Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Haderő, menetben – A magyar honvédség elmúlt negyedszázada


Magyarország, a korábban a szovjet befolyási övezethez tartozó, kelet-közép-európai régió országának haderejében a változások jelei már évekkel az 1989/1990-es, az egész térségben földindulásszerűen bekövetkezett politikai-gazdasági összeomlás előtt jelentkeztek. Ezek a változások – a körülményeket figyelembe véve – értelemszerűen csak kismértékben lehettek jelentősek, de mindenesetre a megdöbbenés erejével hatottak, amikor a rendszer történetében utolsó, 1985-ös katonai díszszemlén az addig ilyenkor megszokott internacionalista jelképek mellett – ünnepélyes külsőségek között – először megjelentek Magyarország több mint ezeréves történelmének zászlói.

Ennél lényegesebb fordulat indult meg, szintén az 1980-as évek közepén, amikor a magyar haderő szovjet típusú (hadsereg–hadosztály–ezred) szervezésétől eltérő, jóval kevesebb harcászati vezetési elemet igénylő hadtest–dandár átalakítás elkezdődött. Ez értelemszerűen együtt járt az ország gazdasági helyzetének romlása miatt is bizonyos létszám-megtakarítással, haditechnikai eszközök rendszerből történő kivonásával és ún. hosszú tárolásra történő konzerválásával. A tényleges rendszerváltás az ezredforduló utolsó évtizedének kezdetén érte a magyar haderőt, amikor a rendszeresített békelétszáma még mindig százötvenezres volt, hadilétszáma pedig ennek körülbelül a duplája.

Az 1989/1990-es évek gyökeres politikai változásai – amelyeket katonatisztként személyesen is átéltem – nem érték sokkoló hatással a haderő gerincét adó tiszti-tiszthelyettesi állományt. A változásokat folyamatosan, az ország lakosságával együtt megélő állománynak a köztársaság 1989. október 23-án történt kikiáltásáig volt ideje eldönteni, hogy letegye-e új esküjét kizárólagosan a haza megvédésére, vagy távozzon a fegyveres erők kötelékéből. Adatok bizonyítják, hogy csak egészen elenyésző számban tagadták meg az új eskü letételét. Ez egyértelműen arra mutat, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után, majd a rendszer szorításának némi enyhülése idején, már a „gulyáskommunizmus” évtizedeiben felnőtt ún. „beat-nemzedék”, az 1990-es évekre a haderőt vezető tábornoki, tiszti-tiszthelyettesi állomány alkalmas maradt az új, demokratikus rendszer katonai feladatainak megoldására.

Természetesen így is voltak, akik eltávoztak a haderőből, elsősorban a felső katonai vezetésből, a szovjet mintát követő, különben is egyre túlkorosabbá váló vezetők. A rendszerváltó politika erői által is támogatott, alapvetően nyugdíjazással együtt járó távozás lehetőséget adott az addig visszatartott korosztályok dinamikusabb megjelenésére is. Az akkor éppen ötvenéves Lőrincz Kálmán vezérezredes került a haderő élére, aki „a Magyar Honvédség menetben van!” találó kijelentéssel jellemezte a haderő állapotát. A baj az, hogy ez a menetelés hosszúra sikerült, és ma is tart.

A kommunista típusú rendszer bukása után már semmi sem volt olyan, mint régen. Ha az összeomlást globális összefüggésben nézzük: megszűnt egy nemcsak Európát, de a világ békéjét is fenyegető több évtizedes szembenállás, a hidegháború állapota. Ez a hatalmas eredmény elsősorban az Egyesült Államok által vezetett Nyugat történelmi érdeme – mondjuk ki: vértelen győzelme. Ne felejtsük el azonban, hogy a partnernek bizonyult Mihail Gorbacsovval az élen a keleti blokk vezetése is – ha kénytelen-kelletlen, de – beismerte, hogy nincs tovább. Megbukott a szovjet típusú társadalmi-gazdasági rendszer és vele együtt katonai szövetsége, az ún. Varsói Szerződés (VSZ) is.

Nyilvánvalóvá vált, hogy a jövőben Magyarországon sincs szükség a korábbi, magas létszámokon tartott hadseregre. Különösen nincs szükség az „ideiglenesen itt tartózkodó” – értsd: megszálló – szovjet csapatokra. Céllá vált, hogy „kisebb, de korszerűbb, hatékonyabb” fegyveres erővel rendelkezzünk. Azonban, hogy ezt hogyan valósítsuk meg, az lényegi kérdéssé vált. És sajnos a mai napig is kérdés maradt. Ha az okokat keressük – még ha nyilván sok hibás lépés történt az elmúlt majdnem negyedszázadban –, ne felejtsük el azt sem, hogy ahol többek között a hadviselés is folyamatos és dinamikus változásokon megy keresztül, ezek a változások egyre globalizálódó világunkban sokszor nehezen kiszámítható hatással vannak hazánk és térségünk biztonságára.

A haderő folyamatos működését ellátó állandó állományról a bevezetőben már esett szó. A rendszerváltozás után legtöbben azért maradtunk, mert hittünk egy új, már a deklarálásából eredően is a haza védelmére alakított haderőben. Ami a haza védelmét illeti, legbelül addig sem volt bennünk kétség. Az 1960-as évektől, a robbanásszerűen fejlődő média hatására kitáruló világ még a vasfüggöny mögött is éreztette hatását. Már nehezen lehetett bemagyarázni az embereknek, hogy a sajnálatos történelmi okok miatt szétszakadt világ problémáit csak az erőszak nyelvén lehet megoldani. A kommunista ideológia jelen volt ugyan a teljes katonaállomány körében, de a nyilvánvalóan létező, rendszerbeli, állandósult ellentmondásokat nem voltak képesek átmenetinek magyarázni a haderőn belül is működő „komisszárok”, akik aztán a rendszerváltozás első pillanatában eltűntek az állomány köréből.

A szovjet gyámkodás és a magyar javaslatra hamarosan felszámolásra került ún. Varsói Szerződés megszűnésével, a szovjet megszálló erők kivonulásával az ország védelmének megszervezése teljesen nemzeti keretekben maradt. A rendszerváltozás utáni első katonai doktrína nemhiába kapta a „körkörös védelem” jelzőt a több évtized után először demokratikusan megválasztott Antall-kormány honvédelmi miniszterétől, Für Lajostól. Pedig ez a később sokszor méltatlanul is bírált elv pontosan kifejezte azt a helyzetet, amelybe szinte egyik pillanatról a másikra kerültünk.

A miniszter szerepe az előző rendszer idején is meghatározó volt. A demokráciákban megszokott civilkontrollnak fittyet hányva (Oláh István kivételével!) általában pártpolitikusok töltötték be a tisztséget, különösebb katonai felkészültség nélkül – egyenruhába bújtatva. Az erősen omladozó rendszer utolsó minisztere a korábban szintén pártpolitikai beosztásokat betöltött Kárpáti Ferenc, aki a rendszer bukása előtt fél évvel kibújt az egyenruhából, és immár „civilként” irányította a minisztériumát. „Hattyúdalként” igyekezett a „finn példa” szerint átalakítani a hivatalt, ami azt jelentette, hogy egy kis – a politikai célokat, a követendő stratégiát meghatározó – minisztérium és a honvédség parancsnoka alárendeltségében a vezérkari főnök által vezetett vezérkar képezte a Honvédelmi Minisztérium (HM) felső irányítását.

Érhető volt az elgondolás. A várható politikai változások során a Kádár-korszak utolsó HM felső vezetése igyekezett a politika haderőbe direkt módon történő beavatkozásának lehetőségét csökkenteni. A fegyveres erők feletti rendelkezés – az irányítás vagy vezetés – minden országban a mai napig dilemma. Fejlett demokráciákban általában ez a kérdés rendezett. A baj akkor kezdődik, amikor a felelősségükben-működésükben világosan elkülöníthető szerepkörök felcserélődnek-áttűnnek. Amikor a civil politikus miniszter a csapatoknál járva egyenruhában tetszeleg. Igaz, már hál’ Istennek rendfokozat nélkül. De legalább olyan rossz, ha az egyes számú katona téved a politika ingoványos talajára, vagy hajt végre kritikátlanul nyilvánvalóan elvtelen szakmai döntéseket a saját, személyes „túlélése” érdekében. Az elmúlt negyedszázadban mindkét magatartásra bőven találunk példát. Mára az irányítás-vezetés szétválasztására a kezdeti tisztességes elgondolás csupán merő elképzelés maradt. Hovatovább egy-két éve felröppent az elgondolás, hogy az egész honvédelmi minisztérium az Osztrák–Magyar Monarchia megszűnése óta először, Budapesten kívülre, a csapatok vezetésének parancsnokságával egy helyőrségbe, Székesfehérvárra települ. Képtelen gondolat. Azóta le is került az elképzelés a kormányzat napirendjéről.

Für Lajos, egy ízig-vérig civil történész lett a rendszerváltás első honvédelmi minisztere. Visszaemlékezések szerint Antall Józsefnek úgy kellett rábeszélnie vonakodó MDF-es párttársát a tárca vezetésének elvállalására. Ennek ellenére Für jó politikai érzékkel, a katonák iránti empátiával vágott bele négyéves, már a nagy átalakításokat feltételező munkájába. Nem feltétlenül és mindenáron akart beavatkozni a HM–vezérkar korábban létrehozott struktúrája szerint működő honvédség folyó ügyeibe. A legnagyobb kérdés a VSZ megszűnésével, a megszálló szovjet csapatok távozásával, teljes függetlenségünk visszanyerésével felbukkanó „hogyan tovább” kérdése volt. Ebből a korszakból származik a neki tulajdonított, ugyanakkor a realitásokat híven tükröző, leegyszerűsítve „körkörös védelemnek” elnevezett doktrína, amely már csak a dolgozat elején leírt helyzetkép miatt sem volt igaz, de jól hangzott. Mi nem támadunk meg senkit (ezt a képességét a honvédség fokozatosan különben is elvesztette), de bármely irányból megvédjük az országot.

Gyakori volt, az adott parancsnokoknak meglepetést okozva, hogy Für Lajos bejelentés és kíséret nélkül hirtelen megjelent valamelyik vidéki helyőrségben, hogy személyes benyomásokat szerezzen életükről. Tisztességes módon, nem tisztogatással kezdte a munkáját. Tudomásul vette a lemondásokat, nem tartotta vissza a katonai szolgálat felső korhatárát elért vezetőket, és helyükbe általában elfogadta a katonai vezetés által javasoltakat. Húsz év távlatából személyes véleményem, hogy a rendszerváltozás óta a feladatát legtisztességesebben végző miniszterünk volt.

Für Lajost Keleti György követte. A közülünk, katonák közül kikerült Keleti híradóstisztként indult, majd a politikai tisztté válás útjára térve a rendszerváltást közvetlenül megelőzően a HM propagandaosztályát vezette. Országosan a romániai forradalom idején vált ismertté, amikor már mint a HM szóvivője látta el a feladatát. Jól. A HM élére mint a MSZP első körben, nagy fölénnyel megválasztott parlamenti képviselője került. Állítják, hogy új funkciójában mintha elfelejtette volna, hogy valaha is volt katona. Lelkiismeret-furdalás nélkül hajtatta végre a pillanatnyi politikai helyzetnek megfelelő haderő-átalakításokat, drasztikus csökkentéseket, diszlokációkat. Pozitív jellemzője a miniszteri székben eltöltött négy esztendejének, hogy ebben az időszakban indult meg a Magyar Honvédség NATO-tagságra való felkészülése. Műszaki kontingenssel sikeresen vettünk részt a délszláv háború utáni helyreállításban.

Szabó János, az első Orbán-kormány honvédelmi minisztere a Torgyán-féle kisgazdákkal kötött kényszerű koalíció eredményeként és vélelmezhetően a Fidesz vezető csoportjának a tárcavezetést illető nem túl nagy érdeklődése folytán került a HM élére. Személyes tevékenységéről több mint tizenöt év távlatából sem tudunk sok mindent említeni. Privát szerencséje, hogy a NATO-csatlakozásunk folyamata minisztersége ideje alatt fejeződött be. Ebben az időszakban már érezhetővé vált a vezérkar HM alá történő „bedarálásának” igénye. Ezt nem a miniszter, hanem az államtitkára, a volt fideszes, majd párton belüli konfliktusai miatt Torgyán által közigazgatási államtitkárnak beajánlott, agresszív stílusáról ismert Wachsler Tamás vezényelte. Ügyködése alatt elérte, hogy a kiváló, korszerű felkészültséggel rendelkező, a vezérkart a kor igénye szerint átalakító Végh tábornokot és a biztonságpolitikában nagy tapasztalattal és nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező helyettes államtitkárt, Gyarmati Istvánt is sikerült kiszorítania. Végül ő sem kerülhette el a sorsát. Helyébe az addig infrastrukturális főosztályvezetőként dolgozó, jogi végzettségű, hirtelen karriert építő Perenyei Tamás került.

Juhász Ferenc lett a harmadik köztársaság harmadik honvédelmi minisztere. Az újból balra lendülő inga eredményeként másodszor is az MSZP alakíthatott kormányt, ezúttal is a liberálisokkal szövetkezve, amelyet két cikluson keresztül is megtartott. Juhász idejére tehetőek azok az addig (a Keleti minisztersége óta) csak sejtett anyagi természetű botrányok, amelyek mind a mai napig kísérik a balliberális időszakot. A legelső ilyen volt magának a miniszternek a hivatalba kerülése után közel egy évvel történt százmilliós budai villavásárlási ügye. Államtitkára idővel, a szinte a semmiből feltört, szintén jogász, és ingatlanügyekben is járatos, akkori ügyei miatt ma is bíróságra járó Fapál László lett. Érdekes módon – mint láthattuk – már az előző kormányzat alatt is fokozottan felértékelődtek az infrastrukturális, ingatlanügyek. Miért, miért nem, olyan fontosnak tartották ezt a területet, hogy a felhalmozódott ún. inkurrencia kezelésére is nem szakembert, hanem egy, a korábbi rendszerbeli pártmunkást, a Juhászhoz közel álló Gömbös Jánost bíztak meg. Nyilvánvaló, milyen szakmai háttérrel. Erre az időszakra tehető Magyarország egyre fokozottabbá váló nemzetközi szerepvállalása, az iraki és az afganisztáni misszió. Miniszterségének félidejében különösebb előkészítés nélkül megszűnt a sorkatonaság, és eddig példátlan módon lemondott a vezérkari főnök, Szenes Zoltán.

Juhászt párttársa, Szekeres Imre követte a miniszteri bársonyszékben. Töretlenül folytatódott az elődei által végzett munka. Tovább csökkent a haderő létszáma és az ország költségvetéséből a honvédelemre fordított összeg. Újabb és újabb „reformok” követték egymást. A honvéd vezérkar „beintegrálása” olyan „nagyszerűen” sikerült, hogy az évtizedes birkózás eredményeként már-már minisztériumi főosztályvezető, maximum helyettes államtitkári szinten emlegették a HM-nek így mindenféleképpen kiválóan megfelelő vezérkari főnököt. Szekeres sokfajta dologba belevágott, de nem minden sikerült minisztersége négy éve alatt. Számomra az egyik legfájóbb, hogy a nagy hangon bejelentett katonai és rendőri képzés egy fedél alá hozása sem sikerült. Vélelmezhető, ha ez akkortájt, 2006–2007-ben megvalósul, mára nem így, és nem ilyen körülmények között jön létre a Nemzeti Közszolgálati Egyetem.

Hende Csaba – a korábbi MDF-es miniszter, Für Lajos felfedezettje, majd a 2002-es kormányváltás után látványosan a Fideszhez átigazolt, és ott a polgári körök országos hálózatának megszervezésében érdemeket szerzett jogász – töltötte be 2015 szeptemberéig az ország biztonsága szempontjából meghatározó pozíciót. Eddig senkinek sem sikerült a tárca vezetését kétszeresen is elnyerni a rendszerváltozás óta. (Ez Juhász esetében sem valósult meg. Lehet, az őt az újrázásra jelölők józanul elgondolkodhattak azokon a „mendemondákon”, amelyektől az ő idejében hangos volt a sajtó.) Nem így Hende esetében. A poszt 2014ben történt újbóli elnyerése utáni regnálására (szívesen használom ezt a szót) a dolgozatban különböző tárgykörökben utaltam. Biztos vagyok benne, hogy tevékenysége nem sok pozitív nyomot hagy az amúgy mára „ezer sebből vérző” honvédség legújabb kori történetében.

Utódja napjainkban Simicskó István, aki 2010-től egy ideig a politikai államtitkári beosztást töltötte be Hende mellett. Később – eredményesen – a sportért felelős államtitkári funkciót látta el. Onnan került vissza, sokak szerint Hende bukása következtében, a HM beosztásába. Simicskó jól ismeri a haderőt. Az ezredforduló idején szorgalmazta a nemzetőrség megalakítását. PhD dolgozatát is a honvédelem kérdéseiből írta és védte meg, sikeresen. Kezdeti intézkedései, lépései biztatók. Jól irányította, és határidőre befejeztette az őszi, déli határainkon folyó kerítésépítési munkákat. Eredményességét várhatóan befolyásolja a ki tudja, már hányszor módosított, a GDP-hez viszonyított költségvetés évente lassan felfelé kúszó tervezett nagysága. Munkáját pillanatnyilag még korai megítélni.

(Az írás az azonos című, honlapunk ONLINE ÍRÁSOK rovatában teljes terjedelmében olvasható dolgozat szerkesztett változata.)



« vissza