Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Frontok fölött – Gróh Gáspár könyvéről


A kötet hátsó borítóján az ajánló szöveg a hagyományos kritika haldoklásának, a piaci célú recenziók és szédelgő feldicsérések idejéről beszél, nem méltatóan, persze, hanem ellenpontozásként, csattanónak szánva: „Jó, hogy van még kritika, és jó, hogy van ilyen kritikusunk, mint Gróh Gáspár”.

Eme örvendezés oka s magyarázata mindenekelőtt a szerző szemléletében lelhető fel. Abban az irodalomfelfogásban, amelyik az írót nem kívánja kiszorítani a közéletiség fórumairól, noha tudja, a mű szolgálhatja a közönséget – küldetése ennek lehet, nem az alkotónak. Nemzeti, társadalmi és politikai elkötelezettségét szónoklatokban, nyilatkozatokban kinyilváníthatja, ám az irodalom története csak azt örökíti meg, ami maradandó művekben öltött testet. Éppen ezért ismertetőjegye az értéktisztelet, a minőség keresése s felmutatása. A nyitottság és elfogulatlanság témaválasztásban csakúgy, mint ítélkezésben, véleményformálásban.

Ez utóbbiak – meglepetésre – abban a kijelentésben mutatkoznak meg, miszerint irodalomszociológiai vagy zsurnálpolitológiai értelemben lehet ugyan irodalmunknak népi és urbánus ága, szellemileg azonban semmiképp. Mert ez Gróh szerint olyan megkülönböztetés lenne, mintha az alapján választanánk szét a szerzőket, hogy melyik piknikus s melyik aszténiás. A kijelentés a szerző tárgyalási módjáról is árulkodik: arról, hogy saját magát jellemezhetné azzal, ami valakinek – az Apollót szerkesztő és Cs. Szabó Lászlóval levelező Gál Istvánnak – a stílusából hiányzik: az oldottságra való készség, egészen a szarkasztikus hangnemig, valami kis „neo-frivol” beütéssel. Efféle beszédre azonban elvétve vállalkozik, tárgya s tárgyilagosságra törekvése ritkán engedi meg neki. Az a mértékletesség, amely korábbi köteteit is jellemezte, a különböző nézetek, elvek higgadt összevetésével jár, még ha a latolgató egyeztetést nem is követi egyetértés és egyezség. A népi és az urbánus ágak „lemetszését” sem azért hozza szóba, mintha bízna a közöttük támadt és újabban is támasztott viták megszűntében vagy legalább csillapításában – hanem mert kiemelkedő alkotóink esetében egyszerűen értelmezhetetlennek tartja mindkét kategóriát.

Annak a Kodolányi Gyulának a portréját festve fejti ezt ki, akinek nemcsak a szerteágazó munkásságát, műfaji sokszínűségét becsüli, hanem magatartását, gondolkodói, szellemi beállítottságát is. A Szóló hangra című esszékötet mintha arra is alkalmat adna neki, hogy saját maga ars poeticáját, alkotói-kritikusi eszméjét és eszményét megfogalmazza. Világképének konzervatív, nyitottságában a liberalizmussal „egybeérő” voltát például egy oximoronnal szemlélteti: „változás az állandóságban, állandóság a változásban”. Nemzeti elkötelezettségét Babits példájára is alapozva nyilvánítja ki: „Nem az a ’nagymagyar’ – közvetíti Kodolányi Gyula hitét –, akiben a leghangosabban zúgnak és zengenek az elveszett területek miatti fájdalom sirámai, hanem aki megőrzi az egységes hazában való gondolkodás képességét, egyben tartja szellemi értékeit.” A méltató tisztában van vele, hogy a ma uralkodó elképzelések jegyében a költő-esszéíró felfogása „egyenesen kozmopolitizmusnak” számíthat, a sajátjaként vállalja mégis, ő is. Ugyancsak egyetértően szól a posztmodern mindenki másétól eltérő értelmezéséről, amely ebben az irányzatban, stílusban, esztétikában nem valamiféle „nemzetellenes összeesküvést” lát, hanem egy sok évszázados eszmetörténeti folyamat részét, leágazását. Gróh ugyan hiányolja a „kialakuló ízlésdiktatúrában” a „pillanat esztétikai hangadói” közül Balassa Péter mellett Kulcsár Szabó Ernő nevét és szerepét, azt azonban nem rója fel, hogy német mintákat követtek. A német romantika és az expresszionizmus lett – talán innen is a kötet címe – az „iránytűjük”. Kodolányi viszont, akinek főként a költészetében úgymond szintén munkált a posztmodern érzékenység, a szilárdan egybetartott esztétikai és társadalmi rend korlátait feszegetve, a magyar ízlésnek inkább megfelelő szemléletesebb, érzékletesebb és mértékletesebb francia, olasz, angol mintákhoz húzott. Közvetve tehát a „kultúrharcos esztétika” helyett a művészire helyezte (volna) a hangsúlyt, így igyekezve kialakítani saját „frontok feletti” pozícióját.

A kritikus eme pozíciója abban az esetben teremtődhetne meg, ha megértésre, sőt egyetértésre találna a népi és az urbánus irodalmat egyenrangúnak tekintő, bennük egyaránt az értékeket kereső törekvése. Ha a Herczegh Géza regényéről szóló értelmezés címét követve: a Történelmi lecke a történelem leckéjéről vitán felül álló feladattá, a politikai hovatartozástól és identitástól független „ismeretanyaggá” lehetne. Ha a Granasztói Pál és családja emlékezetét felidéző kötet, a Vallomás és búcsú a róla íródott reflexiókkal együtt valóban fel tudná kelteni az érdeklődést egy világberendezkedés értékei és szokásai iránt, kulcsszerepben azzal a polgárral, aki a városban teljes életet él, ez nemcsak alvóés munkahelye, hanem otthona, közösségeit szervező tere, kulturális öröksége kialakításának és megőrzésének terepe is. Gróh Gáspár indulásakor sem volt, és beérkezésekor sem lett feltárulkozó, életemlékeivel, sorstapasztalataival előhozakodó író, s noha egy helyütt, korábban, elárulta, hogy német nevet adó ősei a középkor óta polgárai ennek a hazának, mégis csak gyanítani lehet, hogy a magyar – esetleg: úri – középosztály világának normái, értékrendje iránt tanúsított rokonszenve családi eredetű és hagyományú. Ezért is méltányolhatja mind az egykori életmódját, tárgyi világának a történelem során mind kopottasabbá váló eleganciáját, ízlése megőrzött választékosságát. S ezért szólhat történelmi érdemeiről, a trianoni kis Magyarország működőképessé tételéről, oktatáspolitikájának sikereiről, az összeomlást követő páratlan irodalmi virágzásról, itthon is, az elcsatolt területeken is. A posztfeudális, kora modern polgári világ zártnak tetsző életmódjának megváltozásáról, kényszerű felszámolásáról szintén emiatt is szólhat együttérzően, annak tehetetlen tudomásulvételével, hogy ez a társadalmi csoport nem az ereje végére ért, hanem megsemmisítették. Miközben Herczegh regénye, a Foggal és körömmel alapvető epikai eljárásával összefüggésben – az 1944-45-ös háborús élmények felidézése helyett az értelmezésük uralkodik – a megszállók brutalitásának következményeire tér ki, a későbbi idők hatalomgyakorlásának lényegét tömören így foglalja össze: „a kiszolgáltatottság konszolidálódik”. Tagolatlanul hagyja az éveket; a háború utáni koalíciós időkre, a gazdaság olyan, amilyen rendbetételére éppúgy célozhat, mint amire a tegnapi történetírás szinte lefoglalta a konszolidáció fogalmát, az 1956-os forradalom leverését követő kádári rendcsinálásra. Granasztói Pál életművéből a hatvanas évek legelején megjelent Vallomás és búcsút kiemelve egyrészt azt tartja figyelemre érdemesnek, hogy az építész a szépíró, az író meg az építész munkásságából profitált, így válhatott a család története művelődéstörténetté, másrészt pedig azt, hogy a munkásosztály kultúrateremtő erejének mítoszát gyártó művelődéspolitika eltűrte ennek a polgári értékeket felmutató emlékezésnek, a „polgár történeti szociográfiájának” a megjelenését. A kritikus véleménye végül is ellentmondásos, ellentétekre rámutató: egyfelől megállapítja, hogy a biztonságát vesztett polgári világnak a Granasztói láttatta formájában talán tényleg meg kellett semmisülnie, másfelől viszont nélkülözhetetleneknek tudja az értékeit – mindemiatt szinte magától értetődő, hogy a vallomástevő „egyúttal rehabilitálja is azt, amit elítél”, és „folytatja azt, amivel szakít”.

Ami a polgári világról, hasonló hangzik el az elemzésekben a parasztiról is. Mintha ezt is búcsúztatná – jelképi erejű, hogy két szerzőnek, Sütő Andrásnak és Nagy Gáspárnak a halála teremt alkalmat a búcsúzásra, a hetvenöt éves Ágh István esetében pedig „a megélt idő” élményei és emlékei írják a paraszti életforma végnapjainak lírai történetét. Meglepetést kelthet, hogy rajtuk kívül a népi irodalom egyik főalakjának, a két esszében is méltatott Csoóri Sándornak a költészete ezúttal eltérő nézőpontból, más vetületben mutatkozik meg. Tágasabban is és szűkösebben is: egyrészt az „Életem túsza vagyok magam is…” című, saját előadású verseinek hangoskönyve „a senki földjévé tett hazában szellemi szabadcsapatot” teremtő, ugyanakkor rejtekezésre kényszerülő személyiség megszólaltatója, annak a paradoxonnak a hordozója, hogy „nemzedéke talán legpolitikusabb költője kifejezetten politikai verseket alig írt”. Másrészt az öregkor, az elmúlással való számvetés szorítja szűkebbre a szemhatárt a Harangok zúgnak bennem című verseskönyvében – felidéződik, önkéntelenül Nagy László utolsó könyve: Jönnek a harangok értem.

De azért felvillan a paraszti világot rajzoló Csoóri arca is. Egy citátum erejéig, a „Lassanként már a szülőhelyem is / országos romkert, / szétdobált, királyi csontok nélküli / züllő temető” rosszkedvű sorainak szerzőjeként. Aztán Juhász Ferenc és Nagy László társaságában: úgymond „elírták” Ágh István elől a parasztság mint szociológiai valóság megszűntét-megszüntetését, mint történelmi képlet érvénytelenné válását. Jutott még mit írni, persze, neki is, a nemzedékbelieknek, sőt ifjabb társainak is – a kritikus azonban a lényeget mutatja, amikor különbséget tesz aközött, hogy Ágh nem „a pusztulás krónikása lett, sokkal inkább a veszteségé”.

S a veszteségek lajstromozása kapcsolja igazán össze a polgári és a paraszti világot, másképpen: az irodalom urbánus és a népi ágát. Gróh Gáspár a frontok fölött állva, elfogultságok nélkül regisztrálja a különböző értékrendek szétesését, veszi számba mindazokat az értékeket, amelyek költőien emelkedett szavai szerint – a hiányukkal mondják el a gazdagságot. A falu családias gazdálkodásának, önszerveződő munkás életének teljességét. Otthoniasságát. Megszűntük után pótlásnak, menedéknek a természet marad: Ágh költészetét találóan jellemzi a természethez való kötődés kivételes erejének, már-már panteisztikus jellegének hangsúlyozásával. A lírikus látásmódja azáltal lesz egyedivé és érvényessé, (a)hogy „a kozmikus rendhez csatolja a természetben élő embert”, természetelvűsége tehát „metafizikai tágasságú”. Nagy Gáspár művészetét értékelve még tömörebben fogalmaz, kitérve személyes kapcsolatukra, illetve ez előtt még azokra a debreceni egyetemi órákra, Görömbei András és Tamás Attila óráira, melyek számukra, ifjú hallgatók számára az irodalmat közéleti, politikai, nemzeti és erkölcsi „önmegvalósítás-pótlékká is tették”. Így összegez tehát: hasonlóan az előtte járó nemzedékekhez, Nagy Gáspár is annak a népi hagyománynak a folytatója, amelynek már nemcsak a parasztiság vagy az irodalmi folklorizmus a tartalma, hanem „a közösségi gondolkodás, a nemzeti örökség folytatása, a magunk értékeihez való hűség”.

Az Őrző volt a strázsán, a Sütő Andrást posztumusz kötete, a Létvégi hajrá nyomán méltató esszé a metafizikai, transzcendens tartományok helyett szintén azokra a tapasztalatokra irányítja a figyelmet, amelyek éppúgy lehetnek ősi, archaikus eredetűek, mint a társadalmi együttélés mindennapjaiból következőek, a legfontosabb ismérvük, mégis, itt is, hogy bennük a paraszti, „népi hagyomány a nemzeti problematikával nőtt össze”. A közösség, a nemzet ügye elválaszthatatlan a „szegények és megszomorítottak” ügyétől, a magyarságé az alulsó néposztályokétól, de elválaszthatatlan – nyomatékkal mondja a kritikus – a kisebbségi kulturális örökség megőrzésének szándékától, sőt a (paraszti) polgárosodás gondolatától is. Ugyancsak fontosnak tartja kiemelni, hogy a népi írói mozgalom „nacionalizmusa” sohasem terjeszkedett a magyarság megőrzésén túl, nem helyezte magát más népek fölé.

Mindezek egy olyan búcsúbeszéd argumentumaiként is felhangozhatnának, amely túl azon, hogy ünnepli a népi írói hagyomány „egyik utolsó nagy formátumú képviselőjét”, fennkölt szavakkal bár, ám higgadtan köszön el magától az indulása óta az irodalmi és nemzeti eszmélkedést serkentő mozgalomtól is. A történelem ugyan „lassacskán” túllépett rajta, ám problémalátása, erkölcsi példája, világképe örökség marad, elutasítása: „végzetes szellemi öncsonkítás” – emlékeztet és figyelmeztet. Ugyanezt teszi, amikor beszédmódját, „írói-gondolati nyelvét” siratja el, egy enyhe „minthá”-val és a lassacskánt „lassanként”-ra cserélve feltételezi, hogy ez „fájdalmasságig szép nyelvezet” „alkalmatlanná vált volna a változóban lévő világ jelenségeinek kifejezésére”. Hiába finomít aztán az állításon azzal, hogy a kifejezésmód nem érvénytelenné, hanem „időszerűtlenné” lett, sajnálkozva, hogy így „az idő is hatalmasat vesztett” – az Illyésé, Németh Lászlóé és Nagy Lászlóé mellé besorozott stílus alkalmatlanságát mégiscsak bizonyítania kellene és illene. Annak taglalásával például, hogy Sütő utolsó kötetei, a Szemet szóért, a Heródes napjai vagy – még inkább – az Erdélyi változatlanságok mitől korszerűtlenek, ha gondolatvezetésük, eszmefuttatásuk ugyanúgy tényekre, adatokra, esetekre alapozott, mint korábban. Hogy más lett a világ? Gálfalvi György új kötete, a Kacagásaink hátsó borítóján Markó Béla írja: egyetért a szerzővel, „ismét feltámadhat a múlt. Egyetértek vele, 1989 után nem lett igazán más a világ”. Sütő András körül azonban egészen más lett: Gróh Gáspár úgy tesz, mint aki nem tud az író egykori pártpolitikai szerepvállalása okán pár évvel a halála előtt megszervezett vitáról, az A Hét alpári és gyilkos támadásairól. Ha tudna, talán nem úgy fogalmazna, hogy „a rendszerváltott években bekövetkezett fokozatos kiszorulása az irodalom életéből”, hanem hogy kiszorították, méghozzá hamar és gyorsan. És nem is „mintházna” újfent, álmélkodva, netán „megmaradt volna a cenzurális tilalom”, hanem esetleg megjegyezne magának egy-két olyan lapés kánoncsinálót, (fő)szerkesztőt, rovatvezetőt, akiknek létfontosságú elvük volt: az írót is, a művészetéről szóló dolgozatokat is távol tartani a fórumuktól. A némelyek által időszerűtlennek titulált képes beszéddel élve: Sütőt, vagy ahogy írták, „a sütőt” magánszorgalmú kutyák faldosták, s nem akadt jobb ízlésű falkavezér, aki elriasztotta, vagy legalább csitította volna őket. Így alakulhatott ki az az Alexa Károly felvázolta helyzet (lásd Csokunyáki szibirka. Hitel, 2016/7.), hogy a jelenkori erdélyi irodalmi kánon (azaz, hangsúlyosan: az erdélyi) nem tartotta-tartja számon se őt, se Lászlóffy Aladárt, se a Szilágyiakat, „a” Domokost és „az” Istvánt. Ez is egy – nem paraszti, nem polgári, de irodalmi – értékrend szétesésének jele.

Találgatva, mi kifogásolnivaló akad az emlegetett(ek) előadásmódjában, még leginkább az ironikus szemlélet hiányára lehet gondolni – amennyiben a kritikus követi azon erdélyi esztétáknak, eszmetörténészeknek a véleményét, akik szerint a transzszilvanisták, Kós Károlytól Tamásin át (nyilván) Sütőig és másokig a kisebbségi élet kényszerűségeit „átesztétizálták”, az ironikus esztétikai magatartás viszont feloldhatatlan konfliktusokat jelenít meg. Messzire vezetne fejtegetni, mennyire leegyszerűsítő, sőt hamis az effajta szembeállítás, mindenesetre az irónia kitüntetett értékkategóriájává lett az erdélyi kánonnak. (Lásd újabban Szilveszter László Szilárd „Festett az arcom nékem is…” című, Irónia a modern és posztmodern költészetben alcímű kötetét.)

Hogy az irónia szemléleti alapjául szolgáló ismeretelmélet, a relativizmus is szinte értékmeghatározó tényezője, „iránytűje” lett a kultúrának, a művészeti, közéleti, politikai gondolkodásnak, ezt a kötet kevésbé szépírói alkotásokhoz, inkább vallomásos esszékhez és tudományos munkákhoz kapcsolva érzékelteti. Gróh akár a relativista felfogás definíciójaként is megfogalmazhatta volna, amivel a Rom. A szovjetónió története című kötetet, pontosabban a szerzőjét, Kukorelly Endre módszerét jellemzi: „szelektív tárgyilagosság”. Szintén a jellemzéshez tartozhat, amikor „erodálódott gondolkodásrendszereket” említ, a lélek szerkezetének romos voltára utal. Példákként hozza fel, kérdésbe fordítva, hogy miért képes Kukorelly a sztálinista szerzők paszszusai közé keverni egy Kányádi-idézetet, és hogy miként elemzi Illyés Gyula orosz naplóját („hamis együgyűség”, még durvábban: „Nem tudta, mit beszél”). De Gróh kérdéssel enyhíti Kukorellynek azt a kijelentését is, miszerint „kifejezetten dühítette” családja „örökös, unalmas, neurotikus” „keresztény úri-középosztályi” retorikája – és firtatná, vajon „csak neurotikus retorika volt ez”, vagy humánum is, kultúra is, egyéb polgári érték is. Arra is kíváncsi volna Kukorelly esetében, hogy a bolsevizmus „korrupciós kísérlete” volt-e vele (számára?) számtalan szuhumi nyaralása, „merő mazochizmusból” látogatott-e kilenc év során nyolcszor is „szovjetónióba”. A teljes és kíméletlen végiggondolást hiányolja a Romból, a személyesség tekintetében is, még inkább a közgondolkodást befolyásoló (párt)politikai állásfoglalások dolgában. Helyettük ugyan 1989-90-t, a demokráciába való „békés átmenetet” nevezi meg és hibáztatja, hogy úgymond elkente a diktatúrában való bűnrészesség és a diktatúrát kényszerűen elviselők hallgatása közötti különbségeket és konfliktusokat, ám a személytelen átmenet helyett nyilván annak szószólóira célzott.

Szerinte így, emiatt is alakulhatott ki – részletezi a Romsics Ignác és Szegedy-Maszák Mihály szerkesztette Mi a magyar? című esszékötetről írva – az a megdöbbentő helyzet, hogy a nemzet ma „lényegesen rosszabb kondícióban van annál, mint amikor szellemi hangadói már a pusztulás látomásával birkóztak”. Ezt a tételt magyarázza Németh László Naplóját elemezve (Nem marad más, mint a fogalmazás): amitől az író rettegett, a magyarság identitásvesztése, és ami ellen a legelszántabban küzdött, a szellem, a kultúra 20. századi térvesztése, az bekövetkezett. A Romsicsék jegyezte könyvtől a nemzeti identitás újrafogalmazását, a magyarság jövőjére vonatkozó elképzelések vázolását várta, s kudarcnak tartja, hogy ezek elmaradtak, és nem csak kissé bonyolultan: a provinciális nagyképűség multikulturalitásról szóló, az úgynevezett nemzeti vonulat ellenében kibontakoztatott diskurzusában”. Úgy véli, a várakozásnak leginkább Szegedy-Maszák írása felelt meg, hiszen világosan beszél a kis nemzetek paradox helyzetéről, sorsuk meghatározásának esélyeiről. Gróh Gáspár tolmácsolásában arról van – lehet? – szó, hogy „ha Európa erőteljesen egységesül, az erodálja a magyar és a magyarhoz hasonló méretű nemzeti kultúrákat, de Európa versenyképességét javítja. Ha ez az egységesülési folyamat nem elég dinamikus, akkor ugyan e kultúrák szuverenitásából több marad, de Európa versenyképességének csökkenésével kisebb közösségeinek kultúrája még inkább kiszolgáltatottabbá válik a globalizációval érkező amerikai kulturális nyomásnak”. Gróh szerint az első a kisebbik rossz fűzi hozzá, s nem kezdi kérdezni, ki kényszerítheti ránk a kultúrák versenyét. És nem kezdi félreverni a harangokat, hogy képtelenség, ha nekünk csak „az alkalmazkodás feladata jut”, ha megint, mint évszázadok óta, a fátum végez, mert ami történik vagy történni fog, az szerinte is „a magyar magatartástól, választástól, törekvéstől független történet”. Rólunk döntenek, nélkülünk?

Ez akár aggódó és figyelmeztető szó is lehet. A Mi a magyar? több szerzője azonban olyan hangokat hallat, amelyek főleg a mai dolgainkat illetően vitára ingerlik a megfontolt, higgadt olvasót. Például: Ormos Mária, aki – farizeus módra – azért sóhajtozik, mert szeretné tudni, hogyan jött létre „egyáltalán egy olyan állam, amelynek egyik pillérét a besúgás jelentette”.

A kritikus reflexiója s distinkciója még finom is: mást jelent(ene), ha egy szilenciummal sújtott író mondaná ezt, és mást, ha az úgymond besúgásra épülő szocialista korszak olyan vezető történésze mondja, aki az MSZMP Központi Bizottságának tagjaként olvashatta az ügynöki összefoglalókat. Vagy: Fejtő Ferenc. Az ő vélekedésén az érződik, hogy „reménytelenül beleragadni látszik a múltba”, gyűlöli a Horthy-rendszert, és a fasizmus versus szocializmus fogalompár ellentétére alapozva határozottan állítja, hogy a rendszerváltás éveiben – nem, nem az ötvenes években! – „csupán a szocialista párt merült föl a válságos időkből”, az ország csődje nyomán kialakult válság leküzdésének egyetlen lehetőségét ők vázolták fel. Hála érte – rebeghetné a kritikus: a csődbe vivők kivezettek a csődből. Meglepő, sőt, megdöbbentő, hogy a Volt egyszer egy rendszer… meggyőző érvelése szerint egy, a rendszerváltás három évének krónikáját összefoglaló album bevezetőjében Romsics Ignác szinte szóról szóra ugyanezt a tételt fogalmazza meg. Gróh disztingvált elfogultságot, lappangó elkötelezettséget emleget a történész azon okfejtésével kapcsolatban, amely azt sugallja, hogy a pártállamnak döntő érdemei vannak a pártállam felszámolásában”. De észreveszi azt is, hogy elfogultság kell hallgatni arról is, hogy főként az SZDSZ „jóvoltából” milyen feszült, ellenséges hangulat alakult ki, mennyire mesterei voltak a mesterséges, nemzetközi hisztériakeltésnek.

A kultúra és a politika pártállami sötét viszonyára Gróh több írása is fényt villant. Mintegy váratlanul vagy véletlenül, ám többnyire egy-egy jeles szerző megszólalásának, véleményének apropóján. Mint a Romról értekező cikk, ahol Márai Sándor ítélete bukkan elő: a szamizdatosok mítosza a diktatúrának használt. Mint a Hornyik Miklós interjúkötete (Beszélgetések írókkal) hátterét is láttató megjegyzés, miszerint Jugoszláviában az autonóm művésziség nemcsak a szocreál szemlélettel való szembenállást jelentette, hanem a nemzeti (nemzetiségi) küldetés megtagadását (sőt, toldanánk meg, kigúnyolását is). Ide vág, amit Németh Lászlónak árult el valaki délvidéki alkotó: „magyarságuk volt a botlasztó kő íróink útjában”.

Illyés Gyula ítélete annak a Cs. Szabó Lászlónak a hazatérése dolgában hangzott el, aki két kisebb Gróh-esszének is hőse, tárgya (A London–Róma tengely; Levelek két száműzetésből), s akit barátja azzal biztat vagy vigasztal, hogy mindketten a „virtuális Magyarországon” élnek, miért kellene hát viszszatérnie, amikor erkölcsileg is oly nagy szolgálatot tesz mind az országnak, mind a magyar irodalomnak.

Németh László és Illyés Gyula naplóinak, följegyzéseinek részleteire épül a két család összefonódott háborús története, Németh Magda Mélységből mélységbe című, „pátosz és önsajnálat nélküli képet” nyújtó kötete. Okkal dicséri a stílusán túl a szerkezetét, felépítését is, mint ahogy melegen méltatja – a mű nem ismerőinek, bizony, meglepetést okozva – Mikszáthné Mauks Ilona viszszaemlékezéseit is. A könyv szerinte szuverén alkotás, szerzője méltó társa férjének nemcsak érzésben, tartásban, intellektusban, hanem még az írásban is!  Ugyancsak feleség a hőse az Édes Idám!-nak, annak a könyvnek, amely Kós Károly leveleit tartalmazza. A gyűjtemény „kényes természetű”, mondja a szemléző, hiszen az egyik előszó írója, Kós András bántónak, igaztalannak tartja apja sorait, ám anyja, Balázs Ida gesztusa, hogy megmenekítette a leveleket, azt sejteti, hogy „férje gorombaságai nagyon is kedvesek lehettek neki”. Gróh Gáspár szaktudósi biztonsággal érvel amellett, hogy Kós nem organikus építész, hanem organikus ember volt, akinek „a föld művelésében, a kozmikus rendhez való kapcsolódásban egy önálló organizmus kapott életet, a táj mint emberi életet szervező erő”. Szépírói műveinek a tárgyi realitásra, a szemérmes, ám erőteljes érzelmekre, végül a történelem élménykörére alapozott hármas egységéről ugyanilyen meggyőződéssel beszél. Ilyen, tankönyvekbe illő leírások, jellemzések szólnak aztán Ambrus Lajos Az én szőlőhegyem című könyvéről, a szőlőről mint mitikus növényről vagy a hegyekről mint szintén mitikus képződményekről, köztük Somlóról, a „magyar Tempéről”. Szepesi Attila vegyes műfajú, kisprózákból, vallomásokból, emlékezésekből, esszékből álló kötete, A béka kertje pedig azt a gondolkodásmódot, egyúttal meggyőződést fogadtatja el vele, miszerint „a múlhatatlan dolgokhoz viszonyítva nincs mozgás”, „a teremtés ősharmóniája jegyében az emberi tudat a természet önreflexiója”.

Ami A kultúra iránytűjéből mindenekelőtt tankönyvbe illő, egyetemi segédanyagként használandó, az egy remek tanulmány egy remek regényről, Szilágyi István Hollóidő című művéről, és egy másik tanulmány ugyanennek a szerzőnek, újabb irodalmunk kivételes tehetségének a novelláskötetéről. Megkerülhetetlen darabjai ezek nemcsak az életműnek, hanem korunk azon írói teljesítményének is, hogy a posztmodern esztétikával összhangban is lehetett beszélni a közvetlen valóságában megélt világról éppúgy, mint a fikciók világáról, az imaginárius szféráról, méghozzá a bikkfanyelvű tudálékoskodást kerülve világosan, érthetően, szakszerűen, nem riadva vissza az értékeléstől sem. Ha nincs is egyértelmű olvasat – ahogy a Hollóidőről elhangzik –, s ha az élet sokkal nagyobb szabású dolog is annál – ugyancsak a regény ihlette gondolat –, mintsem hogy elmondható volna, A kultúra iránytűjének hatása mégis az egyértelmű, határozott vélemények kifejtésében és elmondásuk módjában rejlik.
 

(Gróh Gáspár: A kultúra iránytűje. Nap Kiadó, 2015.)



« vissza