Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Igen, és pont


A 2014-es rendkívüli és a 2015-ös rendes püspöki szinódusról részben kiszivárgott, részben hivatalosan is közzétett hírek alapján nem különösebben meglepő, hogy a két egyházi gyűlés tapasztalatait összefoglaló Amoris laetitia (A szeretet öröme) kezdetű apostoli buzdítás fogadtatása sem mentes az egymással homlokegyenest ellentétes kommentároktól. A közel kétszáz oldalas dokumentumot 2016. április 8-án mutatta be a Szentszék Sajtótermében Lorenzo Baldisseri bíboros, aki a szinódus főtitkára volt, Christoph Schönborn bíboros, bécsi érsek, Francesco Miano, a római Tor Vergata Egyetem docense, és felesége, Giuseppina De Simone, a nápolyi Dél-olaszországi Teológiai Fakultás filozófiatanára. A pápai dokumentum bemutatásán elsősorban Ferenc pápa Evangelii Gaudium (Az evangélium öröme) című apostoli buzdítása és különösen a 2016-os szentév – vagyis az isteni irgalmasság – kontextusát emelte ki Baldisseri bíboros. Valószínűleg mind Ferenc pápa, mind a dokumentum megalkotásán dolgozó stáb számíthatott az ellentétes interpretációkra, sőt, az Amoris laetitiával kapcsolatos szenvedélyes érvelésre is, ezért hangsúlyozták a világegyház problémáinak sokféleségét és az idő fontosságát. Az időét, amely a folyamatokhoz, és azok megértéséhez is szükséges.

A nyugati társadalmakat szétfeszítő, a családdal kapcsolatos probléma persze nem új keletű. A 2014-es és 2015-ös szinódus témáját még 2012-ben, XVI. Benedek pápa alatt jelölték ki az előző, az új evangelizációval foglalkozó rendes szinódust követően, s a kétéves felkészülési időt az egyházmegyék igyekeztek lelkiismeretesen fölhasználni. Azonban már az adatgyűjtés sem volt problémamentes, hiszen nagyon hamar nyilvánvalóvá lett, hogy a világegyház sokszínűsége bizonyos esetekben megkérdőjelezi a hívők hitének egységét. Az európai katolikusok nagy többsége Róma tanításával szemben számos kérdésben mást gondol. Például a kontinens nyugati felének egyházmegyéiben élők döntően úgy vélik, hogy a szentségi házasságon kívül élőket, a polgárilag újraházasodott elváltakat, az élettársi kapcsolatban lévőket éppúgy megilletik a szentségek, mint azokat, akik érvényes házasságban élnek. A tőlünk nem túl távol lévő grazi egyházmegyében a hívek 96 százaléka osztja ezt az álláspontot. Valószínűleg Magyarországon is többségben lenne a hagyományos katolikus szentségteológiát elutasító vélemény, talán még a lelkipásztorok körében is. A grazi egyházmegyében az azonos neműek párkapcsolatát is megengedhetőnek tartja a hívek 71 százaléka, és többségében a mesterséges fogamzásgátlásról sem úgy gondolkodnak, mint amit VI. Pál 1968-ban megjelent Humanae vitae kezdetű enciklikájában olvashatunk. E sokféle nézetnek megfelelően a szinódus munkadokumentuma, az Instrumentum laboris is kellőképpen tarka lett, s az ülések tapasztalatát összegző Ferenc pápa is úgy vélte, hogy a hozzászólások egy értékes poliéderhez hasonlítanak, hiszen a részegyházak tapasztalata is nagyon sokféle.

Mégis, a tapasztalatok legkisebb közös többszöröse nem lehet más, mint a katolikus egyház hite, amely nem egy filozófiai elgondolás vagy egy kulturális antropológiai kategória. Folyamatosan létezik, és a hitletétemény a teológia szerint maga az egyházra bízott kinyilatkoztatás, amelyet nem lehet többségi szavazással megváltoztatni. Az Amoris laetitia természetesen számtalan szállal kötődik az egyház hitéhez, és már a címével is egy korábbi pápai megnyilatkozásra, XVI. Benedek A hit kapuja kezdetű apostoli levelére utal, amellyel a ma már emeritus pápa a hit évét hirdette meg 2011-ben; ennek utolsó bekezdésében is szerepel a „szeretet öröme” kifejezés. A bírálók azonban úgy vélik, az Amoris laetitia szövege több, ráadásul nagyon fontos kérdésben kissé pontatlanul vagy homályosan fogalmaz, ezért kiegészítésre, pontosításra, vagy egyszerűen hiteles, szentszéki értelmezésre szorul.

A hosszú szövegre vonatkozó első észrevételek, ismertetések és bírálatok nagyon hamar napvilágot láttak, így az újságírók az első adandó alkalommal kérdéseket tettek föl Ferenc pápának apostoli buzdításával kapcsolatban. Ez az alkalom történetesen nyolc nappal az Amoris laetitia közzétételét követően, az egyházfő Leszbosz szigetén tett látogatása után következett be. A pápa a repülőgép fedélzetén tartott sajtótájékoztatót Federico Lombardi vezetésével a vele utazó újságíróknak. Természetesen a kérdések többsége a Szentszék menekültekkel kapcsolatos állásfoglalására vonatkozott, de a konstruált alkalom kínálta téma, minden érzelmi telítettsége mellett is, viszonylag hamar elapadt. Elsőként a Wall Street Journal újságírója, Francis Rocca, majd a Le Figarótól Jean-Marie Guénois tett fel kérdéseket az Amoris laetitia vitákat kiváltó részével kapcsolatban. A legfontosabb: történt-e változás a polgárilag elváltak majd újraházasodottak szentségekhez járulása szempontjából, vagy sem. Könnyen eldönthető kérdés, és Ferenc pápa válasza nem is kerülte meg lényeget: „mondhatnám, hogy igen, és pont” – válaszolta. Ezen kívül azonban azt is javasolta, hogy a kérdésekkel az újságíró forduljon Schönborn bíboroshoz, aki jól ismeri az egyház tanítását.

Valószínűleg ez csupán egy természetes, elhárító reflex volt az egyházfő részéről, azonban nagyon szokatlan, s az utóbbi száz évben talán példa nélküli, hogy a katolikus egyház vezetője valamely teológiai kérdésben ne saját magát tartaná illetékesnek, ne maga akarna tanítani, hanem a legfőbb tekintély helyett egy másik szakértőt javasol a probléma megvilágításához, még ha az illető a Hittani Kongregáció tagja is. A következő kérdező, Jean-Marie Guénois „szemtelensége” azonban még jobban felborította a leszboszi sajtótájékoztató egyensúlyát. A Le Figaro újságírója ugyanis pontosan idézte az Amoris laetitia 351-es lábjegyzetét, amely a kérdéses részt tartalmazza, majd azt is felvetette, hogy egy ennyire fontos kérdés hogyan kerülhetett csak lábjegyzetbe. A főpapi válasz erre már kissé ingerültté vált, Ferenc pápa először a valóban sok torzítást és félreértést okozó sajtót hibáztatta, majd azt állította, hogy nem emlékszik a 351-es lábjegyzetre, de az biztosan összhangban áll előző pápai megnyilatkozásával, az Evangelii gaudiummal. Biztosan! – hangsúlyozta a pápa.

Miért is lenne másként? Ám ez a kijelentés Jean-Marie Guénois – valószínűleg sok forrás feldolgozása alapján megfogalmazott – kérdésére nem ad választ. A vitatott lábjegyzet a legkézenfekvőbb értelmezés szerint, amelyet a kurta „Igen, és pont” pápai válasz is megerősíteni látszik, nem tartalmaz mást, mint hogy a házasság, a bűnbánat és a szentáldozás szentségteológiai megítélése a jövőben új értelmet nyer. Ferenc pápa a 351-es lábjegyzetben azt állítja, hogy egy objektíven bűnös helyzetben is – amiért a benne élő esetleg nem is felelős – lehetséges Isten kegyelmében élni, növekedni a kegyelemben és a szeretetben, s ehhez az egyház segítséget is nyújt.

Aligha lenne morálteológus, aki másként gondolná. Ugyanis az ember ontológiailag bűnös, mégis képes a kegyelemben és szeretetben való növekedésre. Megbánja bűneit, és ez alkalmassá teszi a növekedésre. A probléma tehát kettős: bánja-e bűnét a törvénytelen kapcsolatban élő; s ha nem, az a bizonyos segítség, amelyet az egyház ad, vajon a szentségekhez járulás útja-e.

Ha a pápa a szentségi életbe való bekapcsolásra utalt, akkor az említett három szentség már nem lesz ugyanaz, mint ami korábban volt. Újbóli „bekapcsolásról” van szó, hiszen a keresztség és a korábban vett szentségek miatt nem beszélhetünk teljes idegenségről. De nem véletlen, hogy az idős német filozófus, Robert Spaemann az egyházi tanítóhivataltól való elszakadást említette Ferenc pápa dokumentuma kapcsán, következményként pedig azt jósolta, hogy teljes zavarodottság várható a katolikus egyházban, hiszen az Amoris laetitia után az őserdei misszionáriusoktól a püspöki konferenciák tagjaiig senki sem tudja pontosan, mit is jelentenek a szentségek, kinek lehet kiszolgáltatni azokat.

És a kérdés természetesen az összes érdeklődőt, a megkeresztelteket, házasságban élőket – és természetesen az „egyházi rend”, a katolikus papság egy részét is megosztja. Így aztán Athanasius Schneider püspök a dokumentum számtalan lelki és lelkipásztori értékének hangsúlyozása mellett úgy véli, sürgős szükség mutatkozik a legvitatottabb kijelentések tisztázására.

Mások viszont nagyon is elégedettek. Például Antonio Spadaro SJ, aki a 2015-ös szinódus után örömmel jegyezte meg, hogy végre kinyílt az ajtó, amelyik a rendkívüli szinóduson zárva maradt, és ezt az Amoris laetitia is megerősítette. A „megnyíló ajtó” hasonlata mintha a szentségek kiszolgáltatási rendjének megváltozására utalna, s azt jelentené: a katolikus egyház megnyitotta a szentségekhez járulás ajtaját azok számára, akik különféle okokból nem szentségi házasságban élnek. Az ilyen kapcsolatokat régebben egyszerűen törvénytelennek vagy paráznának nevezte az egyház, ám a katolikus politikai korrektség az elmúlt évtizedekben a fogalmat átkeresztelte „rendezetlen” kapcsolatokká. A megnevezés találó, hiszen egyrészt ellentéte a rendezettnek, másrészt utalhat a „concupiscentia” teológiai fogalmára, amely a bűnbeesés következménye, bűnre való hajlamot, rendetlen kívánságot jelent. Ám nehezen leplezhető eufemizmus is.

Hasonlóképpen fogalmazott maga Schönborn bíboros is, aki – mint Athanasius Schneider püspök is utalt rá – örömét fejezte ki az Amoris laetitia megjelenése kapcsán, mert az végre túllép a kapcsolatok mesterséges és felszínes „rendezett” és „rendezetlen” kategorizálásán. Véleménye valószínűleg jól tükrözi az osztrák katolikusok többségi véleményét. Más kérdés, hogy milyen következményei lesznek/lennének az erkölcsteológia napi problémák miatti átírásának, még ha azt akár a Hittani Kongregáció egy tagja kívánja is.

De az apostoli buzdítás legracionálisabb kommentárja valószínűleg mégiscsak Ferenc pápa egy rendtársától, a teológiai kérdésekben és társadalmi-politikai változásokban egyaránt jártas magyar Szabó Ferenc jezsuitától származik, aki úgy vélte, hogy az Amoris laetitia pragmatikus szövege kiábrándulást fog okozni mind a „haladóknak”, mind a „konzervatívoknak”.

A dokumentum alaptézise valószínűleg az, hogy a hívek lelkiismeretét az egyháznak alakítani, és nem helyettesíteni kell, ahogyan Jézus tette a szamáriai asszonnyal. Természetesen a Szabó Ferenc által használt jelzők, a haladó és konzervatív már önmagukban is minősítik a dokumentum többségi sajtóprezentációját. Nyugaton ez a finom üzenet talán már nem is érzékelhető. Kelet-Közép-Európa azonban más érzékenységet adott. Vagy kényszerített ki. Magyarországon például az egyik korai, vértanúságot eredményező koncepciós perben gyakran szerepelt a két kifejezés, ahogyan később, az ötvenes években is. Elsőként talán Kiss Szaléz ferences szerzetes megkínzását és kivégzését készítették elő az elfogását megelőző sajtóhadjáratban a „konzervatív” és „haladó” kategóriákkal. 1945. december 16-án ezzel a szalagcímmel támadta Márai János a Gyöngyösi Néplap megjelent számában a szerzetest: Maradunk… haladunk? A „haladó” és a „konzervatív” jelző ellentétpárként való beállítása legalábbis magyarázatra szorul. A teológiában is.



« vissza