Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Jeszenszky Géza Trianon meghaladásának kísérletéről – Átfogó mű az Antall-kormány szomszédságpolitikájáról

Jeszenszky Géza a magyarországi szovjetrendszert követő első szabadon választott kormány külügyminisztereként, hazánk szomszédsági politikájának alakulásában játszott szerepét sokoldalúan megvilágító, alapvető forrásértékű opust tett a történettudomány asztalára.1 A mű ugyanakkor a szűk szakmán túl is méltán tarthat számot kiemelt érdeklődésre a külpolitika és a rendszerváltozás iránt érdeklődők legszélesebb körében is. Témaválasztását a szerző így indokolja: „Négy év szerteágazó magyar külpolitikájának elbeszélése (…) meglehetősen terjedelmes lenne, ezért úgy döntöttem, hogy külpolitikánk legnehezebb, leginkább vitatott, az eredmények mellett – valljuk be – sok csalódást is hozó részét, a szomszédságpolitikánkat mutatom be.” Ehhez még azt, az e sorok írója által is maradéktalanul osztott meggyőződését is hozzáfűzi, hogy a téma tárgyalása „fontossága mellett számos tanulsággal szolgál a jelen és a jövő magyar külpolitikája számára.”2

Műfaját tekintve az emlékirat és egy történeti monográfia szerencsés ötvözetéről van szó, amelyben a magyar külpolitika önmagában is fontos és jól körülhatárolható témakörében a koronatanú szólal meg. A tárgyalás során árnyalt képet kapunk az egykori döntések szubjektív mozgatórugóiról, más forrásból sokszor meg nem ismerhető, rejtett eseménysorairól. Az elénk tárt tablót viszont ezeken messze túlmenően a szakavatott történész biztos kezével válogatott gazdag irodalmi apparátus, valamint gyakran perdöntő jelentőségű és nagyrészt eddig publikálatlan, sokszor sejthetően csak a szerző birtokában fellelhető, nagy terjedelmű forrásanyag felhasználása teszi a további kutatás számára is szilárd kiindulóponttá. A könyv csaknem 400 oldal terjedelmű, a jegyzetek száma 875, a válogatott és számos nehezen hozzáférhető tételt tartalmazó irodalom tételszáma is meghaladja a százat. Az e számokkal jelezhető impozáns forrásfelhasználás láttán csak remélni lehet, hogy a hivatkozott dokumentumok legfontosabb része mihamarabb önálló forráskiadványként is elérhetővé válik a kutatás számára.

A szomszédság körét a munka a Trianon által meghatározott világnál, a Monarchia Kárpát-medencét érintő utódállamainál a dolog természete szerint tágabbra vonja, mivel a trianoni döntés a világpolitika szintjén történt, máig ható negatív következményei éppen ezért csak ilyen kontextusban kezelhetők reálpolitikai megfontolások alapján. A területi látókörbe tehát be kellett vonni Magyarország közvetlen szomszédain kívül dél felé Olaszországot, északra és keletre pedig Lengyelországot és a felbomló Szovjetunió irányába folytatott politikát is. Mindezt természetesen a szabad választások eredményeként lehetővé vált új külpolitikai horizont teljes összefüggésében kellett értelmezni, ami kezdettől fogva előrevetítette az euro-atlanti integrációnak immár Magyarország szerves részvételét is lehetővé tevő új fejezetét. Jeszenszky műve a legtágabb nemzetközi összefüggésekbe ágyazott szomszédságpolitika alakulásának nyomon kísérése során a szomszédos országokban élő magyar nemzeti közösségek ügyét állítja középpontba, minthogy ez a magyar külpolitikának megkerülhetetlen sajátos aspektusa, ami teljes kiterjedésében éppen a szabad választások eredményeként kerülhetett a napi politika asztalára.

 

Mielőtt rátérnék a könyv főbb megállapításainak bemutatására, talán nem lesz haszontalan, ha röviden ismertetem az Antall-kormánynak a határon túli magyarok ügyében létrehozott intézményi szerkezetét.

Az 1990. május 24-én hivatalba lépő új kormány a határon túli magyarsággal foglalkozó intézményei megformálása során a Németh Miklós vezette kabinet által létrehozott számottevő előzményekre építhetett. 1989 közepén alakult meg Pozsgay Imre elnökletével a Minisztertanács Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégiuma, amely mellett egy operatív titkárságot hoztak létre a Minisztertanács Hivatalában. Ennek az élére miniszterhelyettesi beosztásban Tabajdi Csabát nevezték ki. A kollégium és a titkárság feladata a hazai nemzeti és etnikai kisebbségek, illetve a határon túli magyar kisebbségek ügyének a kormányzati munkában való megjelenítése volt. Ebben a keretben indult meg – többek közt Bíró Gáspár koncepcionális alapvetésével – a hazai kisebbségekről szóló törvény kezdeményezése és szakmai előkészítése is. 1990 márciusában Csoóri Sándor és körének kezdeményezésére a kormány 15 millió forint éves hozzájárulással megalapította a Határon Túli Magyarságért Alapítványt és a Tabajdi Csaba által vezetett titkárságon belül Dunatáj Intézet néven, Molnár Gusztáv vezetésével egy kutatócsoportot a magyar kisebbségek helyzetének figyelemmel kísérése és tudományos dokumentálása céljával.

A szabad választások által teremtett gyökeresen új politikai helyzetben a meglévő intézményeket nem lehetett változatlan formában fenntartani, de a közel egyéves intenzív működésük során felhalmozott tapasztalatok és a munkájukban egyre rutinosabb személyzet jelentős részének átvétele előtt nem volt akadály. Az egypártrendszer és a többpártrendszer közötti átmenet ex lex állapotában népfrontos szemlélettel létrehozott, tanácsadó és legitimáló funkciójú kollégium fenntartása természetesen nem volt indokolt. Antall József azonban, mivel meggyőződése volt, hogy a határon túli magyarság kérdése a kormányzást csaknem teljes keresztmetszetében érinti, fontosnak tartotta, hogy a határon túli magyar kisebbségek ügye a miniszterelnök közvetlen felügyelete alatt maradjon, ezért ezt a feladatkört az akkor létrehozott Miniszterelnöki Hivatalban új intézményként működő Határon Túli Magyarok Titkárságára (HTMT) bízta. Az új titkárság vezetésével politikai államtitkári rangban e sorok íróját bízta meg. Ezzel párhuzamosan a hazai kisebbségekkel kapcsolatos kormányzati munka összefogására – ugyancsak a Miniszterelnöki Hivatalban – önálló munkacsoportot hozott létre, Wolfart János elnökletével. A két új titkárság a Tabajdi által irányított korábbi szervezet személyi bázisán kezdte meg a tevékenységét.

A HTMT-nek a kormánypolitika határon túli magyarokkal kapcsolatos tevékenységének koordinálása, a határon túli magyarság politikai, civil és egyházi szervezeteivel való kapcsolattartás, és a kormány vonatkozó információkkal való ellátása volt a feladata. Ezen túlmenően azonban fontos szerepet kapott a Külügyminisztériummal szoros együttműködésben a kisebbségi kérdés bilaterális és multilaterális diplomáciájában is, amely ezekben az években rendkívüli módon megélénkült. Mindezt 1992 májusától Határon Túli Magyarok Hivatala (HTMH) néven 2006-ban történt önkényes megszüntetéséig önálló kormányhivatalként látta el. 1991 derekán a kormány Kosáry Domokos elnökletével létrehozta a Teleki László Alapítványt, azzal a céllal, hogy olyan kutatóintézetet működtessen, amely a nyugaton elterjedt gyakorlathoz hasonlóan sokoldalúan hozzá tud járulni a külpolitika elméleti megalapozásához. Ebbe a munkába kapcsolódott be a Dunatáj Intézet is, amely addig belső szervezeti egységként a HTMT keretei között folytatta a működését. 1990 után a határon túli magyarság önszerveződése minden nehézség ellenére erőteljes fejlődést mutatott, és kulturális, oktatási és egyházi közintézményei kiépítéséhez egyre jelentősebb pénzforrásokra volt szüksége. Ebben a kormány a Határon Túli Magyarságért Alapítvány révén – amely a kormányváltás után Illyés Gyulára emlékezve az Illyés Alapítvány nevet vette fel – a ciklus végére már évi 300 millió forintra növelt évi támogatással jelentős segítséget tudott nyújtani.

Az intézményfejlődés száraz történetének címszószerű felvillantásával csak azt kívántam érzékeltetni, hogy a térségi külpolitika napi munkáját, amint az egyébként az előttünk fekvő kötet hivatkozásainak sokaságában is tükröződik, jól átgondolt kormányzati háttér segítette. Ez persze nem jelenti azt, hogy az apparátusok természetéből adódó, alig elkerülhető konfliktusok nem merültek volna fel időről időre, de mindez a rendszerváltozás rendkívüli kihívásai közt sem vált az elvárható és kiszámítható politikai cselekvés akadályává. A cselekvési egység azért maradhatott fenn, mert Antall József kormányzása a közös meggyőződésekre, elköteleződésre és az egymással szemben erre alapozott bizalomra épült. Jeszenszky is leírja, magam is tapasztaltam, hogy ő is teljes önállósággal láthatta el feladatát, ugyanis a miniszterelnök világosan meghatározta a stratégiai célokat, és azok értő ismeretét és képviseletét elvárta minden szakterület gazdájától, fölösleges és önkényes utasításokkal azonban nem terhelte kollégái és munkatársai, valamint az egész adminisztráció életét. Antall kormányzásának elsősorban ebben volt az ereje, és ez tette lehetővé, hogy eredményesen szembenézhessen a legkevésbé sem szokványos kihívásokkal.

Hogyan érvényesült ez a szomszédsági politikában, és mi indokolja e terület önálló tárgyalását a külpolitikán belül? Az utóbbira röviden válaszolhatunk: szomszédainkkal közvetlenül érintkezünk, külpolitikai mozgásterünk nagymértékben függ attól, hogy környezetünkkel milyen kapcsolatokat ápolunk. 1990-ben ennek a szomszédságnak még a Szovjetunió is része volt, a birodalmi átrendeződés tágabb térségünket és a világpolitika egészét is érintő problémakörével együtt. Ha a Trianonban létrejött és a második világháborút követő békében megerősített szomszédos államok nagyobbik részével a múltban súlyos konfliktusok állítottak bennünket szembe, az éppen csak bontakozó új világrendben tehát azt az ambiciózus külpolitikai célt kellett magunk elé tűzni, hogy találjuk meg e konfliktusok feloldásának eszközeit. Kezdettől fogva világos volt, hogy ehhez az új világrend meg kell szilárduljon, és nemcsak reménybeli távoli szövetségesekre van szükség, hanem ilyeneket kell találjunk szűkebb környezetünkben is. De közvetlen szomszédságunkban a nagy európai átalakulás jegyében is érdemes volt keresni az ebben felismerhető sorsközösségen alapuló együttműködés lehetőségeit. Távolabbra tekintve azt is látni kellett, hogy a geopolitikai szempontból jelentéktelen Magyarország azzal szerezhet magának tekintélyt a nemzetközi közösségben, ha a fent említett kérdésekben sikereket tud elérni, ha az országot nem a térségi problémák részeként fogják kezelni, hanem a megoldások kezdeményezőjeként.

Mindezek mögött azonban ott volt Trianon, ahogy Jeszenszky fogalmazza: „Közép-Európa Erisz-almája,” mert, „máig ez a magyarok és szomszédaik közti viták, ellentétek egyetlen komoly oka, a viszályok magva.”3 A magyar politikában az 1947-es békeszerződés óta a határrevízió teljes mértékben lekerült a napirendről, akár hiszik ezt szomszédainknál, akár nem. A továbbra is fennálló trianoni probléma – ha tetszik, trauma – kettős: a szomszédos országokban élő magyar nemzeti közösségeket megillető szabadságjogok4 elismerésének és érvényesülésének ügye, és ami ezzel szorosan összefügg, a magyar kultúra államhatárokon átnyúló szabad művelésének a kérdése. Ez azt jelenti és jelentette az Antall-kormány számára is, hogy szomszédainkkal, bármennyire szeretnék is ezt, az együttműködés útját nem kereshetjük a területükön élő magyar közösségek rovására és pláne nélkülük!

 

1990-től Magyarország sok más közép-európai országgal együtt szabadabb, mint bármikor az elmúlt fél évezred történelmében. Akkor, a kezdetekkor egy rövid ideig sokak számára úgy tűnt, hogy a rabságból szabadulva túlléphetünk saját árnyékunkon, mert mások is túl fognak lépni. Nem így történt, de a vállalt úton el kellett indulni.

Jeszenszky Géza könyvében a rendszerváltók törekvéseinek előzményeit és a trianoni döntéshez vezető legfontosabb folyamatokat is kellő részletességgel összefoglalja, majd bemutatja, hogy az Antallkormány mindebből milyen következtetéseket vont le, és milyen öszszefüggésekben határozta meg a szabad Magyarország külpolitikai céljait. Ezt követi e politikai célokért való küzdelem nyomon követése négy év világot átalakító eseménysorának sodrában. Végül a Stabilizálás helyett konfliktusjegelés sokatmondóan rezignált fejezetcím alatt, a kormányzati ciklus utolsó, Antall halálát követő szűk fél éve eseményeinek és erőfeszítéseinek ismertetése után a végső következtetések plasztikus és meggyőző kifejtése zárja a művet.

Az indulás tehát az ideális program megfogalmazásának ideje volt, amikor még lehetett hinni abban, hogy ha mindez egyhamar nem is érhető el, de legalább fokról fokra megközelíthető. Ebből sok minden később illúziónak bizonyult, és bár a program lényege változatlanul érvényes, de a mai politikai és szociológiai valóság valószínűleg már sok más, akkor ismeretlen eszköz megalkotását és alkalmazását is feltételezi. De idézzük hosszabban Jeszenszky nyomán Antallt, aki kormányprogramjának ismertetésekor erre vonatkozóan, egyébként alapvetően Jeszenszky megfogalmazásában ezeket mondotta: Új fejezetet kell nyitni történelmünkben, a megértés és a türelem fejezetét sokat szenvedett népünk és a hasonló örökséggel küszködő szomszéd népek között. […] A középés kelet-európai változások kezünkbe adták a nagy lehetőséget, hogy megszüntessük, vagy legalább jelentősen enyhítsük az itt élő népeket régóta szembefordító ellentéteket. A függetlenné váló nemzeteknek szabad kapcsolatokat kell kialakítaniuk egymással, az államhatárok ne akadályozzák a személyek, az információk és az eszmék szabad áramlását. Bízunk abban, hogy egyetlen szomszédunknak sem lesz szüksége a jövőben a magyarságra mint összetartó ellenségképre. Az összeurópai együttműködés velejárója az intenzív regionális együttműködés, erre törekszünk valamennyi szomszédunkkal. A föderáció felé haladó Európában ugyanakkor éppen a regionalizmus biztosíthatja a nemzeti sajátosságok megőrzését, a nemzeti érdekek további érvényesülését minden nacionalista felhang nélkül. Kisebbségi politikánk célja az emberi jogok, s ezeken belül a kisebbségek jogainak érvényre juttatása határainkon kívül és belül egyaránt. Tekintettel arra, hogy a magyarság egyharmada határainkon kívül él, a magyar államnak különleges felelőssége a magyar nemzet mint kulturális és etnikai közösség megmaradásának támogatása mindenütt. Ezért állunk ki a fennálló nemzetközi szerződések tiszteletben tartásával, azok szellemében a határainkon kívül élő magyar közösségek önrendelkezési jogának megtartása mellett, a szomszéd államok kormányainak kinyilvánított ígéreteivel összhangban. Ideje, hogy a nemzeti kisebbségek valóban az országok közötti barátság legfontosabb hídját alkossák, de azt csak a jogaikat és méltóságérzetüket visszanyert közösségek láthatják el. Ebben a tiszta törekvésünkben számítunk a demokratikus államok kormányainak és közvéleményének támogatására éppen úgy, mint az európai és a nemzetközi szervezetek politikai segítségére.”5

Ez volt tehát a program és a vízió, ami a lényeget tekintve ma is érvényes. A szabad Magyarország külpolitikájának ez a központi eleme a nemzetközi közösségben azóta is használt nyelven van megfogalmazva, így beszéltünk minden partnerünkkel, akár szomszédokról, akár másokról volt szó. A beszéd elhangzásának időpontjában ez ügyben még alapvető konszenzus volt az ellenzéki és kormánypárti oldal között is, amit szépen dokumentál a miniszterelnöki beszéd után két nappal, 1990. május 24-én, éppen az akkor szabaddemokrata Tamás Gáspár Miklós által A szomszédos országokban élő magyar nemzeti kisebbségek helyzetéről címmel benyújtott és egyhangúan elfogadott országgyűlési határozat. Ebben a kormány feladatait teljes mértékben az idézett beszéd gondolataival összhangban határozza meg.6 Mindazonáltal bármennyire világos volt is számunkra ez az álláspont, nemzetközi szinten ennek megértetése komoly nehézségekbe ütközött, és később pártpolitikai érdekekből szerencsétlen módon a hazai politikában és az akkor még jórészt az ellenzékkel szimpatizáló média révén a közvéleményben is megosztó témává vált. Jeszenszky az események ismertetése során ismételten kénytelen ezzel a két különböző gyökerű, de az érdekérvényesítésünk szempontjából káros szinergiákhoz vezető jelenségkörrel – magyarázatot keresve és cáfolatokat felsorakoztatva – foglalkozni. Közvetlen szomszédaink ellenállása (itt elsősorban Romániáról és az önállósodó Szlovákiáról van szó) két alapvető okból táplálkozott: az egyik a vehemens nemzetépítési stratégiák, amelyek ebben a „történelmi” szakaszban szükségképpen türelmetlenek és alapvetően ellenségképpel operálnak, és a konkrét esetekben ennek fő éle a területükön élő magyar kisebbségek ellen irányul. A másik ok, abban az időben elsősorban Románia esetében, de Mečiar kormányra lépésével ez már Szlovákiára is nagymértékben érvényes volt, a posztkommunista elitek még hosszú ideig tartó döntő befolyásával hozható összefüggésbe.

Jellemző az érveink fogadtatására Catherine Lalumière-nek, az Európa Tanács akkori főtitkárának Jeszenszky által is idézett reakciója, amely 1992 novemberében nála tett látogatásom alkalmával hangzott el az általam elmondottakra. A főtitkár szavait a birtokomban lévő egyidejű feljegyzés alapján idézem: „Catherine Lalumière válaszában elmondta, hogy a magyar miniszterelnökkel és külügyminiszterrel mindig őszinte megbeszélés tárgyát képezték ezek a dolgok. A kisebbségi kérdés az ET-ben olyan fontos prioritás, amely érinti a kontinens stabilitását. (…) Felmerült azonban néhány akadály is, elsősorban filozófiai akadály. Ilyen az egységes nemzetállam koncepció, amely ütközik a Közép-Kelet-Európában [!] uralkodó nézetekkel a nemzetről. Nyugat-Európában az állam (államkultusz szentsége) a domináns. Ez alapján egy nemzet egy államban él, amely érdekei védelmében fellép. Sok nyugat-európai állam számára teljességgel elfogadhatatlan, hogy Magyarországon olyan intézmény működik, amely más államok állampolgáraival foglalkozik. A nyugati államokban Magyarország félelmet kelt azáltal, hogy túl sokat foglalkozik a határon túl élő magyarokkal. Ez a helyzet felfoghatatlan, és a Nyugat úgy érzi, hogy Magyarország ezzel destabilizálja a térséget. Magyarország politikáját destabilizáló tényezőnek tekintik.” Ezen „intelmek” után azonban nyitva hagyta a kaput a további tárgyalások előtt, és mondandóját konstruktív javaslattétellel így fejezte be: „Kompromisszumot kell találni, amelyhez első lépés, hogy fel kell tárni, hol vannak az ellentmondások (az EBEÉ7 pl. nem végez ilyen »boncolást«), még ha ez fájdalmas is. A második lépés, hogy meg kell értetni a Nyugattal, hogy Keleten a világháborúk kapcsán különleges helyzet alakult ki, amelynek megoldása gyakorlati megoldásokat kíván.8 Az Európa Tanács nyomást gyakorol az orosz kisebbségek érdekében, és ezt próbálják elérni Erdélyben is.”9

A fentiekkel azt kívántam illusztrálni, hogy a tárgyalási pozíciónk korántsem volt előnyös, de reménytelen sem. Jeszenszky a kronológiai rendet követve részletesen elénk tárja a vázolt stratégia jegyében tett diplomáciai lépéseink sokszínű világát, a vizsgált négy év minden jelentős eseményét, az azokhoz kapcsolódó döntési dilemmák alaposan dokumentált elemzéseivel. A menetrend nem tervezhető részét a szovjet, majd orosz és a kelet-közép-európai átalakulás logikája és sokszor drámai eseménysora diktálta. Kisebbségi ügyben igen biztató volt az EBEÉ 1990. június 5-6-án Koppenhágában rendezett külügyminiszteri szintű utóértekezlete, amely az ott elfogadott és rendkívül progresszív ajánlások középpontjába a kisebbségi kérdést állította. Arról is reményt keltően megállapodtak, hogy az egy évvel később Genfben összehívandó szakértői értekezlet feladata lesz a Koppenhágai Ajánlások kötelező konvencióvá alakítása. Az „európai megoldás” esélyét erősítette, hogy regionális szinten is – az ún. Quadragonaléhoz csatlakozóban lévő Csehszlovákia mint ötödik fél együttműködésével – közös kisebbségvédelmi javaslat készült az EBEÉ tervezett genfi értekezlete számára.10

A genfi szakértői értekezletet 1991. július 1-re hívták össze, a magyar delegáció vezetésével a miniszterelnökség politikai államtitkáraként engem bíztak meg. A magyar javaslatok legfontosabb pontjai a következők voltak: „a nemzeti kisebbségeknek tényleges jogegyenlőségük érdekében, őket közösségként elismerve, speciális jogokat kell biztosítani. Az általuk lakott területek etnikai arányait nem szabad mesterségesen megváltoztatni, a közigazgatási egységek és a választókerületek kijelölésénél a hagyományos kereteket meg kell őrizni, illetve a kisebbségeket figyelembe vevő megoldásokat kell alkalmazni, a kultúra és az oktatás területén számarányukhoz igazodó pénzügyi támogatásra van joguk.”11 A záróközlemény nem lett semmitmondó, de korántsem volt ilyen tartalmas, a kollektív jogokat pedig nem ismerte el. Az eredmény ilyen alakulásában komoly szerepe volt annak, hogy ekkor robbant ki a délszláv háború, ami a figyelmet elvonta az eredetileg kitűzött céloktól. A történethez egy anekdotikus részlet is hozzátartozik: a nagy rutinú amerikai delegációvezető, Max Kampelman nélkül a konferencia három hét után teljesen eredménytelenül állt volna fel. A delegációk éjszakába nyúlóan, az utolsó napig egyeztettek a záródokumentum szövegéről, de nem voltak képesek megegyezni. Ekkor Kampelman hozzám fordult, azzal, hogy ez az egész tulajdonképpen csak Magyarország számára igazán fontos, ezért ő elkészít egy határozati javaslatot, azt mi ketten egyeztessük, és az eredményt ő másnap a záró plenáris ülés elé terjeszti, azzal, hogy közfelkiáltással fogadják el. A szöveg ilyenformán elkészült, kevés köze volt a hetekig vitatott részletekhez, de a forgatókönyv működött, és így mindenki elégedetten térhetett haza.

A többoldalú erőfeszítéseknek innovatív és távlatos magyar sikere Antall József kezdeményezésére a Visegrádi együttműködés megalapítása volt. Ez, ahogy Jeszenszky írja, elsősorban a kisantant újjászerveződésének az akkori magyar külpolitikát nyomasztó rémét volt hivatott egy jól megválasztott pillanatban elhárítani.12 A kezdeményezés működőképesnek bizonyult, és az apályos időszakok ellenére az európai integrációban máig tágítja a magyar külpolitika mozgásterét.

Szerzőnk jelentős teret szentel a felbomló Szovjetunió és mindenekelőtt Ukrajna, valamint az új Oroszország irányába folytatott politikánknak, tényszerű és meggyőző érveléssel bizonyítva a balról jövő méltatlan és jobbról kapott nemzeti érdekeinkre nézve kártékony, összességében pedig alaptalan támadásokkal szemben, hogy ezzel a stabilitást, a jószomszédságot és Kárpátalján a magyar kisebbség létérdekeit eredményesen képviselhettük.

Külön fejezet foglalkozik Jugoszlávia felbomlásának számunkra különösen kényes egyensúlyozást kívánó folyamatával. Nagy eredmény, hogy olykor válságos pillanatokat is átélve, itt is sikerült megtalálni azt az utat, ami a jugoszláv államból kiváló Szlovéniával és Horvátországgal baráti viszonyhoz vezetett, ugyanakkor a mindkettővel szemben álló Szerbiával is mindvégig megőrizte a párbeszédképességet.

A Csehek és szlovákok válófélben című nagyobb fejezet az önálló szlovák állam létrejötte körül kialakult intenzív és fordulatos diplomáciai csatározásokról szól, amelyek számunkra különösen összetett feladatot jelentettek, mert a közvetlen szomszédságban megjelenő új állam nemcsak a határa teljes hosszában élő magyar kisebbség sorsa miatt volt kiemelten fontos, hanem a tengerikígyóként ránk tekeredett megoldatlan bős–nagymarosi probléma miatt is. A nyugati politikusokban, és persze nálunk is, ezen túl, a kezdeti időkben nem is alaptalanul az önálló Szlovákia nemzetközi orientációja (Kelet vagy Nyugat?) is aggodalmakat vetett fel. A szlovák nép önálló államra való igényét természetesnek és az új világhelyzetben reálisnak tartottuk, de a kapcsolatok alakulásában rövid és középtávon kódolva voltak a korábbiaknál nagyobb nehézségek, különösen, ha a helyzetet az 1990-91-ben a kommunizmus alól felszabadult Csehszlovákiával kialakított kifejezetten jó együttműködés légköréhez hasonlítjuk. Mindezekről a kérdésekről, fejleményekről és dilemmákról rendkívül gazdag és árnyalt képet kapunk Jeszenszky Géza előadásában.

1993-ban került sor Szlovákia, Csehország és Románia Európa tanácsi tagfelvételének eljárására. (Csehszlovákia már tagja volt az Európa Tanácsnak, de a szétválás után az eljárást meg kellett ismételni.) Csehországgal nem volt problémánk, de Szlovákia esetében a különösen türelmetlen kisebbségés magyarellenes, Magyarországot durván rágalmazó belső és külső propagandát folytató Mečiarkormányról volt szó, a román politika pedig még mélyen a kommunista korszak nacionalizmusának fogságában élt. Az ügy kapcsán a magyar diplomácia kereste annak lehetőségét, hogy a felvételi kérelmek elbírálása során a kisebbségek ügyében az Európa Tanács érdemi, komoly követelményeket támasszon és ezeknek érvényt is szerezzen. A nemzetközi partnerek egy részében volt is erre hajlandóság, a végeredmény azonban a többség ellenérdekeltsége és a folyamat elhúzódásából adódó többletfeszültségektől való félelem következtében a követelmények teljes felpuhulásához vezetett: mindkét szomszédunk megkapta az előlegezett bizalmat.

A külpolitika és diplomácia nehéz és kényes területén túl, alapvető jelentősége miatt a térségünk gazdasági kapcsolatainak rekonstrukciója érdekében tett (és a könyvben kellő súllyal bemutatott) intézkedések sorozata is részletesebb elemzést követelne. Ezzel kapcsolatban elég, ha arra emlékeztetünk, hogy John Maynard Keynes is – aki szakértőként egy ideig részt vett a Versailles-i békekonferencián – már 1920-ban publikálta azt a művét, amely világosan rámutatott a békerendszer újabb európai konfliktussal fenyegető súlyos gazdasági következményeire. Az Antall-kormány annak tudatában, hogy ezt a terhet a második világháború utáni fejlemények csak tovább súlyosbították, a rendelkezésére álló időben többek között új határállomások megnyitásával és a határokon átnyúló regionális együttműködések támogatásával igyekezett enyhíteni és a kibontakozás irányába az első érdemi lépéseket megtenni.

Jeszenszky Géza az elért eredményeket értékelve meglehetősen rezignált végkövetkeztetéshez jut. Mint írja, a fő céltól, „a közös értékek tiszteletén alapuló nemzetközi jogrendtől bizony – szomszédainkkal együtt elmaradtunk, de e célt, az egymással barátságban és szövetségben élő népek, Kossuth Lajos által »mosolygó jövőnek« megálmodott Közép-Európáját nem adhatjuk fel.”13

Négy év kormányzás szomszédságpolitikai eredményei – a kétoldalú és nemzetközi megállapodások működését tekintve – az eredményesség szempontjából valóban elmaradnak attól, amit szerettünk volna. Különösen azért, mert a kötet címében is megjelenített vízió, a trianoni trauma orvoslása szempontjából legfontosabb partnereinkkel akkor nem sikerült, mert nem is sikerülhetett áttörést elérni. A szabad Magyarországnak a kötetben megelevenedő külpolitikai alapvetése azonban érvényes és folytatókra vár.


 

JEGYZETEK

1 Jeszenszky Géza: Kísérlet a trianoni trauma orvoslására. Magyarország szomszédsági politikája a rendszerváltozás éveiben. Osiris, 2016, Budapest. [Jeszenszky, 2016]

2 Jeszenszky, 2016, 12.

3 Jeszenszky, 2016, 19.

4 A nemzeti kisebbségeket megillető szabadságjogok kiválóan rendszerezett összefoglalása a Friedrich Neumann Alapítvány szervezésében lezajlott négyéves kutatáseredményeit összefoglaló nyilatkozat 2000-ből, ami teljes mértékben összhangban van az Antall-kormány négyéves diplomáciájának a kérdésben képviselt érvrendszerével. A dokumentum jelentőségét fokozza, hogy a kérdést liberális alapállásból közelíti meg, de az egyéni jogoktól az egyesülési jogon keresztül végeredményben eljut a kollektív jogok létjogosultságának elismeréséig és az autonómia különböző formáinak, adott feltételek esetén a területi autonómia szükségességének kimondásáig. Magyar Kisebbség 2000. 3. sz.

5 Jeszenszky, 2016, 59-60.

6 Idézi Jeszenszky 2016, 56. Sáringer 114. sz. irat, 507–508.

7 Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet.

8 A Nyugat „meggyőzése” ez ügyben máig nem éppen teljes körű, de talán nem alaptalan a feltételezés, hogy a mi munkánk is benne van abban, hogy a kisebbségi kérdéssel foglalkozó liberális gondolkodók a 3. jegyzetben fentebb idézett Nyilatkozatba foglalt ajánlásaikban a nemzeti kisebbségek kérdésében a következő alapvető és lényeglátó megállapításokra jutottak: „a nemzetállamok gyakran »nemzetépítő« államok, melyek azonosságot feltételeznek ott, ahol az nem létezik, és túl gyakran az államgépezet és törvényhozás kényszerítő hatalmával visszaélve próbálják létrehozni ezt az azonosságot.” Továbbá a nemzetközi közösség és persze saját államaik részéről speciális kezelést kívánnak a „nemzeti kisebbségek, azaz saját nyelvvel és/vagy kultúrával, illetve vallással rendelkező közösségek, melyek lakhelyük történelmi lakosai. Ezek igen gyakran a nemzetközi határok újrarajzolásával válnak kisebbségekké, amikor lakhelyük egyik állam kötelékeiből egy másikéba kerül át; avagy olyan etnikai csoportok, amelyek különböző okokból nem alapítottak saját államot, ehelyett egy nagyobb, avagy több ország részét képezik. Természetesen ez a »klasszikus« kisebbségi helyzet, amelyikkel a kisebbségvédelem létező nemzeti vagy nemzetközi eszközeinek többsége foglalkozik.” Az etnokulturális kisebbségekkel szemben a nemzeti, vallási vagy kulturális kisebbségek történelmileg megtelepedett közösségek; mi több, egy tőlük különböző többséggel rendelkező országba való beillesztésük általuk irányíthatatlan folyamatok következménye. Míg a bevándorlóktól méltán lehet elvárni az adaptációt, ez az elvárás teljességgel jogosulatlan olyan közösségek esetében, akik pusztán tovább élnek ott, ahol őseik is éltek, és akik gyakran kulcsfontosságú szerepet játszottak egy pluralista társadalom építésében. A többségtől való különbözőségüket biztosító vonásaik megőrzéséhez való jogukat semmilyen indokkal nem lehet megkérdőjelezni, következésképpen a többség bármilyen egyneműsítő kísérlete, illetve asszimilációs nyomása illegitim.”

9 Jeszenszky a 237–238. oldalon foglalkozik ezzel az üggyel.

10 A Quadragonale 1989-ben jött létre az akkor még különböző tömbökhöz és szövetségi rendszerekhez tartozó Ausztria, Magyarország, Olaszország és Jugoszlávia széles körű kormányzati, parlamenti és regionális együttműködési fórumaként. Jeszenszky, 2016, 82–84.

11 A HTMT által készített Záródokumentum-tervezet (1991. június 11.). Jeszenszky, 2016, 145.

12 Jeszenszky, 2016, 119–133.

13 Jeszenszky, 2016, 366.



« vissza