Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Jean-Pierre Le Goff és a francia demokrácia rossz közérzete


Egy másik fundamentalizmus is izmosodik Európában a szélsőséges iszlám mellett, és ez a nyugati többségi társadalomnak már nyűg. Az emberjogi fundamentalizmusról van szó, amelyet „haladáselvű” hirdetői – alapítványi pénzen és kormányzati háttérrel támogatva – Európa keleti felétől is megkövetelnek. A paradox szókapcsolat szokásaink abszurd értelmezésére és számon kérő megváltoztatására utal. Egy új utópia terjed a kontinensen, amelynek elemeit jogi intézményekkel kényszerítik ki, és amely ellen egyre többen emelik fel a szavuk. Egy közveszélyes ideológiától kell megvédeni Európát: az egyenlőség nemes elvének túlhajszolásától, amely az állam, a nemzet és a hagyományos család után a nemi különbség tételezését is tagadja. Az emberjogi fundamentalizmus a semlegesség elvének totális érvényesítését, az oktatás átalakítását tűzte ki célul. Azonban nemcsak a szembeszegülő értelmiségieket, hanem a politika, az ideológiák iránt eddig érdektelen, a fogyasztói magatartásba szédült és a tárgyszerzéstől elvarázsolt, semlegesített állampolgári csoportokat is sikerült felébreszteniük Csipkerózsika-álmukból, kihozni a béketűrésből. Az évtizedek óta berendezkedett, a közbeszédet meghatározó establishment elleni büntető szavazások is fokmérői e változó magatartásnak. Ráadásul az emberjogi fundamentalizmus önmagukban védhetetlen politikai gyakorlatokat fogadtat el a jog eszközeivel. Sokan emlegetik a globális jurisztokráciát azok, akik az emberi jogok nemes vásznából védőkötényt szabtak az individualizmusuk elé. Az emberjogi fundamentalizmus és a politikailag korrekt beszédmód – egymás szolgálólánya. Amit a józan paraszti ész normálisnak nevezett, az – szerintük – abnormális. Megszűnt a paraszti életforma, és – úgy tűnik – azzal oda a józan ész is.

Ebbe az értelmezési keretbe állítható Jean-Pierre Le Goff új könyvének mondanivalója.1 A híres filozófus és szociológus több mint harminc éve fürkészi a francia társadalmat, hogy kirajzolja belőle azon meghatározó mintázatokat, amelyek azt a drasztikus hatvannyolcas változások után jellemzik.2 A felszabadulástól napjainkig körbetekintve ő is ezt az eseményt tartja a legmeghatározóbbnak, amely egyúttal az emberjogi fundamentalizmus éledezésének a kezdete. Egy másik könyvében ’68 romboló szellemiségének hatásait elemzi a francia oktatásban és a munka világában.3 Aggasztja a társadalmi rétegeket jellemző elbizonytalanodás, a céltalanság és értékvesztés, amelyet egy kötetre való4 esszésorozatban elemzett a Le Débat című folyóiratban.

A szociológus szakma és az olvasótáborának egyöntetű elismerését az alapműnek számító A falu elmúlása című könyve5 hozta el számára. Megérdemelt díjesőben volt része. Több évtizede rója Cadenet, a dél-provence-i község utcáit, türelmesen kérdezgeti kicserélődő lakóit, figyeli a település „modernitás” okozta – néhai kafkai – átváltozását, benne az „idegenek” helyfoglalását. Ez utóbbiak lehetnek a Marseille-ből hétvégére kiruccanók, vagy az ide költöző dán nyugdíjasok. Úgy véli, hogy e nagy faluban történő változások úrfelmutatásként jelenítik meg a franciák mindennapi gondjait, és utalnak a problémákkal terhes, aggasztó jövőjükre is. Mielőtt Európa napbarnított feneke lettünk – válaszolt egy interjúalanya –, volt e vidéknek hagyománya, rá jellemző mezőgazdasági termelése és életritmusa. Mindez már végleg a múlté, és a szerző nosztalgiával vegyes együttérzéssel jegyzi le a hírmondónak maradt „harmadik generáció” szavait. Egy vérbeli saga e hatszáz oldalas könyv. Für Lajos tudott így írni az eltűnő paraszti világról, amely negatív viszonyítási alap a parvenü Európának és benne sok wellness-magyarnak is.

Ilyen szellemi előzmények után a február elején megjelent könyvével a szerző célja a végleges szakítás. Szakítás mindazzal – hiszen fiatal korában ő is baloldali volt –, amit az elutasítás demokráciájának és a kulturális relativizmusnak nevez. Az elutasítás demokráciája – talán mondani sem kell – a keresztény örökségre, a nemzeti múltra, a francia hagyományokra és szokásvilágra vonatkozik. A szerző csak utal rá, de napjaink kulturális baloldalának szlogenvilága baloldali és részben jobboldali amerikai import, mint ahogy a hatvannyolcas párizsi diáklázadások is a ‘67-es amerikai egyetemi lázongásokat másolták. A francia és a nyugat-európai fiatalok már akkor idült amerikamániába estek, hiszen Észak-Amerika sikerrel exportálta életstílusát, világszemléletét és ideológiáját Európába is.6 Georges Pompidou elnök viszont ‘68-at mindenekelőtt a párizsi burzsoázia és elkényeztetett gyerekei számlájára írta, amelyet a francia vidék ellenségesen szemlélt.7 Meg is bicsaklott hamarosan a francia gazdaság lendülete. Ma a néma többség a megbuktatott Charles de Gaulle tábornokot tekinti követendő példának, és az idősebbek – azaz a harmadik generáció – visszasírják az ő éveit, amely 1958-tól 1969-ig tartott.

A „helyesen gondolkodók” (bien-pensants) hálózatának káros hatását nemcsak Jean-Pierre Le Goff teszi szóvá. A kitűnő eszmetörténész, Jacques Julliard éppenséggel a klasszikus baloldal értékeit kéri számon Hollande intézkedésein és fundamentalista tanácsadóin. A Baloldal és a nép (2014) című könyvében azt nehezményezi, hogy ők az emberi magatartást csak a kultúra, a társadalmiság (societal) által meghatározottként fogják fel, kizárva a természet szerepét az emberi lét értelmezéséből. Arra a kérdésre, hogy kiktől inspirálódnak e jogászkodók, már Le Goff adja meg a frappáns választ: a kulturális baloldali Pierre Bourdieu, Michel Foucault, Gilles Deleuze filozófusok eszmeadagjait fűszerezik Marxszal, Freuddal és Sartre-ral, mielőtt elénk rakják. Energiaitalnak meg kéznél van Frantz Fanon és a neokolonializmus bűnének ráolvasása a mai franciákra, a társadalmi nem (gender-mainstreaming) kiáltványa, illetve a gyökeres női emancipáció, a globális szexuális forradalommal kombinálva. (A lista tetszőlegesen folytatható.)

Napjaink individualizmusáról a szerző az alábbiakat írja8: „Ez az új individualista tulajdonképpen egy kedvesen hamis lény (faux gentil), aki nem viseli el az ellentmondást, sem a konfliktust, de még az emberi létezés tragikumát sem. Egy sajátos világot rendez be maga körül, és körömszakadtáig védi azt a való élet megpróbáltatásaitól. Csak az alter egójával képes jól kijönni. A rendezetlen valóság elől menedékhelyére vonul vissza, az ellenségnek a színét sem kívánja látni, és amikor a fanatizált iszlám az ajtaján kopog, majd benyitva válasz nélkül megjelöli őt, végképp nem érti, mi történik vele. Csak azt hajtogatja, hogy honnan ez a gyűlölet és miért e halálhír, amikor ő annyira nyitott és előzékeny. Végtére is, individualistánk a világot egyszerűnek érzékeli, és a környezete sem más, mint önmaga meghosszabbítása. Beleértve érzelmi viszonyait is. Társadalmi és politikai kapcsolatai nincsenek beágyazva, azaz közösségi, történelmi és intézményi struktúrákba szervezve. Csak az interperszonális kapcsolatai során érzékelt jóra vagy rosszra (szeretetre vagy gyűlöletre) redukál mindent, és benyomásait összetéveszti a morállal. Hiszi, hogy kiirtható a vilagból a Rossz, amelyből majd a jó proftál. A jót az univerzális testvériség testesíti meg, amelyben mindenki olyan, mint jómaga.”

A szerző elénk idézi a médiaaktivistát, az emberjogi őrszemet, aki a fenti embertípust szeretné megsokszorozni az Európai Unióban. „A harcos zsurnaliszták – írja Le Goff –, akiknek előkelő helyük van a nagy médiában, ezt a logikát a szélsőségig erőltetik. Rendületlenül mondják fel az erkölcsi leckét, és bevádolják azokat, akik nem osztják az ő képzetüket a Jóról; önjelölt bíróvá vedlenek, nem haboznak a sajtóban közvádlóvá előlépni, és ujjongva szegik meg a nyomozás titkosságának elvét. Be vannak kapcsolva az áldozatok egyesületéhez, akik birtokolják a Morális Nagymester címét. Mérlegelik a mások által írt mondatokat, és azonnal feljelentést tesznek. A szegények, a kizártak, a diszkrimináltak és az egész földkerekség elnyomottjainak önjelölt szóvivőiként nyomulnak előre. Az internet és a társadalmi háló növeli hatékonyságukat. Az újdonsült individualista „térdnadrágosok” (sans-culottes) mindenhol éberkednek, és rendszeresen uszítanak az állam, a kormány, a gazdagok, a vélt hatalmasok ellen, árulkodnak, és a médiafelületet szellemi lincselésre használják.”

Ezek után érhető, hogy a szerző a „nagy tagadásban” jelöli meg napjaink európai nyomorúságának egyik forrását: „Franciaország és az európai demokráciák azt hitték, hogy jó óvóhelyük van a földkerekség rendezetlenségeivel szemben, és a kihívások, amelyekkel szembesülnek, egy képzeletbeli beszéd-univerzumban megnyugtatóan megoldhatóak. A másság iránt jó szándéktól duzzadó és negédes társalkodás képességével felruházva hitték, hogy bebalzsamozhatják maguk az átható fény ellen, és ellesznek, mint a gubó, aki védett a lepkevadász külvilágtól.

Három témakör emelhető ki zagyvaságukból: a múltunk és kultúránk leértékelése, tagadása; szüntelen felhívás önmagunk és közösségünk megváltoztatására, illetve nagylelkű és nemes érzéseik folyamatos zsolozsmázása. Úgy intézik, hogy mindig és mindenáron érvényesüljenek ezek a témák a közbeszédben – függetlenül attól, hogy a szónoklatuk összefüggő vagy sem. Sokan a képzeletbeli világukon lógnak, mintha mindenáron meggyőzhetnének arról, hogy a történelmen és a drámáktól terhes emberi létformán kívül is van élet. A legmegdöbbentőbb, hogy a béke és az egész emberiség iránti szerelmük akkor emelkedik a hatványra, amikor a radikális iszlám kinyilvánítja gyűlöletét a demokratikus értékek iránt, amikor az iszlám állam és csatlósai tömegmészárlásokat rendeznek.”

Le Goff kulturális baloldalnak (gauchisme culturel) nevezi az emberjogi fundamentalizmust, mások a „jók táborának” (le camp du bien). Kulturálisnak, mert át szeretnék alakítani Európa mentalitását, de nem frontálisan támadva, hanem lépésről lépésre. Tőkeerős társaságok támogatják őket alapítványi pénzen, gyakran kormányzati hátszéllel működnek, és a média nájmódija is nekik kedvez. Az iskolai oktatás manipulálására lehetőségük van, a tömegkultúra feletti pozíciók és kommunikációs csatornák döntő többsége a rendelkezésükre áll. A szerző felhívja a figyelmet arra, hogy egy eszmei szakításról van szó. Nem politikai, gazdasági szakítópróbáról beszél az új utópista tábor, amellyel a marxisták próbálkoztak, hanem a „régi világnak” vetnének véget, annak, amely még az idősebb generációban munkál – és nem is akárhogyan. Mindaz, amit ők a „régi világnak” neveznek, benne van a hitünkben, a felekezetünkhöz és a nemzeti jelképeinkhez való ragaszkodásunkban, benne van a szokásainkban, a reflexeinkben, a tízparancsolathoz való alkalmazkodásban és a bűntudatban, amiért azt gyarló emberként néha áthágtuk. François Hollande és kormánya viszont mintaszerűen követi a fundamentalista csapat kívánalmait, és kiszolgálja őket. Még a kampányjelszavuk is tőlük származik: „A változás most történik!”

E kormány iskolai reformjai nemcsak Le Goffot, de a hajdani baloldali gondolkodók legjobbjait is Hollande ellen hangolták. A közismert filozófusok – Alain Finkielkraut, Michel Onfray, Régis Debray, Pascal Bruckner – és a történész Pierre Nora keltek a köztársaság valaha híres értékátadó intézménye, az iskola és a hagyományos tanítás védelmére. Felháborodnak az iszlámnak a fundamentalisták általi nyílt pártolásán. Hogy már bírálni sem lehet annak megnyilvánulásait, ellentétben a gyűlölt és megvetett kereszténységgel. Egy olyan generáció éri el a nagykorúság határát, amelynek – először a franciák történelmében – az idősebb generáció nem adhatta át a történelmi tapasztalatát. Meggátolták benne.9

Jean-Pierre Le Goff jó magyarázó értékű fogalma – a kulturális baloldaliság – azonban nem eléggé pontos. Azon jelenségekre, amelyeket leír és elemez, helyesebb az emberjogi fundamentalizmus szópárost használni. Egyrészt a két fogalom fedi egymást, másrészt Philippe de Villiera jobboldali politikus és volt EU-s parlamenti képviselő joggal figyelmeztet a nagy sikerű Eljött az idő, hogy elmondjam, amit láttam (2015) című leleplező erejű memoárjában, hogy e fundamentalisták vagy az előttük behódoló politikusok nem csak a baloldalon, hanem jobboldalon is teremnek. Egy példa: François Baroin, Sarkozy elnök volt pénzügyminiszterének, a Francia Polgármesterek Szövetsége jelenlegi elnökének iszlámbarátságát, keresztényellenességét – vagy szimpla gyávaságát, karrierizmusát – jellemzi, hogy három nappal a novemberi párizsi gyilkosságsorozat után bejelentette: a francia köztereken be kell tiltani a karácsonyi jászol-installációkat. Értsd: úgy szabadulunk meg az iszlám szélsőségesektől, ha eltüntetjük a keresztény jelképeinket.

Jean-Pierre Le Goff mindezek ellenére biztosítja olvasóját, hogy az új utópia előbb-utóbb megtörik az emberek ellenállásán. Elhiszem, de tartok attól: nagy árat fizetünk érte.

 

 

Jegyzetek:


 

1 Jean-Pierre Le Goff: Malaise dans la démocratie. (Rossz közérzet a demokráciában). Stock, 2016, Paris.

2 Jean-Pierre Le Goff: Mai 68, l’héritage impossible. (68 májusa: a lehetetlen örökség). La Découverte, 1998, Paris.

3 Jean-Pierre Le Goff: La Barbarie douce. (Gyengéd barbárság). La Découverte, 2003, Paris.

4 Jean-Pierre Le Goff: La France morcelée. (A szétesett Franciaország). Gallimard, 2008, Paris.

5 Jean-Pierre Le Goff: La Fin du village. Gallimard, 2012, Paris.

6 Thomas Molnar: Le modèledé figuré. (Az eltorzult modell). PUF, 1976, Paris, 8.

7 Georges Pompidou: Le noeud gordien. (A gordiuszi csomó). Flammarion, 1974, Paris, 32.

8 Aszemelvényeket a Le Figaro 2016. február 8-i számának 18. oldalán közölt szövegekből válogattam, saját fordításban. (S. K. B.)

9 Lásd: Georges Pompidou elnök Girondas-ügy című szatíráját a Nagyvilág 2013. novemberi számában.


« vissza