Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Gyászbeszéd Pozsgay Imre temetésén

1989-et, 1990-et német barátaink szeretik annus mirabilisnak, a csodák évének nevezni, amikor váratlanul, szinte ajándékként megváltozott Európa korábbi arca, leomlott a vasfüggöny, kitört a szabadság. Mi, magyarok persze aránylag korán elveszítettük a lelkesedésünket. De mégis, valami csodaféle csak történt 25-26 évvel ezelőtt.

Ha a személyes életünk síkján közelítünk, akkor számomra a csoda az új emberi kapcsolatok lehetőségét is jelentette és jelenti. Emlékszem a távolságra, ahogy serdülő ifjúként, messze Budapesttől, majd kezdő lelkipásztorként Pozsgay Imrét figyeltem, figyeltük, újságok címlapján, a fekete-fehér televízió képernyőjén. A mi kis lenyomott világunktól hihetetlen távolságban ott küzdött egy politikus, egy funkcionárius, egy ember valamiért, amiről inkább éreztük, mint tudtuk, hogy közünk van hozzá, közünk lehet hozzá. De mégis távolság, mégis idegenség. Bár az az igazsághoz tartozik, hogy az édesanyám, a világ legjobb emberismerője, akinek a családjába a kommunizmus nehéz szenvedéseket hozott, igen hamar elkezdte nekem, lázadó, pimasz fiatalnak mondani: „Csendesebben, figyelj csak! A Pozsgay, az más. Az velünk van”. Évtizedek teltek el, és személyesen is megismerhettem ezt az embert; bölcsességét, egyenességét, tisztességét és barátságát. Nekem ez a csoda, én ezt is köszönhetem 1989-90-nek, és Pozsgay Imrének. Köszönöm!

A hála nem politikai kategória” – mondta egyszer egy keserű pillanatban. Igaza volt, igaza van. De hogy a tisztességről még mindig hihetjük, hogy lehet politikai kategória is, azt néhány kevesek mellett Pozsgay Imrének köszönhetik a magyarok. A politika persze mesterség is, megvan a maga csínja-bínja. Alkalmazkodni kell néhány szabályhoz, tudni kell taktikázni, stratégiát alkotni, konszenzust, szövetségeseket keresni, működni kell az ellenség–barát felismerő rendszernek. Nem elég jól csinálni, el is kell tudni adni, amit csinálunk. Ez mind igaz, és talán muszáj is. De mégis vannak emberek, akikben megvan a képesség és akarat, hogy mindazt, amit tesznek, egy szélesebb horizonton szemléljék, egy magasabb mércén mérjék, mint a napi politikai küzdelem. Ez a magasabb mérce, mely bennünket, az „internacionalistákat” leszámítva összeköthet, így hangzik: mi lesz ezzel a magyar nemzettel? Mi lesz ezzel a magyar nemzettel azáltal, amit én, mi, te, Pozsgay Imre tett, és mi teszünk? Ő, mióta felismerhetővé vált számunkra, a nagyobb nyilvánosság, az ország, a Kárpát-medencei magyarság számára, mindig, elsősorban erre a dologra függesztette a tekintetét. Ez a lényeg, ez a legfontosabb: mi lesz ezzel a magyar nemzettel.

Ha erre tekintünk, akkor egy táborban vagyunk, akkor érdemes vitatkozni, akkor érdemes küzdeni egymással is, mert akkor abból a magyar nemzetnek származik előnye. Így találkoztunk mi, egykori rendszerváltó fiatalok Pozsgay Imrével. S azután sokakat megérintett ez a bölcs ember, ez a haláláig érdeklődő, figyelő, kíváncsi tekintet. Az ember, aki a magyar nemzet alázatos szolgája volt és marad. Utoljára karácsony előtt hallhattuk, hallhattam az Idősek Tanácsában. Ez volt az utolsó közéleti megbízatása, melyre Magyarország miniszterelnöke felkérte.

Sokan ültek ott, a Vigadó egyik termében: akadémikusok, orvosok, professzorok, nyugdíjasszervezetek vezetői, politikusok, gazdasági vezetők. Egy hosszú vita közben Pozsgay Imre szót kért, és talán, ha öt percet beszélt Európáról, menekültekről, magyarokról, erkölcsről, jövőről, felelősségről. Mindenki elcsöndesedett, feszült figyelemmel hallgatta. Mikor befejezte, senki se tudott megszólalni. A nagy csöndben egyszer csak valaki bátortalanul tapsolni kezdett, a többiek szűnni nem akaró tapsa volt erre a válasz. Hátha még most is hallja. Jó lenne. Vajon mikor lehetett, mikor volt Pozsgay Imre pályája csúcsán? Én magamnak azt a választ találtam, hogy talán akkor lehetett a csúcson, amikor politikailag teljesen egyedül maradt, és talán egy kicsit emberileg is. De hívő ember lévén, ő ismerhette az igazságot: akkor is lehetünk, és talán akkor vagyunk a legmagasabban, közel a Teremtőhöz, amikor mások éppen nagyon lent látnak bennünket. És akik éppen magasan tündökölnek, lehet, hogy nagy mélységekbe süllyedtek, a legtávolabb vannak az igazi emberségtől.

Még sokszor fog majd eszünkbe jutni Pozsgay Imre személye, élete, pályája, amikor nemzeti sorskérdések kerülnek elénk.

Hiányozni fog.

Vigasztaljon bennünket a tudat, hogy ő a mélységből, amelybe most leengedjük, a legnagyobb magasságba emelkedhetik. Tanulni lehet életéből, élete példájából ezután is.

Nyugodjék békében!

 

2016. április 15.



« vissza