze egy hónap leforgása alatt Franciaország jelenleg is érvényben lévő alkotmánya és vele együtt a napjainkban is fennálló V. Köztársaság, amely a köztársasági elnöknek kiemelkedő szerepet biztosít. Ezzel párhuzamosan de Gaulle mindig közvetlen kapcsolatot igyekezett ápolni az emberekkel. A neki címzett számos levélre is maga kívánt válaszolni. Legitimitását a néptől eredeztette, ezért is fontos, hogy az 1962-es, de Gaulle által kezdeményezett referendumot követően a francia elnököt közvetlenül a nép választja. Persze mint katonaember és karizmatikus vezető, neki is szembe kellett néznie a váddal, mely szerint erős vezetése diktatúrához vezethet. Visszatérésekor, egy 1958. május 19-i sajtókonferencián egy újságíró a szemére vetette, hogy többen félnek, nem tartja majd tiszteletben a szabadságjogokat. De Gaulle rövid válaszában felhívta a figyelmet arra, hogy sohasem korlátozta az alapvető szabadságjogokat, éppen ellenkezőleg, ő maga volt az, aki visszaállította azokat. Majd hozzátette: „Miért akarják, hogy 67 évesen diktátori karrierbe kezdjek?”

G. Á. B.: Milyen ember volt de Gaulle?

M. A.: De Gaulle közvetlen, szerény és erkölcsös ember volt. Köztársasági elnökként is ragaszkodott hozzá, hogy saját maga fizesse a villanyszámláját. Az elnöki palotában általában a felesége főzött, saját pénzükön vették meg a mindennapi baguettet. Csak azok az alkalmak képeztek kivételt, amikor protokolláris vendéget vártak. A tábornok szeretett visszavonulni vidéki házába, ahol mindig új erőre kapott. A ház és a hozzá tartozó hatalmas kert nagy nyugalmat árasztott. De Gaulle tisztelte az embereket, társadalmi rangjuktól függetlenül, és mindig képes volt alázatot tanúsítani. Bár számos merényletet kíséreltek meg ellene, nem félt a néptől. Amikor 1944-ben végigvonult a Champs-Elysé-en, közvetlenül vette körül a tömeg, nem volt semmiféle kordon, speciális biztonsági intézkedés. Ez manapság elképzelhetetlen lenne.

G. Á. B.: Mi ma de Gaulle helye a francia politikában? Napjaink vezető francia politikusai tekinthetőek-e gaulle-istáknak?

M. A.: De Gaulle ma a francia történelem része, ugyanakkor politikai öröksége, elvei a mai napig áthatják a francia politikát. François Mitterrand köztudottan ellenezte a de Gaulle által bevezetni kívánt erős elnöki hatalmat, de amikor elnökké választották, ő sem változtatott rajta. A gaulle-izmus az évtizedek során persze sokat változott, az ország liberális fordulatot vett, s az európai uniós integráció is korlátot szab a szuverenitásnak. A mai vezető politikusok már más politikát folytatnak, amelyekben csak nyomokban fedezhetők fel igazi gaulle-ista jegyek. Ugyanakkor de Gaulle-t a legtöbben magukénak érzik, a jobb- és baloldalon egyaránt utalnak beszédeikben. A mai napig jól veszi ki magát, ha valaki de Gaulle örököseként tűnik fel. Mivel de Gaulle politikája rendkívül összetett és sokrétű volt, jószerint minden politikai formáció találhat benne neki tetsző elemet. Véleményem szerint ma két olyan politikus van, akik a lehető leghűbbek maradtak az eredeti de Gaulle-i eszmékhez, bár egyikük sincs közvetlenül az élvonalban: ők Nicolas Dupont-Aignan és Jean-Pierre Chevènement. Az említett politikusok akár vezető tisztségeikről is képesek voltak lemondani, ha az eszméik melletti kitartás megkövetelte azt.

G. Á. B.: Hogyan látja Magyarországot és a magyar politikát?

M. A.: Magyarországon ezelőtt mindössze egyszer jártam, több mint két évtizeddel ezelőtt, a rendszerváltás után. Látványos a fejlődés, Budapestre szinte sem lehet ismerni. Talán a Duna-part az, ami mégis megerősíti az érzést, hogy itt már jártam egyszer. A Vár és a Parlament meghatározó látványa már előző utazásom alatt is mély benyomást tett rám. A Hősök terére is emlékszem, mert annak idején az idegenvezető a nemzeti függetlenség kivívását jelentő történelmi események és forradalmak emlékhelyeire kiemelkedő hangsúlyt fektetett. A rendszerváltás után nem sokkal ez teljesen érthető is volt. Már akkor megértettem, hogy a magyar egy szabadságszerető nép. A magyar politikának nem vagyok a szakértője, de értem, hogy miért érdeklődnek a magyarok de Gaulle iránt. Már 2004 előtt, amikor folyamatban volt a közép-európai államok európai uniós csatlakozása, megfogalmazódott bennem az a gondolat, hogy nehézségek merülhetnek majd fel az unión belül: a kommunista elnyomás alól frissen felszabadult, függetlenségüket nemrég visszanyerő országoknak minden bizonnyal nehéz lesz elfogadni a Brüsszelből érkező, mind több központi szabályt. A gaulle-izmusról szervezett konferencia, amelyen részt vehettem Budapesten, meghatározó élményt jelent számomra. Nem sűrűn beszél az ember de Gaulle tábornokról ilyen elit közönség előtt, ilyen rendkívüli előadók társaságában. Lenyűgözött, hogy egy külföldi országban ilyen színvonalas és mélyre ható előadásokat hallhattam de Gaulle tábornokról, valamint az eszmerendszerét meghatározó elvekről.

G. Á. B.: Nem csak de Gaulle lehet erkölcsi példa azáltal, hogy hű maradt az elveihez. Ön végig kitartott a tábornok mellett, még akkor is, amikor 1968ban általános sztrájkot hirdettek Franciaországban.

M. A.: Igen, félig tréfásan meg szoktam jegyezni, hogy volt egy olyan időszak, amikor szinte csak engem lehetett látni a tévében 1968-ban, természetesen néhány más kitartó kollégával együtt. A legtöbben ugyanis sztrájkba kezdtek, követve az akkori trendet. A szakmám egyes képviselői olykor még ma is szememre hányják, hogy nem szüntettem be a munkát. De én nem bánom, hiszen nem értettem egyet a dologgal, akkor sem és most sem. Amikor érezték, hogy változik a politikai helyzet, és de Gaulle tekintélye megingani látszik, kevesen tartottak ki mellette. Azok fordultak el tőle először, akik előtte a leginkább igyekeztek fényezni a cipőjét. Anélkül, hogy túlértékelném a szerepemet, biztos vagyok benne, hogy ez a gesztus a tábornok számára is fontos volt. 1968-ban küldött nekem egy dedikált fényképet, megköszönve a szolidaritásomat, 1970-ben pedig, a halála előtt három nappal érkezett nekem postán a tábornok saját kezűleg dedikált könyve. Az eredetileg többkötetesre tervezett Les Mémoires d’espoir című mű befejezetlen maradt. Ugyanakkor az első kötet is rendkívül érdekes, ezért elolvasását mindenkinek ajánlom, aki többet szeretne megtudni Charles de Gaulle tábornok gondolkodásáról.

 

(A témában a Magyar Szemle Könyvek sorozatban megjelent M. Szebeni Géza: Charles de Gaulle – Egy konzervatív forradalmár című könyve, mely szerkesztőségünkben megvásárolható.)



« vissza