Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Gaulle-izmus és Európa

De Gaulle személyét eddig talán nem tártuk fel kellő mélységben Magyarországon. Emlékszem rá, a Szegedi Tudományegyetem professzoraként alkotmányjog órákon sokat beszéltünk az amerikai alkotmányról, előszeretettel mutattuk be az USA államszervezetét, elemeztük Nagy-Britanniát és a parlamentarizmust. Frankofil emberként mindig fontosnak tartottam, hogy Franciaországot is vizsgáljuk. Közismert, hogy elkötelezett híve vagyok a francia jogrendszernek, fontosnak tartom, hogy fiataljaink ismerjék ezt a sajátos államszervezeti berendezkedést. Amikor a magyar Alaptörvényt elfogadtuk, megvizsgáltuk, hogy melyek azok az elemek, amelyeket esetleg át tudunk ültetni a magyar jogrendbe.

Megállapítható, hogy az elmúlt 25 évben Magyarországon többet hallottunk Jean Monnet-ról és Robert Schumanról, mint Charles de Gaulle-ról. Az európai uniós csatlakozási folyamat tükrében ez valamelyest érthető, hiszen az európai integráció során mindenki arról szeretett volna képet kapni, hogy hogyan keletkezett az Unió, és kik voltak az alapítói. Ezeket a kérdéseket sok különböző rendezvényen vitatták meg, amelyeknek többek között a Budapesti Francia Intézet is helyszínéül szolgált. Érdekes kontraszt figyelhető meg: egyrészt sokat hallani az Európai Unióról, Jean Monnet-ról és a szuverenitás átruházásáról, ugyanakkor ha valaki repülővel utazik Párizsba, a Charles de Gaulle repülőtérre érkezik meg, tömegközlekedéssel pedig hamar elér a város szívében található Charles de Gaulle – Étoile csomóponthoz.

Magyarország egykori párizsi nagyköveteként személyesen is ellátogattam Colombey-les-Deux-Églises-be. A közép-franciaországi Troyes-tól nem messze található kis faluban megtekinthető a tábornok egykori birtoka. Az eredeti állapotában megőrzött ház, amely a de Gaulle család otthonául szolgált, ma is nyitva áll a látogatók előtt. Az egyszerű berendezésen is érződik, hogy egy puritán katona egykori lakásában járunk. A házhoz hatalmas kert is tartozott, mert fontos volt, hogy de Gaulle Down-szindrómában szenvedő lánya, Anne szabadon, a jó levegőn mozoghasson. A környéken egy hatalmas múzeum is létesült, amely tulajdonképpen nem is de Gaulle-ról, hanem inkább de Gaulle koráról szól. Itt azt a kocsit is kiállították, amelybe két golyó fúródott a tábornok elleni egyik merénylet során.

Franciaország történetét kívülről, Magyarországról figyelve lehet, hogy másképpen ítéljük meg, mint maguk a franciák. Az azonban megállapítható, hogy Franciaország nagysága mindig személyekhez kötődik. Szent Lajos király teremtette meg a központosított, szuverén francia királyságot. Elegendő látogatást tenni Versailles-ban, hogy nyilvánvalóvá váljon XIV. Lajos, a Napkirály szerepe. Napóleon háborúk árán igyekezett Franciaország dicsőségét (gloire) növelni, miközben a békés polgári civilizáció és fejlődés is sokat köszönhet neki. (A Code Napoléonnak is nevezett polgári törvénykönyvről nem csak jogászok hallottak.) Mindig egy-egy személyhez fűződik, ha Franciaország nagyot alkot, jelentősége van a világban vagy Európában. De Gaulle maga is a meghatározó, történelmi jelentőségű személyek közé tartozik. Igyekezett kívülről is szemlélni hazáját, hogy jobban megérthesse az ok-okozati összefüggéseket. Megállapította, hogy a harmadik köztársaság gyenge volt, és az állam gyengeségére vezette vissza Franciaország második világháború elején bekövetkezett összeomlását is.

De Gaulle szerint az egyéni és pártpolitikai ambíciók tették lehetetlenné, hogy Franciaország politikailag és hadászatilag felkészüljön a hitleri agresszióra, megelőzze vagy visszaverje azt. Figyelemre méltó, hogy a tábornok háborús emlékirataiban arról ír, hogy nem annyira a katonai vereség, hanem az állam elveszítésének kilátásai aggasztották. Be is következett, amitől tartott: a kollaboráns vichyi kormány tulajdonképpen egy teljes francia államszervezetet működtetett német függőségben.

De Gaulle Franciaország megmentője volt. Egyszer biztosan: akkor, amikor 1940-ben nem törődött bele a fegyverszünetbe, meghirdette a „Szabad Franciaországot” (France Libre), és ennek híveivel folytatta a győztes harcot a szövetségesek oldalán.

1958-as visszatérését az állam élére szintén nem egyéni becsvágy, hanem a megmentés szándéka vezette. Másokkal együtt úgy látta, hogy a negyedik köztársaságban sincs meg az az erő és intézményi stabilitás, amelynek révén az állam a helyzet magaslatára emelkedhetne a kor hihetetlen kihívásaival szemben: hidegháború, nukleáris fegyverkezési verseny, erősödő függetlenségi törekvések Algériában és a többi tengeren túli területen, erősödő kommunista befolyás otthon… 1958-ban elfogadják az ötödik köztársaság alkotmányát erős, pártok felett álló köztársasági elnökkel. 1962-ben népszavazás szentesíti azt az alkotmánymódosítást, amelynek értelmében az elnököt azontúl általános, titkos és közvetlen voksoláson a nép választja meg. A francia nép tábornoka melletti kiállását mutatja, hogy a szavazást a baloldal és jobboldal egy részének ellenében is fölényesen nyeri. 1965ben már a közvetlen választójog alapján erősítik meg őt hivatalában a választók, ugyancsak nagy többséggel. Itt teljesedett ki az a folyamat, amelynek végére de Gaulle az államot saját képére formálta.

De Gaulle fontos üzenete, hogy nem kell félni a néptől. De Gaulle a néphez fordult és a legitimációt tőle várta, nem a pártoktól akarta megszerezni a parlamentben. A mai világban sokszor oligarchikus vagy éppen technokrata hatalmakkal állunk szemben. Ehhez képest létezik egy vízió, amely azt állítja, hogy fontos a népszuverenitás, és a néptől kell felhatalmazást kapni. Ezt érdemes a 21. században is fontolóra venni.

De Gaulle tulajdonképpen köztársaságba oltott monarchiát hozott létre, amely megfelelt az ő erős, kemény jellemének, emberi és államférfiúi alkatának. Az általa megálmodott ötödik köztársaságban egy embernek van meghatározó szerepe. Franciaországban ez a mai napig így van, az elnöké a vezető szerep. Amikor elfogadták az ötödik köztársaság alkotmányát, rengeteg kritika fogalmazódott meg, például François Mitterrand részéről is. Ugyanakkor később Mitterrand mint elnök kiválóan együtt tudott élni ugyanezzel az alkotmánnyal. Ez is jelzi, hogy egy alkotmány megítélése mennyire változhat. Franciaország ezt a példát sugallja más országok számára is.

A fenti világképben egy ország akkor lehet sikeres, ha van karizmatikus vezetője. De Gaulle karizmatikus vezető volt. A karizma nélküli vezető megbukik, de nem mindegy az sem, mi van a karizma mögött. A karizma görög szó. Pál apostol a lelki, kegyelmi adományt jelölte vele. A politológiában, szociológiában vagy a közbeszédben egyfajta kisugárzást jelent, és ebben a torz értelemben Hitlert is nevezik karizmatikus politikusnak. Azért időztem el a szó etimológiájánál, mert divatos kifejezésről van szó: általános igény lenne de Gaulle-hoz hasonló jó karizmájú vezetőkre Európában és a világban.

De Gaulle az ellenállással kivívta a szabad világ megbecsülését. De célja nem csak a nemzet becsületének, hanem államának megmentése is volt. Szabad és erős Franciaország nélkül nincs szabad és erős Európa.

Ezzel pedig eljutottam előadásom tulajdonképpeni témájához, de Gaulle és Európa viszonyához.

De Gaulle és Európa. A témát így is át lehetne fogalmazni: nemzetállam (vagy nemzet) és Európa. De Gaulle ezt mondta magáról: „francia vagyok, tehát európai”. De Gaulle nagy francia és nagy európai volt.

Mégsem szokták az európai integráció alapító atyáival együtt emlegetni, olyanokkal, mint Schuman, De Gasperi, Adenauer, Monnet, Spaak stb.

Ki a jó európai Jean Monnet szerint? (Aki egyébként élesen szemben állt a tábornokkal többek között – de nem kizárólag – Európáról alkotott nézeteik különbözősége miatt, és aki de Gaulle-t egyenesen veszélyesnek tartotta a francia népre és Európára nézve.) Monnet felfogásában az a jó európai, aki valamilyen nemzetek feletti entitásban hisz, amely legitimitását a nemzetközi jogból, mint pl. a Római Szerződésből nyeri. De Gaulle viszont a nemzetek Európájában (l’Europe des patries) hisz. Az európai népek összhangjában, „koncertjében” (concert européen). Mindenekelőtt azonban Franciaország küldetésében. Számára ez az első megfontolás. Európát is ezen a szemüvegen keresztül nézi, mintegy trikolórban. Amikor a francia érdekek primátusát veszélyben látja, akkor nem riad vissza a konfrontációtól sem. Így született az „üres szék politikája” (politique de la chaise vide): 1965. június végétől 1966. január végéig Franciaország nem vett részt az Európai Gazdasági Közösségek Tanácsának ülésein, hogy így törje meg a többségi döntéshozatal elvét. Az intézményi patthelyzet a luxemburgi kompromisszummal zárult. Ez meghagyja a minősített többségi szavazást az érintett politikákban, de megadja a lehetőséget a tagállamoknak, hogy nemzeti létérdekre hivatkozva blokkoljanak valamilyen javaslatot akkor is, ha az egyébként megkapná a szükséges többséget a Tanácsban.

Mit látunk ma Európában? Ugyanezekről a kérdésekről folynak a viták, amelyek lehetnek élesebbek, lehetnek kevésbé élesek. Gondoljunk csak a brit népszavazásra. De más országokban, akár Magyarországon is lehetnek olyan nemzeti érdekeink, amelyek mellett ki kell állni. Ez is egyfajta üzenet, hogy álljunk ki az érdekeink mellett.

De Gaulle tehát „szuverenista” a federalistákkal szemben, akik az EK/EU alapítói között többségben voltak. A tábornok azonban valamiképpen mégis a világháború utáni Európa egyik alapítója. Sőt, alapító atyja, ha az európai egységet nem elsősorban közjogi kérdésként kezeljük. De Gaulle még Algírban, a II. világháború idején mondta, hogy a háború után Nyugat-Európában valamilyen csoportosulást kell létrehozni, amelynek artériái (arthères) a La Manche-csatorna, a Földközi-tenger és a Rajna lennének. A hidegháború idején pedig olyan Európa elkerülhetetlen eljövetelét álmodta meg, amely az Atlanti-óceántól az Urálig terjed. Víziójának talpköve azonban a függetlenség volt. Független, szuverén Franciaország, és „európai Európa”, vagyis amely mentes nemcsak a szovjet, hanem az amerikai befolyástól is. (Figyelemre méltó, hogy de Gaulle Franciaországa a nyugati hatalmak közül elsőként ismeri el a népi Kínát már 1964-ben.) Mivel az Egyesült Királyságot az amerikai érdekek képviselőjének tartotta, a brit tagság gondolatát az Európai Közösségben mindvégig elutasította.

Hogyan lehetett a függetlenségi politikát az Európa-politikával összeegyeztetni? Két eszmény együttes követésével, amit de Gaulle így fogalmazott meg: „Európát szabad emberek és független államok alkotják”. (L’Europe est faite d’hommes libres et d’États indépendants.”) De Gaulle feltétlenül óhajtotta a kontinentális Európa államainak szoros kormányközi együttműködését. Ez magában foglalta a közös piacon túl a nyugat-európai országok politikai uniójának gondolatát, amely a soha meg nem valósult Fouchet-tervben öltött testet.

De látta a meghasonlott, kettéosztott Európát is. Kezet, sőt, baráti jobbot nyújtott nem csak a legyőzött Németországnak, hanem ez a kéz átnyúlt a falakon, szögesdrótokon is. De Gaulle elsősorban államférfi volt, nem ideológus. Nem csak az átkos kelet-európai rendszert látta a vasfüggönyön túl, hanem a nagy múltú európai nemzeteket is, amelyek a rezsimeknél maradandóbb történelmi valóságot képviselnek. Tudta, hogy Európa nagyobb, mint az Európai Közösségek. Úgy is mondhatnánk: katonai vezetőként, stratégaként számára Európa földrajzi térképe elsőbbséget élvezett annak politikai térképéhez képest. Ennek jegyében állt sok diplomáciai kezdeményezése, mint például moszkvai vagy varsói látogatása. Ezzel nem a kommunizmust legitimálta, hanem a szabadság reménysugarát vetítette a vasfüggöny mögé. A be nem zárkózás politikája volt ez. De Gaulle az enyhülés, a détente előfutára volt. (Jellemző, hogy az angol nyelv is ezt a francia szót használja a fogalom megjelölésére.)

1960-ban tett berlini látogatása során így fogalmazott: mindenki szabadságának és függetlenségének megőrzése mellett Európa megosztottsága megszűnhetne, és újra a „civilizáció gyújtópontjává válhatna” (foyer capital de la civilisation). A Nagy Európa gondolat jegyében zajlott

1966-os moszkvai, majd 1967-es varsói látogatása. Itt példátlan módon beszédet mondhatott a szejmben. Ebben hitet tett nem csak Lengyelország nyugati határainak sérthetetlensége mellett, hanem egyfajta Párizs–Varsó tengely lehetőségét is felvetette; mindezt a kontinens és ezen belül Németország újraegyesítésének merész perspektívájában. Íme, az egyik ma is érvényes tanulság: azokat az államokat, amelyek ma kopogtatnak az Európai Unió ajtaján, ne zárjuk ki. Ez érvényes például Bosznia-Hercegovinára, Macedóniára, Montenegróra és Szerbiára is. De Gaulle összességében soha nem fogadta el a tömbök logikáját (politique des blocs). Azt is kimondhatjuk, hogy Európa-politikájában a föderalistákkal szemben nem csupán szuverenista, hanem konfederalista volt. Egy európai államszövetség gondolatának ellenzője, de az európai államok szoros szövetségének meggyőződéses híve volt.

De Gaulle tábornok nagy európai, a háború utáni európai rend és európai egységtörekvések atyja volt – amennyiben az európaiságot nem azonosítjuk egyfajta jogi kerettel való azonosulással, hanem tágabb értelemben fogjuk fel. Mi van beleírva ennek az Európának a képzeletbeli alapkövébe?

Először is a béke: soha többé háborút az európai népek között! Ennek konkrét záloga a francia–német megbékélés. Konrad Adenauerben méltó partnerre talált annak ellenére, hogy a kancellár egy másfajta közjogi berendezkedés és másfajta Európa-politika képviselője volt. De éppen mert kiegészítették egymást, a francia–német tandem első megtestesítője volt ez a két nagy államférfi. Azóta is sokak szerint nincs erős Európa francia–német tandem nélkül.

Az európai építmény alapkövébe azután bele vannak írva a demokrácia, emberi jogok, szabadság, jogállam értékei. De Gaulle-t sokan – pl. Jean Monnet – túlságosan erős kezű, autokratikus vezetőnek tartották. Valójában nem annyira az erős kéz, mint az erős demokratikus legitimáció híve volt. Ennek forrását a francia népben kereste és találta meg. Az 1968-as diáktüntetésekre és politikai válságra nem csak a rendfenntartó erők teljes bevetésének fenyegetésével, hanem híveinek egymilliós utcai felvonulásával és rendkívüli nemzetgyűlési választások kiírásával válaszolt. Ezen a gaulle-isták fölényes győzelmet arattak. Ám nem sokkal ezek után egy általa szorgalmazott államszervezeti reformról tartott, elvesztett népszavazást követően azonnal, némán és méltósággal vonult vissza a hatalomtól, ugyanolyan nagylelkűen lemondva róla, mint amilyennel gyakorolta.

Az alapkőben beírva ott van Európa humanista öröksége. Ez jelenti minden totalitárius ideológia és politika elvetését. De beszélhetnénk inkább Európa lelkéről, André Frossard, de Gaulle egyik kiváló életrajzírója híres kifejezésével: „Európa joggal keresi a közös politikát és a közös valutát, de mindenekelőtt lélekre van szüksége.” Ezt a gondolatot Martonyi János miniszter úr is többször megfogalmazta. Ha Európa lelkét keressük, de Gaulle és Franciaország nélkül nem fogjuk megtalálni. De Gaulle a keresztény örökségnek és a francia forradalomnak egyaránt hordozója: feljegyezték róla, hogy nem járt annyit templomba, mint Pétain marsall, aki konzervatív vallásosságával kérkedett, de hite mélyebben átjárta gondolkodását.

A gaulle-izmus nem lehet Európa egyetlen hangja, de lehet fontos szólam a többszólamú műben. Erős Franciaország nélkül nincs erős Európa. Erős tagállamok nélkül nincs erős Európai Unió. A 2011. első félévi magyar EU-elnökség jelszava volt: „Strong Europe”, azaz „Erős Európa”. Ma is érvényesnek tartom ezt a mottót. De lehet-e egyszerre erős a nemzetállam és az európai integráció?

Nulla összegű játékról, vagy inkább egymást erősítő szintekről beszélhetünk? Nincs egészséges család beteg és gyenge családtagokkal. Ma is a legnagyobb kérdés, hogy hogyan valósíthatók meg az erős nemzetállamok és az erős Európa.

Azt is látni kell, hogy de Gaulle ideje óta a feltételek megváltoztak. A világ jelentősen átalakult. Franciaország és egész Európa relatív demográfiai és gazdasági súlya csökken a világban. A gaulle-izmustól nem messze álló Alain Lamassoure szerint például az ember egyetlen gazdagsága maga az ember, és hosszú távon a demográfia határozza meg a gazdaságot is: az előző századfordulón minden ötödik ember európai volt a Földön, és minden huszadik afrikai – az arány hamarosan megfordul. Franciaország és Európa ezzel együtt globális tényező maradhat, bizonyos feltételekkel.

Ilyennek tartom például azt, hogy sikerüljön optimalizálni a közös hatáskörbe adott és a nemzeti hatáskörben tartott politikák mixtúráját (megtörténhet, hogy azt adjuk közösbe, amit nem kéne, és megtartjuk, amit érdemes lenne közösen gyakorolni – erről örök vita lesz, mert ez az EU lényegéről szól). Itt felhozhatnánk a szubszidiaritás elvét is, amely sokszor inkább papíron létezik, mint a gyakorlatban.

A nemzetállam kontra Európa nem az egyetlen dialektika. A nemzetállamnak nem az EU az egyetlen környezete, hanem a globalizált világ is. Még a legnagyobb európai hatalmak sem állhatnak helyt egymagukban. 1989 után új világrend esélye tűnt fel, de most szembe kell nézni az új, világméretű rendetlenség (disordre mondiale) lehetőségével. Fiatalabb koromban szinte minden Washington és Moszkva megállapodásán vagy konfliktusán múlott a világpolitikában. Ma nem tudni, hol születnek a döntések: a gazdaságban mindenesetre demokratikus kontroll nélkül születnek, hisz egy-egy nagyvállalat egy szegényebb állam éves költségvetésének többszöröse felett rendelkezhet.

A hidegháború a terror egyensúlyán alapult. Ma a terror káoszt szül. Annak idején két-három erőközpont volt a világban. Most ahány kalasnyikov, annyi erőközpont.

Mindez az erős állam melletti érvként szolgálhat. A demokratikus legitimációjú intézményeknek vissza kell szerezniük a döntéshozatalt, vagy legalább annak ellenőrzését. Itt visszajutunk a nép jelentőségéhez.

A gaulle-izmus lényegéhez tartozik a grandeur. Lehetséges-e ma francia nagyság Európa nagysága nélkül, és fordítva? Az erős állam erős államférfit feltételez. A mediatizált közvélemény ennek nem kedvez. Már 1968 antropológiai forradalma kihívást intézett az erős intézményekkel és az erős személyiségekkel mint a hagyományok megtestesítőivel szemben. Azóta a vezéregyéniségek hanyatlása tart.

Érvényes-e akkor a gaulle-izmus ma? A válasz talán de Gaulle személyében, államférfiúi karizmájában keresendő. Az európai népek nem lelkesedhetnek egy értékek, azaz lélek nélküli Európáért. Másrészt csak olyan integrációban vehetnek részt, ahol fennáll a megértés egymás specifikus létérdekei iránt. Ilyen például a mezőgazdaság Franciaország számára. Az európai integrációhoz a tárgyalás művészetére és művészeire van szükség, de ezek nem lehetnek csupán technikai jellegűek, nem lehet szó kizárólag technokraták közötti egyeztetésről, hanem valódi, elmélyült párbeszédre, ehhez pedig egymás megbecsülésére van szükség. A de Gaulle-i példa közel áll nem egy mai európai vezetőhöz, akik erős nemzetállamokban gondolkodnak. Ez is legitim nézet, még ha nem is az egyetlen.

De Gaulle azért lehet politikai példakép, mert erkölcsi példakép is volt. Az EU stabilitásához és jövőjéhez nélkülözhetetlenek bizonyos de Gaulle-i erények. Az erő és a nagyság feltételezi a rugalmasságot és az alázatot: de Gaulle tudott győzni, de visszavonulni is, amire „francia Algéria” feladása a leginkább eklatáns példa. Nem csak hatalmát, de életét is kockára tette. Tudta olvasni az idők jeleit.

Előadásomban azt a kérdést tettem fel, hogy de Gaulle alapító atyja-e az új Európának. A tábornok visszavonulása és halála az 1968-as diáklázadások fényében sajátos jelentést kap. De Gaulle szellemi fejlődésében fontos szerepet játszott Charles Péguy francia katolikus író, filozófus, aki azt írta, hogy a 20. század igazi forradalmárai, hősei a családapák lesznek. Ehhez képest azonban többen rámutattak arra, hogy 1968 forradalma az intézmények és a hagyományok ellen végső soron az apák, az apafigurák elleni lázadás volt. (Isten halott – mondta Nietzsche, és most az apa is meghalt, írta 1968 kapcsán Olivier Clément nemrég elhunyt francia filozófus, teológus.) De Gaulle igazi apafigura volt, aki erős volt az erősekkel, de gyengéd a gyengékkel szemben. Down-szindrómás, korán elhunyt lányát különösen szerette. 1952-es végrendeletében azt kérte, hogy Anne mellé temessék el.

Nincs igazi nagyság alázat nélkül. Aki 190 cm magas, mint de Gaulle, annak gyakran le kell hajolnia. Talán sokan emlékeznek a Sakál napja (eredeti címe: Chacal) című filmre, amely egy de Gaulle elleni képzelt merénylet története (és amelyet valódi merényletkísérletek ihlettek). A lövésnek egy kitüntetés átadási ceremónián kell eldördülnie. A mesterlövész bérgyilkos centikkel véti el a tábornok fejét, aki váratlanul lehajol, hogy egy alacsony kis ember mellére tűzze az érdemrendet.

Tudom, hogy ez inkább erkölcsi, mint politikai tanulság. De végeredményben csak ez számít.

 

(Prof. Dr. Trócsányi László Gaulle-izmus: az állam, a jog és a nemzeti szuverenitás szerepe a modern európai demokráciákban című, az NKE, a Századvég Alapítvány és az Igazságügyi Minisztérium szervezésében tartott konferencián, 2016. március 3-án, a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen elhangzott előadásának szerkesztett változata.)



« vissza