Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Pozsgay Imre (1933–2016) búcsúztatása

Búcsúzni jöttem, és dicsérni.

Búcsúzni a baráttól, és dicsérni az embert a jelen lévő sok-sok barát nevében is.

Hosszú barátság fűzött Pozsgay Imréhez, és amíg emlékezem és emlékezünk rá, és dicsérjük őt, addig is tovább tart a hozzá fűződő barátság.

A hosszan tartó barátságok az élet legnagyobb ajándékai közé tartoznak – vallották a rómaiak. „A barátság szeretetajándék!” A barátság erkölcsi tett!

Kölcsönös és egybeforrasztó választás, vállalás és felelősség egymásért.

A barátság érzése közös ihlet, mint a nemzethez, a hazához tartozás kollektív élménye.

A barátságot nem idővel mérjük, hanem érzéssel. A rövidnek mért idő is teremthet nagy érzést és nagy barátságot, a hosszú évek és a gyakori együttlétek is kevésnek bizonyulhatnak szép és tartalmas érzések kifejlődéséhez.

A barátság vonzalom, amelynek alapja az elvek, az erkölcsi értékek azonossága. A megmagyarázhatatlan szimpátia, személyes varázs még kell hozzá. A barátság ragaszkodás egymáshoz, sokszor szó nélküli vállalás, csendes együvé tartozás, de ha kell, hangos és nyilvános kiállás, semmit sem várva érte, és szinte szégyenkezve fogadva a köszönetet a kiállásért.

Nekem negyvennégy év jutott, hogy barátként Pozsgay Imrével legyek, beszéljünk, olykor vitázzunk. Negyvennégy évet töltöttünk együtt, küzdöttünk, dolgoztunk, vitáztunk, de sohasem haragudtunk egymásra.

Pozsgay Imrében volt politikai és közéleti bátorság. Volt ereje felülbírálni önmaga fiatalkori meggyőződését, kimondani a sokáig – legalábbis nyilvánosan – kimondhatatlan szavakat 1956-ról. Az igazságot mindenki tudta, de valakinek nyilvánosan ki kellett mondania, mint ahogy valakiknek ott kellett lenniük Lakitelken 1987. szeptember 27-én.

Erkölcsi tett értéke volt nem hazudni tovább a hallgatással, a csak félig kimondott igazsággal.

Pozsgay Imre értelmiségi, reformer politikus volt, a humanista demokrácia következetes híve. Az emberek kormányzása az emberek által, az emberek érdekében – vallotta.

Pozsgay Imre a végiggondolt és előrevivő reformok politikusa volt, és a politika világának analitikusa. Huszonévesen pártalkalmazott volt Bács-Kiskun megyében, dolgozott az MSZMP KB apparátusában, volt főszerkesztő-helyettese a Társadalmi Szemlének, miniszterhelyettesként és miniszterként is dolgozott a Kulturális, majd Művelődési Minisztériumban (1975–1982). Majd politikai parkolópályára került a párton belüli hatalmi harcok – és Kádár János döntése – következtében. Vegyes érzésekkel végezte a munkáját kezdetben a Hazafias Népfront főtitkáraként (1982–1988), majd kihasználva a HNF széles mozgásterét a legtöbbet hívott és a legtöbb közéleti szerepet vállaló politikussá vált, úton volt a legnépszerűbb magyar reformpolitikus cím felé, de legfőképpen közéleti „rangja” és elismerése felé.

Az ember dolga, hogy szabad legyen, s ez a dolguk a nemzeteknek is” – kezdte ünnepi beszédét a múzeumkerti nagygyűlés szónokaként 1987. március 15-én. Mindenki tudta, hogy ez nem csak az 1848-as márciusi forradalomról szól.

A reformok szellemi, intellektuális előkészítése mellett vállalta a politikai-hatalmi konfliktusokat. Pozsgay Imre részt vett az első lakiteleki találkozón, óriási politikai biztatást adva a magyarság sorskérdéseit felelősséggel vizsgáló, azokra demokratikus válaszokat kereső-adó reformmozgalomnak. Tudta, hogy ezért mi jár egy központi bizottsági tagnak. Azt is kapta, vizsgálatot, politikai fegyelmi eljárást, de vállalta. A politikai életben fordulatot hozó, az MSZMP 1988. májusi országos értekezlete után reformügyekért felelős miniszter lett, a kormány tagja, mellette politikai bizottsági tag. Ennél megfelelőbb kormányzati, politikai posztot el sem tudtam volna képzelni számára akkoriban és abban a politikai helyzetben.

Nagy viharokat kavaró nyilatkozó, nyilatkozatok megjelenését elősegítő politikus volt. 1987. november 14-én a Magyar Nemzetben megjelentette az addig szigorúan tiltott és hírzárlat alá vett Lakiteleki Nyilatkozatot. Ezzel – szerintem – a legnagyobb rést ütötte a pártállami politikai cenzúra falán. Tizennégy hónappal később már a Kádár-rendszer legitimációs alapját rengette meg 1989. január 28-i rádiónyilatkozatában, amikor is idézte az MSZMP KB által felkért történészbizottság megállapítását – amelynek ő is tagja volt –, hogy 1956 októberében Magyarországon nem ellenforradalom, hanem egy, a nemzetet mélységesen elnyomó és önérzetét sértő hatalmi rendszer elleni „népfölkelés” tört ki.

A Németh Miklós által vezetett kormány tagjaként érvelt amellett, hogy Nagy Imrét és kivégzett társait a kormány – a Történelmi Igazságtételi Bizottsággal tárgyalva és megegyezve – temettesse el, díszsírhelyet biztosítva számukra a 301-es parcellában. Díszőrséget állt ő is a kivégzettek újratemetésén.

A Der Spiegel című német politikai magazinban vezető cikk jelent meg róla: „1989 Pozsgay Imre éve” címmel. Valóban politikai pályafutásának csúcsára ért: reformügyi miniszter lett, a legnépszerűbb magyar politikus, 1989. október 7-étől hivatalosan is az MSZP köztársaságielnök-jelöltje.

Legalább ilyen fontos és jelentős munka volt az is, amikor 1989. augusztus végén a NEKA-tárgyalásokon átvette az MSZMP tárgyalódelegációjának a vezetését. Pozsgay Imre tárgyalási készsége, elszántsága, ugyanakkor megegyezési hajlandósága és rugalmassága kellett ahhoz, hogy 1989. szeptember 18-án a tárgyalófelek aláírják a NEKA-megállapodást. Ki merem jelenteni – közelről látva és vele együtt dolgozva akkoriban is –, hogy Pozsgay Imre a rendszerváltoztatás meghatározó, egyik legjelentősebb politikusa volt.

Pozsgay Imre volt demokratikus mozgalomalapító, mozgalomszervező, új mozgalmakkal újfajta politikát formáló vezető is. Elegendő, ha csak a mozgalmak neveit összeolvassuk, és egy tömör program áll össze belőlük: Demokratikus Magyarországért Mozgalom, Nemzeti Demokrata Szövetség, Magyarok Világszövetsége elnökségi tag, Magyar Egységért Mozgalom elnöke, Nemzeti Konzultációs Testület egyik tagja.

Pozsgay Imre mögött emberileg sikeres, erkölcsileg tiszta, érdemekben nagyon gazdag életút áll.

Imre szép beszédű ember volt, a „szép szó” mestere, miként József Attila magyarázta, hogy a szép szó nem a cifra beszéd, hanem az „igaz beszéd”.

A szép beszédű emberek lelki nyugalma és megfontoltsága áradt belőle, s különleges hatást gyakorolt.

Pozsgay Imre nemcsak mestere volt a szép szónak, emellett mindig derűs volt. A derű a lélek virága. Szép beszédbe öltöztetve nyugalmat áraszt. A derűs ember nyugalma és szavai bölcsességre utalnak.

Talán ezzel a derűvel és bölcs belenyugvással aludt bele a halálba!

Sokan szerették és tisztelték. Nem tartott igényt hálára azért, amit tett valakiért, valamiért, a nemzetért, a hazáért.

Imre egyfajta sztoikus nyugalmat árasztott magából. Nem hallottam csúnyán beszélni, vagy káromkodni. A hangját is ritkán emelte fel.

Vele voltam nehéz napjaiban, amikor kétségei voltak döntését illetően, amikor tanácsot kért, véleményem tudakolta, s néha nem értettünk egyet.

Soha nem volt magányos, vesztett csaták, ügyek után sem. A barátoktól elviselte a kritikát, az eltérő véleményt. Bölcsebb volt annál, hogy barátokat veszítsen el viták miatt.

Rend volt a fejében, és a szívében! Biztos szeretet-háttere volt: Ilonka, a családja és a barátai.

Mondtam az elején is, dicsérni jöttem és búcsúzni. Emlékezünk Rád, Imre, és így velünk maradsz. Hiszen élsz bennünk, eszünkben, szívünkben, emlékeinkben, a kézfogásainkban.

Pozsgay Imre a család, a barátok és a politikai nemzet halottja egyaránt!

Nyugodj békében, Imre!

 

Budapest, 2016. április 15.



« vissza