Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Egy szigorúan titkos összejövetel margójára


Még áprilisban, a Friss hús elnevezésű rövidfilmfesztivál keretében történt, hogy beszélgetésre invitálták a filmeseket a Tolmácsot kérek! Ellenség vagy ellenfél-e a filmkritika? Miért nem érti egymást a magyar film és a magyar filmkritika? címmel, online meghirdetett rendezvényre. Írták még, hogy az esemény a sajtó számára nem nyilvános, „semmi szükség rá, hogy kattintékony idézetek jelenjenek meg a sajtóban.” Ez a titokzatosság persze felkeltette érdeklődésemet. Másokét is, mert többtucatnyian gyűltünk össze a Toldi moziban, jobbára persze fiatalok, a „kattintékony” generáció.

Aztán a moderátor kihirdette a bonyolult játékszabályokat: egyik oldalon a kritikusok, másik oldalon a producerek, rendezők ültek a színpadon. Tilos személyeskedni, ezért se nevek, se filmcímek ne hangozzanak el, úgyis fogja mindenki tudni, mire gondol a hozzászóló. Pillanatok alatt kiderült, hogy az általam preferált nyomtatott sajtó itt labdába sem rúg. Az internetes felületeken megjelenő filmkritikák azok, amik átlépik olykor a filmalkotást létrehozó rendezők, producerek ingerküszöbét. Például azzal, hogy még a bemutató előtt megjósolják, hogy ezt a filmet sem fogja megnézni a kutya sem. Vagy azzal, hogy a mozipénztárak heti jelentéseit közreadva azok befolyásolják a nézőket. Egyfelől ezek az írások nem filmkritikák, hanem kereskedelmi beszámolók, piaci jelentések a filmpiacról. Ráadásul én úgy vagyok vele, hogy ha megtudom egy filmről, hogy már az első héten rekordot döntött, s az összes pláza valamennyi mozijában azt játsszák, rám aligha számíthatnak. Ellenben szívesen elmegyek, mondjuk valamelyik – alig van már – művészmoziba, a hat néző mellé hetediknek.

Az egyik kritikus elmondta,hogy eredeti szakmája szociológus, ezért határozottan állítja, hogy a filmkritika semmilyen hatással nincs a filmek látogatottságára. Valószínűleg igaza van, mert például Gaál István Sodrásban című filmje egyértelmű kritikai siker volt, s a magyar filmtörténet klasszikusai közé került, jóllehet, mint B. Nagy László írta: „Tízen, ha lézengtünk a moziban, mikor Gaál István és Sára Sándor filmjét, a Sodrásbant először láttam, s egy hétre rá már egy kültelki moziba kellett elzarándokolnom, hogy újra megnézhessem. Mégis, már az első képek láttán elfogott az a ritkán érzett bizonyosság, hogy e filmet nemcsak érdemes volt, de meg is kellett csinálni. Nagy baj lenne, ha »bukásának« olyan következményei lennének, mint Fejős Pál Tavaszi záporának három évtizeddel ezelőtt: újabb tetszhalott állapot. Mondjuk ki nyíltan: ezúttal sem a film bukott meg, hanem a közönség: a porban vergődő prakticizmus, mely a mindenkori egy tál lencséért egyszerre tékozolja el a múlt örökségét és a jövő lehetőségeit, minduntalan eltorlaszolva a merészebb gondolatok, kísérletek megvalósulásának útját, s megakadályozva az értő publikum kialakulását.”

Régi a példa, de ma is hasonló, sőt rosszabb a tendencia. Mert a filmforgalmazás tökéletes központosításával, vagyis hogy egyetlen profitorientált multicég kezében összpontosul, a nem a kasszasikert megcélzó műveknek esélyük sincs, hogy nézőik rájuk találjanak, mert számottevő reklámjuk nincs, s mire az esetleges szájpropaganda hatna, már rég levették műsorról a filmet. Nincs differenciálás az amerikai közönségfilm és mondjuk a magyar történelmi családregény között. A film sorsát tehát nem a kritika, hanem a magyar film irányába tökéletesen érdektelen és elkötelezetlen forgalmazó dönti el. Eddig tulajdonképpen a kerekasztal résztvevői is eljutottak. Abban is hamarosan egyetértettek, hogy a filmkritika szükségképpen nem lehet objektív, hiszen a kritika véleményműfaj. S hogy a véleménynyilvánításnak ma sok esetben nem része a kultúra tisztelete, hogy ilyen címen nyomdafestéket nem tűrő kifejezések röpdösnek, az messzire vezető kérdés. Ha egy kritika címe nem „kattintékony”, mondta egy internetes felületen dolgozó kritikus, akkor azt nem közlik. Feltűnőnek, kirívónak, harsánynak kell lenni, a trágárságtól sem visszariadva, különben a neten szörföző továbbsiklik.

A kritikák is egy piacon méretnek meg tehát. A „kattintékonyság” piacán. Fölmerült továbbá egy producer részéről, hogyan lehetséges, hogy a fesztiváldíjak sem hatják meg a kritikusokat, s ha egyszer leírták egy filmről, hogy gyenge, a futottak még kategóriába tartozik, akkor sem helyesbítenek, ha az alkotás később sorra nyeri a nemzetközi díjakat. Bizony, ez így van. Sőt így is volt. Emlékszem, Rényi Tamás Völgy című filmje itthon csúfos kritikákat is kapott, Angliában pedig az év legjobb külföldi filmjének választották. Valljuk be őszintén: ki emlékszik ma az említett filmre? Persze nem volt módomban megnyugtatni a feldúlt, de egyébként jó modorú producert, mert másfél óra múlva berekesztették a találkozót, mivel a teremben egy vetítés kezdődött. A társaság pedig kicsit tanácstalanul szétszéledt.

Nekem is csak hazafelé jutott eszembe, hogy ezek a problémák lényegtelenek, periférikusak ahhoz képest, hogy ma egy magyar film legfeljebb akkor éri el a közbeszéd ingerküszöbét, ha Oscar-díjra jelölik. A média borzalmas mechanizmusa szerint ekkor hetekig beszélnek a vörös szőnyegről, a sztárokról, a felhajtásról, az estélyi ruha trendekről, a felfokozott várakozásról, de magáról a műről egy értelmes mondat nem hangzik el ezekben a tudósításokban.

A magyar film összességében ma nem tényező. Nincsenek filmek, sem moziban, sem televízióban, amelyek az embereket annyira megérintenék, hogy megérnék a másnapot – vagyis hogy beszélnének róluk.

Éppen ezért a kritika egy-két szakmai fórumot kivéve talán nem is létezik. Van egy professzionális kritika, amely formálisan működik, ahol megjelennek a kötelező penzumok. Persze betartva a hierarchiát, leginkább a játékfilmről. A dokumentumfilmekről azonban, amelyekben azért olykor megjelenik a „Másik Magyarország” is, szívszorongató, lelkiismeretet moccantó képekkel, jelentésekkel, a kritikában a legritkábban esik szó. A műsorújságokban még a dokumentumfilm rendezőjének nevét sem írják ki. A Balázs Béla Stúdió legendás dokumentumfilmjét, a Nevelésügyi sorozatot éjjel fél kettőkor és fél háromkor vetítette a közszolgálati televízió.

Erről a szellemi elsivatagosodásról eszembe jut, hogy (közel négy évtizede!) 1980-ban Szilágyi Ákos a következőket írta a Mozgó világban: „Nem vagyok kritikus, hisz nem lehetek kritikus. Nem lehetek kritikus, mert nincs valóságos irodalmi élet, nincsenek igazi folyóiratok, nincsenek irodalmi érdekek (legfeljebb létérdekek), nincs semmi, amiért kritikussá lehetne vagy kellene lennie valakinek, akinek balvégzete úgy akarta, hogy irodalommal foglalkozzék. Nincs irodalom, csak művek vannak. Nem vagyok költő, csak verseket írok.”

S akkoriban, amikor az irodalomkritikától elhatárolódó sorai megjelentek, sorra publikált filmkritikákat, főleg a Filmvilágban. Akkor úgy látta, a film szabadabb azoktól az ideológiai, politikai elvárásoktól, amelyeknek az irodalom meg kell feleljen. S hogy jóllehet kezdetben épp a filmkritika volt a közvetítője a hagyományos, épp az irodalomtól kölcsönzött etikai, politikai és ideológiai normáknak, az évtizedek alatt egy művészileg jelentős magyar film létre tudta hívni a maga teoretikusi gárdáját, amely megvédte a magyar filmet, megvédte az újításokat, a kísérleteket, amelyekről esetenként kiderült, hogy remekművek.

Ma, négy évtized és egy rendszerváltás, sőt egy világrendszer összeomlása után, egy filmkritikus szó szerint elmondhatná Szilágyi Ákos akkoriban nagy vihart kavart mondatait a filmmel kapcsolatban. Hiszen a filméletben ma valóban nincs semmi, amiért kritikussá kellene lennie valakinek, akinek balsorsa úgy akarta, hogy filmmel foglalkozzék.

Az évtizedek alatt egy művészileg jelentős magyar film létre tudta hozni a maga teoretikus gárdáját, amely megvédte az újításokat, megvédte a kísérleteket…”

De mi mellett sorakozzon fel ma, mit védjen meg ma a filmelmélet, a filmkritika? Gondoljunk bele, hogy a nagy nehezen kiküzdött filmművészeti folyóiratba, a legendás Filmkultúrába a hatvanas-hetvenes években az értelmiség színe-java írt; filozófusok, írók, történészek. A filmrendezők egy-egy bemutatójuk után, már éjfélkor lementek az aluljáróba az újságoshoz, hogy megtudják, mit írt az Élet és irodalomban filmjükről B. Nagy László, akinek a véleménye etalonnak számított. Kinek számít ma a véleménye, amikor párbeszéd helyett csak pártbeszéd van? S amikor György Péter leírta a Fehér istenről, hogy giccs, elv-társa, Báron György felelősségre vonta, kiemelve, hogy ráadásul a jobboldali tévedések között említette meg. Azt hiszem, akkor is szóvá tettem, hogy kultúrharcban nehéz, már-már az ellehetetlenülésig, a kritika helyzete.

S azt is megírtam már, de szorosan idetartozik, hogy ha a filmművészet elszakad a társadalmi valóságtól, nem foglalkozik azzal, ami a társadalmat foglalkoztatja, akkor ne csodálkozzunk, hogy a közönség nem megy moziba, nem figyel fel a magyar televíziós produkciókra, s a kritika sem képes érdemi teljesítményre.

A rendező bizonyos értelemben a néző képviselője, ezért nekünk időről időre kötelességünk elmesélni és megmutatni történelmünk legfontosabb eseményeit. Ami ugyanis nem jelenik meg a vásznon, az hiányozni fog a társadalmi tudatból.” – írja Andrzej Wajda. A magyar filmnek a társadalmi tudat kialakításában és megerősítésében óriási szerepe volt a 20. század második felében. Megszűnt az az íratlan társadalmi szerződés, hogy a nemzeti filmgyártás a magyar történelemről és társadalomról magyarul beszél, s ezzel a tudatformáló hatás szükségképpen eltűnt. Ma a Coming out, az Argo, a Couch surf formálja a társadalmi tudatot, elfeledtetve a nézővel, hogy Magyarországon él. Miért van ez? Kinek az érdeke? Innen javaslom újragondolni a filmkritika szerepét, felelősségét is.



« vissza