Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Egy két világháború közötti román karrier szociológiája


1990 óta az úgynevezett „új nemzedék” és a két világháború közötti idők megjelenítésének
divatja járja a román kultúrában. És okkal, hiszen olyan alakjai voltak, mint Mircea Eliade és Cioran, akik a hidegháború világában a román alkotóerő szimbólumaivá váltak – otthon, Romániában. Újabban pedig Mihail Sebastian is divatba jött, hiszen nemcsak jó író volt, hanem művei a zsidó identitás összetettségéről adnak képet. És míg ezek írásai ma is nyugati nyelveken forognak, a többiek – túlnyomó többségükben – jó néhány év börtön után hazai nagyságok maradtak, a legismertebb Constantin Noica, aki a vulgármarxista és nacionálkommunista frazeológiát elutasító fiatal filozófusok guruja lett egy ideig. Életkora alapján ehhez a nemzedékhez tartozott Henri H. Stahl, aki azonban a többiektől eltérően nem vallotta a nemzedék-kultuszt, ami természetesen elitkultusz volt. Stahl már a ’30-as évek vége felé szembefordult a nemzeti misztikával, máig időtálló történeti szociológiát művelt, az archaikus faluról írt könyvét és a román fejlődés sajátosságairól szóló cikkeit Nyugaton is kiadták, miközben ma a nagy újrakiadási hullámban elfelejtkeznek az 1983-ban megjelent kritikai esszéiről, amelyekben Mircea Eliade mítoszkultuszát olyan szarkasztikusan elemezte, hogy az egyben a nacionálkommunista demagógiának is szólt, hiszen a román hivatalos politika mindent megtett, hogy a chicagói professzort megnyerje. (Stahl azért is persona non grata, mert a marxizmust módszernek tekintette, amit ma egyesek vulgármarxizmusnak tartanak, holott éppen a stahli szemlélet volt a vulgármarxizmus ellen a legnagyobb merénylet.)

Mircea Vulcănescu ennek a nemzedéknek sajátos alakja volt, sokoldalú – filozófus, filológus, szociológus, közíró, teológus, közgazdász –, és sokoldalúságának is köszönhetően egyedül ő futott be komoly hivatali karriert, egészen az államtitkárságig (1941–1944). Aztán a kommunista börtönben gondoskodtak róla, hogy embertelen körülmények között kiadja a lelkét. Mára szobrot is emeltek neki, és felvetődött szentté avatásának a szándéka is. Műveit folyamatosan adják ki. Tanulmányok tucatjai jelentek meg róla. Mégis lehet róla és a korról is újat mondani, mint azt Ionuţ Butoi monográfiája példázza. A munka abban a Rostás Zoltán által vezetett doktori iskolában született, amelynek fő témája a bukaresti szociológiai iskola. Erről a nemzetközileg is ismert vállalkozásról a magyar kortársak a legnagyobb elismeréssel írtak. Németh László például azért lelkendezett, hogy a falukutatás során a valóságon nevelkedett, problémalátó majdani vezetőréteg nő fel. Valójában ebből a valóságból problematikus elemek diktatúrája sarjadt – kellő szovjet támogatással. Az összképhez hozzátartozik az is, hogy bár az iskolaalapító professzort, Dimitrie Gustit a kommunisták irgalmatlanul megalázták, egy ideig nincstelenségbe taszították, végül fokozatosan rehabilitálták, és az 1960-as évek „olvadása” lehetővé tette számos munkájának a kiadását. A szociológiai iskola legjobb monográfiája azonban a mai napig Stahl emlékirata (1981), ezt jól kiegészíti Rostás Zoltánnak adott interjúsorozata, ami csak 1990 után jelenhetett meg. (Az emlékiratot pedig szintén nem adták ki újra, pedig visszafogottabb, mint az interjúkötet, de úgy látszik, kritikus hangütésével érdekeket sért, ami nem illik a mai idealizáló, superlativusokkal terhelt légkörbe, bár ennek az ellenpólusán sok jelentős munka lát napvilágot.)

Ionuţ Butoi azt a mikrotörténeti perspektívát választotta, amely hiteles képet ad az emberről és a korról, és mint Rostás Zoltán az előszóban jelzi, nem megoldja a „problémát”, hanem dialógust kezdeményez. Először is abban a kérdésben, hogy ki is volt Mircea Vulcănescu. A szélsőjobboldali legionárius mozgalom, másképpen a Vasgárda szimpatizánsa? – mint azt sokan vallják. Vagy olyan elemző, nemzetnevelő, nemzetépítő, aki maga is különböző szerepekben lépett fel a tudományban és a közéletben? Márpedig az elemzés, a nemzetnevelés, a nemzetépítés Nagyrománia alapkérdése lett. A területileg és lakosságában kétszeresére duzzadt ország különböző fejlettségű területek konglomerátumává vált, miközben a lakosságnak több mint egyharmadát a nemzetiségek tették ki. Az állam viszont a homogenizációt tűzte ki célként, a nemzeti kisebbségi jogok legfontosabb palládiuma pedig az ország rákfenéje, a korrupció lett. Mindenkit egyaránt érintett viszont az, amit Butoi „belső kolonizációnak” nevez. A helyzet drámaiságát az jellemzi, hogy a parasztok megnyugtatására viszonylag radikális földreformot hajtottak végre, aminek következményeként a román agrárexport jelentősen visszaesett, a paraszti földek pedig egyrészt tovább aprózódtak, miközben a kulákok rétege erősödött. A társadalmi nyugtalanságok fészke azonban a város, pontosabban az a város lett, ahol egyetem működött. Elsőgenerációs diákságról van szó. Ezrével jöttek faluból a városba. Az értelmiségi-termelés célja részben a kisebbségiek kiszorítása volt a hivatali életből, részben a társadalmi mobilitás biztosítása. A diákok nagy része a rossz lakhatási és étkezési viszonyok, majd az elhelyezkedés nehézségei miatt frusztrált tömeget alkotott. 1922 decemberében meg is nyílt az antiszemitizmus szelepje, és ezt, mint Butoi is hangsúlyozza, a különböző kormányok, elsősorban a liberálisok valamiféleképpen – bár pontosan nem tudni a részleteket – szabályozták. A numerus clausust követelő diáktársadalomból nőtt ki aztán a Vasgárda, amely igyekezett az ortodoxiát kisajátítani. Nem véletlen, hogy később – Vulcănescu elemzése szerint – maga Angelescu, a liberális oktatásügyi miniszter lett a diáklétszám-emeléssel, „kulturalizáló mániájával” „az igazi alkotója annak az erkölcsi légkörnek, amelyben kifejlődött a Gárda”. Az antiszemitizmus gyorsan keresztény mezt öltött. Tömegereje a „Román keresztény nemzeti diákok uniója”. Ennek 1927-es nagyváradi kongresszusán el is szabadult a pokol, zsidó üzleteket, zsinagógákat, szállodát dúltak fel, és verekedtek. Ezzel a hordával állt szemben a „Román keresztény diákok társulata”, amelybe magyar református diákok is beléptek, és amelynek Vulcănescu is tagja lett, és nyugati keresztény szervezetekkel is ápolta a kapcsolatot. Ez a Társulat elhatárolta magát az Unió antiszemitizmusától. Tagjai arra kerestek választ, hogy a keresztény értékeket miként lehet átültetni a társadalompolitikai gyakorlatba. Vulcănescut elsősorban a nyugati ortodox filozófus-teológusok, mint Bergyajev és Bulgakov ihlették meg. Viszont ebben a kérdésben – paradox módon – filozófiaprofesszorával, Nae Ionescuval ütközött, mert ez az ortodoxia tisztán szellemi funkcióját vallotta, ugyanakkor mélyen elítélte a nagyváradi atrocitásokat. Paradox módon azért, mert Ionescu később a Vasgárda ideológusa lett, és a diákokra közvetlen – szokratikus – előadási stílusával hatott, elvárta, hogy vitatkozzanak vele, aztán terelgette őket, sőt belevitte a legionárius mozgalomba, míg a professzorok szinte mind szertartásos, távolságtartó magatartást tanúsítottak, és jegyzeteiket kérték számon. Sokat idézik E. Ionesco azon levelét, amelyben a háború után keserűen panaszolta fel, hogy Nae Ionescu, továbbá Eliade és aztán Cioran a bűnös abban, hogy azok a diákok, akik az ország vezetői lehetnének, kompromittálódtak. És ebben a levélben a „dagadt” Vulcănescut kétszer is tetemre hívja, mintha ő maga is felelős lett volna a történtekért. Butoi ezt a nemzedék tagjainak belső gyűlölködő hajlamával magyarázza, de más is indokolja, például az, hogy Ionesco Vichyben diplomáciai szolgálatban vészelte át azt a rendszert, amelyet felelősnek tartott, és ilyen helyzetben jól jönnek a bűnbakok...

Butoi a belső kolonizációval járó traumatikus folyamatokra vezeti vissza a szélsőjobboldali mozgalmak genezisét. Tagadja, hogy az ortodoxia és az elmaradottság közé egyenlőségjelet lehet tenni, és okkal hívja fel a figyelmet, hogy Max Weber felületes olvasata az, amelyik egyenes összefüggést állapít meg a protestantizmus és a kapitalizmus között. A protestáns etika legitimálta a tőkefelhalmozást, kedvez a tőkefelhalmozás brutalitását vállaló kapitalista magatartásformáknak. Csakhogy ennek az egyenlőségjelnek a felállításában Nae Ionescu is szerepet játszott, és érdemes lett volna kitérni Stahlnak ama 1981-es észrevételére, hogy amikor Ionescu olyasmiket mondott, hogy az ortodox román nem értheti meg Descartes-ot, akkor ő, Stahl, mint katolikus – karteziánus szellemben – a metafizikát és a szociológiát elválasztja egymástól, míg társai közül sokan, Nae Ionescu nyomán az ortodoxia jegyében a vallást az evilági problémák megoldásának szolgálatába állították. Érdemes lett volna kitérni Daniel Barbunak az ortodoxia formalizmusát elemző nézeteire. Butoi-jal viszont csak egyet lehet érteni abban, hogy az átpolitizált ortodoxiát ortodoxizmusként kezeli. A belső kolonizációval járó trauma mellett azonban a szubjektív mozzanatokat sem lehet elhanyagolni a Vasgárda genezisében. Nichifor Crainic, az ortodoxizmus egyik vezéralakja később élcelődött azon, hogy amíg Mussolini és Hitler maguk teremtették meg a nacionalista pszichózist, Codreanunál fordítva történt, ő ennek a lelkiállapotnak a terméke lett. Viszont e három alakon kívül egyik fasiszta vezetőnek sem sikerült karizmát kialakítania. A legionárius mozgalom Codreanu karizmájából élt, és így válhatott a harmadik európai fasiszta mozgalommá, amely egységét meg tudta őrizni, miközben csak nagyobb erők farvizén tudott evezni. És bár a legionáriusok gyilkoltak, ha már nem volt rájuk szükség, és csak káosszal fenyegettek vagy azt gerjesztettek, őket is gyilkolták. Kétségtelenül a román helyzet elemzése sok kitérőre ad alkalmat, és Butoinak vigyázni kellett, hogy a fő probléma taglalásától ne térjen el.

A fő probléma Románia felzárkózása, kitörése a perifériából, és a belső perifériák felzárkóztatása, másképpen: az éles belső társadalmi különbségek közötti feszültség enyhítése. Egész sor fejlődéskoncepció született, amelyek közül Butoi a Zeletin-félét mutatja be részletesebben, és okkal, mert ez kemény vitákhoz vezetett. Zeletin saját vízióját neoliberalizmusnak nevezte, jogosan, mert a liberális világgazdaságba a hazai liberálisok által irányított autark, belső erővel iparosított Romániát akart integrálni. A koncepció ismertetésekor ki kellett volna részletesebben térni a marxizmus instrumentalizálására. Több okból is. Zeletin például azt hangsúlyozta, hogy mivel Romániában még nincs proletariátus, a kommunista veszély nem áll fenn, viszont mivel nincs igazi burzsoázia sem, ennek a tőkefelhalmozásban játszott szerepét az oligarchiának kell átvenni. Ki kellett volna térni arra is, hogy éppen Stahl féltestvére, Șerban Voinea volt az, aki Oligarchikus marxizmus címmel támadta a zeletini erőszakos iparosítás programját, vele szemben azt hangoztatva, hogy amiként a kapitalizmus kívülről tört be Romániába, a szocializmus is, ha győz Nyugaton, megváltoztatja a román társadalmi és gazdasági helyzetet – kevesebb emberi megpróbáltatással. És itt némi kitérő árán hadd jelezzem, hogy van némi baj azzal, ahogy a marxizmushoz viszonyolunk – persze nagyobb baj volt az, hogy negyven évig annak nevében uralkodtak rajtunk. De ez nem ok a tárgyilagos elemzés mellőzésére. Butoinak igaza van abban, hogy a marxizmus mindent a munkára redukál, de az, hogy a többletterméket miként állítják elő, ma is élő probléma. Emellett Marx Tőkéjéből kiolvasható a termelő módok és társadalmi formációk pluralitása, és éppen a román példa megidézése csírájában tartalmazza I. Wallerstein alaptézisét: a kapitalista világpiac a nem kapitalista formációkat is arra kényszeríti, hogy a piacra dobandó többlettermék előállításakor a világkapitalizmust szolgálják. Stahl a termelő mód és a formáció fogalmával jól meg tudott ragadni bizonyos jelenségeket, éspedig azt, hogy a közösségi termelő módra miként telepszik rá a tributális formáció. Ezt már Ceaușescu uralma alatt fejtette ki, de akarva, nem akarva egyértelmű volt az áthallás: a többletterméket adó (tributum) formájában elsajátító, a termelésben konstruktív szerepet nem játszó uralkodó csoport nem csak az egykori bojárság, hanem a kommunista apparátus, élén a párt-elittel. És bár Butoi idézi azokat a titkosrendőrségi jelentéseket, melyek szerint kommunisták épültek be a Vasgárdába, az alapkérdést komolyabban kellett volna talán venni. Codreanu maga is tisztában volt azzal, hogy a legionárius és kommunista program több vonatkozásban is egymásba játszanak, és azt hangoztatta, hogy a gárdista misztikának erősebbnek kell lennie, mint a kommunista misztika, különben mindennek vége. Azt is elejtette, hogy városokat akar építeni, azt sem tagadta, hogy a parasztokkal azt tehet majd, amit akar, és a munkásokat sokkal hatékonyabban szervezte be, mint a kommunisták. Nem véletlen, hogy egy ideig Mihail Manoilescu is a Gárdához csapódott, hiszen azt vallotta, hogy az ortodoxiával be tudják vezényelni a parasztokat a gyárakba, és az egypártrendszerről, valamint az irányított gazdaságról szóló könyvei az európai periférián talán még népszerűbbek voltak, mint Romániában.

Viszont kétségtelen, a Gusti-féle szociológiai iskola volt az, amely a tárgyszerű elemzéssel, az úgynevezett monografikus módszerrel próbálta feltárni a valóságot. Előbb a valóságfeltárást vallotta célként, és azt tartotta a majdani reformok alapjának. Stahl később megvallotta ennek a programnak utópisztikus jellegét, hiszen az iskola lassan felbomlott, mert tagjainak egy része beállt a Vasgárdába, aztán a királyi diktatúra sem támogatta, miután már nem volt rá szüksége, és ez alkalommal is kiderült, nem a tudomány mondja meg a politikának, hogy mit tegyen, hanem fordítva, ha pedig a tudomány nem engedelmeskedik, megnézheti magát. Mindenesetre a szociológiai iskola az élet iskolája lett. Mircea Vulcănescu számára is. Látnia kellett, hogy a paraszti gazdaság működése nem jellemezhető a kapitalista termelés kategóriáival. Ennek felismerésében Csajanov vezette, akit aztán Sztálin el is tétetett láb alól. Romániában viszont Virgil Madgearu – a gazdasági válság alatt éppen pénzügyminiszter –, aki maga is szívesen idézte Csajanovot, éppen a liberálisok autark gazdaságpolitikája elleni kritikájában. A gazdasági válság a paraszti világot éppen úgy sújtotta, mint a tudományt, amelyet a falun zajló folyamatok mély aggodalommal töltöttek él. A Gusti-féle iskola – hangsúlyozza Butoi – súlyos veszélyt látott a „kulákosodásban”, ami jelentős paraszti rétegek pauperizálódásával járt együtt, és gyengíti az ország életerejét adó társadalmi tőkét. Talán itt érdemes lett volna megemlíteni Lenint, aki arról elmélkedett, hogy a gazdagparaszti gazdaság újraszüli a kapitalizmust, ezért a középparasztoknak tett némi engedményt, majd Sztálin a kérdést a véres kollektivizációval – egy időre – megoldotta. Butoi kiemeli, hogy a reakciós Vulcănescu és a szocialista Stahl nézetei viszont sokban egybevágtak, amikor a paraszti közösségek kíméletét vallották. Az állami életet irányító elitek vaksága a parasztság eladósodásához, elnyomorodásához, a paraszti közösségek további bomlásához vezetett. Stahl az agónia krónikása lett, és a maga szociológiai archeológiájának jegyében a múlt felé fordult. (Említeni lehetett volna, hogy módszertana mennyire rokon az Annales-iskola programjával.) Vulcănescu, aki abban látta a közélet fő bűnét, hogy a politika nem tudatosítja a hagyományokkal, a múlttal való kapcsolatot, ami azért a tudatalattiban él, viszont a hivatali karriert választotta, a Vámhatóság igazgatója lett. És ebben a minőségében a korrupció hagyományával kellett szembesülnie. Professzora, Nae Ionescu, aki a szegénység erényét vallotta és hirdette, azt, hogy az országot úgy kell irányítani a gazdának, mint egy falut, és ebben a vonatkozásban Sztálin érdemeit méltatta, vámmentesen akarta luxusyachtját behozni. Vulcănescu nem engedte, de aztán abba bukott bele, hogy nem ment bele abba, hogy az egyik volt miniszter cigarettával és alkohollal csempészkedjen. Áthelyezték a pénzügyminisztériumhoz, ahol megint példásan viselkedett, és a gazdasági életet elemző publicisztikát is művelt. 1940 a nagy megpróbáltatás éve lett. Miután Románia elvesztette Besszarábiát és Erdély északi részeit, Ion Antonescu tábornok Károly királyt távozásra kényszerítette, és bevezette a maga diktatúráját, majd a tömegtámogatás biztosítására a korábban a király által lefejezett Vasgárdát maga mellé vette a hatalomba. De miután ez csak káoszt hozott, 1941 januárjában Hitler jóváhagyásával a gárdistákat kizárta a hatalomból, majd ezek lázadását kemény kézzel felszámolta. Ezek után Vulcănescu államtitkári állást vállalt a pénzügyminisztériumban.

A történet végét ismerjük, de sajnos Butoi monográfiája itt, 1941 januárjában ér véget. Márpedig érdekes lett volna, hogy Antonescu szakértő-technokrata fasiszta diktatúrája, amely mindenkit igyekezett munkába állítani, a hivatalnoki kartól is megvonta a hosszú ebédidőt, és az ország gazdasági kizsákmányolását is korlátozni próbálta, amikor a német katonák felvásárolták az agrártermékeket, például a tojást hordókban küldték haza. És érdekes lett volna látni azt, hogy Vulcănescu miként viszonyult Antonescu kíméletlen zsidópolitikájához. Ez egy másik monográfia feladata. Várjuk!

 

(Ionuţ Butoi: Mircea Vulcănescu. O microistorie a interbelicului românesc. Eikon, 2015, București)



« vissza