Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Változó erőtérben – Törökország a választások után 2. rész

Mindent egybevetve azt látjuk, hogy a novemberi választásokon a jelenlegi kormánypárt megtartotta pozícióit, és megőrizte abszolút többségét a nagy nemzetgyűlésben. A választásokat megelőző politikai játszmák módszeréről és a hatalom Baselből nézve is demokratikus gyakorlásának módjáról – egy közel-keleti országról lévén szó – nem kívánok moralizálásba bocsátkozni.

A 2011 óta zajló folyamatok eredményeként Törökország geopolitikai helyzete sokat változott az elmúlt öt évben. Az Ahmet Davutoğlu külügyminiszter által meghirdetett program sikerei 2009-ben és 2010ben váltak nyilvánvalóvá. Ankara nimbusza nemcsak a szomszédos országokban, hanem az arab világban is zenitjére ért. A török–szír, török–örmény, valamint az öböl országaival ápolt kiváló kapcsolatok fényében úgy tűnt, hogy a térség gazdasági, kulturális és politikai erőközpontjává válhat. 2011 tavaszán olyan híreket lehetett olvasni, hogy a Şamgen nevezetű megállapodás keretében Irán, Törökország, Irak és Szíria eltörli egymás állampolgárai között a vízumkényszert, és egy minden résztvevő számára előnyös szabadkereskedelmi zónát hoznak majd létre. 2003-ban, az amerikai csapatok iraki beavatkozása miatt Szíria és Törökország közeledése felgyorsult. 2004-ben, 58 év után először látogatott szír államfő Törökországba. Az Orontész folyóra tervezett közös gát alapkövének letétele pedig már a népünnepélyek hangulatát idézte. Damaszkusz és Ankara közeledésében minden bizonnyal szerepet játszott az a szempont, hogy a Bagdadtól függetlenedni igyekvő észak-iraki térség a kurd szeparatizmus sikertörténetének tűnhetett.

A török külpolitikában ettől független sokan az egykori oszmán érdekszféra ismételt kiépítési kísérletét látták. A befolyási övezetét Ankara elsősorban a béke és a biztonság szem előtt tartása mellett a gazdaság bővítésével szélesítette. Ennek egyik szép példája az észak-iraki kurd területek és Törökország között létrejött gazdasági megállapodások garmadája. A török kormány 2003 után jól felfogott érdekének megfelelően gazdaságilag magához láncolta a Barazānī család uralta vidéket.1 A török export mintegy 7,5 százaléka ma ebbe a régióba irányul, és nem mellékesen Kirkuk és Moszul némileg csökkentheti az orosz energiafüggőséget is. Politikai szempontból a törökök számára fontos szempont, hogy a nem egységes kurd politikai világban éket tudjanak verni a PKK és az észak-iraki kurd régió vezetése közé.

Ami a török–iráni kapcsolatokat illeti, első ránézésre egyszerűnek tűnhet a képlet. A szunnita-szekuláris vezetésű Törökország regionális érdekeit veszélyben érzi a síita-teokratikus Iránnal szemben. Ennek érdekében a szaúdi és az öböl-pénzek segítségével fenntart egy, a Nyugattal és Izraellel együttműködő érdekszövetséget. A helyzet azonban némileg árnyaltabb, mivel cserébe a gázárak csökkentéséért – Oroszország után Irán a legnagyobb exportőr a szomszédságban – Ankara több ízben segített az embargó alatt álló teheráni vezetésnek nemzetközi ügyletek lebonyolításában. A két országnak közös érdeke az Oroszországgal és a Kaukázussal kialakított, zökkenőmentesen működő földgáz- és kőolaj-kereskedelem fenntartása. Irán egyébként a török–orosz kapcsolatok jövőbeli alakulása szempontjából sem mellékszereplő. Az orosz SZU–24-es novemberi lelövése után Ankara a nemzetközi politikában is kényelmetlen helyzetbe került, hiszen volt egy pillanat, amikor látszólag nyugati szövetségesei bizalma is megingott. És bár a közvélemény a kormány mellett állt,2 a nyugati szövetségesek mintha számba vették volna azt az eshetőséget is, hogy a szíriai háborúban való részvétel felelősségét a török kormányra hárítsák. Ezt a török vezetés is érzékelte, hiszen egyrészt azonnal intenzívebb egyeztetést kezdtek a szaúdi és az izraeli kormánnyal, másrészt bakui közvetítéssel elindult a török gazdaságot érzékenyen érintő orosz döntések finom kijátszása.3

Az arab világ egyik legjelentősebb állama, Egyiptom esetében Törökország kevésbé hidegfejű. Mivel a Muszlim Testvériség és Törökország kiváló kapcsolatokat ápolnak, a Muammad Mursī elleni sikeres puccs hatására Ankara és Kairó viszonya nagyon megromlott. A török kormány a puccsot úgy értelmezte, „mintha ellene követték volna el.”4 A szíriai válság kiszélesedése azonban arra sarkallja Rijádot és Tel-Avivot, hogy elősegítsék Kairó és Ankara közeledését.

A 2011 – egyesek szerint 2003 – óta a régióban zajló hatalmi átrendeződés Líbiát teljes káoszba taszította, Szíriát hadszíntérré tette. Egyiptomban – egy rövid és véres intermezzo után – újra a katonaság birtokolja a hatalmat. A köztudatban arab tavaszként ismert folyamat nem azt hozta, amit a nyugati sajtó vizionált. A jelenséget úgy tálalták, mintha a demokráciáért, az emberi jogokért és a szabadságért egyik pillanatról a másikra több tízmillió ember kívánta volna életét áldozni. Egyes elemzők a jemeni konfliktus gyökerét is részben a női analfabetizmusból fakadó társadalmi feszültségekkel magyarázták. Mára nagyjából mindenki számára világossá vált, hogy a korábban mérsékelt ellenzéknek”, „mérsékelt iszlamistának” nevezett irányzatok – melyek kilétéről, jövőképéről, politikai elképzeléseikről soha semmit nem lehetett tudni – sem Líbiában, sem pedig Szíriában nem léteznek. Kis túlzással: e csoportok tagjait a nyugati újságolvasókon kívül nem ismerik sehol. Az Iszlám Állam sokkal jobban hasonlít egy kiválóan felépített, minden 21. századi kommunikációs felületet és lehetőséget kihasználó, távolból irányított torzszülöttre, mint egy helyi, organikus módon létrejött képződményre.

Törökországra visszatérve: az ország határai mentén kialakult helyzet Ankarában aggodalmat kelt. A török értelmezés szerint a PKK édestestvérének számító YPG állandó harcban áll a részben a törökök által is támogatott többi fegyveres csoporttal. Bizonyos erők pedig arra törekednek, hogy az eddigi földalatti támogatás helyett Ankara végre szánja el magát az Iszlám Állam elleni harcra, vagy legalábbis vállalja eddigi politikájának következményét. A 2015. július 20-i, 32 halálos áldozatot és 100 sérültet követelő szurucsi merénylet adhatta volna ehhez a legnagyobb lökést, ám Davutoğluék ehelyett az indzsirliki katonai támaszpont átengedéséért és az USA-val közös légicsapásokért cserébe átfogó hadműveletet indítottak a PKK állásai ellen. Továbbá országszerte, több ezer rendőr közreműködésével rajtaütésszerű letartóztatásokat hajtottak végre többségében radikális baloldali és kurd szervezetek tagjai ellen. Úgy tűnik, hogy Ankara számára a PKK nagyobb fenyegetést jelent, mint az Iszlám Állam. A török vezetés tudja, hogy az Iszlám Állam rövid időn belül felszámolható lenne, ellentétben a PKK-val, melyet most amerikai burokban még a szíriai YPG is támogat. Utóbbi megerősödésével Törökország elveszítheti közvetlen szárazföldi kapcsolatát arab szomszédaival. Erbil után Hasiçi lehet a kurd autonómia újabb fellegvára. Jól jelzi a helyzetet, hogy Salih Müslima, a YPG társelnöke szerint Törökországnak választania kell: vagy a kurdokkal tart, vagy az Iszlám Államot támogatja.5

A térség átrendezésekor Törökországnak a nagyhatalmak más szerepet szánhatnak, mint amit Ankara elképzelt. A 2011-ig a térségben aktív politikát folytató országnak ma úgy kell újrapozicionálnia magát a világpolitikában, hogy a határainak biztonsága és a területi integrációja megkérdőjeleződött. A tavaly nyári belpolitikai bizonytalanság is azt sugallta: Törökország válaszúthoz érkezett, hiszen a szaúdi és részben izraeli politika mellékhatásait Törökország már a saját bőrén kezdi érezni. Hasszán Nasr Allah akár diszkrét fenyegetést is jelentő szavaival élve: a Törökország által is hizlalt kígyó – vagyis az Iszlám Állam – mára a saját gazdái ellen fordult.6

Egyes híradások arról számolnak be, hogy egy független kurd állam nemcsak az Egyesült Államok, de Szaúd-Arábia és Izrael számára is üdvös lehet.7 Egy ilyen állam ellensúlyt képezhetne az Irán vezette síi, vagy síi-barát országokkal szemben. Az sem véletlen, hogy a török vezetés csendben, ám annál elégedettebben nyugtázta a nagyhatalmak és Irán közötti megegyezést, hiszen a tervek szerint a török gazdaság nagyobb haszonélvezője lehet az iráni piacnak, mint akár az amerikai, francia vagy német nagybefektetők.8 Török számítások szerint a jelenlegi 13,7 milliárd dolláros kereskedelmi mérleg két éven belül akár a 30 milliárd dollárt is elérheti. Érdemes lesz a közeljövőben vigyázó szemünket Iránra vetni, hiszen a nyugati hatalmak egyértelműen olyan szűz piacként tekintenek az országra, amely ugyanúgy meg fog hajolni a közgazdaságtan által diktált logikának, mint a hasonló helyzetben lévő egykori Kelet-Európa, vagy Dél-Amerika. Ezzel a forgatókönyvvel szemben én valószínűbbnek látom, hogy Teherán – és Törökországnak ebben nagy szerepe lehet – gazdasági függetlenségét nemcsak meg fogja őrizni, de ki is terjeszti befolyását egyrészt India, Pakisztán, másrészt Omán irányába. Ankara szempontjából Irán sikeres politikája egyrészt egy közvetlen rivális születését jelenti, de ugyanakkor lehetőséget kínál a szaúdi–izraeli tengelytől való távolodásra.9 Összegzésképpen: Törökország egyre kevésbé képes eddigi politikáját változatlanul folytatni. Elképzelhető, hogy a török társadalomnak súlyos árat kell majd fizetnie azért, hogy belső békéjét, társadalmi és politikai stabilitását megőrizhesse. Számba jöhet területi veszteség,10 esetleg a 60-as évekhez hasonló, elhúzódó belpolitikai válság, vagy a társadalmi szövetek felbomlása. Ezt látszik megerősíteni jelenleg a masszív katonai jelenlét a délkeleti megyékben, ami egyébiránt akár a hadsereg újabb megerősödéséhez vezethet.11 Ugyanakkor az elmúlt több mint egy évtized az infrastruktúra és a gazdaság területén rég nem látott fejlődést hozott. Furcsán hangozhat, de ha fel lehet készülni egy esetleges földindulásra, akkor Törökországot – a korábbi évtizedekhez képest – ma viszonylag jó állapotban érné a csapás.

Ma az a legnagyobb kérdés, hogy Ankara miként kerülheti el azt – és el akarja-e kerülni? –, hogy Szíriába szárazföldi csapatokat küldjön.

A nyugati szövetségeseinek finoman szólva nem lenne ellenére, ha Törökország egyedül maradna a szíriai konfliktusban. A legutóbbi hírek arra engednek következtetni, hogy Ankara egyelőre még kitart közel-keleti szövetségesei mellett: Kuvait fegyverrel teli repülőgépeket küld Hatayba,12 Izraellel közös földgázvezetéket terveznek.13 A menekültkérdés jelentőségét is érdemes tágabb kontextusba helyezni.

Az Anatólia felől a kontinensre érkező tömeg kezelése, ellátása és az Égei-tenger felé való terelése minden hangos szónoklat ellenére sem okoz olyan jellegű problémát a török vezetés számára, mint azt a kontinensen gondolnánk. A beáramló menekültek egy részét felszívja a helyi lakosság.14 Másokat a munkaerőpiac foglalkoztat, lenyomva ezzel a termelési árakat. Mert jól hangzik ugyan, hogy az Európai Unióval való egyeztetés során a török fél hivatalosan is engedélyezte a szíriai menekültek munkavállalását, a valóságban ezzel csak több százezer potenciális adózót vett lajstromba. A kiadások felemlegetése során mindig megemlített menekülttáborokban az összes menekült töredéke él mindössze. Ezek a költségek összesen sem jelentenek tehát annyi kiadást, ami megterhelhetné a költségvetést. Pláne nem, ha tudjuk: csak a Moszul környéki kitermelésből származó illegális olajkereskedés mekkora bevételi forrást jelent az ország számára. Törökország szerencséje ebben a történetben az, hogy Európa nemhogy menekülteket, de katonákat sem akar látni, és abban bízik, hogy pénzzel még kezelheti a problémát.
 


 

Jegyzetek:


 

1 Bővebben lásd: http://www.kto.org.tr/d/file/turkiye-%E2%80%93-kuzey-irak-iliskilerive-ekonomik-yansimalari.pdf

9 Bővebben lásd Sógor Dániel a Magyar Szemle hasábjain korábban megjelent írását.

10 Az egykori külügyminiszter, Yaşar Yakış szerint amennyiben Ankara bevonulna Szíriába, akár Hatay tartományt is elveszítheti. Lásd: http://www.yurtgazetesi.com. tr/politika/eski-disisleri-bakani-yasar-yakis-azez-i-alalim-derken-hatay-ikaybetmeyelim-h104837.html

14 Itt elsősorban a kuma elterjedésére gondolok, ami ebben az esetben nem jelent mást, mint hogy a fiatal szíriai lányokat, gyermekszülő képességükért cserébe befogadja a nagycsalád.


« vissza